1704

Tokaj megvételével kezdődtek az 1704-es esztendő hadműveletei. Mielőtt ezeket folytatnám, azt hiszem, helyénvaló megemlíteni, milyen állapotban találtam az országot és milyen volt a hadseregem. Tudom, hogy a hazaszeretet, amely természettől fogva mindenkiben megvan, gyanússá teszi a dicséretet, amellyel valaki saját országát és nemzetét illeti. Tudom, hogy amióta ez az ország elvesztette királyát a mohácsi gyászos ütközetben, s a nagyok különböző pártokra szakadtak és I. Ferdinándot választották királynak - azóta a magyar nemzetet minden idegen nemzet történelmében befeketítik, rebellisnek, lázadónak, zavargónak nevezik, és minden, amit védelmére mondhatnék, gyanúsnak tetszhetik. De mert ezeket az Emlékiratok-at az Örök Igazságnak ajánlottam, nem kell törődnöm az emberi szellem ítéletével, hanem saját lelkiismeretem indulatát kell követnem. Még a rágalmazó jelzők is, amelyekkel a magyar nemzetet illetik, még azok is vitézségére és nagylelkűségére vallanak, és arra, hogy nem tudja elviselni a szolgaságot. S minthogy annyiszor akadtak királyai között olyan pásztorok, akik juhaiknak gyapjával idegeneket akartak felöltöztetni és zsírjukkal idegeneket akartak hízlalni - mindig a királyok szegték meg először a törvényt, ők kényszerítették a magyarokat törvényeik megvédésére. Nem szándékom igazolni egyes főurak minden felkelését a régi királyok alatt, de aki a történelmet elfogulatlanul olvassa, könnyen meg tudja különböztetni a lázadás okozta zűrzavarokat a közös szabadság igazságos és törvényes védelmétől, mert ezekben a vármegyék testületileg ragadtak fegyvert, míg amazokban csak nagyok hűbéresei szítottak zűrzavart. A vármegyék egyetértése a köz baját, azaz a törvények és a szabadság megsértését bizonyította, míg az egyéni nagyravágyás mozgalmainak nem volt más következményük, mint olyan zavarok, melyeket a magánemberek hűbéresei idéztek elő. Az előzőket tehát jogaik védelmére megindított nemzeti háborúknak kell nevezni, míg az egyesek zavargása jogosan érdemli meg a felségsértés meg a lázadás nevét. Ha nemzetem vádiratát akarnám megírni, megemlíteném itt ősi szabadságjogaink alapítójának szentséges voltát. Felhoznám igazolásomra Szent László példáját, aki szabadságjogaink megőrzésére fegyvert fogott egy idegenek tanácsával kormányzó király ellen, és megfosztotta őt trónjától. Az egyház felavatott szentjének példájára támaszkodva jelenteném ki, hogy a gyűlöletes jelzőket, amelyeket közel két évszázada szór a rágalom a szabadság védőire, azok érdemlik meg, akik megszegték esküjüket és a törvényt. Ha Bonfiniusban olvasunk a polgárháborúkról, melyek Magyarországot az Ausztriai Házból való királyok előtt felkavarták, könnyű kimutatni, hogy legnagyobbrészt becsvágyó főurak szították ezeket a zavargásokat, de a megyék csak ritkán bontották ki zászlajukat, és ha igen, mindig csak az esküszegő és a törvényt sértő királyok ellen. De az újabb történelemből ugyanilyen könnyen ki lehet mutatni azt is, hogy az Ausztriai Ház királyai óta minden háborút a megyék zászlaja alatt indították meg a szabadság védelmére. Mindezekből a méltányos olvasó megítélheti, hogy az első királyok alatt gyakran lázadók és pártoskodók keltettek zavarokat, míg az utóbbiak alatt a nemzet olyan bátor nagyságot tanúsított, melyet nemcsak leverni, de meghajlítani sem volt képes sem a legnagyobb csapás, sem a szolgaság igája.

Rágalmazó nyelvek hirdetik a magyarok esküszegéseit. De elhallgatják, hogy elnyomatásukban - és hányszor volt ez? jaj, hányszor volt! - erőszakosan és kíméletlenül csikartak ki tőlük olyan, törvényeikkel és szabadságaikkal összeférhetetlen esküket, hogy azokat megtartani az utókor kárára bűn lett volna, és sértette volna a keresztényi szeretetet. Ha pedig az ilyen magaviselettel megsértettük Istent, átok azok okozóira és az okozat okaira! Az osztrák ecset durva vonásokkal, sötét színekkel festi a magyarokat, és túl éles vésővel vési történelmi emlékeiket. Hol durva, barbár és paraszti erkölcsökkel vádolják, hol azt vetik szemére, hogy nem ért a tudományhoz és a szépművészethez. Néha pedig dorbézolását, lustaságát, kapzsiságát kárhoztatják. Sajnos, mindaz, ami e nyolcéves háború alatt történt s amit e könyvben mondok el, nem győzheti meg az osztrákokat állításaik hamisságáról. De az, amit előadok, csak látható jele és keserű gyümölcse az Ausztriai Ház gyámkodó uralkodásának, amely az egész nemzetben kifejlesztette a rosszul nevelt gyerek tulajdonságait, s ezekért nem őt kell vádolni, hanem az atyát. Mert melyik ausztriai király alapított kollégiumokat, ahol az ifjúságba csiszoltabb erkölcsöt oltottak volna? Melyik állított akadémiákat, ahol ez a nemzet a tudományban és a szépművészetben művelhette volna magát? Melyik használta fel ezt az ifjúságot az udvar vagy a háború feladataira, hogy visszatartsa a dorbézolástól? Melyik vezette be a nép közé az ipart és kereskedelmet, hogy eltérítse a lustaságtól? És végül volt-e ezek között a királyok között csak egy is, aki nem zsarolta a magyarokat és nem kényszerítette ezzel gyűjtésre és saját szükségleteinek összezsugorgatására és ne tanította volna meg ilyen módon a kapzsiságra?

Visszautasítom a rágalmakat és felderítem az igazságot, de nem az embereket vádolom a nemzet szerencsétlenségeiért, hanem fölismerem, hogy e mostohaapák uralkodása vasvessző volt mennyei atyánk kezében, és igazságosan sújt vele. Isten engem használt föl méltatlan eszközül, hogy felébresszem a magyarok szívében azt a szabadságszeretetet, amely - úgy látszott - kihűlt és hozzászokott a bajokhoz.

Az egész világ tudja, hogy a magyar nemzetet a törvények négy rendre osztják. Mert a népet, minthogy visszaélt a keresztes hadjáratot hirdető bullával és fellázadt a nemesség ellen, még Ulászló király idejében megfékezték, legyőzték és oly szoros szolgaságba fogták, s a nemesség olyan korlátlan jogot nyert jobbágyai fölött, hogy a törvények szerint a parasztnak nincs is más tulajdona, csak a lelke. A népnek egy része, mely szlávokból vagy oroszokból áll, elég türelmesen viseli ezt a jármot, de a magyar jobbágyok annyira gyűlölik uraikat és az egész nemesi rendet, hogy még most is úgy látszik, mintha egyébre sem vágyódnának, mint megbosszulni elveszett szabadságukat. A magyar nép közt azoknak a helyzete, akiket szabadosoknak neveznek, jobb, mint a parasztoké, de nem ér fel egészen a nemesekével: ezek a hajdúvárosok lakói, amelyek egykor a török határt alkották. János király idejétől kezdve kiváltságokat kaptak az erdélyi fejedelmektől a Partium néven a fejedelemséghez csatolt magyarországi megyékben, hogy senkinek se legyenek jobbágyai, hanem csak a háborúban szolgáljanak. S hogy e katonaság száma növekedjék, az ország megerősítette kiváltságaikat, s azt is elnyerték, hogy a nemesek közül senki sem igényelheti vissza azt a jobbágyát, aki a nevezett városokba menekül. Ha a hajdúvárosok első alapítóinak szándékát minden korban követik, és e városok lakóit szigorú katonai fegyelemben tartják, könnyen meg lehetett volna előzni a bajokat, amit az országban szétszóródott és az idők folyamán a nemesség rendjébe emelkedett szabadosok okoztak. Akkor nem csalták volna az országot és a nemességet gyakori helyváltoztatással, hogy ne kelljen szolgáltatásokat teljesíteniök az uraknak, akiknek földjét művelték.

Az ország rendjei közt első a klérus. De sóhajtozni kell azon, hogy Szent István és más királyok jámbor szándékait milyen rosszul teljesítik az osztrák uralom ideje óta. A káptalanok teljesen felhagytak az ifjúság oktatásával, különösen mióta a jezsuiták viselnek erre gondot. Ezt a körülményt nagyon ügyesen használta fel a bécsi udvari tanács. A magyar jezsuiták mindig ausztriai főnökeiknek engedelmeskedtek, s ezért az ifjúságnak mindenekelőtt nagy gyűlöletet sugalmaztak Kálvin és Luther követői ellen. Ennélfogva ezeket az elfogult és vakbuzgó elvekkel telített fiatalembereket a papi rend számára választották ki, és a jezsuiták közt tartották vissza azokat, akik tanulmányaikban kitűntek. A magyarok természetesen tisztelik papjaikat, akiknek nem volt nehéz ezt a keserű vakbuzgóságot a katolikus világiakba is átönteni. A klérus legjobb része azt hitte, hogy az ortodox vallás megőrzése az osztrák uralomtól függ, s ez ellen fegyvert fogni annyi, mint a katolikusok romlására törni, és ipso facto egyházi átok alá kerülni. Ennélfogva e háború elején saját plébánosaink és papjaink annyira menekültek előlem, hogy sokáig lelkipásztor nélkül voltam, mert az eretnekek cinkosának és mintegy kiközösítettnek tekintettek mindaddig, amíg Olaszi városát hatalmamba nem kerítettem, és a váradi káptalan prépostját néhány szerzetessel együtt táboromba nem hozták.

Lipót császár a püspökségeket csak olyan alattvalóira szokta ruházni, akiket a jezsuiták ajánlottak. Ezek pedig vagy a legalacsonyabb nemességből származtak, vagy egészen népi eredetűek voltak, akik inkább szent hivatásuk méltóságával, mint erkölcseik tisztaságával, tudományukkal vagy irgalmukkal tűntek ki. Minthogy a nép és a nemesség legnagyobb része eretnek vallásokat követett, a lelkipásztoroknak nem voltak híveik, s ezzel az ürüggyel nem prédikáltak, az ifjúságot sem oktatták katekizmusra, de szigorúan megkövetelték híveiktől a tizedet és az egyéb szolgáltatásokat, és pénzt halmoztak közrendű rokonságuknak. A félig romba dőlt templomokat megfosztották díszeiktől, és még tisztaságot is alig tartottak bennük. Minthogy ez volt a klérus állapota, nagyon fontosnak tartottam rábeszélni az egri püspököt, akinek egyházmegyéje tizenhárom vármegyére terjedt, hogy ne hagyja el híveit. Ez a prelátus előkelő nemes volt a Telekessy családból, minden püspöki erénnyel, s különösen szent egyszerűséggel és irgalommal megáldott, derék öreg ember, és minthogy megőrizte fiatalságában fogant eszméjét a nemzet szabadságáról, nem ragaszkodott a jezsuiták érzelmeihez, és egyáltalán nem szerette az osztrák uralmat. És minthogy már régebben szövődött köztünk ismeretség és személyes barátság, apámnak tekintettem őt, s ő engem viszont fiának tekintett. Példája pártunkon tartotta a klérusnak azt a kis részét, amely nem követte a jezsuiták érzelmeit. Az egész sereg - alig tizedrészét kivéve - kálvinista volt, s a papjaink iránt mutatott tiszteletlenség még a pártomat követő főurak szemében is az egyház rombolásának és üldözésének látszott. De minthogy a szabadság helyreállításáért fogtunk fegyvert, szigorúan végre kellett hajtani, amit a törvények rendeltek, és jó eszközökkel szabályozni és javítani azt, ami nem volt rendben. Amikor ilyen esetekben nem erőszakkal és indulattal léptem föl, vagy ha a lelkeket irgalomra és kölcsönös türelemre buzdítottam, mert nem helyeseltem, hogy lelkiismereti kérdésben erőszakot alkalmazzunk - azzal vádoltak, hogy a katolikusellenesek pártját támogatom, és hogy vallásom csak színlelt és tettetett.

A második rend a főuraké, akiknek hajlama nem különb. Ezek az alsó-magyarországiakból állnak, meg a Vág-vidéki tizenegy megyéből, és végül a felső-magyarországi tizenhárom megyéből valók. Az alsó-magyarországiak és a Vág-vidékiek közül sokan nősültek Ausztriából vagy Stájerországból, mások Bécsben nevelkedtek, és örökös birtokaik voltak Stájerország, Ausztria vagy Morvaország határán. Ez volt az oka annak, hogy szívükben Ausztriához húztak, és hogy nem akarták kockára tenni birtokukat és vagyonukat, vagy pedig nem sokra becsülték Bercsényi gróf családját és személyét, ezért nemigen akartak pártomra állni, mert féltek, hogy az övénél kisebb rangot kapnak. Az bizonyos, hogy egyik sem volt éppen ellensége annak az ügynek, amelynek védelmét elvállaltam. Még a nádor is, a főurak feje, Esterházy Pál is pártolta ügyemet a szájával, de nem teljesítette nádori kötelességeit, mert ha ez a főúr már a háború kezdetén felhasználta volna tekintélyét, és méltósága szerint betöltötte volna a közvetítő szerepét a császárhoz ragaszkodó főurakkal egyetértésben - akkor, amennyire emberi értelemmel következtetni lehet, a magyarországi háború szerencsésen ért volna véget.

Egy Erdélyből jött futár hírül hozta, hogy e fejedelemség fejedelmének választottak Gyulafehérvárott, a fejedelmek székhelyén, egyhangúan és a megfelelő formaságok megtartásával. Hogy ezt az eseményt megvilágítsam, vissza kell emlékezni arra, amit Pekri, Mikes, Teleki és Száva grófokról, erdélyi urakról mondottam. Említettem, hogy Pekrit elküldtem Bercsényi grófhoz, mert akik ismerték őt, nagyon kedvezőtlenül nyilatkoztak róla. A többi említett főurak követtek engem, és udvaromban mint idegenek tisztes bánásmódban részesültek. Ritschan tábornok veresége után Pekri hozzám küldette magát, és ajánlólevelet hozott Bercsényi gróftól. Miután Soltra megérkezett, kezdtem őt szolgálatra alkalmazni, mert ifjúkorában a hadseregben szolgált és háborút is látott már. Cselszövő, kétszínű ember volt, és mert ügyesebb a többi erdélyi főúrnál, hogy fontossá tegye magát, tanácskozott velük, és átnyújtott nekem egy emlékiratot hazájuk állapotáról, arról a nagy zűrzavarról, mely az én nevemben működő hadak fosztogatása miatt ott uralkodik. Végül arra kértek, hívjam össze a rendek gyűlését fejedelemválasztásra, mert Apafi tudvalevően elárulta a fejedelemséget, amikor a császárnak engedte át jogait. Azt feleltem neki, ami igaz is volt, hogy semmiféle seregemet nem küldtem Erdélybe, s azok, akik az országot fosztogatják, erdélyiek, akik fölött semmi hatalmat nem igényelek, valamint azt a jogot sem, hogy összehívjam a fejedelemség rendjét. S hogyha orvosolni akarják az ott uralkodó zűrzavart, nem tehetnek jobbat annál, mint ha maguk látnak hozzá ahhoz, ami előttük leghelyesebbnek tűnik fel. Erre kifejtették nekem, hogy parancsolataim nélkül semmire se mennek, ellenben megkockáztatják azt, hogy bántalmazni fogják őket az országban szerte portyázó hadak, amelyek, bár erdélyiek, azt állítják magukról, hogy hűségesküt tettek nekem. Így hát, amint a saját nevükben akarnának cselekedni, ezek azonnal rájuk rohannának, és mindazokra, akik felhívásukra összegyűlnek. Ezért továbbra is arra kértek, bocsássak ki nyílt levél formájában egy nyilatkozatot, amely szerint kérésükre beleegyezem abba, hogy ezen és ezen a napon Gyulafehérvárott, a fejedelmek székhelyén a rendek gyűlést tartsanak, és senki azok közül, aki nekem behódolt, ne merje semmiképpen se megzavarni az oda készülő megyei követeket meg a székelyek és szászok követeit. Nagyobb biztonság okáért egy részemről felhatalmazott személyt kértek, aki védelmezze gyűlésüket. Nagyon nehezen egyeztem bele ebbe az utolsó kérésükbe, mert azt akartam, hogy minden teljesen szabadon történjék, és még a látszatát se keltsem annak, mintha bármit is tettem volna megválasztásom érdekében. De végül, ismételt kéréseikre, melléjük adtam egy Radvánszky nevű lutheránus nemesembert, akit Pekri ajánlott. Utasításának legfőbb pontja az volt, hogy soha be se lépjen a rendek gyűlésébe. Pekri gróf utasításaimból láthatta, hogy teljes közönnyel viseltetem megválasztásom iránt. Mindig is azt hittem, hogy csak megingatásom céljából közölte velem titokban, elutazása előtt, hogy Bercsényi gróf erősen kérte őt és igyekezett megnyerni, hogy fejedelemmé választásának érdekében dolgozzék. Nagyon hidegen válaszoltam neki, hogy sohasem fogom ellenezni, amit a rendek saját érdekükben határoznak.