|
Ismeritek a vidám rõzselángot
S ropogását a vályog-tûzhelyen?
A nyílt arcokat, a nyájas világot,
Hol tréfa és dal önként megterem?
Recsegõ gallytól, pattogó szilánktól
Lestem el egykor a dal ütemét.
Hol az a tûz? Mi lett a
rõzselángból?
Nekem elhamvadt - talán másnak ég.
S hova lett, aki játszva élesztgette
Kis tarka köténnyel, a gyermekleány?
És hova tûnt a fiu méla kedve,
Ki ott lebzselt a leány oldalán?
Együtt dobáltuk a háncsot a tûzre,
A redveset úgy, mint a nyirkosat,
És találgattuk, boldog álmot fûzve,
Hogy a siró fa vajjon kit sirat?
Szálló idõnek suhogó fövénye -
Minek bolygatni, amit betemet?
A rõzselángra más tüzek jövének,
Emésztõbb láng ragadta lelkemet
Hírért lobogni - istenem, mi dõre!
Az igazságért - ó, mily elfogult!
S míg örök lázban törtettem elõre,
Hajam megszürkült, lelkem elborult.
Az én
mezõmön nem értek kalászok,
Az én aratásom egy marék virág,
Az én gyönyöröm az álomlátások,
Az én világom egy álomvilág.
Kialvó lángok pernyéje szitálva,
Szürkén, szomorún csak esik, esik -
Félek, hogy álmaim összezilálja,
S elhagynak, mire beesteledik.
Hideg
van... Fázom... Friss szenet a tûzre!
Gyilkos melegét hadd fújja reám,
Mint macska teszi, a madarat ûzve,
Akit felvert gyanútlan éjszakán.
Ó milyen tûz ez! Mi más, mint a régi!
Nem erdõn termett, a mélység dobta ki:
Világforrongás volt az anyja néki
És forradalmak az õ fiai.
Hogy zúg, hogy dohog, hogy kattog,
hogy lármáz,
Hogy mormol, veszekszik a kürtõ alatt!
Mintha rab démonok az ajtót ráznák,
Hogy börtönükbõl szabaduljanak.
Haragvó isten! Mi lesz a világból,
Ha egyszer a kõszén öntudatra jut,
S a buta rög megindul magától
S a sistergõ katlan majd egyszer kifut.
Ha
összeomlik mindaz, ami korhadt,
Mi évezredek véres bálványa volt,
És oduikból elõvánszorognak
A rászedett, a megcsalt milliók...
Látom mozdulni, - látom keveredni -
Egy új Marseillaise gyujtó hanginál,
Az ócska tetõkbe üszköket vetni...
Míg az utolsó is véres lángban áll!
- S amíg
lelkemmel káprázatok játsznak
S jövendõ tüzek délibábja von,
Amelyek távol ég alján cikáznak -
Valamikor - beomlott síromon,
Itt ülök némán, magamba rogyva,
Míg száll az óra, mint egy pillanat,
És félig ébren és félig álomba’
Piszkálgatom a húnyó parazsat.
|