|
Találkoztak a szikes fenyéren,
A homoktenger kellõ közepén,
A Litvák galambõsz fehéren
És Bolond Istók, az andalgó legény.
Sarkantyuja pendül nyomon-lépten:
Egy ujra feltámadt ponyvaregény:
Találkoztak, szóba keveredtek,
Egyik se volt se pap, se eretnek.
Hova? Honnan? Ide-oda szállott,
Gyorsan peregve kérdés, felelet.
Inkább a szem beszélt s ajkat
váltott,
Szökellve gyorsan, amint lehetett.
Nem voltak õk se ellen, se barátok,
Se hus, se vér, csak képzelt képletek;
De a Litvák, ki gyõzte nyelvvel,
A felelettel hamarabb készült el.
Honnan jövök? A végtelen idõkbül,
Sürü ködök lepik az utamat,
Mindig ott voltam, hol friss élet pezsdül,
Mindig csak türt, de bátor és szabad.
Mindenütt ott, hol népek sorsa eldül
S a halál örök folyama szakad.
A mártir-máglya nem riasztott vissza,
Se cirkusz-porond, mely véremet issza.
Honnan jövök? Az önáltatásból,
Hogy nélkülem nincs élet, se világ,
S mégis igaz, bár milljók vádja vádol
S gunyolja a rongyos, furcsa daliát.
Kirõl nagy eszmék s tettek sora számol,
Betüzzétek csak jól a históriát:
Én - én vagyok, bármennyire tapostak,
Az idõk mindig mind tisztábbra mostak.
Már voltam, mikor Bál volt az
egyisten
S tüzes kemence törvényes halál,
De titkon mindig Jehovában hittem,
Kit csipkebokorban a hivõ talál.
Egy világ bünét vállamon cipeltem,
Amit szenvedtem, megtorlatlan áll.
A türni-tudás volt õsi erényem,
Szégyelje más, piruljon más értem.
Mikor Neró a kanócot dobta,
Reám fogták, én türtem hallgatag,
Róma pernyéje álmomat meglopta
És nekem moccannom sem volt szabad.
Lágyékomból mártirokat ontva
Egy uj hatalmas istenség szakadt,
Kevésbbé zord, de lágyabb, tetszetõbb,
Mint kit imádtak a megkövezõk.
S hogy Hispániából is kitessékeltek,
Hajónk megfurta a szent szeretet,
Sietõs volt: még annyit se engedtek,
Hogy elmondhassam: Megyek már, megyek!
Ó csuda: köpni hogy tudnak a szentek,
Akár a göböly, a mérges legyek.
Nekem már a köpésük se ártott,
Élek, vagyok; ime magad látod.
A sárga foltot annyira megszoktam,
Nem igen izgat, már fel sem veszem.
Pedig rám fogják: már csecsszopó koromban
Tulérzékeny volt a természetem.
És azt is, hogy amim van, mind loptam -
Haj, haj! Segiteni nem lehet ezen.
Korok jönnek és korok ismét mennek,
Ez igy marad és változást nem szenved.
És most is rám jár az idõk rudja,
Üznek, gyilkolnak, amint már szokás,
Hányadszor, hányszor, csak az Isten tudja,
Külön Istenünk, ki ránk vigyáz.
Sokan vagyunk, az erõnkbõl hát futja,
Nemzeti szinünk a fekete gyász.
S a halottas ing - duplán biztosabb...
De errõl a hallgatás többet mond - sokat.
És Bolond Istók rápirit az aggra:
Hagyd abba, öreg: a bolond én vagyok!
Egymást szapulni háládatlan babra,
Neked mindenben igazat adok.
Lásd, van aki mindig bevág a hatra,
Bár az esélyek nem mindig nagyok:
Gusztus dolga minden
e világon,
Hol lépten-nyomon fenyeget a zátony...
E
pillanatban vad forgószél támadt
Fekete szint adva a világnak,
Hol egyre szaporodnak a romok.
S nem mindig azok gyõznek, akik bátrak,
De sürübben az, aki nem konok.
Felkapta és ragadta magasba,
Akit talált, az vágódott hasra.
Én magam
is. - Bevallani nem átlom,
Hiába nyomoritám lantomat,
Amit terveztem, ime szánom-bánom,
Belõle nem sok biztató maradt.
Az egész talán nem több: ákom-bákom!
Hagytam, a toll szaladjon, hol szalad,
Apolló apám megbocsátja nékem,
Hogyha itt-ott talán félreléptem.
.oOo.
|