A cserkesz és családja

Kasi mollaht még az időben nem nevezték mursidnak (vallásfőnök). Egyszerű sejk volt ő Himriben, déli Cserkeszföld egy kis helységében, hol még ekkor a moszkónak csak távolról hallák hírét.

Az egész természet egy megerősített várat képez Himri körül. Rengeteg bércek kettős tömör fala húzódik el mellette kétfelől, kopáran, végtelenül emelkedve, mentül távolabb, annál magasabbra.

Ez örök árnyékos völgykebelből emelkedik ki egy harmadik sziklatömeg, mely kétfelől meredek, lépcsőzetes falat képez, s azután hosszan kinyúlva a többi bércek közül, végre egy szakadékos ponk homorultán végződik, melyet két rohanó hegyi folyam összetalálkozása védelmez, mély örvényt ásva alatta a kivájt sziklák között. E bércvonal gerincén több ezer hold buja mező vonul végig, hosszan, keskenyen.

A kinyúló sorok tetején egy több száz lábnyi magas sziklatalajzat látszik, oly szabályos, mintha óriási kockákat raktak volna egymás tetejébe, s e sziklatalajzatra a legcsodálatosabb természetjátékkal látszanak bástyák, tornyok, végfalak építve, úgyhogy messziről úgy tűnik fel, mint egy erős vár, s valóban önkénytelen támad első tekintetre azon gondolat, hogy ha e tetőkre négy ágyút felállítanának, néhány száz ember hadseregek ellen megvédhetné magát; a ponk hátulján pedig, hova a vízeséstől közelíteni nem lehet, nyugodtan ellegelészhetne évekig a védsereget tápláló juh- és tehéncsorda.

Bohó gondolatok! Kinek jutna eszébe Himrit megtámadni, ezt a kis cserkesz falut, alig ötszáz lakosával, kiknek nincs egyebök, mint teheneik, kecskéik és szép leányaik. Ki jönne Himri alá ágyúkkal és hadsereggel a legjámborabb emberek ellen, kik életökben egyebet sem tesznek, mint sajtot és szironyos kecskebőrt készítenek, s vitézségüket csupán a nyájaikat pusztító medvék ellenében gyakorolják, s hosszú, messzelövő puskáikkal csak a kőszáli kecskét irtják.

Nem is építették ők házaikat a természet csodája vár tetejébe, hanem szépen a sziklák alá, rendesen összerótt faderekakból, gömbölyű hársfáktól körülvéve, galambdúcos tetőkkel, virágos kertekkel körös-körül, s nemhogy ágyúkkal kergetnék a jövevényt, sőt elfogják őt az úton, falujokba vezetik, megvendéglik, marasztalják, s ha a jövevény szép fiatal férfi, titokban meg is könnyezik távozását a legszebb szemek, mik valaha mosolyogtak és könnyeztek.

Ki álmodta volna azok közől, kiket Himriben a bűbájos szép cserkesz leánykák dalolása ringatott édes álomba, hogy lesz idő, midőn e bércfalak itt körös-körül ezer és ezer idegen vérétől fognak végigpiroslani, kik ide jövének meghalni, és megtalálták, amit kerestek?

Az érdemes sejk háza semmiben sem különbözik a többi lakosokétól. Egészen fából van összeróva az is, három szoba egymás hosszában, elöl két öreg diófa.

Kasi mollah kinn ül a szobrokon nyugvó eresz alatt, melyet két oldalról befutottak a nagy kardos bab indái, s tizenkét vékony kecskeszíjat felakasztván egy horgas szegre, nagy szorgalommal és komolysággal fon azokból korbácsot.

Mellette a földre terítve van egy medvebőr. Azon ül maga alá szedett lábakkal egy sajátságos külsejű idegen, kinek ha arcán s viseletén meg nem látszanék is, az ajtó előtt összekötött öszvérekről megtudhatnók, hogy nem e helységhez tartozik.

Ez egy görög kereskedő Szmirnából, minden évben meglátogatja Circassiát, kecskebőröket vásárolva, mint ő mondja. Szmirnában három palotája van; alig hihető, hogy ezeket kecskebőrökön szerezte volna. Elég az hozzá, az öszvérek most is meg vannak rakva egész köteg szironyos és prémes bőrökkel, s a kalmár áldomást iszik a cserkesz által lótejből készített keserves italból, mely áll előtte, s melynek kellemetlen szagát jó latakia dohánya füstjével iparkodik elverni.

A cserkesz ráadásul készíti számára azt a hosszú öszvérhajtó ostort, tizenkétféle színű bőrből, szép körmönfont kígyóbőr formára, a végébe pedig szép fehér lószőrt fon, s midőn készen van, mutatványul nagyokat pattant vele, hogy a kalmár alig győzi a szemeit őrizni előle.

– Szép ostor, jó ostor – mond végre, csakhogy hagyja már abba gazdája a pattogtatást.

– Hogy jó ostor-e, azt még majd ezután fogom megpróbálni – szól a cserkesz anélkül, hogy tojásdad barna arcán az egykedvűség valami vonást változtatna. S azzal nyelet kezd készíteni az ostornak, kivervén azt kacskalingos vékony rézsodronyokkal s ólomcsillagokkal szépen.

– Hogyan próbálod meg, hogy jó-e az ostor? – kérdi tőle a kalmár.

– Majd ha a gyermekek hazajönnek.

– A te gyermekeid?

– Igen, azok. A más gyermekeire mi gondom?

– Tán csak nem akarod rajtok megpróbálni az ostort?

– Hát kin máson? A gyermeket ostorozni kell, hogy jó legyen, hogy rendhez szokjék, hogy hiábavalóságokon ne járjon az esze; azért is jó az, hogy hozzászokik a kisebb fájdalom által a nagyobbhoz, s mikor aztán felnőtt ember korában csapás éri, el tudja azt viselni. Engemet is mindig vert az apám, maig is áldom érte, hogy vert, mert jó ember lett belőlem; a gyermek mind tele van rossz indulattal, s jót tesz vele, aki azt korbáccsal kihajtja belőle.

A görög hosszú olajszínű arcán valami különös mosolygás vonult e szavakra végig; látszott, hogy csak magának mosolyog, azután fölveté csalfa szénfekete szemeit a sejkre, s kétkedőleg kérdezé tőle:

– De ok nélkül csak nem vered meg gyermekeidet?

– Óh, van arra ok mindig. A gyermek mindig tesz valami hibát, csak utána kell járni, s aki ezt elmulasztja, úgy cselekszik, mint aki sajnálja a gyomot kitépni kertjéből.

– Kasi mollah – szólt a görög, orrlyukain hosszú két füstfelleget fúva elő. – Én azt mondom neked, hogy teneked nem valók gyermekek, mert nem értesz a nevelésükhöz, és az egész cserkeszföldön senki sem ért a gyermekneveléshez.

– Mért vannak legszebb leányaink s legvitézebb fiaink a földön?

– De mennyivel szebbek volnának e leányok s vitézebbek e fiak, ha ott neveltetnének, hol a fehérkeblű Briseis és Achilles podasz-óküsz (gyorslábú) hős utódai élnek. Óh, Hellász!…

A görög egzaltációba kezdett jönni e klasszikus neveket kiejtvén, s bújában olyan füstöt fújt csibukjából, hogy elég lett volna betakarni az egész Olympot.

– Azt mondom én neked, Kasi mollah – folytatá azután –, hogy a gyermekek isten ajándékai, s aki a gyermeket veri, mintha az isten ellen emelné ostorát, mert az ő kezei fedezik a kisdedek testét. Te csak bűnt követsz el e gyermekekkel. Add őket énnekem.

– Te keresztyén vagy, én pedig muzulmán, hogy nevelnéd te az én gyermekeimet?

– Ne érts félre, kérlek. Én nem tartanám őket magamnál, sőt gondom lenne számukra oly helyeket találni, hol őket magas kitüntetésben részesítenék, előkelő basáknál, sőt, lehet, hogy magánál a padisahnál is, vagy legalább az ő vezéreinél, kik a cserkeszeknek mindnyájan nagy tisztelői.

– Köszönöm, Midas, köszönöm; nem adom őket senkinek.

– Kérlek, kérlek, ne nevezz engem Midasnak, ez fatális név, ami nekem nem kell. Megtanulhattad volna már tíz esztendő óta, amióta bőrödet vásárlom, hogy az én nevem: Leonidász Argyrocantharides, én közvetlen utódja vagyok azon hős Leonidasnak, ki a Thermopylaeknél elesett háromszáz spártai vitézzel, s egyik nagyapám Issusnál esett el Nagy Sándor oldala mellett, kiről egy perzsa satrapa halálos csapását fogta fel; ha nem hiszed, nézd meg ezt a régi pénzt, meg ezt a másikat, meg az egész marékkal, meg ami ez erszényben van, melyek mind Macedó Fülöp alatt verettek, részint pedig Kantakuzenus Mihály és Constantinus Porphyrogenneta alatt, akik mind hatalmas görög császárok voltak Konstantinápolyban, melyet most Sztambulnak neveznek, és építették a Szent Zsófia-templomot, ahol most a dervisek imádkoznak, s aztán nézd meg azokat a képeket, amik azon pénzekre vannak verve, ha nem hasonlítanak-e hozzám egy hajszálig? – Így van. – Mármost csak ne is add vissza e pénzeket, hanem add ide inkább azt a két gyermeket nekem.

A cserkesz, ki azon szín alatt vette át az erszényt, hogy a pénzen levő képeket hasonlítgassa a kalmár arcához, ez ajánlatra újra torkonköté a zacskót, s visszatette azt a kalmár ölébe.

– Köszönöm – szólt szárazon –, én kecskebőrt árulok, de nem emberbőrt.

A kalmár arcán a meglepetés vonaglásai látszottak e pillanatban. Valódi mesterségét nem minden ember találta ki ilyen hamar, vagy aki kitalálta, nem szokott ilyen kíméletlen lenni érte. Alább, délszakon a georgiaiak sokkal szelídebb emberek, azokkal még alkudni is lehet leányaikra, sőt, foglalót is vesznek fel nagyon kicsiny gyermekeikre. Tíz-húsz arany dénárért meg lehet tőlük kapni két-három éves korában a gyermeket, akiért azután tíz év múlva ugyanannyi ezer piasztert adnak a méltóságos basák. Innen építi Leonidász azokat a palotákat Szmirnában.

– Oktalan beszédeket mondasz, érdemes csorbadzsim – szól kissé magához térve a kalmár. – Bebizonyítom, miért? Először: mert hiszen nem adod el a gyermekeket; másodszor: mert miért ne adnád el? Hátha egy medvebőrt viselő cserkesz eljön a leányodért, s kéri, hogy add neki, nem eladod-e annak? Csakhogy az legfeljebb tizenkét tehenet meg annyi szamarat ad érte. Én pedig ezer piaszterért kérem derék hatalmas bégek, vagy talán maga a szultán számára, s te ezeket mind kicsinyled?

A sejk arcán bosszús ingerültség kezde mutatkozni. Azt jól tudá, hogy a kalmár most neki szofizmát mondott, de egyszerű eszével nem bírta felfogni az álokoskodást. Pedig világos, hogy abban nagy különbség van, ha medvebőrös cserkesz veszi-e meg az eladó leányt tizenkét tehénen, vagy a ruméliai helytartó bég ezer aranyon? De mégis a medvebőrös részén van az előny.

A görög azonban figyelmes szemmel látszott tanulmányozni a cserkesz arcvonalait, s szavainak hatását leste azokon, mint a kísérlettevő orvos, ki gyógyszereit próbálgatja in anima vili.

– Pedig tudom, hogy el fogod őket adni, Kasi mollah – folytatá, újra megtöltve csibukját –, bizonyosan más kalmárnak ígérted már. Nono, te hamis ember. Derbendi meg bagdadi kalmárok bizonyosan többet ígértek értök; azok tehetik, mert ők kereskedést űznek vele. A csalárd örmények! Megveszik a gyermekeket potom árért, s eladják már nyolc-kilenc éves korukban a basáknak, hogy húsz évnél többet egy sem ér meg, addig ki mellkórban, ki ideglázban elvész. Ezt én nem cselekszem. Én becsületes ember vagyok, ki csak a szeretet munkáit végzi, és mindenekfölött igazságos. Elég legyen azt mondanom, hogy ott születtem, ahol Aristides lakott. Számtalan ősöm volt az areopagusban, és egy anyai nagybátyám archon volt. Azért ne képzeld, hogy én minden bolond ember kedveért megteszem azt, amit teérted. Én csak választott jó barátaimmal teszek szívességet, előttem szentek a barátság kötelékei. Castor és Pollux, Theseus és Pyrithous elég magasztos példákat szolgáltatnak elém a barátság hatalmas ereje felől. Ahol csak én megfordultam, engemet mindenütt áldottak, csakhogy a lábaimat nem csókolták. Egy georgiai földmíves leánya, kit apja rám bízott, most az egyiptomi helytartó feleségének első szolgálója. Nagy dicsőség az, hallod! Egy szegény kecskepásztor fia, kit a piszokból vettem ki, most a szaloniki basa első pipatöltője. Magas hivatal az, hallod. Ami volt Jupiternek Ganymedes ama klasszikus időszakban… hajh! A könny kiesik szememből e szóra. Óh, Hellász!

A cserkesz engedte jó barátját sírni, s elégnek találta annyit felelni rá, hogy sötét lombos szemöldeit a lehető legmélyebben lehúzta szemeire, azután vett egy kalapácsot, s a készített ostor nyelét körülkopogtatta nagy haraggal, beleverve sodronyt és rézpitykéket.

– Kasi mollah, eddig csak tréfáltam, de már most komolyan beszélek – kezdé Leonidász Argyrocantharides egy hanggal magasabban a szót, hogy a kalapácsolástól is lehessen hallani. – Gyermekeid sorsáról komolyan kellene gondolkoznod. Én jó barátod vagyok, régi ismerősöd, én javadat akarom. Úgy szeretem gyermekeidet, mintha tulajdon gyermekeim volnának, a könny kiesik szememből, mikor elválok tőlök. Mi lesz belőlök, ha felnőnek? Jól van, no. Tudom, hogy amíg te élsz, jó dolguk van, de hát azután? Te meghalhatsz ma vagy holnap, ki tudja? Az isten keze mindnyájunkkal szabad. Mondok egyet, nem tréfa, nem az ujjamból szoptam. Én bizonyosan tudom, hogy Topál basának tudtára esett már, miszerint teneked két szép gyermeked van, valami gaz erzerumi kalmárok árulták el előtte, kik itt valamit vásároltak nálad, s ő már felpénzt is adott rá nekik, hogy gyermekeidet számára elhozzák. Pedig az egy piszkos, durva, bélpoklos ember, akinek félelmes dolog még a lába nyomába is lépni; fertelmes, rút ember, és kegyetlen. Ezt én bizonyosan tudom. És ama kalmárok elfogadták az alkut, és nyakukra fogadták, hogy esztendő alatt elviszik neki gyermekeidet. Mit mondasz? Azt mondod, hogy le fogod őket hajigálni innen a mélységbe? Nem olyan bolondok ám azok, mint én vagyok. Nem úgy tesznek azok, hogy idejöjjenek hozzád barátságos ajánlattal, mint én, hanem rálesnek gyermekeidre, mikor azok az erdőre járnak, s mikor senki észre sem veszi, felkapják a ló hátára, s elvágtatnak velök; azt sem tudod meg, melyik ég sarka alatt keresd. Vagy pedig, mikor az úton mégysz velök magad, cselt vetnek, magadat főbe lőnek szépen, s gyermekeidet elhurcolják. No hát. Jó mulatság lesz-e az? Csak ne fordulj el tőlem.

A cserkesz nem tudott felelni, nála a szó drága dolog volt, hanem magában gondolt sokat. Amíg a kalmár beszélt előtte, ő gondolataival tovább ment. Ő már látta gyermekeit az utált márványcsarnokokban, ott látta őket állani szégyenletes cifra öltözetekben szolgálva a mosolygó kényurat, ki gyenge arcaikat kezeivel érinti, s a vér arcába tódult, mintha látná gyermekeit e mosoly előtt pirulva remegni. – Ah, e gondolatnál elkezde a kezében levő ostorral oly hangosan pattogni, hogy a görög felfordult ijedtében a medvebőrön, s füleit markába takarta.

– Ne harangozz azzal az ostorral, édes fiam, mind szétkergeted az öszvéreimet! Hiszen jó már az ostorod, elhiszem, csak ne próbáld meg többet. Köszönöm, csavard össze, majd elteszem. Ejh! Jó, hogy ki nem ütötted vagy egyik szememet. Ennek ugyan erősen örülök. De szóljunk hát okosan. Hiszed-e, hogy én becsületes ember vagyok, vagy sem?

A cserkesz a fejét sem biccentette rá.

– Jól van; természetesen hiszed, ezt hinned kell. Pausanias óta nem volt áruló nemzetem közt; az volt az utolsó igaztalan görög, és azt is befalazták a templomba. Én tiszta lelkű ember vagyok, azt te jól tudhatod. De még más is vagyok, amit te nem is gyanítasz. Ohó! e kopott, prémehagyott kaftánban lakik valaki, akit te nem is sejtesz. Ohó, én tudom csak, hogy mi vagyok én? Urakkal, sok országok uraival vagyok én ismeretségben, akiknek hírét sem hallottad. Ebben a tenyeremben tartom Hellászt, ebben a másikban Ozmaniát, az egész világot megrendítem, ha megmozdulok. Miért cselekszem én mindezt? Oh, a ti szent árnyaitokért Miltiades, Themistocles, Lysippus és Demosthenes! A ti árnyaitokért, óh, Solon, óh, Lykurg, óh, Pythagoras! És jövend idő, melyben én azt be fogom bizonyítani mind. A te emléked, Athéne, lelkesít engemet, hogy kincseket halmozzak jövendő idők számára; te, szent szabadság istennője, suttogod fülembe, hogy befolyást szerezzek ügyednek a magasok, úgy mint az alacsonyak között!

Itt lelkesülten ugrott fel a kalmár, s tenyerét a cserkesz felé nyújtá:

– Kasi mollah! Ti ugyanazon járom alatt nyögtök, mely alatt mi; fogjunk kezet hódítóink ellen, olvasszuk meg lassankint vezéreik szívét a legerősebb tűz, a cserkesz és hellén hajadonok szemeinek tüze által, és fogjuk meg őket a virágos hálóban.

Kasi mollah nem csapott a lelkesült kalmár tenyerébe, hanem, oda sem fordulva hozzá, hidegen viszonza:

– Nem sajnálom tőled azt az italt, melyet eléd tettem, jó kalmár, de úgy látom, hogy kezd a fejedbe menni, különben nem beszélnél oly badar dolgokat, hogy te a szabadság ösztönéből akarsz eladni szabad embereket ellenségeidnek. Nem is jól mondtad, hogy mi járom alatt nyögünk, mert az nem igaz; a cserkeszt. nem hódította meg senki, de ha úgy volna is, nem szorulnánk leányaink szemeire, hogy azok harcoljanak helyettünk. A gyermekekről pedig többet ne beszélj, mert azokat nem adom. Aki meg akarja venni, elutasítom, aki el akarja csábítani, elverem, s aki el akarja rabolni, azt megölöm. Ezt mondd meg azoknak az erzerumi kalmároknak is. És többet nekem ilyet elő ne hozz!

E szókra nagyon meghosszabbodott a kalmár arca. Bújában oly erővel kezdte színi a csibukot, hogy a képe kétfelől behorpadt, s a szemöldökei felmentek a homlok közepére. A fejét rázogatta néha mozsárnagyságú piros fezével, s mind összeégette a körmeit pipája tüzét nyomogatván, s csak olykor-olykor biccentett egyet fejével, ráhagyva bölcsen.

– Jól van, Kasi mollah. – Derék ember vagy. – Majd meglátjuk.

A nap hanyatlóba jött már, s a hegyek közől hazatérő juhnyájak kolomphangja kezdett a sík mezőn hangzani, mely Himri előtt a sziklatetőn terült.

Ötven darab hófehér fejőstehén ballagott csendesen Kasi mollah háza felé; egyenkint lépve be a sövénykapun; az utolsó nyomában jöttek a sejk gyermekei, kik a nyájat őrzeni voltak az erdőn.

Mintegy tizenkét éves lehetett a fiú, egy évvel fiatalabbnak látszott a leány, annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy arcaikat élben meg nem lehetett volna különböztetni. Hasonló hosszú fekete haj mind a kettőnél, mely csodálatos karikákban göndörült le vállaikra, gyöngéd arcszínezet, gyermeteg hamvassággal, oly bársonyszerű finom, mintha soha napon nem járnának, pedig még csak föveget sem viselnek. A fiú arcán annyi leányi gyöngédség, s a leányén annyi erő és kifejezés látszik, hogy, öltözeteiket elcserélve, el lehetne őket téveszteni, s ha a leányt a cserkesz szüzek annyira ismeretes vállfűzője nem szorítaná, mely virágkarcsúságú derekát hajladozni engedi, s gyermeteg keblének minden hajlásait kitünteti, bátyjától egyébben alig lenne különböző. Kivált, midőn így összeölelkezve jönnek. A lyánka hófehér karját bátyja nyaka körül fűzve, s nedvesen ragyogó, ércfekete szemeivel mintegy bátorságot szíva annak arcáról, a fiú átölelve húga nyúlánk termetét, s gyöngéd hízelgéssel veregetve annak vállait, míg szemei szelíden nyugosznak meg annak kedves arcán.

– Fölséges két gyermek! – kiálta föl elragadtatva Leonidász Argyrocantharides. – Milyen kár volna nekik itt elveszni e világ zugában!

De mi a patvar az, amit a fiú bal kezével hurcol, míg jobbjával testvérét öleli? Mi ez, szép gyermekek? Ne hozzátok ide. Miféle ocsmány állat ez?

A fiú diadalmas mosollyal áll meg a kalmár előtt, míg testvére apjához fut, s annak térdeire kapaszkodik, és nyakát szemérmesen öleli át, félénken bújva el az idegen elől.

– Nem ismered a medvebocsot – szól a fiú erős, tiszta hangon, s megszólalva, észrevehető kezd lenni ajkai fölött a könnyű sötét pelyhezet árnyéka, mely a férfit mutatja, s fölemeli félkézzel a maga után hurcolt vadat két hátulsó lábánál fogva. Másfél éves medvekölyök az, melynek feje számtalan helyen van bezúzva, mi arra mutat, hogy erős tusakodásba került leverése.

– Hol vetted e rút állatot? Ki adta azt neked? – kiált Leonidász, eléje tartva kezét, mintha attól tartana, hogy e csúnya állat még holtan is megkaphatja sovány lábszárait.

– Hol vettem? ki adta? – szól büszkén a fiú, s azzal int testvérének, mintha maga szégyenlene hőstettével dicsekedni.

– Mondd el, Milieva.

Az öreg cserkesz mogorván tekinte mind a két gyermekre. Egyik sem vette észre, hogy apja haragszik.

– Az erdőben voltunk – kezdé a lányka csengő ezüst hangon –, Thomár sípot faragott, és én koszorút fontam fejére, amiért olyan szépen sípolt, midőn egyszerre egy kecskegödölye futott anyjával együtt hozzánk, s a kis gödölye odabújt hozzám, úgy reszketett szegény, az anyja pedig csak bégetett s körülfutkosott, csakhogy meg nem szólalt. Thomár erre széttekinte, s nem messze tőlünk két medvekölyköt látott futni, amint az egyik egy szép kis fehér gidát hátára vetve iramlott tova; ez bizonyosan annak a kecskének a fia volt, mely csakhogy meg nem szólított bennünket. „Thomár”, szóltam én, „ha én férfigyermek volnék, utána mennék azon medvebocsnak, s elvenném tőle a szegény kis gidát.” „S azt gondolod, nem teszem meg?” mondá Thomár, s azzal felragadta botját, s utána a két medvebocsnak. Az egyik észrevette őt, s hirtelen felfutott egy fára, de a másik nem akarta engedni a prédát, hanem szembefordult Thomárral. Hah, láttátok volna azt, hogy csattogott a vad fején Thomár botja, a vér ellepte annak homlokát, s egyszerre elereszté a fehér gödölyét, s az sírva, mekegve futott el anyja után.

A gyermek kis kezeibe tapsolt örömmel, az apa gyöngéden simogatá fejét.

– De ám ekkor a medvebocs fogvicsorítva rohant Thomárnak, s fogaival és körmeivel megkapta Thomár kezében a botot. „Thomár! ne hagyd magad!” kiálték én neki. De iszen nem is fél ő a fenevadtól, kirántá kését öve mellől, s a nekirohanó vad fejébe vágta nagy erővel.

– Ohó – kiálta közbe Thomár –, ne feledd ki, hogy magad is odarohantál, s míg én késemet elővehettem, megragadtad két kézzel a medvebocs füleit, s elrántottad azt rólam.

Az apa mindinkább elsötétülő arccal tekinte gyermekére, a kalmár pedig egyre csóválta fejét, s kezével szörnyűlködve kapkodott a légbe.

– Óh, botor… óh, vakmerő gyermekek!

– Ez nem volt ám még elég a medvének – folytatá Milieva, beszédes szájacskáját komoly hangokhoz illesztve. – Akkor kiragadá magát mindkettőnk kezéből, s nagy ordítással egy föld alatti odúba bújt előlünk. Thomár kését is elvitte magával a fejébe szúrva. Pedig azt a kést Hasszán bégtől kapta, és azt nem volt szabad elveszteni. Mit tett hát Thomár? Utána bújt a medvének, be a szűk odúba, s odabenn torkonragadva megfojtá, és kihurcolta.

A két férfinak a hideg izzadság csorgott végig homlokaikon.

– Akkor aztán megfogta a medvebocs lábát, s minthogy nehéz volt, úgy hurcoltuk el azt ketten; ugyan kellett is sietnünk, mert a vén medve utánunk jött a vérnyomon, s egész a csordáig kergetett, ott lövöldözték le a pásztorok, de a fiát mi hoztuk el.

A kalmár elszörnyedve kiálta fel:

– Óh, gondolatlan gyermekek ti, ti ostobák, hátha összekarmolta volna arcaitokat a fenevad, örökre elcsúfultatok volna… Megérdemlenétek valóban, hogy apátok azzal az új korbáccsal jól elverjen benneteket.

Ami meg is történt.

Kasi mollah elszörnyedve kapá kezébe az újdonat öszvérhajtó korbácsot; képzelhetni az ijedség szülte dühöt, mely az apa szívét e hajborzasztó elbeszélésre elállta. Bebújni a medve barlangjába! Mind a kettőt széttéphette volna a vén fenevad, ha ott kapja. Az ütlegek ezúttal méltán kiérdemlettek voltak. Thomár nem is sírt, nem könyörgött, bármennyire meg volt is lepetve általuk, csak összeszorítá ajkait, s egyenesen állva, könnytelen szemekkel tűrte a kemény szíjkorbács csapásait hátán és vállain, egy szisszenés, egy feljajdulás nélkül.

De Milieva sikoltva veté magát atyja keblére, s könnyei megeredtek bőségesen szép, ragyogó két szeméből; kezeivel átölelte a cserkesz fenyítő jobbját, és oly édesen könyörgött.

– Ne bántsd Thomárt, ne bántsd, atyám. Hiszen nem ő az oka annak. Én bíztattam, én vettem rá, én mondtam neki, hogy menjen utánuk, Thomár csak azért ment, mert én kértem.

Kasi mollah eltaszítá a gyermeket magától, mire az Thomár nyakába borult, s testével befedve testvérét, lángoló arccal kiálta:

– Én vétettem, engem verj meg, de Thomárt ne bántsd.

A fiú le akarta őt feszíteni kebléről, s, fogait összeszorítva a fájdalom miatt, mondá:

– Nem igaz, engem nem bíztatott Milieva. Milieva messziről nézte, Milieva ott sem volt. Meg ne üsd Milievát.

A leány pedig erőszakosan átölelte karjaival bátyja nyakát, s nem lehetett őt onnan elválasztani.

Kasi mollah tehát kénytelen volt a leány ellen is felemelni az atyai intő eszközt. De a fiú most megragadta a korbácsot s szikrázó szemekkel mondá:

– Meg ne üsd őt, mert nem vétett. Engem verj, ameddig tudsz, de Milievát meg ne üsd, mert úgy elmegyek a házadtól, hogy sohasem látsz többet.

– Eh, rongy kölyök! – kiálta a cserkesz, felbőszítve fia ellenállásától, s kirántva erővel kezéből a visszatartóztatott korbácsot, rávágott azzal a leány vállára.

Milieva megszűnt sírni, csak ajkait szorítá össze, mint azt bátyjától tanulta, s szemeit lehunyá, de Thomár érezé, mint vonaglik a kíntól a leány gyönge teste keblén.

A cserkesz maga is megsajnálta szegényt, de nem akarta azt mutatni, hanem meglátszott, hogy haragja határán túlhajtott, abból, miszerint a korbácsot összehajtogatá nyele körül.

Thomár odahajolt a leányka vállára, s ahol a fájdalmas ütést kapta őmiatta, megcsókolá gyöngéden, és azután megcsókolá a leányka arcát, és az a csók búcsúcsók volt.

Nem szólt senkihez a háznál, csak vevé pásztorbotját és furulyáját, és el-kiment az apai lakból, még csak vissza sem tekintett.

– Atyám – szólt zokogva a leány –, Thomár elmegy örökre innen.

A vén cserkesz nem felelt semmit. A fiú nem nézett őreá vissza, és ő nem a fiú után, pedig mind a kettőnek majd megszakadt a szíve egymásért.

Majd visszajön, gondolá magában. Visszahozza az éhség, meg a bánat.

De a fiú nem jött késő éjszakáig sem. A nap régen lenyugodott már, zivataros, villámhulló fergeteg támadt, a szél zúgott a távol erdők fái között, a farkasok ordítottak a bérc alatt.

– Atyám, hadd híjam vissza én Thomárt – esdett a leányka, szomorúan nézve ki az ablakon a fekete éjszakába.

– Jöjjön vissza ő maga – szólt a cserkesz, s nem bocsátá ki leányát.

– Hallod, hogy szakad a zápor, a vadak hogy üvöltenek? Thomár egyedül van odakinn a fergetegben: oly sötét van.

– Jó éjszaka ez olyan fiúnak, aki elhagyta atyját – felelt a sejk, gondolva magában, hogy valamely szomszéd bizonyosan felfogta a fiút, s menhelyet adott neki.

Éjféltájra lecsillapult a zivatar, csendes, holdvilágos idő lett; a távol ligetek közül halk furulyaszó hangjai tévedeztek a faluig. Nem aludt sem az apa, sem a leány.

– Hallod, apám – szólt Milieva –, Thomár furulyál az erdőn, hadd híjam be.

– Nem furulyaszó az, hanem csalogány – felelt a cserkesz kemény szívvel. – Aludjál.

Pedig ő sem bírt aludni.

Reggel felé elhallgatott mind a vihar, mind a dal; a vén cserkesz úgy tett, mintha alunnék; Milieva fel-felemelé fejét ágyából, apját nézve, ha alszik-e, s midőn látta, hogy az behunyta szemeit, lopva magára szedé ruháit, s lábujjhegyen kiment a házból. Az apa nem mondá neki, hogy ne menjen. Már akkor megbocsátott a fiúnak, hiszen nem is haragudott rá soha. Csak az apai érzelem felgerjedése készteté őt megfenyíteni oly vakmerőségért, mellyel éltét kockáztatá.

Rövid idő múlva hallá az öszvérek csengettyűiről, hogy a görög, ki a padláson hált, készülni kezd az útra, s maga is felkelt, és kimene hozzá.

A kalmár nagyon sietni látszott, tiltúl felhányta málháit az öszvérekre, egy-egy darabot ott is felejtett, s egymagában hosszú beszédet folytatott, melyet hirtelen félbeszakíta, amint a cserkeszt meglátta.

– Éppen búcsúzni akartam tőled, csorbadzsim, minek keltél fel olyan korán? aludjál még; ugyan szép nap lett a nagy zivatar után. Szálem alek. Béke veled. Köszöntöm rokonaidat, kedves gyermekeidet. Nem, többet nem fogok gyermekeidről beszélni, amint te kívánod, megígértem, hogy nem szólok, s amit én megígérek… Tehát alkunkból nem lett semmi; derék ember vagy, Kasi mollah… Jó apa vagy, ritka jó apa, bár minden ember ilyen volna, mint te. Hanem azt jobban sajnálom, hogy szent szövetségünk létre nem jöhetett. A hellén és cserkesz, mindkettő egy közös zsarnok alatt nyög. És aztán ne gondold, hogy magunk vagyunk. Itt az észak felőli szomszéd mindenkor kész bennünket megszabadítani. Többet nem mondok. Okos ember ennyiből is eleget ért. No de ti nem vágyódtok a dicsőség után; tinektek nem voltak dicső őseitek, nálatok nincs egy Marathon, egy Plataea emléke… Isten áldjon meg, Kasi mollah, sok zergét lőj, mire visszajövök, s olcsóbban add a bőrét. Fogadd e csókot magad számára, ezt a másikat fiadnak, emezt pedig leányodnak. Tehát nem adod el őket. No, az isten áldjon meg, Kasi mollah.

A sejk úgy érezte keblét, mintha egy nagy kő szakadt volna le róla, mikor végtére eltávozott a vendég, ki azután még a távolból is kiáltozott rá vissza mindenfélét Leonidászról és a többiekről, de azt már a cserkesz nem hallotta. Bement házába vissza, nehogy úgy lássék, mintha várná gyermekeit.

Leonidász Argyrocantharides pedig nagy vígan fütyörészve haladt öszvéreivel az erdőben, s ott azután, mikor már egyedül volt, elkezdé fennhangon dalolni a hetaeria szabadságdalát, s ezáltal oly lelkesedésbe jött, hogy még a botjával is hadonászott, csak az volt a szerencsétlensége, hogy senki sem állt előtte, akit megüthessen.

Nagy igaztalanság volna azonban a derék kalmárról olyasmit feltenni, hogy ő becses tüdőjét minden ok nélkül fárassza; e hangos dalolás közben szüntelen jobbra-balra tekingetett. Tudta ő, hogy mit cselekszik.

Ah, valóban jól számított. A nagy egetverő dalt meg kellene hallani mindenkinek, aki valahol az erdőn rejtőzék. Alig halada nehány száz lépésnyire, midőn valami ismerős, könyörgő hang üté meg füleit a sűrű szálfák közül.

– Kérem, igen kérem…

Először úgy tett, mintha nem tudná, hogy ki az, s tenyerét arca elé tartva, megerőtette szemeit.

– Ninini, te vagy az, kis leányka; te, kis Milieva, te, ejnye de jó, hogy talállak, gyere csak ide közelebb.

A leány nem volt egyedül, megtalálta már testvérét, s előreráncigálta, tuszkolta a fiút, ki duzzogva, lesütött szemekkel jött a fák közől elé, mintha szégyenlené magát a görög előtt, ki tanúja volt megveretésének.

Már ekkor Milieva rávette, hogy térjen haza, és kérjen apjától bocsánatot. A fiú beleegyezett. Nem magáért, testvére kedvéért.

– Ejnye bizony, jó, hogy talállak benneteket, gyere ide csak, kis leány, no, ne félj tőlem semmit, valamit súgok a füledbe, hogy bátyád meg ne hallja.

Azzal odahajolt a leánykához az öszvér hátáról, s fülébe súgott, de olyan hangosan, hogy azt a fiú is meghallhassa:

– Édes gyermekem, most haza ne vidd a bátyádat, apád dühös reátok, amiért mindketten elszöktetek, azért jöttem el hamarább, s azért danoltam oly fennhangon, mert gondoltam, hogy meghalljátok, s idejöttök, amikor aztán megmondhatom, hogy jó lesz Thomárnak elrejtenie magát, mert apád éppen akkor vette vállára puskáját, s szörnyen esküdött, hogy kutyákkal hajtatja fel a szökevény fiút, s ahol megkapja, ott lövi le.

– No, hát lőjön le – szólt a fiú dacosan, ki hallá az egész suttogást.

A jószívű kalmár dorgálva csóválgatá fejét.

– Ne heveskedjél, édes fiam, mert az ártalmas. Sokkal jobb lesz egy kissé elbujdosnod innen erről a vidékről; Milieva pedig menjen vissza, s engesztelje ki azalatt apját. Igaz ugyan, hogy az ő számára is sósvízben áztat Kasi mollah kötélvéget, mellyel meg akarja verni.

– Mit? – kiálta fel Thomár, és szemei szikráztak. – Őt ismét megverni, kötéllel!

Többet nem tudott mondani, a két gyermek egymás keblére borult, és sírt keservesen.

– Szegény gyermekek, óh, szánalomra méltó árvák! – szólt részvétteljesen Leonidász, megsimogatva szép fejeiket. – Látszik, hogy nincs nekik anyjok. Biz a véremmel váltanálak meg benneteket, de hiába beszéltem annak a vad dühös embernek; utoljára még azt is mondá, hogy anyátok hűtelen volt, azért dühösködik ellenetek.

– Jó, tehát nem fog bennünket többet látni – szólt a fiú, átölelve testvérét. – Én elmegyek, de úgy, hogy téged is magammal viszlek.

– Hová? – kérdé megrettenve a testvér.

– Nagy a világ – szólt a fiú. – A hegytetőkről sokszor láttam, hogy még messze lehet innen menni. Megyek olyan messze, amennyire menni lehet.

– De mit fogtok enni, fiam? – kérdé a jámbor kereskedő.

A fiú megakadni látszott e gondolaton, egy percig elpirult arca, de azután ismét visszanyeré bátorságát.

– Te a minap panaszkodtál, hogy öszvérhajcsárod megszökött, s most magadnak kell minden munkádat végezned; fogadj fel engem hajcsárnak, én végzem minden munkádat, s nem kívánok egyebet, mint hogy Milievát is engedd velem jönni, s ne bízz kezére nehéz munkát; én dolgozom őhelyette is.

A kalmár egészen elérzékenyült e szókra.

– Óh, gyermekek. Minő szavakat kell hallanom? Te gyöngye vagy minden fiúknak, kár, hogy nem Számószban születtél, a hősök szigetén. Ne öszvérhajcsár légy nálam, hanem tulajdon fiam, és testvéred tulajdon leányom, és ti üljetek az öszvéreken, a szomszéd faluban majd fogadok én hajcsárt eleget; megosztom veletek falatomat, és otthon palotám belsejében lakjatok, mintha tulajdon gyermekeim lennétek.

És azzal összeölelgeté őket. A gyermekek meg voltak lepetve ennyi nem várt jóság által, s nem kétkedtek azt elfogadni, csupán Milieva szólt később remegve:

– De aztán vissza fogsz bennünket hozni atyánkhoz?

– Minden bizonnyal. Ő nekem igen jó barátom. Majd hazulról megírom neki, hogy nálam vagytok, és annak ő igen fog örülni. Pompás városokba fogunk innen menni, tengerek mellé, hol egész háromemeletes épületek úsznak a víz színén; ott nekem nagy palotáim vannak, egynek-egynek a pitvarában elférne apátok háza mindenestül, és gazdag kertjeim tele azon édes gyümölcsökkel, miket olykor számotokra hoztam iszákomban; Thomár kap délceg paripát; szeretsz-e lovon ülni, fiú? no, ne félj; repül az veled, mint a szél, szőre fehér, mint a hattyú, vagy jobb szereted a feketét? olyan is van nekem; hogy fogsz rajta ülni! a kard csak úgy csattog oldaladon; hátha még kihúzod azt a kardot? fényes damaszkuszi acél, amit derekad körül fonhatsz, úgy hajlik. Mernék fogadni, hogy ötszáz török ifjú közül te hozod el a gyöngykoszorút a dzsiridhajításban. Mint fog illeni e gyöngy majd Milieva fejére, milyen szépen fog lebegni termetén a selyem köntös, arany virággal áttörve, oldalán a pálmaleveles sál, mikor táncol! Hajh, gyermekek!…

– Mikor fogsz bennünket atyánkhoz visszahozni? – kérdezé a leány szomorúan.

– Majd egyszer. Majd ha Thomár híres, hírneves férfi lesz; majd ha a fél világ fogja őt emlegetni, mint vitéz béget, s híre elhatol Himri gunyhóihoz is, akkor fog veled Thomár jönni az apához. Délceg paripán fog ő ülni, mely aranyos csojtárt hány-vet homlokán, vagy kíséret jő háta mögött, erős vitézek dárdával, pajzzsal, azok fognak kísérni egy aranyos függő hintót, melyet két öszvér visz hátán, és a hintóban fényes, deli hölgyalak ül; az emberek kiállnak mind a kapukba, és kérdeni fogják: vajon ki lehet e vitéz úr és ez úri asszonyság? A vén Kasi mollah pedig ott fog ülni az ajtóban, s meglátva e fényes urakat, meghajtja előttük magát, és elmondja a szálemet; te akkor leugrol lovadról, Milievát kiemeled a hintóból, s odajárultok eléje. Ő nem fog rátok ismerni; Milieva sokkal pirosabb, termete delibb, neked pedig bizonyosan lesz már szakáll és bajusz arcodon, s kétségtelenül egy vágás helye valami diadalmas csatából. Kasi mollah be fog benneteket vezetni házába nagy tisztelettel, leültet, ti pedig hozattok ételt és italt szekereitekről, s kényszerítitek, hogy veletek egyék és igyék, akkor azután szóba hozzátok, hogy nincsenek-e gyermekei? mire a könny ki fog esni szemeiből…

– Óh! – sóhajta a leány, elérzékenyülve.

– Nem, nem! még nem szabad magatokat megismertetni vele; a nagy öröm egyszerre megártana neki, megüthetné a guta. Te, Milievácska, csak hallgass, Thomár hadd beszéljen. Thomár el foga mondani, hogy ő tud hírt Kasi mollah elveszett gyermekeiről; lassankint beléhozza az öreget, végre aztán nyakába borultok, s elmondjátok neki: én vagyok a te fiad, Thomár, a te leányod, Milieva! Úgy-e, milyen szép lesz az?

A két gyermek feje egészen elbódult e beszédektől. Egész a szomszéd faluig vígan követték a kalmárt. Ott kissé megállapodott Leonidász Argyrocantharides, egy kunyhóban letelepedtek falatozni; a kalmár egy kobakot vett elő, melyben édes erős bor volt, a két gyermek ivott belőle. A bor elvette, ami szomorúság volt is még szívökben, azután ismét útra keltek, az öszvéreket hátrahagyták, kész felnyergelt paripák vártak reájok a kunyhó előtt, azokra felültek, és amíg az öszvéreket egyik úton hagyták tovaügetni, fogadott hajcsárok által terelve, maguk addig más útra tértek. Hogy örült a két gyermek a paripáknak!

A bej ezalatt csak várta gyermekeit vissza, s hogy délig meg nem jöttek, tudakozódni kezde utánuk. Szomszédjai, kik az erdőn jártak, tudaták, hogy látták őket vele, a görög kalmárral menni, annak öszvérein ülve.

Kasi mollah ordítani kezde e szóra, mint a vadállat.

– Ellopta gyermekeimet! – hörgé kétségbeesve, és azzal futott lováért, fegyvereiért, azt sem várta, míg társai lóra kaphatnak, csak úgy egyenkint száguldtak nyomába, s egy sem bírta utolérni.

Hanyatt-homlok vágtatva elért a szomszéd faluig, de ott az öszvérek nyomán hamis útra tévedt, s midőn azokat utolérte, akkor látta, hogy a kalmár gyermekeivel másfelé távozott.

Ismét a kétségbeesés dühével visszanyargalt. Estig le sem szállt társaival a lóról, este megitatták egy patakban lovaikat, azzal ismét továbbrohantak, az egész holdvilágos éjszakán át üldözék a görögöt, s amint hajnaltájon háta mögé tekinte Argyrocantharides, nagy porfelleget láta az úton, mely sebesen közeledett feléje: fénylő dárdák hegyei villogtak ki belőle.

– No, gyermekek, most itt halunk meg mindnyájan, mert itt jön apátok, s megöl mind a hármunkat. Hanem üssétek a lovat. Azok rémülten veték magukat lovaik nyakára, s azzal elkezdődött a kétségbeesett hajsza.

A cserkeszek, megpillantva a kalmárt, vad ordítással veték magukat utána. Ennek jobb lovai voltak, de amazokéi jobban megszokták a hegyi utakat, s gazdáik jobb lovasok.

A köztük levő távolság szemlátomást fogyni kezdett; a kalmár korbáccsal üté a lovakat, miken a gyermekek ültek. Azok hátra sem mertek tekinteni.

Atyjok kiáltozott rájok, hogy fordítsák el a ló zabláját, Thomár nevét kiáltá, mondva neki, hogy a kalmárt taszítsa le a nyergéből. A fiú hallá apja szavát, saját nevét, de azt hivé, hogy atyja őt fenyegeti, s annál kétségbeesettebben szorítá a ló oldalát.

Egy meredek hegyi folyam vágta keresztül az utat előttük; ha a görögnek sikerül azon jókor átmehetni, hogy még csak két percnyi ideje maradjon a keskeny híd gerendáit az árokba aláforgatni, akkor mentve van, mert a két meredek part közti tér sokkal szélesebb, semhogy lóval át lehessen ugratni, sekélyesebb helyet pedig egy óra járásnyira nem találni.

Már szinte elérték a hidat, az üldöző cserkeszek alig voltak tőlük három puskalövésnyire, legelől valamennyi közt Kasi mollah. Neki utol kell őket érni, mielőtt a görög a hidat letaszíthatná.

E pillanatban egyet botlott a paripa, melyen Milieva ült, s az egyszerre elbukott, és térdben kettétörte a lábát.

– Hah! – kiálta föl szilaj örömmel a bej. – Egyik gyermekemet már visszanyertem!

De mint döbbent meg, midőn azt látta, miként Milieva, ahelyett hogy őeléje futna, vagy elmaradna az útfélen, ijedten kiált testvéréhez, kezeit felé emelve, s Thomár nemhogy menekülni kívánna, hanem aláhajol a lóról, s testvérét derékon ölelve, gyors karral maga elé emeli a nyeregbe, azzal egy vad tekintetet vet hátrafelé, s nyargal tovább.

Kasi mollah egyszerre visszarántotta futó lovát, s megállt az úton, hagyta őket futni. Egy lépést sem üldözte tovább. Mire társai odaértek, a görög már túl volt a hídon, s azt is láthatták, mint száll le Thomár segíteni a kalmárnak a híd letaszításában.

Kasi mollah szemeiben két könnycsepp égett. Valóban égtek a fájdalomtól.

És mégis, mégis… midőn ismét nyeregben ült a két gyermek, Milieva összetett kezeit nyújtá atyja felé, mintha igen-igen forrón könyörögne.

Ki érti ezt?

A jámbor görög nemsokára szerencsésen eljutott Szmirnába a gyermekekkel, s megtaníttatván őket énekelni, lovagolni és szép ruhákban járni, nehány év múlva eladá őket a nagyúri szeráj számára tízezer aranyon.

Amit ő csak amúgy vaktában a gyermekek hitegetésére beszélt nekik az úton, az később mind valóban beteljesült. Amidőn Mahmud oly csodálatos módon elveszté legkedvesebb háremhölgyét, akkor hozták a szerájba Milievát. A leány volt ekkor mintegy tizennégy esztendős. A cserkesz leányok ilyenkor már egészen ki vannak fejlődve, s szépségük virágában állnak. Milieva a hárembe lépése napjától kezdve Mahmud kegyenchölgye lőn.

Thomár az izoglánok közé soroztatott. Ezek a szeráj külső udvarában nevelt ifjak, kikből a szultán testőrsége alakul.

Ez évben állítá fel Mahmud az eskendzsik hadosztályát, a legifjabbakat kiválogatva a jancsárok közől, s rendes hadsereget idomítva belőlök. Thomár nemsokára egy szakasz vezényletét érdemelte ki magának, és azután ment feljebb, mindig feljebb, míg oly magasra jutott, mint azt a kalmár hitegetve jósolá, s midőn elhozták az idők a napot, melyen Kasi mollahnak újra meg kelle őt látni, már akkor ő Dervent aga volt, a szultán főfőhivatalnokainak egyike, s az igazhivők tisztelettel említék az ő nevét. És Himri faluban is sokszor hangzott már e név, eleget hallá azt Kasi mollah a „bég” mellékcímezettel, s Thomár is hallott eleget Himri faluról és Kasi mollah nevéről, mert apját már akkor nevezték „mursid”-nak, és a mursid nevezet siralmas emlékekkel bírt Moszkau- és Pétervárban.