Gaskho bej

A villám a futó embert sújtja.

A balsors egy mérges eb, mely az után szalad, aki előle fut.

Ali basa albán darabantjai Sztambulba érve tudakozódni kezdének Gaskho bej felől.

Egy jámbor férfiú volt az, hivatalára nézve a szeráji izoglánok felügyelője, különben igen kegyes és békességes müzülmán; kedélyére nézve valami a flegmatikus és melankolikus között, úgy, hogy a tenyerére tett szimpatétikus lemez alig emelte fel a két végső részét, míg Tepelenti Ali tenyerén egyszerre összekunkorodott az, s előre-hátra szaladgált. – Hasonló babonás tréfákban gyakran gyönyörködtek azon időkben a müzülmánok.

Alakjára nézve Gaskho bej tökéletes mintaképe lehetett a farnesi Herkulesnek, vállai csaknem aránytalanok voltak többi termetéhez; fél kezével a szélmalom vitorláját meg bírta állítani, a szultán trónörököse születésnapján egy hatfontos ágyút vállára vett, s ott sütteté el, és kemény piasztereket harapdált ketté, mikor jókedve volt.

Hogy e rettentő erejét valaha emberek vesztére használta volna, azt ez ideig nem állíthatjuk, sőt a legtürelmesebb embernek ismeré mindenki; az udvari izoglánok, kiket vívni tanított, viadal közben, csupa kötekedésből, mintha csak tévedésből történnék, olyanokat húztak rá a tompa kardokkal, hogy szintúgy zengett, és azért Gaskho bej mindig megdorgálta őket szépen, de nem a kapott ütlegért, hanem az ügyetlen vágásért. Soha ő háborúban sem járt, s nagy emberi dolgot véltek elkövetni, akik őt oda nem ereszték, miután előre nem látható veszedelem lehetett volna az, amit ő mívele, ha komoly harcra kerül a sor.

Odahaza a legjámborabb családapa volt. Gyakran találták őt négykézláb, amint kis négyéves fia, Szidali, a hátán lovagolt, s apjával mindenféle kegyetlenségeket elkövetett. Nem is csinált egész nap egyebet, mint a szerájban az izoglánokat tanítgatta dzsiridhajigálásra, s odahaza a fiának csinált papiros madarakat, sárkányt eregetett, és vak-vak-varjút játszott vele. – Ami ideje e két foglalkozásból fennmaradt, azt pedig arra fordítá, hogy a Gökk-sü (édes vizek) melletti nyári palotája ablakán kikönyökölve nézegetett a világba, hosszú szárú pipáját a földig eresztve, s ha azután, végezve e foglalkozást, valaki azt kérdezte volna tőle, hogy mit látott? bizonyára azt felelte volna rá, hogy semmit sem.

Pedig estenden a Gökk-sü ligeteiben a legélénkebb zajgás van; a nyaraló basák, bégek háremei kijönnek a platánok alá, s hintáznak és táncolnak és énekelnek, a vándor perzsa karómászók ott mutogatják szemfényvesztéseiket, s a nagyságos janicsárok ide járnak ki egymással verekedni, minden pénteken délután egész rivális odák csoportoznak ide, mint kölcsönös egyezési csatatérre, s gyakran két-három halottat hagynak a mulatási mezőn.

Gaskho bej mindezekről kevés tudomást látszik magának venni; csibukja lenn van a földön, minden szippanásnál nagy kékszürke füstgomoly tódul ki annak kráteréből, e füstgomoly annyiféle alakot vált, míg az ablakig felér, s Gaskho bej oly elmélyedve tudja nézni ezeket a változó füstalakokat, mintha könyvet akarna írni a pipafüst filozófiájáról, s eközben arra sem ügyel, hogy háza előtt már harmadszor megy keresztül két albán fegyveres, magas, felül szélesedő süvegeikkel s fekete gyapjas gubákban, kik mindannyiszor nagyon látszanak ránézni, néha közel lépnek hozzá, s ha szemközt jövőt vesznek észre, mintha megijedtek volna, szedik magukat és odább állnak.

Csak néha árul el ravasz figyelmet Gaskho bej arca, mintha valakire ügyelne, aki háta mögött van. A kis Szidali az, ki azzal mulatja magát, hogy amint Gaskho bej az ablakon kikönyökölve az ottománon térdel, apjának felé fordított meztelen talpaira tompa nyilakkal lövöldöz. Az eltévedt nyíl gyakran a bég fején koppanik meg, s Gaskho ilyenkor ravaszul mosolyog fiacskája bosszúságára.

Be is alkonyodott már, a népség tisztulni kezd a platánok alól. A két albán darabont ismét jön Gaskho bej felé, ki most éppen oly füstfelleget fútt ki csibukjából, hogy sem eget, sem földet nem lát tőle.

De a két albán bérenc jól látja őt, s kétfelől az ablakhoz állva, kihúzzák pisztolyaikat, s egyik jobbról, másik balról célba veszik mind a ketten három lépésnyi távolból Gaskho bej halántékait.

De a kis Szidali hamarább lőtt, s most az egyszer a nyíl úgy találta el apja talpát, hogy az ijedtében s a csiklandás miatt egyszerre hátrakapta fejét, s azon pillanatban két lövés dördült el, s egyik golyó jobbra, másik balra fúródott az ablak szemöldökfájába.

Gaskho mozdulata oly véletlenül történt, hogy a két albán bérgyilkos, kik azt hitték, hogy golyóik a bej agyában fognak egymással találkozni, midőn azt sértetlenül látták, az ijedtségtől mereven álltak ott, mintha a földhöz volnának szegezve. Mire pedig eszökbe jutott volna a futás, már akkor Gaskho bej kívül volt az ablakon, egy szökéssel előttük termett, megragadá egyszerre mind a kettőt rettentő ökleivel, s mintha csak kitömött alakokkal játszanék, mind a kettőt térdei alá gyűrte, s anélkül, hogy egy szót vesztegetne rájuk, saját szíjaikkal összekötözé őket, úgy hogy mire Szidali sikoltozásira cselédsége összefutott, mind a két bérgyilkos félholtan hevert a földön, mert ahol Gaskho bej megfogdosta őket, ott mindenféle csontnak kelle törni.

Innen egyenesen a kapu kiajához vitték őket. Maga Gaskho bej is elment. Sokáig nem bírt magához térni, csak azt kiáltozta az egész úton: „hallatlan, hallatlan!”

– Hallatlan eset ez, uram – szólt a kapu kiajához érve. – Hogy egy békességes müzülmánt, midőn pipázik, és gyermekével mulatozik, orozva főbe akarjanak lőni. Hallatlan ez! Hiszen ha valaki meg akar ölni, hát legalább mondja meg elébb, hogy megmosdhassam, imádkozhassam, és gyermekemet eltávolíthassam. De éppen amidőn csibukomat szívám; ez hallatlan eset.

Úgy látszik, leginkább rosszul esett neki az, hogy csibukozás közben akarták megölni.

A kapu kiaja azonban még emellett azt a sérelmes pontot is találta ez esetben, hogy vajon mi joga van minden bolond embernek a másikat megölni akár imádkozás előtt, akár imádkozás után, s evégett kérdőre voná a bérenceket, hogy ki fogadta őket fel Gaskho bej meggyilkolására.

Azok az első bambuszütésekre rávallottak Tepelentire, elmondva tisztán annak megbízását.

A kapu kiaja előtt hihetlennek látszott e vallomás; miért haragudnék Tepelenti Gaskho bejre, ki saját maga kivallá, hogy Alit nem ismeri máskülönben, mint híréből, s őt mint vitéz embert mindig nagyra becsülte, és soha szóval sem sérté meg.

A két bérenc azonban vallomása hitelére még azt is kivallá, hogy kívülök még harmincnyolc fegyverese van itten Alinak, kik mind ugyanazon megbízással jöttek Sztambulba.

Rögtön csauszokat küldének ki az egész városba, elfogatni a leírt albánokat. Öt vagy hat elbújhatott vagy megszökött közülök, a többit összefogták.

Mindannyinak vallomása teljesen összhangzó volt. Minden körülményt, az ígért összeget, a mondott szavakat oly egyformán adták elő, hogy semmi kétség sem maradhatott, miszerint Tepelenti volt az, aki őket kiküldte Gaskho bej meggyilkolására.

Az eset nagy zajt csinált minden körökben. Alit éppen oly jól ismerék, mint Gaskho bejt, a janinai hős hatalmáról és kincseiről, ez erejéről és szelídségéről volt hírhedett, amazt irigység, gyűlölet, ezt szánalom, részvét ismerteté.

A hodzsagiánok, a palotaurak, Ali nagyságának régóta irigyei, a dívántanács elé hozták az ügyet, s nagy viták folytak afelett, vajon minő eljárást kell a hatalmas gyilkosbérelő ellen követni? S a kupolyterem vezéreinek véleménye sokáig meg volt oszolva, ha vajon menten megragadják-e Alit szakállánál fogva, vagy pedig rávegyék Gaskho bejt, hogy elégelje meg, ha azoknak az arnót gyilkosoknak fejei az igazságtétel sátora elé fognak gördíttetni, Alinak pedig majd tudtára adják kéz alatt, hogy ha van még esze, ne vesztegesse sem az aranyat, sem a lőport ily csendes, ártatlan emberekre, mint Gaskho bej, aki neki sohasem vétett, és ezután sem fog véteni.

Ezt akarták az okosabbak, és ez okosabbak közt volt maga a szultán is.

– Ali nekem éles kardom – monda Mahmud –, ha kardom valakit véletlenül és akaratom ellen megsértett, kettétörjem-e azt azért?

Azonban a basa ellenei titokban felbőszíték Gaskho bejt, hogy egyenesen Alin követeljen elégtételt.

A jámbor óriás, már hetek óta saját nevét hallva emlegetni, megvadult, mint az űzött bika, elhitte, hogy ő nevezetes ember, hogy ő van egyedül hivatva Epirus zsarnokának szarvait letörni, s annyira el volt merülve híressége álmaiban, hogy midőn leckét kelle adni a szerájbeli ifjaknak a vívásból, szórakozottságból úgy elverte őket, mintha mind Ali basa katonái volnának.

A békeszerető vezérek ígértek neki házat, kertet, szép lovakat, rabnőket; mind nem kellett az neki, ő Tepelenti fejét követelte, s égre kiáltozott, hogy oly soká húzzák-halasztják ezt a dolgot.

Mahmud szultán pedig bölcs férfi volt. Nem kellett neki a csillagjósokat, a máguszokat, a seleuciai üregeket megkérdeznie a jövendő felől, hogy lássa, ismerje azon zivatarokat, miknek előveressége izenetül állt az égen.

– Nem ismeritek Alit, és nem ismertek engem – monda azoknak, kik ítéletet sürgettek nála Ali ellen. – Ha én azt mondom: Alinak veszni kell, el fog veszni ő, és ha e paloták reám szakadnak is, és az ország fele meghal is miatta; ha pedig Ali azt mondja: „nem!” bizonyára nem fog ő meghajolni, és inkább felfordítja az egész országot, hogy nem marad egy kő a másikon, mintsem megadja magát. Azért nem tudjátok, hogy mit kívántok, akik engemet és Alit harcban akartok látni egymással.

Az izgatók ezzel nem elégedtek be, hanem kiosztának néhány erszény pénzt a janicsárok között, s ráuszíták őket a kapu kiaja palotájára, hogy követeljék Tepelenti fejét.

A kiaja jókor észrevevé a zajt, s ideje maradt a szerájba menekülhetni, melyet hirtelen eltorlaszoztak a jancsár urak elől, megmutogatván nekik az ágyúk torkait, melyek a kapuk fölé ki voltak szegezve.

Ilyenkor a jancsárok, nem találván célszerűnek az ágyúk torkának menni, akként tölték bosszújokat, hogy felgyújták a várost, s leégettek egy egész városnegyedet, és kifosztogatván az égő házakat, ezt teljes elégtételnek találták.

Másnap azonban, midőn a szultán, elcsendesülvén a megszokott zendülés, kíséretével együtt kilovagolt a leégett városnegyedet megszemlélendő, a szeráj téren álló szökőkút előtt egy lefátyolozott női alak veté magát lova lábai elé, s a kalifák kalifája lovának zabláját megragadta merész kézzel.

A szultán visszarántá lovát, hogy rá ne gázoljon a nőre, s gondolván, hogy az tán egyike a tegnap leégetteknek, parancsolá a vele volt teszkeredzsinek, hogy adjon kezébe egy erszény pénzt, és bocsássa őt a próféta nevében.

– Nem pénzt, uram, hanem vért! vért! – kiálta a nő, s hangja csengéséről lehete gyanítani; hogy a nő még fiatal.

A szultán csodálkozva kérdezé az asszony nevét.

– Én Eminah vagyok, a delvinói basa leánya, Tepelenti Ali felesége.

– És ki az, akinek vérét kívánod? – kérdé a szultán, megütődve azon, hogy e hatalmas férfi kegyenc nejét lova lábai előtt a porban heverni látja.

– Az ő fejére kérek halált – szólt szilárd hangon a nő. – Ali Tepelenti fejére, kinek gyehennavárából föld alatt folyó vizeken keresztül szöktem el, hogy őt előtted bevádoljam, és ha te nem ítélsz fölötte, megyek istenhez, és bevádolom őt ott.

A szultán elszörnyedt.

Rettentő eset az, hogy egy asszony elvádolja saját férjét, aki őt kedvezéseivel halmozta el, és nagy gonosztevőnek kell lenni annak, kit az isten legszelídebb madarai, a galambok megtámadnak.

Inte a vele volt kizlár agának, hogy vegye felügyelése alá a nőt, s vigye a szerájba a khadun-kiet-kudához. Maga pedig azonnal visszatért palotája kapujából, s a dívántanácsot egybehívatá.

A szultán elborzadt a nő vádjait hallva, ki, miután a görög leánnyal szerencsésen kiszökött Ali basa várából, néhány nap alatt a szulióták által Ali minden kegyetlenségeit megtudá, s egyúttal azt is tudtul adá, miszerint Delvinóban most halt meg egy gazdag örmény asszony, kinek Gaskho bej ifjúkori ábrándja volt, s az minden vagyonát, mely Albániában van, a bejnek hagyományozta. Erről még maga sem tudott semmit.

Mi természetesebb, minthogy mindenki rögtön megtaláltnak hivé a kulcsot, mely felnyitja a gyilkolási merénylet rejtélyét. Ali meg akarta öletni Gaskho bejt, hogy albániai birtokát elfoglalhassa.