|
Most hagyjuk egy kissé
pihenni a hírt, hunyjuk be szemeinket azon harcok elől, mik itt
következnek; hagyjuk elhangzani füleink mellett egy Ulysses, egy Ypsilanti, egy
Kolokotroni neveit, kik mind a szultán trónját ingaták meg, s kiket a janinai
basa mind édes testvéreinek nevezett.
Vonuljunk mi e véres
harcok alatt Dodona ligeteibe, hol egykori szent jóslatok téveteg hangjai még
mindig megzendülnek a csendes ábrándozó előtt. Keressük fel ott ama
csöndes kis völgyszakadékot, hová sem a jó, sem a rossz hír el nem szárnyal
soha, melynek lakosai nem tudnak egyébről, mint ami fenyőfáikon innen
történik; hozzájok még az adószedő szpáhi is csak egy században egyszer
vetődik a kivetett harácsért.
Halil Patrona
feleségének háza nem áll már többé a csergő patak mellett, még a sírt sem
tudja senki, melyben a szép, a tündéri Gül-Bejáze lakott: Gül-Bejáze – fehér
rózsa – nem nyílik az egész völgyben; ezt a nevet nem is ismeri ott senki, csak
a legvénebb anyóka, mikor a fonóban körülülik a leányok, tud mesélni regéket,
miket anyjától vagy nagyanyjától hallott ő is, egy tébolyodott asszonyról,
aki itt e völgyben lakott, s minden este asztalt terített, minden éjjel ágyat
vetett egy láthatatlan szellemnek, kit rajta kívül senki sem látott, s kit
ő férjének nevezett.
Ez őrült nőnek
volt egy fia, akit Behramnak neveztek, derék, vitéz, bátor ifjú; sokszor
megkergette társaival az epirusi rablókat, akik a völgybe lecsaptak, s
teheneiket elhajtották.
Mellette lakott akkor az
özvegy Khamkó asszony, kinek férjét agyonverték Tepelenben, és ki fiával, a kis
Alival ölében menekült a hegyek közé.
Azelőtt jó, szelíd
asszony volt Khamkó, de amint az őrült nővel kezde társalogni, ő
is oly háborodott lett, mint az; gyűlölni kezdé az egész világot, s
számtalanszor monda olyan őrült dolgokat, hogy szeretné meggyújtani négy
részein az országot, hogy a lángok négyfelől csapnának össze rajta, s
benne égne minden ember, a jók a gonoszokkal együtt. – Allah ne hallgasson meg
ily szavakat.
Behram igen szelíd férfi
vala, már akkor több, mint huszonhat éves, a kis Ali még alig több tizenhatnál;
de már ekkor is vad, szilaj fiú volt, s napokig elcsavargott hegyeken,
völgyeken át, s midőn hazajött, rendesen hozott anyjának valami pénzt vagy
drágaságot haza. És senki sem tudta, honnan veszi azt, csak Behram, kinek a fiú
mindent megvallott, mert nagyon szerette.
Ali az epiróta
kalandorok társaságába keveredett, s velök együtt eljárt a falukat sarcoltatni,
gazdag kalmárokat meglesni az úton, s osztozott a könnyen szerzett ragadmányban
azokkal.
Valahányszor pedig pénz
nélkül jött haza Ali, Khamkó anya mindig pörpatvarral támadt reá, s nem hagyta
nyugodni, míg új, szerencsésebb rablókalandba nem kezdett.
Behram szomorúan látta
ifjú bajtársát e veszélyes úton, s valahányszor egyedül maradhattak, mindig
telebeszélte lelkét igaz, józan gondolatokkal, miknek hatása meg is látszott
Alin, mert apródonkint el kezde maradozni a rabló járatokból, s hogy anyjának
mégis pénzt mutathasson, juhait, kecskéit adogatta el, később eladta
hosszú, ezüstveretes puskáját. Utoljára nem maradt egyebe a kardjánál. Khamkó
asszony szidta Alit kegyetlenül, s ha enni kért, elkergette; a fiú eltébolygott
az erdőkben, a cserjéken, ott élt sokáig erdei gyümölccsel; végre nagyon
megéhezett, s elbúsultában egy örmény csapláros magányosan álló háza elé
vetődék, ki éppen kinn állt az ajtójában. Ali úgy lépett eleibe, mint egy
éhségtől veszendő szilaj farkas, s kardját kezében tartó. Az örmény
ősz, tisztes férfiú volt, s amint meglátta Alit, azt kérdé tőle: „Mit
akarsz, fiam?” Ali elszégyenlé magát az ősz tisztes tekintete előtt,
s lesüté szemeit, s azt mondá: „El akarom neked adni ezt a kardot”. Pedig azon
szándékkal volt egy perc előtt, hogy megölje őt vele. Az örmény
elvevé tőle a kardot, s adott neki érte tíz zecchinót, azonfelül meg is
vendégelé.
Ali kard nélkül tért
haza anyjához.
Khamkó asszony,
fegyvertelenül látva fiát, elszörnyedve kiálta fel:
– Hova tetted kardodat?
– Eladtam azt – felelt
Ali elszántan.
Az anya felsikoltott e
szóra dühében, s vevén egy botot, elveré azzal Alit úgy, amíg csak bele nem
fáradt. A nagy, izmos fiú engedte magát ütni, és nem sírt, s nem szólt, és nem
védte magát.
– És most láss
guzsalyhoz! – kiálta rá Khamkó asszony; fonj szöszt, és tanuld az orsót pörgetni,
ne edd itthon a kenyeret hiába. Az olyan férfi, aki kardját el tudja adni, nem
való egyébre, mint hogy rokka mellett üljön.
És Ali leült fonni.
Két napig állotta ki a
gyalázatot, mit anyja elkövetett rajta, harmadnap visszament az örményhez,
akinek eladta kardját, azt orozva saját kardjával meggyilkolta, házát kirablá,
s felgyújtotta, s azontúl lett belőle olyan híres rabló, hogy rettegte az
egész környék.
Khamkó asszony még
azután sokáig élt, s mindaddig rontotta Ali lelkét, s addig tanítá őt
gyilkolni megilletődés nélkül, amíg a fiú egyszer őt magát is
meggyilkolta, s éppen annyit törődött anyja vérével, mint a többiekével,
kiknek vérébe anyja parancsára mártogatta kezeit.
Ezen fiúból lett Janina
basája, Tepelenti Ali.
Mennyi árulás,
esküszegés, rablás, orgyilkolás után jutott ő e polcra! Hányszor nem volt
már egyebe annál az egy kardnál és ravasz eszénél. De mégis sokszor eszébe
jutott hatalma legfényesebb korszakában ama két csendes gunyhó, hol ő és
Behram laktak, kinek hírét sem hallá azóta, s elgondolkozék rajta, mi lett
volna őbelőle, ha Behram szavaira hallgat, ha csendes, nyugodt életet
fog élni? Bizonyosan nem ily hatalmas ember, mint most; de nem-e boldogabb?
Egyszer, midőn már
igen nagy úr volt, fel is keresé a kis völgyi falut, melyben együtt
rejtőztek. Híre sem volt már akkor Behramnak; elbujdosott, ki tudja, hová,
talán meg is halt azóta.
|