HALOTTSZÖKTETÉS

Hiradók jöttek, - rémlik, Adony alól: -
Valami jámbor a fübe harapott,
A végzet ottan érte õt utól,
Hitte, élni megy s halálba ballagott.
A senki halottja, kirõl törvény szól,
Hogy bün, ha  temetetlen ott hagyod:
Egy csür alatt gyászolta önmagát,
Hogy pihenõt neki az anyaföld nem ád.

Mert hat láb földhöz, hol csontja megpihen,
Embernek, vadnak egyformán joga...
A vad ott keresi erdõk mélyiben,
Ember magától rá nem bukkan soha.
Gyámoltalan féreg õ minden izében,
Nincs állat a földön több oly ostoba,
Mert mikor Ur enyészetnek beszámol,
Azt se tudja megtenni magától.

Kell hozzá más, ki ágyát megvesse!
Sok hókusz-pókusz, dal, bucsuztató,
Olykor fáklyafény, ha leszáll az este,
Meg ima, mi hasznos lélekvontató,
Mely fel a menny kapujáig vezesse,
Az a legbiztosabb szállásadó,
Legalább a papok váltig hirdetik,
Hogy ott minden tejfel fenekig.

Röviden: Felfordult egy szurtos legény,
Falu végén, a kertek alatt,
És elfelejtett fölkelni szegény,
Hitte szállás, hálás itt bátran szabad.
De a tanács nem nézte ám henyén,
S kimondta: az ügy ennyibe nem marad,
Temetkezésre nincsen meg a költség,
De elvinni innen sincsen lehetõség.

Mert jégverés kél a halott nyomába,
Ha más határba viszik tetemét,
Nincs szentebb, mint a csürhe babonája
S jaj a merésznek, ki ellene vét.
Az ördög bibliája nem a kártya,
Nem a pénz, de sok-sok más egyéb:
De elsõsorban tán a gyülölet,
Mely rózsát, tüskét együve teremt.

S a hir, mely sehol, sehol meg nem áll
És mondókáját szanaszét veri,
A Litvákra is hamar rátalál
S haragtól felduzzadnak erei.
A gyülekezetben nyomban feláll
S a harangot mindjárt félre is veri:
Hamar egy lovat, véreim, nekem,
Elhozom, ellopom, ha mondom, merem.

                      *

Sötét volt az éj, a gebe sánta,
Idegen az ut, tövises, lápos,
Büzös a vendég, hogy szinte megszánta,
S mind idegesebb alatta a táltos.
A kantáron egy erõset ránta,
Fölösen bár, mert eddig is csak mászott;
Aztán felrakta továbbitás végett
Maga elé a hivatlan vendéget.

S ügetett lassan be az éjszakába,
Kisérte az ebek vinnyogó kara,
Egész falunak felriadt kutyája,
Kehese, vénje, öreg s fiatala.
Soknak megbánta a fürtös bundája;
Hogy a vásárról le nem marada.
De hát mihaszna a késõi bánat,
Ha szerte nyuzták jó prémes bundádat.

Majd lassan oszlott a nagy díszkiséret
És visszafordult mind hazafelé,
Csak egy csökönyös átalkodott féreg,
Egy rühös kuvasz nem egyezett belé.
Sarkon követte, a nyomába lépett
És bátran körülcsaholni meré,
Ez Démon, gondolá, s remegni kezdett:
Démonok voltak s mindörökké lesznek.

Kisütött a hold s most ügettek ketten:
Két éjjeli, éjféli vándorlovag:
A hold a gyorsan sietõ fellegben
S az ember lenn, hajszolva a lovat.
Errõl a halott, ki többé meg sem szeppen,
Ha tudott is, nem tudott sokat:
Ha az a csepp sziv megszünik kopogni,
Mindenhez könnyen hozzá is tud szokni.

Ment nádon, éren, sikon és lápon,
Nem válogatva ösvényt, utakat.
Ha utját állta pocsolya vagy zátony,
Csak ment, mint vadász, ha üzi a vadat.
Ámde a gebe, jóval gyengébb lábon
Már rég megunta a nagy marsokat.
Az élõnél a holtak nehezebbek
És a lovacska ingadozni kezdett.

Ekkor a Litvák maga-biztatóra
(Az ember sohse tudja, mire jó),
Rágyujtott szép hangos énekszóra,
Félig imádság, félig sirató,
Mit koptatnak már ezer évek óta,
De hiába, el nem koptatható,
Az éj csendjébe beleolvadt, lágyan
Egy édes, bánatos melódiában.

S a láp megszólalt: egy, meg kettõ, három...
Lovacska! adsza patkóvasadat!
Ha megfogom, többé el se bocsátom,
Leszedem rólad, ha törik, szakad.
Szürke ködök bomlottak a határon,
Félelmetes, kisértõ zord hadak:
A pokol küldte, az éj befogadta,
Ránehezedett élõre, halottra.

Kelet felõl fehér sáv pitymallott,
Mikor ló és lovas végre hazaért,
A Litvák haragja lassan lezajlott
S a jó istenre háritá a babért.
Nem volt itt több: egyetlen kárvallott,
Sõt sajnálni lehetett szegényt:
Mikor a holtat levették róla,
Már nem is volt több mondani valója.

Szegény párája csak elnyujtózott
Egy kukkot se szólt, fübe harapott,
Nem vádolt senkit, nem rugdalózott,
Gondolta, jó, ki ide eljutott.
A gyülekezet, mint ilyenkor szokott,
Mindjárt reggeli imába fogott,
Szijakat csavart a balkarjára
És istent hívta ájtatos imára.

Ámen, ámen! Dicsértessék az ur!
A többit már könyv nélkül tudjátok.
Kifényesedett fenn a kék azúr
S égiek fogadták az imádságot.
Litvák elméje más irányba fúr,
Hamar egy kis ital után látott,
Mert éhomra se angyalok, se szentek
Ájtatos szent éneket nem zengnek.

Lehet, e témára még visszatérek,
De egyelõre csend és hallgatás!
Idõvel folytatom, ha még ráérek,
Ha én nem, talán majd folytatja más.
Föltéve, hogy folytatni közérdek
S fogott rajtatok költõi varázs
S a régi erõbõl marad valami,
Mit érdemes még elsóhajtani.