A FEHÉR EZREDES

Egy magyar vidéki városkában lakott Hurt ezredes. A keresztnevét senki se tudta. Még talán õ maga se. Fiatalkorában elhagyta a keresztnevét, névjegyére ezt írta: Hurt ezredes, s azóta mindenki csak Hurt ezredesnek hívta. Ez mindenesetre snájdig és katonás.

Tíz évvel ezelõtt nyugalomba ment. Most civilruhában jár a kisváros utcáin, nyáron vitorlavászon öltözetben, télen pedig csizmában, aminek a végén huszársarkantyú peng. Haja fehér. Bajusza fehér. Szemöldöke fehér. Bozontos és rengeteg szemöldöke párhuzamosan fut a bajuszával, s annyira dús, hogy egy kopasz szájú ember örömest elfogadná bajusznak. Zúzmarás fehérséggel borul egész fejére. Hogyha télen a behavazott piactéren megáll, és összeszorított szemével vizsgálja a „terep”-et „katonai szempont”-ból, az ember azt hiszi, hogy egy hóember állt ott, akinek a gyerekek hóból csavartak hajat, bajuszt és szemöldököt, s a kezébe tréfából adtak egy vékony, sárga spanyolnádat. Mert ez a nádi pálca állandóan nála van. Mióta megvált a kardjától, azóta úgy viseli ezt, mint a kardot.

Hurt ezredes otkolónszagú. Öt lépésre meg lehet érezni rajta ezt a tiszta és olcsó illatot. Egyáltalán mindene otkolónszagú. A kabátja, a cipõje, a bajuszkötõje, a kesztyûje, még az írásai, a jegyzõkönyve is, amelyben régi nõi arcképeket tartogat. Az öreg, penzionált katonatisztekben van valami a tiszta és rokonszenves vénlányokból, akik állandóan mosdanak és parfümözik hajukat. Általában a katonatiszt, aki a test kultúrájának él, kissé nõies. Innen magyarázható talán, hogy a fess és karcsú katonalányok mindig nagyon hasonlítanak a színésznõkhöz, s úgy öltözködnek, mint a vidéki primadonnák.

Hogy él itt Hurt ezredes? Reggel korán kel, s hattól nyolcig - télen-nyáron - célba lõ. Azután felhúzza a házi kabátját, kertészollót vesz a kezébe, nyesegeti a fákat, hernyózza a rózsatõket, öntözgeti a kert sötét violáit. Utána kemény lépésekben sétálni indul a városban. Öt dohánysárga kutyája van. Ezek teljesen ki vannak tanítva, az ezredes feltétlen ura nekik, egy intésre hegyezik a fülüket, két lábon állnak, leguggolnak vagy hasra feküsznek, a vadászaton pedig rohamra vezényli õket, mint a támadó hadoszlopot. Délután a kultúrának áldoz az ezredes. Könyvtárában ott az egész stratégiai tudomány. Mûvelt embernek ismerik. Mondják, hogy sok nyelvet beszél. Íróasztalán több nyelvtan áll, felvágatlanul: Egy óra alatt franciául, Egy óra alatt angolul, Egy óra alatt japánul. Nem bizonyos, hogy ezeket a nyelveket kitûnõen beszéli, bár azt állítja, hogy minden nyelven tud, és egy elkövetkezõ világháborúban a japán kémekkel is társaloghatna. Szobája falán háncstartóban millió arckép. A falakon olajfestmények, a király arcképei, ötéves korában, tizenhat, harminc- és negyvenéves korában, lóháton és gyalog, meggyszín tábornoki ruhában vagy tiroli parasztviseletben, kezében egy vadászfegyverrel, valami huszonöt festmény. Ez a galéria az ezredes legbecsesebb gyûjteménye.

Tiszttársai szigorú, kemény embernek ismerték. Hangját felemelte, szemében áhítatos tûz cikázott, mikor kimondta ezt a szót:

- Fegyelem!

Hogy a fegyelmet nemcsak lefelé tisztelte, arra sok bizonyíték van. Beszélik, hogy a szolgálata legutolsó évében, amikor már ezredesi rangban volt, meglátogatta ezredét egy táborszernagy. Hurt ezredes vigyázzállásban beszélt vele a kaszárnya folyosóján. Minthogy pedig a táborszernagy szórakozott ember volt, elfelejtette feloldani a haptákból, s õ hajadonfõtt, két álló óráig állt a folyosón, akkor is, midõn a magas rangú tiszt régen elment a kaszárnyából. Végül a tisztiszolgáját küldte el egy tábornok barátja lakására. A tábornok otthagyta az ebédjét, lóhalálában sietett az ezredeshez, aki még mindig peckesen kifeszülve, hajadonfõtt tisztelgett a csupasz falak elõtt. A tábornok mosolyogva vezényelt „pihenj”-t. Csak ezután ment haza ebédelni Hurt ezredes.

Nem csoda, hogy az egész kisváros tiszteli, és bár nincs rajta az uniformis, mindenki reszket tõle, az iskolás gyerekek szívdobogva köszönnek neki, a katonák pedig nagyobb reverenciával szalutálnak, mint az aktív tiszteknek. Amíg uniformisban volt, csak a katonák szurkoltak a haragjától. Most a polgári társadalom is szepeg, hátha görbén néz rá.

Délben az Arany Bárányban ebédel. Dörgõ hangon kéri az étlapot. Erre a pincérek - ahányan vannak - ájulatos sietséggel az asztala elé futnak, és sorakoznak. Szép sorjában állnak ott, mint az orgonasípok. Legelöl a kövér és hatalmas fizetõpincér. Büszke ember ez, önérzetes és kemény, húsz fillérnél kisebb borravalót nem fogad el, gyémántgyûrû van az ujján, a modora a vidéki dzsentrikkel való érintkezés következtében egészen dzsentrissé vált, de ilyenkor a regruta korára gondol, elsápad, és a hangja tiszteletteljesen remeg. Mellette a két másik pincér - nagyság szerint - egy nagyon kopasz és nagyon kövér s egy nagyon bozontos hajú és nagyon sovány, végül a sor alján a két borfiú, szepegve és zölden, lógó szalvétákkal a kezükben.

- No, mit eszünk? - kérdi az ezredes kiabálva, úgyhogy az étterem üvegfödele megremeg.

A pincérek, mintha raportra lennének idézve, eldarálják az étlapot:

- Hagymás rostélyos.

- Pácolt nyelv.

- Csirkebecsinált.

- Sült csirke almával.

Az ezredes az asztalra csap.

- Van sovány, csontos marhahús ecetes tormával?

Általános igen.

Erre felemeli a kezét, jelt ad, ami körülbelül azt jelenti: pihenj. Bizalmasan megbeszéli velük az ebédet. Minden nap csontos marhahúst eszik, de megköveteli, hogy a húskészítésre való utasításait oly figyelemmel hallgassák meg, mint egy ezredparancsot. Csak azután bocsátja el õket. Legyint a kezével, ami megint azt jelenti:

- Oszolj.

Erre a pincérek hanyatt-homlok rohannak az ajtó felé, hozzák a meleg tányérokat, a mustárt, a mohai vizet s a gyönge szilványi bort.

Ez a játék minden áldott nap megismétlõdik. Benn a konyhában reszket a szakács, verejtékezik a vendéglõs, az étteremben a szegény polgárok törölgetik a tányérjukat, a kutya se néz feléjük. Többnyire éhen maradnak, két óráig.

Az ezredes látogatja az iskolákat is. A tornaórák elõkelõ vendége.

- Mit tudnak a fiúk? - kérdezi a tornatanárt.

A tornatanár hápog. Az ezredes szidja a kormányt, a mai testi nevelést. Megtapogatja egy-egy diák karizmát.

- Hogy állsz meg te, öcsém, a harci tûzben - förmed rá egy sápadt fiúcskára. - Olyan nyápic vagy, mint egy nádiveréb.

A gyerek sírva fakad. Otthon egész nap sír. A családja kétségbeesetten szalad az igazgatóhoz.

- Ez a civil testedzés egy hajítófát se ér. Harcias nevelés kellene, tanár úr, célbalövés, éjjeli gyakorlatok, hóban, vízben...

Azzal rohan a tiszti kaszinóba, hogy ott kedvére kiöntse a mérgét.

A király születés- és neve napján mindig pontosan megjelenik az ünnepélyeken és az istentiszteleteken. Amikor az ünnepi tarackok durrognak, és a katonaság parádéba vágja magát, beléje is visszatér a harci kedv. Sokáig öltözködik. Az iskolásfiúkon a templomtéren szemlét tart. Közben figyeli a közönséget. Díszruhája és kardja villog. Aki pedig véletlenül elmarad az ünneprõl, annak a neve belekerül a feketekönyvbe.

- Miért nem volt ott az ünnepélyen?

- Bocsánat. El voltunk foglalva. Családi bajok... ezer gond... tetszik tudni...

Az ezredes hidegen szalutál, de azután többé nem ismeri az illetõt.

A kisváros pár éven belül lázadozni kezdett. Mégse járja, hogy ez a csendes és rokonszenves zsarnok uralkodjék a városon. A gimnáziumi igazgató száz meg száz levelet kapott, hogy intézkedjék, ne ijessze el a diákokat. Az Arany Bárányt otthagyta a közönség, már a polgármestert is megkörnyékezték, hogy tegyen valamit a katonai diktatúra ellen. Hogyha katonazene játszik a városi parkban, párosával kell sétálni a publikumnak. Ez mégis abszurdum.

A polgármester, aki egy félénk, opportunus ember volt, elsápadt.

- Hogy én intézkedjek? Belátom, hogy önöknek igazuk van. De nagyon jól ismerik Hurt ezredest. Lehetetlenség.

- Levélben kellene hozzá fordulni.

- Egy feliratban, egy memorandumban, amit a város minden polgára aláír.

- Vagy a tisztikar útján.

- Nem, személyesen, barátságosan kell neki megmondani.

- De ki vállalkozik rá?

Senki se vállalkozott. Így történt, hogy Hurt ezredes tovább uralkodott a városon, keményen és rettenthetetlenül.

Egy fülledt nyári délután az utcára nézõ kertjében dolgozott. Ásó volt a kezében, az új gyepágyat ásta fel a violái számára. Mellette hasaltak a kutyái, eltikkadtak a hõségtõl, de minden pillanatban készen várták a parancsát, mint a katonák.

A vasrács elõtt megállott egy ötéves, piszkos gyerek. Bámulta a kertet és a munkálkodó öreg urat, aki az ásástól verejtékezett, erei kidagadtak, az arca rákvörös volt.

Amikor befejezte a munkát, észrevette a kis, ácsorgó fickót.

- Kölyök, mit akarsz itt? - kiáltott rá. - Nem takarodsz rögtön!

A kisfiúnak azonban fogalma se volt, kivel beszél, a reglamáról és a diszciplínáról se halott, s tovább nézte a kertet.

- Az árgyélusát - ordította az ezredes. - Rögtön agyonütlek.

Már suhogtatta is félelmes nádi pálcáját, mint egy harci bárdot.

A fickó afféle tanyai gyerek volt, egy egészséges garabonciás, nem szállt inába a bátorsága, hanem farkasszemet nézett vele, azután lassan két lépést hátrált.

Ekkor pedig valami egész hihetetlen és rettenetes dolog történt.

A vásott gyerek szépen az orra elé tette a két kezét, mozgatni kezdte az ujjait, zongorázott a levegõben, lassan-lassan, csúfondárosan, levette a kezét az orráról, csipiszt mutatott az öregúrnak, és amíg szaladni kezdett, egészen az álláig kiöltötte rá hosszú, nagyon hosszú, piros nyelvét.

- Mee - mondta -, mee, mee...

Az ezredes szeme elé emelte a kezét. Azt hitte, hogy a nagy hõségtõl víziót lát, a forradalom szörnyû szellemét látta, aki életében elõször eléje toppant, egy mosdatlan ötéves kölyök alakjában. Nem, ez nem vízió. A kisgyerek kicsúfolta, és elszaladt.

- Mit - hörgött dühösen, és a fehér bajuszára ráfröccsent egy kis nyál.

Ledõlt a padra, most szédült.

A padról pedig leesett szegény-szegény Hurt ezredes a földre.

Rákvörös arca elsápadt, olyan fehér lett, mint a haja és a szemöldöke.

Nyomban megütötte a guta.

1912