Legendák a nagyapámról

ÚTRAVALÓ
Elõszó a Legendák a nagyapámról elsõ kiadásához.

Kérlek, fogadjátok szívesen ezt a kis könyvemet. Nem sokat ér, nem sokat jelent, de hát szeretem. A szülõ olyan, hogy minden csemetéi között a leghitványabbhoz ragaszkodik a legjobban. Fájna nekem, ha leböcsmérelnétek. Ámbátor mindegy. Ebben a korban az ember már csak pipál. Pipál mindenre, ami a keze ügyébe esik, hírre, dicsõségre, ellenségei vállveregetésére és barátai aggodalmas gyámkodására. Ebben a korban Salamon király elbocsátotta mind az ezer feleségét és csak annyit mondott: mindegy! Ebben a korban az írónak már szabad könnyelmûnek lenni, de közönségesnek nem.

Válogatós, szûkszavú voltam teljes életemben és amint valaki elmésen megjegyezte, én találtam ki a margó-literaturát: sok papiros kevés szöveg. (Az utókor hálás lesz érte.) De az idén rámjött a raptus, a balga õrület, a dodonai triposz álomhozó bûbája és írnom kelletett és válogatás nélkül, megrostálás nélkül feltálalom ím nektek, amit írtam: vegyétek és egyétek!

Két-három vers kivételével mind idei termés. Ha valakit megcsap belõle a friss sarjú-illat, a magyar rögnek édes földszaga és megmondja nekem, annak örülni fogok. Azért sietek, azért adom ki olyan hirtelen, mielõtt a tinta megszáradna és elpárologna a széna illata. Nekünk régieknek nyolc-tíz esztendõ kellett hajdan, hogy egy verses kötetet nyélbe üssünk. A fiatalok ezt megcselekszik most ugyanannyi hónap alatt. Tanuljunk a fiataloktól.

Ah! és én is voltam egyszer fiatal! Micsoda püfölések, micsoda dorongolások voltak azok, nem amiket osztogattam, hanem amiket kaptam. Az akadémikus baglyok rám meresztették a szemeiket és azt mondták: mi nem látunk semmit. A grammatikusok azt mondták: mi mindent látunk. Ez a jövevény nem tanulta meg a grammatikát. Teste lassú tûzön égettessék el, hamvai szétszórassanak.

Abban az esztendõben, mikor a Simon Judit megjelent, tudtommal harmincöt iskolai önképzõkört csuktak be Magyarországon, mert a fiúk beleszerettek ebbe a kétes hírû nõbe, aki erõszakosan betolakodott a Rozgonyi Cicellék és murányi Vénuszok közé és konkurrenciát csinált nekik.

Akkor megtanultam azt a nagy életigazságot: ha rossz a tanító, be kell csukni az iskolát. Egyebeket is tanultam, de azt nem mondom el. A legtöbbet azonban tanítványaimtól tanultam, akik megtagadtak, talán joggal, de elég kíméletlenül. Resumé: fiatal koromban az öregek lebecsülése, öreg koromban a fiatalok rakoncátlankodása. Ami e két epizód közé esik: a költészet megtagadása a mindennapi kenyérért. És most a finálé: az expiálás vágya, visszatérés a költészethez, megmenteni, ami még megmenthetõ. Ime, ez ennek a kis könyvnek a története.

És most eredj, kis könyvem. Menj. Ha véletlenül a Nobel-díjjal találkozol, mondd, hogy tiszteltetem.

Kelt Budapesten, 1910 december havában.