1711

Mielőtt Skoléba mentem, parancsot adtam, hogy egész megmaradt lovasságomat általános hadiszemlére Kisvárdára gyűjtsék össze. A béke reményének és a fegyverszünet nyugalmának köszönhettük, hogy tizenkétezer ember gyűlt össze ezen a helyen. Előbb megszemléltem a hadakat, aztán kijelentettem nekik, hogy a haza szeretete és nyugalmának őszinte óhajtása engem Vajára vezet, hogy ott értekezzem Pálffy tábornokkal, aki József császár részéről a nemzet minden szabadságát megígérte. Ismerem e lépés minden veszélyét. Világos bizonyítéka ez annak, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, ha a nemzetnek nyugalmat szerezhetek vele. De ha ez nem sikerül, eljött az ideje annak, hogy üdvünket inkább nagylelkű halálban keressük, mintsem hogy magunkra vegyük a németek igáját. Ugyanakkor elrendeltem, hogy mire Vajáról visszatérek, minden főtiszt Apátiba gyűljön össze Károlyi tábornok kastélyában, ahová a hadiszemle után mentem, s ahonnan Vajára elindultam.

Estefelé megérkeztem e helyre. Pálffy tábornok és én ugyanabba a kastélyba szálltunk. Előttem érkezett és kint fogadott, amikor lovamról leszálltam. Lakásomba vonultam, Pálffy elkísért, és három tábornokkal együtt nálam vacsorázott. Kényszeredettség és feszélyezettség nélkül folyt le minden. Amikor egyedül maradtunk Pálffyval, biztosított a császár jóakaratáról, és arra buzdított, írjak e fejedelemnek egy hódoló levelet, és ha ezt megteszem, biztosíthat róla, hogy a császár a nemzetnek éppúgy, mint az erdélyieknek, megadja törvényeken alapuló minden szabadságát és általános bocsánatot mindazoknak, akik még fegyverben vannak. Ami pedig az én személyemet illeti, nincsen olyan becsület, méltóság, kedvezés és vagyon, amelyet ne remélhetnék, az erdélyi fejedelemség kivételével. Arra kért, fontoljam meg éretten ügyeim állását. Mert ha elmulasztom azt, hogy e háborút olyan szerződéssel fejezzük be, mely biztosíthatja a nemzetnek törvényeit és kiváltságait, elkerülhetetlenül fegyverrel hódítják meg, és a császár tanácsának ez ürügyül szolgálhat arra, hogy eltörölje minden törvényünket, mint ahogyan Csehországban tették a prágai csata után. Azt feleltem neki e körmönfont ígéretre, hogy nem vonakodom illendő levelet írni a császárnak, és ezt három napon belül el is küldöm neki, bár tudom, hogy semmiféle választ nem kapok rá. A megkötendő szerződést illetően csak azt kérem, ami a nemzetre vonatkozik, de semmit sem akarok javasolni, mielőtt előzőleg nem tanácskoztam a szenátussal és a szövetkezett rendekkel, ezeknek összehívásához pedig idő kell. Biztosítom róla, hogy mindent a rendek elé terjesztek, és mint vezérlő fejedelmük elfogadom és aláírom mindazt, amit érdekeikkel megegyezőnek találnak. De ami az én személyemet illeti, én abban nem veszek részt, mert jól tudom, hogy a császár miniszterei nem engedik majd, hogy a nemzet a szerződés gyümölcseit élvezhesse, és így egy napon majd hazám árulójának tekinthetnek, aki személyes érdekeit előnyben részesítette a nemzet érdekeivel szemben.

Késő éjszakáig beszélgettünk Pálffyval a háború elmúlt ütközeteiről. Másnap kora reggel egy időben távoztunk. Annak a seregnek tisztjei, melyet Kisvárdán megszemléltem, Apátiban vártak rám. Számot adtam nekik arról, amit Pálffy mondott nekem, és amit én feleltem neki. Hozzátettem, meg vagyok róla győződve, hogy e tábornok úgy beszélt, ahogy gondolkodott, de a bécsi udvar egészen másképp gondolkozik, továbbá, hogy az a levél, amelyet a császárnak írok, semmi eredményre nem vezet. De nem akarom, hogy a nemzet vagy bárki külön szememre vethesse egy nap, elmulasztottam azt az alkalmat, amikor nyugalmat szerezhettem volna hazámnak. Figyelmeztettem őket arra is, vegyék tekintetbe, hogy az ország határán vagyunk, és ha a szerződés nem sikerül, arra kell gondolniok, hogy megmentsék szüleiket és családjukat egy nagylelkű erőfeszítéssel, mert nincs hová visszavonulnunk. Biztos, hogy az a határozatom, amely szerint tárgyalásba kezdek Pálffyval, megerősítette a nemzet bizalmát irántam. Amint visszaérkeztem Munkácsra, elküldtem egy ezredet Pálffyhoz a császárnak írt levelemmel.

Még csak most kezdődött a tél, és a hó még egyre nőtt. A fegyverszünet még tartott, de személyem miatt majdnem zavarba jöttem. Nem akartam Munkácson maradni, hogy ne fogyasszam az itteni raktárak készleteit, viszont, ha a menekültekkel teli falvakban bolyongok, akkor a bujdosóknak leszek terhére és szállásaikról túrom ki őket.

Így hát 1711. januárjának vége felé a Munkács várától három mérföldre fekvő Salánkra hívtam össze a közelben tartózkodó szenátorokat és valamennyi erdélyi tanácsosomat. Magam is oda mentem, hogy tanácskozzam velük. Előadtam a szenátoroknak az okokat, amelyek arra bírtak, hogy ne vegyem tekintetbe a Pálffyval való találkozásommal szemben felmerülő aggályokat. Fő okom az az óhajtás volt, hogy ne vádolhassam magamat azzal, hogy Pálffyval igazságtalan voltam, és megmutassam a nemzetnek, hogy semmi sincs a világon, amit érdekeiért meg ne tennék. Azért hívtam össze a szenátust, hogy megtudjam véleményét, mit kell tennünk, ha a császárt levelem megindítja és valóban szerződést akar kötni velünk. Amikor ezt a javaslatot tettem, nem tévesztettem szem elől azt az esküt, amelyet mint a szövetkezett rendek vezérlő fejedelme tettem. Ez az esküm arra kötelez, hogy a szenátussal egyetértve tárgyaljak a békéről, márpedig a szenátus egy része Lengyelországba ment át. És minthogy a legvégső veszedelemben vagyunk, tudnunk kell, engedhetünk-e valamit az Érsekújvárt, a szenátus teljes ülésén elhatározott békefeltételekből. Mert arra szövetkeztünk és esküdtünk, hogy nem tesszük le a fegyvert, amíg szabadságunkat vissza nem szereztük. Tudnunk kell tehát, melyek azok a pontok, amiket elengedhetünk anélkül, hogy megszegnők eskünket. Félelem nem hathatott rájuk, mert azonkívül, hogy nem voltak velem a hadak, láthatták, hogy jóhiszeműen cselekedtem. De egy sem volt köztük, aki ne arra szavazott volna, hogy lelkiismeretük szerint a Nagyszombatban előterjesztett pontok egyikétől sem állhatunk el, és ha béketárgyalásról van szó, össze kell hívnunk az egész szenátust és a szövetkezett rendeket, hogy véleményüket megtudjuk.

Második előterjesztésem az orosz cártól remélhető segítség volt. Minthogy e fejedelmet éppen Lengyelországba várták, szerettem volna megtudni véleményüket, mi helyesebb a haza érdekében: ha a fegyverszünet végével bezárkózom munkácsi váramba, vagy ha átmegyek Lengyelországba, hogy a nevezett fejedelemmel tárgyaljak? Mindnyájuknak az volt a véleményük, hogy összehasonlíthatatlanul jobban tenném, ha Lengyelországba mennék, mint ha a nevezett várba zárkóznék. Miután a két ügyet így megvitattuk, összehívtam erdélyi tanácsosaimat. Kijelentettem nekik, hogy Pálffy biztosított a császár hajlamáról, amely szerint mindazt megadja Erdélynek, amit kíván, kivéve választásom elismerését. Nem akarok szerencsétlenségük oka lenni, sem gátolni őket abban, hogy ügyeiket békés úton intézzék, sőt, ha ez nekik megfelel, elszántam magamat arra, hogy visszaadjam választásuk oklevelét és feloldjam őket a hűség eskü alól, amely szerint a rendek beleegyezése nélkül sohasem mondok le a fejedelemségről. Megköszönték nagylelkűségemet és azt az igazán atyai szeretetet, amit irántuk tanúsítottam, de kijelentették előttem, hogy engem a rendek választottak meg, és nekik, a tanácsosoknak sem felhatalmazásuk, sem hajlandóságuk nincs arra, hogy engem a rendeknek tett eskü alól felmentsenek. Ami őket illeti, távol attól, hogy ilyesmire gondoljanak, inkább esedezve kérnek, hogy sohase gondoljak a lemondásra, ők készek engem szárazon és vizen át követni törhetetlen hűséggel és ragaszkodással, amennyiben biztosítom őket arról, hogy nem engedem őket szükséget szenvedni idegen országokban, ahol semmiféle segélyforrásuk nem lehet. Ami lengyelországi utamat illeti, ugyanazt felelték, mint a magyarországi szenátorok.

Erre mindnyájuktól elbúcsúztam, és rögtön, még a fegyverszünet lejárta előtt elutaztam Lengyelországba. 1711. február másodikán. A határról írtam az akkor távollevő Károlyinak. Neki adtam át hadaim parancsnokságát, de Munkács parancsnokának nem rendeltem el, hogy neki engedelmeskedjék. E vár parancsnoka udvari marsallom volt, és elszánta magát a védekezésre, de minthogy fogságom társa volt és nagyon súlyos feltételekkel bocsátották szabadon, sokkal jobban becsültem annál, semhogy ki akartam volna őt tenni annak a kockázatnak, hogy a németek kezébe essék. Rábírtam tehát, hogy engedje át a parancsnokságot Sennyei bárónak, a szenátus kancellárjának. Az alsóváros parancsnoka a palotások ezredese, Szentiványi volt. A vár el volt látva őrséggel, tüzérséggel és élelemmel. Pénzverdét is állítottam benne, és otthagytam mindent, amit csak pénzzé lehetett verni. Károlyi előző skolei utazásom idején Lengyelországba akarta küldeni feleségét minden vagyonával, de én azt tanácsoltam neki, hagyja őt inkább visszatértemig Munkácson, mert ha a cár nem hajlandó minket segíteni, akkor a háború befejezésére kell számítani.

Ilyen őszinte voltam e tábornokkal, akinek minden lépése akkor még egyenesnek és hűségesnek látszott. Eperjes városa már megadta magát, de Kassa Esterházy Dániel tábornok alatt még védekezett. Az ellenség a Dorgó hegység lábánál állította fel harcvonalát, és maga mögött hagyta a várat anélkül, hogy árthatott volna neki, akkora volt köztük a távolság. Minthogy nem akartam Skoléban megvárni a fegyverszünet végét, átmentem Stryjbe, ahová nemsokára eljött hozzám Károlyi is Pálffy feltételeivel, aki újból teljes felhatalmazást kapott a császártól. Megérkeztemkor ott volt Bercsényi, Forgách, Esterházy, és az ott tartózkodó szenátorokat is összehívtam. Pálffytól felvilágosításokat kértünk néhány javaslatára nézve. Végül elhatároztam, hogy a szövetkezett rendeknek határidőt tűzök ki, melyre Máramaros megyében Husztra gyülekezzenek. Megígértem, hogy személyesen elmegyek oda és végrehajtok mindent, amit helyesnek találnak. Az említett tábornokoknak, Károlyi titkos ellenségeinek az volt a véleményük, hogy tartóztassam le őt. De azonkívül, hogy erre semmi józan okom nem volt, nem is láttam semmi lehetőséget a háború folytatására. Mielőtt lejárt volna az a határidő, melyet a huszti gyűlésre kitűztem, Károlyi saját elhatározásából áttette a gyűlést Károlyba, ahonnan az egész gyűlés nevében követeket küldtek hozzám, akik kértek, hogy jelenjek meg élükön a nekem eredetiben elküldött békeszerződés aláírására, mivel a szövetkezett rendek érdekében helyesnek találták azt elfogadni. A szövetkezett rendek minőségét ruházták magukra, holott Károlyi kivételével nem volt köztük sem szenátor, sem pedig a szerződés aláírására felhatalmazott vármegyei követ. József császár már halott volt, amikor letették neki a hűségesküt, de ezt az eseményt annál könnyebben titkolták el, minthogy az ausztriai határt szorosan lezárták a járvány miatt, amely az innenső oldalon nagyban terjedt.

Egészen bizonyos, hogy a Károlyival együtt meghódoltak száma sokkal jelentősebb volt, mint a németeké, azonban meg kell jegyezni, hogy e végső körülmények között ennyi embert nem gyűjthettem volna már össze hadakozásra. Kétségkívül csodálkoznak majd azok, akik ezeket az Emlékiratok-at olvassák, hogy hányszor oszlottak szét a hadak családjuk megmentésére. Ebből azt lehetne következtetni, mintha minden katona házas lett volna, holott nem ez volt a helyzet. De az mindenesetre igaz, hogy az országban szokásos a korai házasság, és így a tisztek legnagyobb része nős volt. Ezek aztán saját maguk oszlatták szét századaikat, hogy rokonaikat és barátaikat kísérjék és menekülésüket segítsék. Érsekújvár bevétele után az ellenség legutolsó mozdulata óta valamennyi menekült a lengyel határra szorult. A falvak tele voltak idegen családokkal, akik úgyszólván a levegőben lógtak, és annyi katonát tartottak vissza maguk mellett, amennyit csak tudtak. Ez orvosolhatatlan baj volt, és az ellenség oly hirtelen előrehaladásának igazi oka. A károlyi békeszerződés alkalmából mindezek megjelentek a gyűlésen, de azt hiszem, hogy a harmada sem jött volna el harcolni. A károlyi gyűlés követeit visszaküldtem heves kiáltvánnyal e tábornok ellen, aki hatalmával visszaélve nemsokára feladta Kassát. Mindenekfölött azt a merészséget vetettem szemére, hogy Károlyba tette át azt a gyűlést, melyet én Husztra hívtam össze. Ez volt az oka annak, hogy én azon az ülésen nem jelentem meg, minthogy Károly csak két mérföld távolságra esett az ellenséges hadseregtől. Ez a kiáltvány éles hangú volt, és az volt a célja, hogy vihart támasszon Károlyi ellen, de Isten másképpen végzett.

Így végződött a magyarországi háború, s ezt a korszakot azzal a békeszerződéssel zárom le, melynek eredetijét az én kezembe helyezték. Sohasem tulajdonítottam ezt az eseményt a nemzet könnyelműségének, hűtlenségének vagy talán személyemtől való megcsömörlésének, hiszen mindig nagyon érezhető jelét adta ragaszkodásának. A vezérlő tábornokok, a szenátorok és minden jelentősebb ember követett engem Lengyelországba. Valamennyi erdélyi tanácsosom összegyűlt a határon, hogy ugyanezt tegye, csak a legszükségesebbet kérték tőlem. De mindnek megmondtam szeretettel és őszinteséggel, hogy nem ígérhetem meg nekik azt, amiről magam sem vagyok biztosítva. Sohasem felejtem el a fájdalmat, amellyel engem elhagytak.

Több ok gátolt meg abban, hogy előadjam ezekben az Emlékiratok-ban mindazokat a külföldi tárgyalásokat, amiket a háború alatt folytattam. Sikerüknek nagy akadálya volt az európai és magyarországi ügyek állása. A leghatásosabb, legkönnyebb és mindkét részről legmegfelelőbb segítség a franciáké lett volna az Adriai tengeren át. Abban az évben, amelyben a Legkeresztényibb Király hadserege Vendome herceg vezérletével e tenger partján táborozott, elküldtem Horvátországba Vojnovichot, aki ott született, hogy rokonainak és barátainak segítségével kerítsen hatalmába néhány kisebb helyet, és ezzel könnyítse meg a partraszállást. Erre mindent elő is készített. Azután elment Vendome herceg hadseregéhez, de ott azt a választ kapta, hogy a velenceieknek tett ígéret szerint nem mehetnek be hadihajókkal abba az öbölbe.

A háború végén viszont semmi sem lett volna könnyebb, mint a cár győztes hadseregének segítségével Bécs kapujáig verni a németeket. Ostromolni lehetett volna azt a fővárost, és a császárt olyan békére kényszeríteni, amilyet a francia király és a cár akartak. Láttuk, hogy Franciaország végül elfogadta javaslataimat, de késlekedtek végrehajtani azt, amit megígértek. Besenval bárónak, a Legkeresztényibb Király lengyelországi követének kellett volna megelőznie a követet, aki megköti a szerződést a cárral. Ezt a határozatot megváltoztatták anélkül, hogy arról akkor tudtam volna, mert Des Alleurs márki, a portai követ elhitette udvarával, hogy a törökök háborút akarnak kezdeni a svéd király érdekében. Így hát Besenval báró csak egy Baluze nevű alkövetet küldött a cárhoz. Baluze megérkezett Javoróba, ahol akkor e fejedelem lakott. Én alig egy órányira tartózkodtam éppen a várostól. Ez az ember, távol attól, hogy szövetséget kínált volna a cárnak, csupán a Legkeresztényibb Király közbenjárását kínálta fel a törökökkel kötendő békében. Ez az előterjesztés nagyon különbözött attól, amelyet én tettem Vetési útján, és különös fogalmat adott rólam a cárnak. E fejedelem meghívott és tanácsában fogadott. Elmondták nekem, hogy Baluze kihallgatása során semmit sem terjesztett elő abból, amit én jeleztem. Nagyon meglepődtem. Másnap magamhoz hívattam e félkövetet, aki végül bevallotta, hogy Besenval báró ellenparancsot kapott, és csupán azzal küldte el őt, amit előterjesztett. A cár látta, hogyan áll a dolog. Beleegyezett ajánlatomba, és megengedte, hogy egy bizalmas emberemet Konstantinápolyba küldjem, és igyekezzem megakadályozni a háborút nagy pénzösszegek szétosztásával, amelyeknek kifizetésére a cár váltóleveleket adott. A moldvai fejedelem, akinek országán követemnek át kellett mennie, már a cár védelme alá helyezte magát, úgyhogy a cár nem adhatott útlevelet emberemnek, különben fölkeltette volna a moldvai fejedelem gyanúját. Így hát az én útlevelemmel indult el. Minthogy ismerték őt, jól fogadták, de a cár útlevelét is kérték tőle. Ezt nem tudta előadni, s ezért a moldvai fejedelem elküldött Seremetyev tábornokhoz, aki a cárnak a Dnyeszter mellett álló seregét vezérelte. Követem, amikor látta a fejedelem zavarát, megvallotta neki, hogy a cár tud a küldetéséről. Több sem kellett ahhoz, hogy visszatartsák, félelemből, hogy talán a moldvai fejedelem kizárásával kötik meg a békét. Nemsokára odaérkezett a cár is, és tagadta azt, amit követem előadott. Aztán visszaküldte hozzám azzal a mentegetődzéssel, hogy kénytelen volt így cselekedni a moldvai fejedelem gyanújának eloszlatása érdekében. E közbejött esemény keresztülhúzta reményeimet. De a Prut melletti csata és az orosz hadsereg teljes romlása annyira tönkretette a cár terveit, hogy a fejedelem egyáltalán nem gondolt többé arra, hogy szövetséget kössön Franciaországgal.

Nem kutatom ezekben az Emlékiratok-ban, hogy a dicső emlékezetű XIV. Lajos, az annyira tisztán látó király miért hanyagolta el a cár ajánlatait éppen a geertruidenbergi tárgyalások idején, mert ezekben a körülményekben is, épp úgy, mint életem eseményeiben, felismertem azt a nagy igazságot, amelyet mindenki teleszájjal hirdet, de csak kevesen hisznek benne igazán: ember tervez, Isten végez. Övé legyen a magasztalás meg a dicsőség minden századokon át!