|
Kérlek, fogadjátok szívesen ezt a
kis könyvemet. Nem sokat ér, nem sokat jelent, de
hát szeretem. A szülõ olyan, hogy minden csemetéi között a
leghitványabbhoz ragaszkodik a legjobban. Fájna nekem, ha
leböcsmérelnétek. Ámbátor mindegy. Ebben a
korban az ember már csak pipál. Pipál mindenre, ami a
keze ügyébe esik, hírre, dicsõségre, ellenségei vállveregetésére és barátai
aggodalmas gyámkodására. Ebben a korban Salamon király elbocsátotta mind az ezer feleségét és csak annyit mondott: mindegy! Ebben a
korban az írónak már szabad könnyelmûnek lenni, de
közönségesnek nem.
Válogatós, szûkszavú voltam teljes életemben és
amint valaki elmésen megjegyezte, én találtam ki a margó-literaturát: sok
papiros kevés szöveg. (Az utókor hálás lesz érte.) De az idén rámjött a raptus, a balga õrület, a dodonai triposz
álomhozó bûbája és írnom kelletett és válogatás nélkül, megrostálás nélkül
feltálalom ím nektek, amit írtam: vegyétek és egyétek!
Két-három vers kivételével mind idei termés. Ha
valakit megcsap belõle a friss sarjú-illat, a magyar
rögnek édes földszaga és megmondja nekem, annak örülni fogok. Azért sietek,
azért adom ki olyan hirtelen, mielõtt a tinta megszáradna és elpárologna a
széna illata. Nekünk régieknek nyolc-tíz esztendõ kellett hajdan, hogy egy
verses kötetet nyélbe üssünk. A fiatalok ezt megcselekszik
most ugyanannyi hónap alatt. Tanuljunk a fiataloktól.
Ah! és én is voltam
egyszer fiatal! Micsoda püfölések, micsoda dorongolások voltak azok, nem amiket
osztogattam, hanem amiket kaptam. Az akadémikus
baglyok rám meresztették a szemeiket és azt mondták: mi nem látunk semmit. A
grammatikusok azt mondták: mi mindent látunk. Ez a jövevény nem tanulta meg a
grammatikát. Teste lassú tûzön égettessék el, hamvai szétszórassanak.
Abban az esztendõben,
mikor a Simon Judit megjelent, tudtommal harmincöt iskolai önképzõkört csuktak
be Magyarországon, mert a fiúk beleszerettek ebbe a kétes hírû nõbe, aki
erõszakosan betolakodott a Rozgonyi Cicellék és murányi Vénuszok közé és
konkurrenciát csinált nekik.
Akkor megtanultam azt
a nagy életigazságot: ha rossz a tanító, be kell csukni az iskolát. Egyebeket
is tanultam, de azt nem mondom el. A legtöbbet azonban
tanítványaimtól tanultam, akik megtagadtak, talán joggal, de elég kíméletlenül.
Resumé: fiatal koromban az öregek lebecsülése, öreg koromban a fiatalok
rakoncátlankodása. Ami e két epizód közé esik: a költészet megtagadása a
mindennapi kenyérért. És most a finálé: az expiálás vágya,
visszatérés a költészethez, megmenteni, ami még megmenthetõ. Ime, ez ennek a kis könyvnek a története.
És most eredj, kis könyvem. Menj. Ha
véletlenül a Nobel-díjjal találkozol, mondd, hogy tiszteltetem.
Kelt Budapesten, 1910 december
havában.
|