„Begtas kertjének virágai”

A tizenötödik század vége felé, hogy az ozmán félhold állandó helyet vert magának Európa csillagzatai közt, élt a török birodalomban egy jámbor dervis, akit neveztek hadzsi Begtasnak.

Ahogy a megalapult birodalom túlömlő hadseregei eláraszták a körülfekvő keresztyén tartományokat, hadzsi Begtas mindenütt járt a diadalmas hadseregekkel, időközben pedig koldulgatott az országban, és alkalmas összeg pénzt kiharácsolt a török nagyoktól vagy a zsákmányosztályt pazarló katonáktól.

Mire való volt a jámbor dervisnek e sok pénzt összegyűjteni s fárasztani magát a Fekete-tengertől az Adriai-tengerig, holott elülhetne naphosszant a kába ajtajában, mely a próféta sírjára nyomtatott kőnek neve, s ott hosszú olvasójáról számlálhatná Allah kilenc tulajdonságait, ami nem igen fáradságos munka, s kapna érte a zarándokoktól ételt, italt és gazdag alamizsnát?

Hadzsi Begtas nagy munkát vállalt magára. A török hadseregekkel együtt járva, midőn azok valamely keresztyén helységet megleptek, midőn a lakosságot levágták, s a foglyokat szőrkötelekre fűzték, a dervis odavegyült a vérengző hadak közé, s ha meglátta, hogy valamely vad baskir vagy kurd csatár az elhajtott anyja után síró gyermeket a falhoz vágni készül, megfogá kezét, elvevé tőle a gyermeket, palástjával betakarta, megcsókolgatá és elvivé magával; és így ment elébb-tovább, úgy hogy néha egész csoport gyermeket vitt el magával, kik mind hosszú, lebernyeg palástja alá voltak bújtatva, ahol nem bánthatta őket senki, sőt gyakran még pólyázott csecsemőt is hozott ölében. Azzal ugyan szerették volna tudni, hogy mire megy?

Később kihirdette, hogy valaki egy fogoly gyermeket visz neki, fejenkint mindenikért egy ezüst dinárt ád; az ugyan kevés pénz, de mikor a gyermekfélének éppen nincsen ára; a vásáron az embernek is csak a nagyja kelendő. Számtalan gyermeket hordtak össze a jámbor dervisnek.

Ő azokat mind elhordta magával Drinápoly mellett fekvő mecsetjébe; a népek nevették, és azzal gúnyolták, hogy tán kertet csinál belőlük.

Hadzsi Begtas elfogadá a gúnyt, és nevezé a gyermekeket Begtas kertje virágainak, és ezt a nevet a késő századok is fenntarták.

A fiatal csemetéket, kik közül a legidősebbek hat-hét évesek lehettek, hadzsi éveken át nevelte fáradatlanul, megtanítá őket az alkoránra, megismerteté velök ama mennyei gyönyöröket, miket a próféta az igaz hitben elhunytaknak ígér, s amellett hozzászoktatá őket a földi sanyarúságokhoz.

Legtöbben e gyermekek közül nem ismertek sem apát, sem anyát, aki ismerte is, elfeledte, mire felnőtt; semmi családi szeretet nem köté őket a világhoz, de annál több egymáshoz, ők csak társaikat tanulták szeretni, s valamennyi egy apát ismert, az öreg Begtast; az ő szava szent volt előttük.

Amellett erős munka, folytonos fegyvergyakorlat, úszás, birkózás között teltek le napjaik, a tizenkét éves ifjú már képes volt közülök megküzdeni más felnőtt férfiakkal, s serdült korában egy-egy Sámson volt mindenik.

Ez időben sok veszteséget szenvedtek az ozmanlik a keresztyének fegyverei által. Főerejük jobbára lovasságból állott, mert a töméntelen gyalog gyülevészből tíz sem tett egyet az európai rendes, páncélos, tömegbe zárt gyalog hadsorok előtt, s várak ostromainál csak arra volt jó, hogy a sáncárkokat hulláival betemesse az utána jövő vitézebbek előtt.

Ekkor, mintegy varázsszóra, egy kisded gyalogcsapat jelent meg a harcmezőn, öltözetük egészen különböző a többiekétől; fejükön magas, előregörbülő kuka, lengő fekete kakastollakkal, dolmánjuk hímzéstelen kék szövet; salavárijaik csak térdig értek, azon alul az egész lábszár fedetlen; minden fegyverzetük egyedül egy széles görbe kard, ellentétben a többi török hadakkal, kik annyiféle fegyvert hordtak magukon, mintha tíz kézzel kellene hadakozniok.

Senki sem ismerte a fiúkat; mind ifjak voltak még, nem keveredtek a többi csapatok közé, nem veték magukat alá a főhadvezérnek, s nem kértek zsoldot senkitől.

Hanem a legelső ütközetben megmutatták, hogy kicsodák. Egy várat kelle megostromolni, melyet széles folyam vize védett elöl. Az idegen ifjúk fogaik közé szorítva széles kardjaikat, átúsztak a vízen, tűzben-lángban felhatoltak a bástyákra, s a legelső lófarkas félholdat ők tűzték ki a toronyba.

Ezek voltak Begtas kertjének virágai.

Az első csatában meg volt alapítva a vén dervis által nevelt ifjú csapat híre, s míg a második hadjárat elé került, akkorra már hadzsi Begtas számtalan kolostor főnöke volt, melyeknek alárendelt papjait Begtas-szerzeteseknek nevezték, s ezek alakítottak, egyenesen a szultán parancsára, elfogott keresztyén gyermekekből egy új gyalog hadsereget, mely vitézsége hírével majdan a fél világot betölté.

Ezek voltak a jeni cserik (új katonák), mely név később „janicsárokká” alakult. De még századok múlva is, ha büszkeséggel akart szólani a jancsár bajnok, magát „Begtas kertje virágának” nevezte.

Sok dicső név virágzott fel századok lefolyta alatt e kertben, a szultánok hatalma az ő vállaikon nyugodott, s ha ők lerázták a szultánt vállaikról, le kellett annak esni onnan; amilyen erős szolgái, olyan erős zsarnokai voltak az uralkodónak; vitézségük gyakran aratott győzelmet, de nyakasságuk számtalanszor eltépte a már kész diadalt; hatalmuk nőttével elbízottságuk is nőtt, nem a szultánok, nem a vezérek parancsoltak többé nekik, hanem ők a szultánoknak és vezéreknek, s ha a fellázadt odzsák kitűzték az Atmeidánon az üstöket, zendülésük jeleit, remegve kérdezék a szerájban, mivel kívánják azokat megtölteni, s könnyebben lélegzett az egész díván, ha az volt a felelet, hogy arannyal, és nem az volt, hogy vérrel: a vezérek vérével. S midőn a nagy bejrám után kioszták a piláfot, megrakva a veszélyes üstöket a végzetviselő rizskásás juhhússal, remegve nézett szét a szultán, mint fogják azt elkölteni a méltóságos jancsárok? Ha mohón elkapkodták, az örömjel volt, de ha csak finnyásan nyúltak hozzá, ekkor futott a szultán szerájába, és bezárkózott háremhölgyei közé, mert bizonyos volt, hogy a jancsár urak neheztelnek, s jó volt, ha e neheztelésüket csak azáltal érezteték, hogy aznap egy-egy városnegyedet hamuvá égettek.

Két szultán akará e veszélyes kétélű fegyvert kettétörni, mely ahány sebet ütött kívül, annyit vágott az ország belsején; de a janicsárok bűvszerű hatalma annyira bele volt már a nép lelkébe szőve, oltva, hogy mindkét uralkodó elveszett a merész kísérletben. Ozmán szultánt a szerájból hurcolták elő, s hátrafelé fordított arccal sánta szamárra ülteték, úgy hordozák végig a városon, s végre bezárták a fatális héttoronyba, melyben a török uralkodók és rokonaik szoktak elfeledve, elevenen eltemetve meghalni. Második Mahmud atyja, Szelim pedig a lázadók kardcsapásai alatt hunyt el, és az a kard még éles volt, és azok a kezek még erősek, melyek őt megölték, amidőn fia a trónon ült, mely egy szultán alatt sem ingadozott annyira, mint őalatta.

A hatalmas jancsárhadtest csak bűneiben, csak nagyszerű hibáiban élt még ekkor, a régi dicsőség nem lett többé új; egy század óta folyvást csorbát szenvedtek fegyvereik az európai rendszeres hadtudomány túlnyomó összecsapásai alatt.

Begtas kertjének virágait nagyon megviselék az idők; a dicsőség hímes szirmai lehullottak már róluk, csak a tövisek maradtak még meg, ezek sem voltak pedig többé a vitéz csipkebokor tövisei, melyek a kert határait ellenség betörésétől védik, hanem a csalán tüskéi, melyek a gyomláló kertész kezeit összecsipkedik.

Semmi vagyon, semmi élet nem volt tőlük többé biztos; a szultán maga legveszélyesebb helyen volt, midőn trónján ült, s a vezérek, az ország legfőbb hivatalnokai mindennap remeghettek életükért, a jancsárok zajgása egy örökké visszatérő betegség volt az ország minden ereiben, mely mérges kelevényekkel tetézte az egykor hatalmas birodalmat.

A díván tanácskozásai az ő ordításaik alatt történtek, s a félelem más tanácsot adott a kupolyteremben ülő palotauraknak, mint a meggyőződés.

A jancsárok fenyegetései kényszeríték Mahmudot Ali basát fegyverrel támadni meg, s íme, midőn Ali lángba borítá az országot, akkor felszólítá a szultán a jancsárokat, hogy siessenek az ellenséget leküzdeni, és ők azt felelték, hogy nem tartoznak másként harcolni, mint ha a szultán maga vezeti őket.

Ehelyett Sztambul falai közt kezdtek háborút; valahányszor egy vesztett csata híre érkezett a fővárosba, a jancsárok mindannyiszor a védtelen görögöket rohanták meg, s ezerenként gyilkolák le.

Távol Ázsiából, az ország legvadabb vidékeiről előjöttek a Begtas-papok, s halált, pusztulást hirdettek a mecsetekben a görögök fejére, s maguk ragadták kezükbe a fáklyát, úgy rohantak az őrjöngő janicsárok élén Bujukdere és Péra és Galata ellen, mely városnegyedeket a görögök lakták, s mindennap döngeték buzogányaikkal a szeráj kapuit, új meg új halálítéleteket követelve a héttoronyba zárt fogoly görögök ellen. A szultán hivatalnokai remegve írták alá a követelt ítéleteket, s százankint hullott az áldozat, s midőn az orosz követ, Sztroganov, tiltakozott a mészárlások ellen, az ő palotájára rohantak a jancsárok, s ajtaján, ablakain belövöldöztek; – ez lett később csírája azon hosszú háborúnak, mely megrendíté a birodalmat, de melynek a janicsárok kezdetét sem érheték meg…

…Mahmud a császári palota tetejéről nézte a pusztulást, Sztambulnak és birodalmának pusztulását, és nem látott segélyt sehonnan, nem látott semmit, mint őseinek szomorú példáját s birodalma elenyésztét, s midőn elsőszülötte, a nyolcéves Abdul Medzsid fejét simogatá, elgondolá magában: ez már nem fog trónon ülni, ez már nem lesz uralkodó, amiként ősei voltak; nem fog parancsolni a fél világnak, mint Omár minden utódai, hanem bujdosni fog a világban, idegen népek szolgája, miként bujdosott a világban Dzsem, akit századok előtt elűztek!

Milyen szomorú a szultán élete!

Mit ér, ha a föld paradicsomai nyitva vannak előtte, ha maga az élet be van zárva? Mit ér neki istennek lenni, ha nem lehet ember? A szultán sohasem ismeri testvéreit; korán, még gyermekéveikben elzárják az utóbb szülötteket a héttoronyba, az elsőszülött velök nem találkozhatik, hanemha a trón lépcsőjén, midőn a lázadó janicsárok kihoznak egyet a börtönből, hogy őt zárják be helyette, s amazt emeljék a trónra. A szultánnak nem lehet neje, csak kedvencnői vannak, százan, ezeren, amennyit akar, s köztük csak az a különbség, amit némely nő szépsége vagy a vakeset, mely gyermekkel áldja meg, hoz számukra, és egyik sem tartatik jobbnak, mint a másik, s egynek sem hivatása, hogy férjét szeresse, elég, ha gyönyörrel szolgál neki. Ha aggodalma, ha bánata van a padisahnak, senki sincs körüle, akivel azt közölje, úgy járhat végig háremében, mintha egy üvegkertben járna, melynek virágai mind oly szépek, mind oly mosolygók, de miknek hiába mondja el bánatát, aggodalmait, mert nem értik, mert nem törődnek vele; s tán ha azt mondaná nekik, hogy a világ négy részéből hatalmas ellenségek jönnek Sztambul ellen, még itt-ott egy-egy vágyó sóhajt is hallana; ki feledni nem tudott, egy-egy rablott szűz lehet ott, titkos örömmel gondol arra a boldog órára, midőn megzördül a kéz a háremajtón, mely annak zárjait feltöri, s visszaadja a szép napvilágos szabadságot.

Szolgaalázat, nem egyéb, mely a nagy úr előtt térdel; félelem, nem szeretet, mely őt fogadja. Kihez forduljon hát, midőn az ő szívét is körülfogja azon szorongó indulat, mely a hatalmasokkal tudatja, hogy ők is csak emberek: a félelem?

Egyetlen öröme volt Mahmudnak, nyolcéves fia; ezt nagyanyja nevelte, a még akkor alig negyvenéves szultána valideh, egy Franciaországban nevelt európai míveltségű hölgy, kihez az ifjú herceg nagyon ragaszkodék, s tőle nyeré mindazon vágyakat és nemes ösztönöket, miknek befolyása alatt harminc évvel később új élet támadt Törökországban.

A szultána valideh úgy akarta unokáját nevelni, hogy az egykor méltán foglalhasson helyet Európa többi uralkodói közt, korszerű ismeretek, nemesebb elvek magvait ülteté szívébe, s gyakran elhallgatá a szultán kisfia bölcs beszédeit, amint őt térdein ringatá, s míg arca mosolygott reá, szíve aggódva dobogott, nehogy valaki odakünn megtudja azt!

Az ó-török párt minden szavára figyelt a szultánnak, s jobban kellett félnie egy Begtas-szerzetes mutatóujjától, mint a legjobb görög hős fegyveres kezétől; ha valaki meg találta volna tudni az ulemák közül, hogy az ifjú trónörökös más könyvek tudományaira hallgat, mint az alkoránéra, melyben minden világi bölcsesség bennfoglaltatik, képesek lettek volna a jancsárokat a szeráj ellen lázítani, s megölni az uralkodót és gyermekét.

Még nagyon friss emlékezetben volt Szidi Ahmet emléke, ki a főulemák egyike, a Szófia-mecset imámja volt, s midőn a közelebbi években Katalin cárné seregei és diplomatái csatát csatára nyertek az ozmánoktól mind a harcmezőn, mind a szerződések terén, e szerencsétlen imám azt tanácsolá a dívánban, hogy a keresztyének fortélyainak kiismerése végett tanulmányozni kellene a török diplomatáknak a – Bibliát; akként okoskodván, hogy valamint a mozlemin bölcsek mind a hadviselésre, mind a státusbölcsészetre az alkoránból szedik tudományaikat, hasonlóul a keresztyének a Bibliából tanulják azt, s ennek ismeretével a keresztyének minden tudománya elsajátítható;¹ de e tanácsért keserűen meglakolt a jóakaratú ulema, mert száműzetett Khioszba, s ott csekély vétség miatt rangjából letétetve, minthogy ulemát fegyverrel kivégezni nem szabad, az ottani basa által nagy kőmozsárba tétetett, s úgy zúzatott össze, félelmes intésül mindenkinek, akinek eszébe jutna bár csak egy követ is megmozdítani a régi ozmán alkotmányból.