RACHEL
(Töredék)

Reb Mayer Litvák a borába nézett,
Majd eltolá a teli serleget:
„Szót fogad-e, ha hivom az igézet,
Szabad-e hinom holt emlékeket?
Nem sirrablás-e, ha most felidézek
Fényt, ifjuságot, amely elveszett?
A boldogságról nem szól hosszu ének,
A legszebb ugy szép balga töredéknek.

Kis diák voltam, össze-vissza tán
Tizenöt éves, serdülõ kamasz,
Fönn Szadagóra magas udvarán,
Mely a mennyektöl már csak egy arasz;
Az irást bujtam késõn és korán,
Ha õsz borult, ha nyilott a tavasz:
A szent pap árnyékában nõttem nagyra,
Mint kukorica tövében a hagyma.”

Mosoly pirkallott piros ajkira
S önguny játszott a széles, okos szájon:
„Kaftánom kék volt, szandálom sima,
A léptem könnyü, vakmerõ az álmom,
Adatott nékem a szent Biblia
S a próféták feltámadását látnom.
Kicsit alamuszi, kicsit csintalan,
Kicsit papos - ilyennek látom magam.

Voltunk együtt jó háromszáz legények,
Gólyák, rokkantak, gyöpösek vegyest,
Kik a szent Bibliára esküvének:
Rókák között nem egy nemesi nyest,
Nem egy rajongó, hivõ, tiszta lélek,
Aszkéta, kit nem nyügözhet a test,
És közbe csirkefogó quantum satis,
Ki azt se tudta, mi a kalamáris.

Belõlünk telt a gárda, a nagy gárda,
A szent pap örökéhes testõrsége,
Vedlett subába, kaftán és talárba
A mi hadunk övezte és kísérte,
Estszürkületkor, hajnalhasadásra
A Tilos Nevü szent szine elébe:
Én a legkisebb, tudásra legkönnyebb,
Hordtam utána a zsoltáros könyvet.

...És nõtt a szent pap virágos kertjében
Egy világraszóló csodapalánta.
Szeme mint az ég ragyogó kedvében,
Fiatal, öreg egyformán csodálta.
Rachelnek hitták, mint õsanyánk régen,
A jámbor szép pásztorvilágba’,
Amikor nyáj után jártak-kelének,
Kevesebb volt a gond és zengõbb volt az ének.

Tizenhét évnek pírja, bája, hamva
Hüvöslött arcán, egész termetén
Ha Arioszt ma ujra feltámadna,
Õ tudná híven festeni, nem én.
Nem tudom bizton, szõke volt-e barna?
De édes volt, igazi költemény.
Nem müvirág, de rétek tüneménye,
A szent pap drága, édes szemefénye.

Öreg apjának gondját õ viselte,
És istenfélõ volt a kis anyátlan,
A gyertyákat õ gyujtá péntek este,
Az átöröklött drága szép brokátban,
Ugy, amint egykor anyjától elleste
Felhõtlen, boldog szép gyermekkorában,
Mikor megnyilt a kincses háznak zára,
Amit nem biznak soha senki másra.”