A seleuciai üregek

Sivár, kietlen, barátságtalan vidék áll előttünk: a seleuciai üregek völgye.

Igazán remetének való hely, mert az élő világra semmi sem emlékeztet benne, olyan az egész, mint egy nagy bedőlt sír, melynek zöldje a fenekére hullott.

Minden, ami a búskomolyságot neveli, a legsötétebb vallásos rögeszmék, a fekete babona rémképei, a világkerülő embergyűlölet átka látszanak nehéz öröklő ködként e tájon feküdni, melyen isten bal keze működött, megszaggatva az óriás sziklákat, terméketlenséggel verve meg a földet, s lakhatlanná téve azt minden élőlény számára.

Ritkán jön e tájra ember; minek is jönne, mit keresne itt? Semmi sem terem e helyen, ami ember számára kedves. Még a vad sem ver itt magának állandó tanyát, csak forró nyaranta téved oda néha a rekkenő meleg elől futva egy-egy pusztai oroszlán, elfogott zsákmányát hozva oda elkölteni, s odább megy, ha jóllakott, tulajdon ordítása visszhangjával feleselve.

Különc utasok keresik fel néha a borzalmas vidéket, mely oly nyomasztó behatást szokott mindenikre gyakorolni, miszerint alig várják, hogy végignézve a históriai emlékeket, ismét kijuthassanak onnan.

Mi van ott látnivaló? Egy romladozott fal, ki tudja, ki által és miért építve, s ki által elrontva? Egy magas tömör oszlop, a jámbor Simeon Stylites oszlopa, melyet ő saját kezeivel hordott éveken át össze, s melyen naphosszant szokott ülni kiterjesztett karokkal, mint egy kereszt, s napjában ezerszer és ötszázszor hajtotta meg magát, fejét lábaihoz értetve. A völgy északi s déli oldalát egy roppant sziklatömeg rekeszti el, oly egyenes, oly meredek, mint egy bástya, s csak a tetején, három-négyszáz ölnyi magasban látszik valami zöld.

És e meredek sziklafal hosszában sorban egymás mellett apróbb-nagyobb üregek szádái sötétlenek, mintha valami özönvíz előtti óriás faj ajtókat, ablakokat vágott volna rajta sorban két-három emeletre, hogy palotát csináljon magának belőle.

Az üregek oldalfalai oly szakadékosak, talapja oly egyenlőtlen, hogy alig lehetne emberi kéz műveinek tartani azokat, ha nyílásaik hegyes öblezete s a rendes sorok, melyek szerint egymás mellett következnek, nem bizonyítanák, hogy itt véges erők próbálgaták csodáikat.

Három ez üregek közül diadalívek magasságával bír, egy pedig, mely a szikla aljába van vágva, oly kietlenül magas, mint egy roppant templomboltozat, s erről azt állítják, hogy keresztülmegy a hegy alatt egészen le a tengerig, s akinek bátorsága volna megtenni az utat, ott sok rejtélyes feliratra találhatna, melyek a falakra vannak írva. Ki bírta ez ismeretlen rúnák nyelvét egykor? tán a kaldeok vagy a Mithras-tisztelők; minő rejtett titkok, minő emberemlék előtti események vannak azokban megírva, ki tudna arra felelni?

Hihetőleg temetőnek használták e völgyet régen elmúlt népek, kiket sírboltjaik túléltek, s most annál borzasztóbb a táj, mert a szikla tátongó nyílásai száz nyitott torokkal látszanak beszélni, hogy ide egy elveszett nép van eltemetve.

Különösen ama legalsó üregnek azon szokatlan sajátsága van, hogy néha elkezd üvöltő hangokat adni magától; a tetőkön legeltető pásztorok borzadva hallják, mint zúg a sziklatorok, eleinte mintha darázsrajok forrnának benne, később egyre nő a zúgás, mintha a szélvész ördögei tévedtek volna el az üregben, s ordítva üvöltenének, hogy nem találnak ki belőle. Utána rendesen elkövetkezik a számum szele, mely, hihetőleg egy túlsó nyíláson a barlangba hatolva, elébb hallatta itt e völgyben hangját.

De nemcsak ilyenkor, más esetekben is megszólal a barlang. Történt, hogy vakmerő pásztorfiúk bementek a barlangszádába tüzet rakni, s esztelen kiabálással hívogatták a barlanglakó dzsint, míg az üreg egyszerre visszhangot adott, de nem azon szót adta vissza, amit hozzá kiáltottak, hanem csendes halk szózattal felelt a pajkos gyermekeknek, hogy távozzanak el, és ne gúnyolják azt, amit isten teremtett.

Másszor házasságtörő asszony tévedt oda, bűnös örömeinek takaróul véve a méla sötétséget, s mint rettentek össze a vétkes szeretők, midőn az édes suttogásokat egy hang zavarta meg, mely nincs távol és nincs közel, mely nem szellemé és nem emberé, de jeget támaszt hideg sóhajával a forró vérben: „Allah mindenütt jelen van!”

Egykor rablók tévedtek oda, kik útitársukat akarták e helyen meggyilkolni, amidőn oly ordítás keletkezett a barlangban, mint mikor az ég megzendül, s a gyilkosok világosan hallák az irtózatos szózatot: „Allah látott benneteket, a gyehenna lángjai égnek számatokra!” Azok nyavalyás őrülettel futottak ki az üregből.

Mindenki a közel lakók közül tudta és hitte a barlangi dzsint, aki senkit sem bánt a jók közül, de megüldözi a gonoszokat.

De nemcsak az ijedelmes szívek ismerik a barlangi látatlan hangot, eljönnek ide a szenvedők, megesett szívűek is, és a láthatlan dzsin szíveikben olvas, mondani sem kell előtte panaszaikat, ő tanácsokat ád, és azok többnyire használatosak. Lehet, hogy e tanácsokat akárki más is adhatta volna, de tán ha közönséges embertől jönnek azok, nem tartják meg oly buzgalommal a kérdezők, s nem használnak maguknak általa.

Eljönnek hozzá gyakran jóslatért is, és ilyenkor az ismeretlen lény úgy ki tudja azokat ismerni, akik valódi aggodalommal jönnek hozzá, azok közül, kiket csak kíváncsiság hozott ide, vagy akik próbára akarják tenni. Ezeknek semmit sem válaszol, míg amazoknak gyakran oly találó jóslatokat mond, miknek mély értelmű képbeszéde igéről igére teljesedik.

A babonás köznép jó cselekedetnek tartja ez ismeretlen lénynek áldozni. A körüllakók iparkodnak vele jó barátságban lenni, haszontalan beszédekkel nem háborgatják, minden apróságért nem futnak hozzá, sőt volt eset rá, hogy a seleuciai kádi talpára veretett egypár pajkos suhancnak, kik köveket hajigáltak a barlangba.

Az üreg nyílásától befelé haladva, mintegy negyven lépésnyire, ahol már a külvilág alig dereng, van egy nagy kő: valami durva oltárhoz hasonlít, annak közepében egy kis mélyedés, ezt szokták rizzsel vagy tengerivel megtölteni a jámbor lakosok, s másnap midőn visszatérnek, látják, hogy a dzsin elhordta azt onnan, s fizetésül egy-egy ezüst pénzt hagyott a kőmélyedésben, azokból a régi ezüst pénzekből, miket még Törökország ragyogó korszakában verettek, s melyek három annyit értek, mint ez idő szerintiek. Tehát a dzsin készpénzzel fizet, és semmit sem fogad el ingyen.

Azoknak, akik vele beszélni akarnak, mélyebben kell a barlangba hatolni, egész odáig, ahol semmi világosság nem látszik, mert ő csak ott található, ahol teljes sötétség van. Aki méccsel vagy szövétnekkel jön, az nem találja őt sehol, az nem kap feleletet. És amidőn látogatója ott áll a sötétben, a dzsin oly jól látja őt, mintha a napvilág sütne rá, s egy arcmozdulat észrevétlen nem marad előtte. Annál jobban hiszik, hogy aki így lát a föld sötétjében, az a szívek és jövendők sötétségeiben is tud látni.

Több mint ötven éve már, tehát egy emberemlékezet határa, hogy e csodát ismeri a nép a seleuciai üregben; azóta sok főurak, basák, vezérek, sok bölcsek, papok, ulemák látogatták a dzsin lakását, és az mindent tudni látszott, ami a föld felett történik. Soknak megjósolá halálát, és akiket nem szeretett, azoknak megmondá azt is, hogy vétkeikért megérdemlik a rájok következő sorsot.

*

Az ezernyolcszáztizennyolcadik esztendőben éppen a számum elviharzása után történt, hogy egy kalózhajó vitorlázott be a szuadéai révbe, hol még a hajdani Seleucia nagyszerű kikötőjének romjai látszanak.

A kalózhajó francia lobogót viselt, hanem legénysége csupa albánokból állott. A kikötő még fedve volt az elzajlott vihar által partra vert hajók roncsaival, miket most nagy fáradsággal iparkodtak kitatarozni; mindenki bámulva tekinte a teljes épségben megérkező hajóra, melynek csak egy vitorlája sem hiányzott, pedig kalózhajók modoraként sokkal nagyobbak voltak árbocai és vitorlái öblösebbek, mint aminőket hasonló tonnatartalmú rendes hajókra szokás alkalmazni.

Amely órában horgonyt vetett a hajó, a legnagyobb dereglyét tengerre bocsáták, s abba huszonnégy jól fegyverzett timarióta szállt be. A fickók mindegyike ott viselte érdemrendjeit a pofáján, a csaták nyomai megszaporíták zord arckifejezésüket oda nem tartozó vonásokkal.

Azután egy ősz ember szállt a dereglyébe, ki után paripáját is lebocsáták az emelődaru (hajógép) segélyével. Ez volt a parancsnok.

Középtermetű, de izmos agg férfi, túl lehet már a hetvenen és közel a nyolcvan évhez, de lelke és teste most is oly erős, mint midőn még az a szakáll, mely most, mint a hattyú szárnya, borul le keblére, fekete volt, mint a holló szárnya.

Vállai rendkívüli erőre mutatnak, s arcának merész tartása, szemeinek villogása s a bátor, nyugodt tekintet tanúsítják, hogy ez erő nincs gyáva lélekre vesztegetve.

Az evezőcsapások a partra szállítják a dereglyét, de kikötni semmi erőnek sem sikerült; a tenger dagálya oly nagy, hogy a parton megtört hullám tajtékozva hajítja mindig vissza a dereglyét.

Az ősz férfi egy szemöldintésére hárman ugranak bele a hullámba a hajóslegények közül, a dereglye kötelét vontatva, mind a hármat elrántja az, mintha gyermekek fognának szilaj bikát.

Most az ősz ember egyszerre lovára pattant, kengyelét oldalába vágja, s kiugrat a tajtékot túró hullám közé, háromszor borítja el lovastól a visszatoluló hab. A harmadiknál már partot ért. A népség csodákról beszél; ő pedig senkitől sem kérdezősködve, mint aki legjobban ismeri az utat, egyes-egyedül elindul a révparton, s elhagyva azt a hosszú tornyos bástyasort, mely a hegyen végigfutva körülkeríti a várost, s mint egy óriási antik nyaklánc függ a hegy vállain, – útját a hegyszakadékok felé vevé, s azok közt nemsokára senkitől nem kísérve eltűnt.

Alig haladt félórányira az olaj- és fügefákkal beültetett hegyoldalok között, melyek a forró szél után még most is tikkadtan lankászták le lombjaikat, midőn ráakadt azon helyre, melyet keresett.

Egy otrombán összeábdált viskó volt az, melyet kőből, fából és sárból oly idomtalanul alkotott valami beszélő állat, hogy azt egy fecske is szégyenlette volna magáénak elismerni, nem is említve a hódokat, melyeknek gunyhói ehhez képest valódi építészi remekek.

De kegyes volt iránta a természet, s befuttatá kúszó indákkal a viskót; ezek aztán, hol az építész fölösleges rést hagyott, azt szépen befedték.

Itt leszállt lováról a jövevény, azt megköté egy fához, s miután az ajtónak nem volt kilincse, elolvasá azt az ákonbákot, ami kívül reá volt írva; szokás szerint valami szent mondás, ami a török szerzetesek kapuira szokott írva lenni.

„Átkozott az, aki az éneklő madarat háborítja.”

A jövevény hallgatózott; hiszen te nem énekelsz, gondolá magában, s olvasá tovább, ami következik:

„Aki zörget az imádkozónak ajtaján, hiába fog zörgetni a paradicsomnak kapuján.”

Az idegen nem is sokat zörgetett rajta, hanem berúgta egyszerűen.

Ott benn térdelt az erdbuhár szerzetbeli barát egy leterített gyékényen, övig nekivetkőzve, előtte egy nagy famedence állt tele tiszta vízzel.

Éppen az abdesztán mosódást végzé.

Észre sem látszott venni a lakába berontott jövevényt, hanem végzé nagy buzgósággal a kegyes szertartást. Először is megmosta kezeit, harmincháromszor mondva el e kegyes igéket: „Áldott az isten, ki a víznek tisztító erőt adott, s hitünket felvilágosította”, azután jobb markával háromszor vizet vett szájába és imádkozék: „Óh, uram, óh, Allah, ízleltesd meg velem azt a vizet, melyet adtál Mahommed prófétának a paradicsomban, s amely illatozóbb a balzsamnál, fehérebb a tejnél és édesebb a méznél, s mely a szomjazó epedését örökre megenyhíti.”

Ezután a markán keresztül ismét az orra lyukain szítta fel a vizet, s ekképp buzgólkodék: „Uram, szagoltasd meg velem a paradicsomnak illatját, mely kedvesebb, mint az ámbra és a pézsma, és ne engedd, hogy valaha a pokolnak átkozott bűzét megérezzem.” Ekkor két marokra fogta a vizet, s orcáját jól megmosva vele, azalatt ily szavakat beszélt: „Tisztítsd meg, uram, az én orcámat, amiképp minden prófétáknak s minden hű szolgáidnak orcáját meg fogod az ítéletnek nagy napján tisztítani.” Még ez sem volt elég, ekkor meg a jobb markába vett vizet, s azt a könyökén végigcsorgatva, fohászkodék: „Uram, add az utolsó ítélet napján az én cselekedeteimnek könyvét a jobb kezembe, mely az elválasztottak keze, és vígy be a paradicsomba.” Azzal bedugta fejét a medence vízbe, s szája kimaradván belőle, módjában volt azalatt ilyen beszédet tartani: „Uram, végy környül engemet, midőn előtted megjelenek, irgalmaddal, s ne nyomd az én fejembe a bűnöknek tüzes koszorúját, hanem az erénynek arany koronáját.” Most füleit vette sorba az érdemes férfiú, áhítattal mondván: „Engedd, uram, hogy az én füleim mindenkor örömest hallgassák azokat, melyek az alkoránban vannak írva.” Végezve ezt, meglocsolá nyakacsigáját és torkát, igen célszerűen mondván ez alkalommal: „Uram, szabadíts meg engemet azon kötelektől, melyek az elkárhozottak nyakaira fognak vettetni”, mely kegyes óvástétel után leült a földre, s jobb lábát áhítatosan megmosván, kiálta: „Óh, uram, ne engedd, hogy az én lábaim megcsuszamodjanak az Alsirát hídján, mely a pokol felett a mennyországba viszen”, a bal lábát is megöblíté, és fohászkodék: „Vedd el, uram, az én adósságaimat, s hallgasd meg az én könyörgéseimet.”

Mindezen mondásokat pedig éppen nem lassú hangon, magában dörmögve mondá el a jámbor dervis, hanem érthető, kiáltó szóval, mint illik igazhivő müzülmánhoz, aki nem tartja szégyenletes dolognak az emberek előtt istenhez imádkozni.

Annak utána fogá a medencét, és kivivén azt kunyhója elé, az ott tenyésző vadvirágokra kiöntözé, megáldván őket egyenkint és egyetemesen; akkor ismét tele meríté a forrásból friss vízzel, s visszavivén a kunyhóba, és a gyékényt túlsó lapjára fordítván, letevé rá a vízzel tölt medencét, melyre a jövevény szinte leveté papucsát, felső kaftányát, letekeré turbánja kaukját, s kiemelé fejéből a vörös fezt, s ő is hasonlóul megmosódott.

Azután megcsókolá a dervis kezét, s midőn az kihúzá övéből a hosszú, földig érő olvasót, s elkezdé annak kilencven szemein egyenkint elszámlálni Allah kilencven tulajdonságait, az idegen is utána mondá azokat áhítatosan, s mindezek végeztével együtt éneklé vele két ízben a „La illah, il Allah, Mahomet rászul Allah!” versét, melynek éneklésében oly gyakorlott volt, mint akármely müezzim.

Mindezek a legnagyobb áhítattal megtörténvén, a jövevény felkelt helyéről, arcáról elmúlt az alázatosság kifejezése, s ismét helyet foglalt azon az elébbi büszke, parancsoló tekintet; míg a dervis most alázattal borult le előtte a földre, és rebegé:

– Mit parancsolsz velem, kegyelmes úr, szolgáddal?

Az idegen hagyá őt ott feküdni, s csendesen felköté kardját.

– Te vagy amaz erdbuhár dervis, kihez engem egy nimetullahita szerzetes utasított, aki lakik Janinában?¹

– Szolgálatodra, uram.

Ekkor jobbjával hadzsárját, baljával egy erszényt vont elő övéből az idegen.

– Látod ez erszényt és e kardot? Ez erszényben van ezer zecchino, ezen kard lapján legalább ugyanannyi megölt ember vére. Én nem kérdem tőled: ismersz-e engem; tudod-e nevemet. Lehet, hogy ismersz, mert hiszen ti mindent tudtok, hanem akkor azt is tudod, hogy engemet még el nem árult senki, akin én meg nem bosszultam volna magamat. Azért, ha jutalom kell, hallgass, ha büntetés kell, beszélj.

A dervis kezét szájára téve mutatá, hogy hallgatni fog.

– Most tehát kelj fel, fogd meg lovam zabláját, és vezess el engem azon üreghez, melyben a jóslatmondó dzsin lakik. Te ismerős vagy vele?

– Ismerem uram, de hozzá nem járok, mert rám haragszik; a derviseket nem szíveli, mert ki akarják tanulni; ha én megyek, köveket ejt rám a boltozatból, vagy mély hasadékokba vezet. Azért, ha kívánod, odáig elvezetlek, de be nem megyek veled, ha amennyi pénz van ez erszényben, annyi fejem volna is vállamon, melyeket levág.

– Arra nincs is szükségem. Te künn maradsz, és tartod lovamat.

Azzal büszkén lovára veté magát a herkulesi aggastyán, s a dervis, megfogva a mén zabláját, elkezdé őt a hegyi úton vezetni a szakadékos sziklatorlatok közé.

A hold fent volt már az égen, mire az üregek sziklájához értek.

Hátulról kerülve még zordonabb volt a táj. Elöl a vad természetomladék, hátul a sötét cédruserdők, miknek sűrű lombja nappal is éjszakai árnyékot vet, és oldalt a végtelen magasságú sziklatömeg, mely holdvilágnál még magasabbnak látszik, és ez üregek mintha éjszaka még feketébbek, s a sziklák, omladékok még kopárabbak volnának; pedig nappal is oly elhagyatott e táj, mint éjjel.

A dzsin üregéhez érve leszállt lováról az agg férfi, s meghagyva a dervisnek, hogy ott álljon, és várja, míg vissza fog jönni, elszántan belépett az üregbe.

A vak sötétség miatt csak apró léptekben lehetett haladnia; óvatosan, de félelem nélkül haladt: lábával elébb megpróbálta az alapot, melyre lépett, s egyik kezét szeme előtt, a másikat pedig hadzsárja markolatán tartá. Elszánt, gonosz léleknek kellene lenni, mely őt meg merje támadni.

Néha egy-egy denevér suhant el fülei mellett, gúnyos vihogással, másszor hideg, megmozduló testekre lépett; mit figyelt ő azokra? A méla hallgatás, mely körülvevé, rettentőbb volt a poklok szavánál, és e hallgatástól sem rettegett, ketté merte azt szakítani, erős szóval kiáltva a föld alatti csendbe:

– Jövel elém, jó vagy gonosz szellem, kit Allah elbocsátott, hogy beszélj élő emberekkel; jövel, és szólj nekem!

– Melletted vagyok – susogá e szókra egy hang, mély és tompa, mintha az üres levegő szólana.

Az idegen utána kapott, mintha merész kézzel meg akarná a lelket ragadni; nem talált semmit.

Hang volt az, alak nélkül.

– Beszélj nekem – szólt reszketéstelen hangon az agg. – Ismered-e sorsomat?

– Ismerlek – szólt a láthatlan hang. – Te egy szegény ember vagy, ki elvesztegetted, amid volt, és amid van, az nem a tied.

– Tudatlan lélek vagy – dörmögé a jövevény –, menj vissza sírodba, és aludjál, nem kérdezek tőled többet; – jelen sorsomat sem ismered, hogy ismernéd a jövőt? Menj odúdba vissza, és nyugodjál békével!

– Én ismerlek téged – folytatá a hang –, és igazat mondtam. Nemde nem Tepelenti Alinak hívnak-e téged?

A jövevény bámulva felelt:

– Valóban az nevem.

– Nem földönfutó voltál-e tegnap? S nem por és hamu léssz-e holnap?

– Valóban igaz, de e tegnap negyven év előtt volt, s e holnap mikor lesz?

– Tudod, hogy itt nincs reggel, sem estve – felelt a hang –, nekem tegnap az, midőn legutolszor láttam a napot, és holnap, midőn újra fogom látni. Tepelenti Ali, Janina uralkodója, te szegényebb vagy a legutolsó müzülmánnál, ki szőrkötéllel övedzi derekát, mert elvesztettél mindent, ami rád nézve becses. Testvéredet, ki védelmedre kelt, megölted; anyádat, ki szeretett, megfojtottad; hazádnak, mely táplált, jobb kezét szakítottad ki; dicsőségedet, mely ékesített, átokká változtattad magadon, s a szerelemből gyűlöletet csináltál magadnak.

– Úgy van. Ezt cselekvém. Nem bántam meg semmit. A nyúl elrágja a virágot, a keselyű elkapja a nyulat, a vadász ellövi a keselyűt, a vadászt levágja az oroszlán, és az oroszlánt megeszi a féreg. Földdé válik minden. Allah hatalmas, ő rendelte így. Mi vagyok én? Nagyobb féreg, mint a többi. Ki pöröl istennel? Mi sors vár reám a jövőben?

– Még tegnap ifjabb voltál nem született fiadnál, holnap vénebb leendsz megholt őseidnél.

– Világosabban szólj, mert szavaid értelmét oly kevéssé látom, mint magadat.

– Aki vétett fegyverrel, meghal fegyver által, így szól Allah. Aki vétett szerelemben, meghal szerelem által. Két kezed van, jobb és bal kezed; két kardod, egy görbe és egy kígyós; két kincstárad, egyik arannyal, másik ezüsttel tele; háromszáz nő van háremedben, de csak egy van, akit imádsz; tizenkét fiad van, de csak három, akit szeretsz. Íme halljad, jól vigyázz életedre, mert ami legközelebb van hozzád, abban van halálod, tulajdon fegyvered, tulajdon gyermeked, tulajdon vagyonod, tulajdon két kezed fog egykor megölni.

– Mashallah! A halál elkerülhetetlen; csak egyet mondj meg: fogok-e én egykor Sztambulban a szeráj kapuján diadalmasan bevonulni?

– Fogsz. Ott állandasz ezüst állványon az ujjongó nép előtt.

– És mikor?

– Leend idő, amikor egyszerre két helyen léssz, Janinában s Sztambulban egyszerre; a napok meg fogják ezt magyarázni.

– Még egyre felelj: miért említéd azon nőt, akit legjobban szeretek?

– Ő fog legelőször elárulni.

– Átkozott! – ordítá Ali, kirántva kardját, s dühösen vágott a hang felé; a kard nagyot süvöltött az üres levegőben, s perc múlva éktelen messzeségből kiálta vissza a hang:

– Már megtörtént az.

– Ah, álom ez. Álom ez! – sóhajta Ali.

– Nem álom – felelt a rejtélyes hang. – Ébren vagy.

– Ha nem álom, adj jelt nekem, melyről megtudhassam, midőn innen kimegyek, hogy nem álmodtam.

– Tedd elébb hüvelyébe kardodat!

– Visszatevém – szólt Ali, de nem mondott igazat, mert csak övébe dugta azt.

– Rejtsd hüvelyébe – szólt a hang.

Ali borzadva tapasztalá, hogy e lény a sötétben minden mozdulatját látja.

– Most nyújtsd ki tenyeredet – szólt a hang egészen közel.

Ali kinyújtá tenyerét. Azon pillanatban egy erős, férfias kéz acélszorítását érzé azon; oly erős, oly sujtoló szorítást, hogy a vér serkedezett ujjai hegyéből.

Azután elereszté őt az ismeretlen lény, suttogva mondván:

– Arcodnak egy vonása sem mozdult kezem nyomása alatt; így csak Tepelenti bírta azt kiállani.

– És így csak egy férfi bírta kezemet megszorítani – monda Ali. – És annak neve Behram volt, Halil Patronának fia, ki negyven év előtt bajnoktársam vala, s azóta elveszett. Ki vagy te?

– Aleikum unallah! (Isten veled!) – monda válasz helyett amaz.

– Ki vagy te? – kérdé egy lépést téve előre Tepelenti.

– Aleikum unallah! – hangzék felé a búcsúszó végtelen, végtelen távolból.

A hatalmas basa elmerengve fordult vissza, s midőn a holdfényre kiért, világosan látá kezén még a vércseppeket, miket amaz erős kézszorítás körmei alól kisajtolt.