A LEVÉL

Egy fejezet néhai való nagyapám vándorlásaiból. Ezuttal is, mint már annyiszor, holmi apró-cseprõ nézeteltérések miatta vonul el és senki sem szedi ki a kocsi kerekeit. - Egy szinte világfájdalmas levél keretében mondja el legujabb exodusának történetét. Összeütközésbe került nem a világrenddel, ami nem sokat zsenirozná, de a sámeszszel (egyházfi), ami sulyosabb beszámítás alá esik. A sámesz azon szent eklézsiának szája, hirhordója és házasságközvetítõje. Idõ az elmult század derekán. Színhely az omlatag, vén zsidótemplom udvara a hozzá tartozó kupaktanáccsal és publikummal. Reb Mayer Litvák épületes bucsubeszédet tart nekik biblikus vonatkozásokkal: félig istenes fejtegetés, félig mosolygó szatíra, de mégis inkább szatíra mint fejtegetés. Éneklõ hangon, széles gesztusokkal mondja el, mert az is hozzá tartozik. Beszél a bibliai kor áldozati kultuszáról, amely elmult és a csökevény-babonáról, mely annak a helyébe lépett s az óhitüeknél máig fennmaradt. Ugyanis a nagy böjtöt megelõzõ alkonyaton kiki egy kakast vagy egy csirkét áldoz az alvilági hatalmaknak, ráolvassa bûneit és háromszor megforgatja feje fölött, mondván: te én helyettem mégy el az árnyak világába, én pedig itt maradok, hogy sütkérezzem az áldott, az éltetõ nap melegén. A szokatlan motivum és a különös miliõ indokolja ezen elöljáró beszédet, mely a járatlanabbak irányában talán nem egészen fölösleges.

                       *
Reb Mayer Litvák levelet irt Csátrul:
- Leányom, Mirja, baj van Köpecen!
E szük világban a lélek megzápul,
Ideje im, hogy sátram felszedem.
Iszom, iszom, de már nem szomjuságbul,
Epe borom és só a kenyerem:
Átkom a rideg józanságot érje,
Mely rákönyököl a világ lelkére.

Belé ütõdöm a nyitott ajtóba
És minden lompos engemet ugat;
Minden napom elõre már megróva,
Szemes a gáncs, de torzképet mutat.
Lelkem rezgése a csillagot szórja,
Õk nem látják csak rostán a lyukat...
Rabszolga nép közt szárnyakkal születni:
A vad sora, kit önön nyája ver ki.

Ároktõnél, hallom, vad vizek árja
Fele országra tengert tereget
És megszökött a puszták délibábja
És mezitláb jár a vizek felett.
Leányom, Mirja! fejem koronája,
Megint felkaptak, visznek a szelek -
A Tisza vize rajtam kifogott,
Küldj Ároktõre értem ladikot.

Hogy volt, mint volt? Hát összeröffenének,
A nagyfejûek s Csámpás, a samesz,
Mit tudják õk, mi fán terem az ének?
De ölik, aki más vizen evez.
Legfõképp Csámpást a fene enné meg,
Jó vége annak, tudom, úgy se lesz:
Szóval, kurtán, a pók szálat eresztett,
S a pletyka lassan engem is kikezdett.

Hogy bort csenek az áldozópohárból
S a szombatot kajánul megszegem.
Böjtöt sikkasztok s a falamiámról
Nem tudatik, hogy ki és mi légyen.
Nem is születtem, csak szakadtam ágról
S rossz indulattal tele a begyem:
A messiást is én csak azért várom,
Mert megigértem võmnek tavaly nyáron.

Méltatlan lettem a kürtöt megfujni,
És hosszunapon öltni gyászruhát -
A község bizton rólam fog koldulni,
Miért nem fujom inkább a dudát?
Ellenben csõstül fog az áldás hullni,
Ha nem csinálok több zenebonát:
Jó, hát megyek, üssön belé az átok!
Az ördög legyen a ti cimborátok.

Ott zsongtak együtt sûrû hangyabolyba’
A roskadt templom gyepes udvarán:
A Mekmek, Laska, Birbics, Zórik, Golyva,
Lõcslábu Jób s a kancsal Ábrahám.
A közügyekre mindenik befolyna,
Vajmi kevés kell ahho’ tudomány.
Nyiszálták négykézláb a levegõt -
Lendület ád a szónak sulyt s erõt.

Elöl a Csámpás, foltos, bõ plundrába,
Simléder-sapka tarkója hegyén.
Kalácsot majszol, csakhogy járjon szája,
Nem sokat lát, de duplán hall, szegény.
Hirt hord; falu böcsületét dézsmálja,
Ezért kijár pogácsa és lepény:
Itt-ott legényt, lányt összeboronál,
És lakodalmon mókákat csinál.

- Sáh! - mondok - sáh! Silentium, urak!
Bucsuzni jöttem, ha meghallgatnátok.
- A bibliában vannak mély kutak
S eleven vizü csobogó források.
A bölcs keres, a tudomány kutat,
Keresni kéj, ha lelked el nem vásott...
(De te, ó Csámpás, félek, hogy oda
Az utat meg nem találod soha.)

Ügyelj, én népem! igy vagyon megirva:
Van egy hegy, komor, zord kõsivatag,
Neve Azázel: minden élet sirja,
Se lomb, se fü, se hang ott nem fakad.
E birodalmat a kisértõ birja,
Ki istenétõl hajdan elszakadt -
Itt gunnyaszt, tépelõdik komor-tétlen,
Nyomasztó, átkos egyedüliségben...

A szirtcsucson vad félelem tanyázik,
A szakadékban ül az éji rém,
S a szemverés, amelytõl gyermek fázik,
S az éhinség, mely országokra mén.
A pokol erre szellõzi tornácit
S bujkál alant félelmes lávafény:
Jó, hogy az ember oda nem talál,
Álmodni véle már a kész halál.

És irva áll: e kárhozatvilágba
Küldjék pusztulni a kecskebakot,
Kinek fejére - ó te szegény pára! -
A fõpap minden bünt reárakott.
(Csámpás, ne fészkelõdj!...A bibliába’
Ha nem hiszed, hát elolvashatod.)
Ment-mendegélt az ügyefogyott kecske,
Mint a cigány, mikor viszik deresre.

Nos, feleim, hát halljátok tovább:
Hogy minden elfogyott: oltár és szentség
S nincs Áron, aki old és megbocsát;
Azonkivül megdrágultak a kecskék,
De olcsóbb lett a bün és szaporább:
Mi eleink nagy bölcsen kieszelték,
Hogy apró jószág pótoljon nagyot:
Tehénkét csirke és kakas bakot.

És jóváhagyták rögvest odafent
S szokásba jött - a törvény mind igy támad:
A nõ magának jércécskét nevelt
S kakast az õ eltévelyült urának,
És ráolvassák, amikor betelt,
Bünlajstromát tavasznak, télnek, nyárnak,
Fejük felett lóbázva, mint dukál,
Rebesgetik: „Helyettem, kis madár!”

Csapkod a himje, a tyuk kotkodál,
Csipognak együtt, mintha üzné vércse -
Bolond kakas! Keményen pörbe száll
S kakas után indul mindig a jérce,
A fõ azonba’ hogy a cél talál,
S a szándékot a jó isten megértse:
A többi, mondom, bliktri, bliktri mind -
Fõ, hogy bünözni lehessen megint...

Haptákba, Csámpás! Hadd mosom fejed,
Eleget csusztál, mint kigyó, hason.
Most jön - vigyázz! utolsó fejezet!
Ma te leszel megváltó kakasom.
A büneim én testálom neked
És tarajodra im ráolvasom:
Helyettem idd meg büneim levét,
Te legutolsó, hütelen cseléd!

Fartolt a Csámpás, én meg sebtibe
Bokán felül két lábszárán ragadtam
És feldobám a puszta semmibe
S fejem fölött háromszor megforgattam.
„Kukorékolj, Csámpás! Nincs semmi bibe!”
Biztattam és letettem egy darabban:
A gyepre raktam, hogy ne törjön el,
Ha fel nem kelt, még most is ott hever...

Azután mentem, merre int a távol,
Amerre tágul a kék boltozat,
Micraimból, a rut rabszolgaságból,
Ahol gazdátlan szabadság fogad.
Lelkem ujjong... nincs semmi, ami vádol...
Küldj csolnakot és ne késsél sokat.
Tavaszi fényben csillan meg az ájer -
És evvel maradok: apád, reb Mayer.