A megáldott leány

Midőn Szmirnából elindult a derék Argyrocantharides Leonidász, egyikén legszebb hajóinak, valami kis baj érte az úton.

Hajóját, mely festett bőröket szállított volna Sztambulba, feleúton zivatar fogta elő, mely elverte a seleuciai partokig, ott sötét éjszaka közepén rávetette egy zátonyra, melyről reggelig nem bírtak megszabadulni, s amint szürkületkor világosulni kezde a táj, akkor tűnt fel a kereskedő előtt a kellemetlen állapot, melybe hajója jönni talált, dacára Szent Procopiusnak és Szent Demeternek, akik igen szépen voltak kétfelől a hajó mellényére festve. Az egész jármű féloldalra volt már dűlve, s azt az oldalt, mely a hullám felé volt fordulva, minden percben összetöréssel fenyegette a tajtékzó vízroham, olykor-olykor keresztülcsapva a födélzeten, melyről minden árboc és vitorla szépen le volt már tördelve; a hajó deszkái kezdtek szétmenni eresztékeikből, recsegve, ropogva minden újabb hullámtaszításnál; s ha szomorú volt a hajó sorsa a zátonyon, még szomorúbbá kellett lennie, ha onnan leszabadul, mert előtte a seleuciai partok szirtei állanak, miknek meredek falát oly dühvel korbácsolja a fellázadt tenger, hogy a megtörő hullám néha száz öl magasra felcsap oldalukon. Ide szép volna valami hajóval jutni.

A jámbor kereskedő nagyon sajnálta sorsát, sajnálta azt a szép hajót, mely a világ minden színeivel szép tarkára ki volt festve, sajnálta azt a sok szép kecskebőrt, melyből egyetlen köteget sem engedett volna kivetni a tengerbe könnyebbülés végett; inkább süllyedjen el valamennyi; sajnálta magát is, ilyen szépen kezdődő év elején a tengerbe levén kénytelen fulladni; de amit hajójánál, bőreinél és saját életénél jobban sajnált, az a két cserkesz gyermek volt, a drága szép fiú és leány, Thomár és Milieva, akik megértek ez idő szerint ki-ki tízezer aranyat, azért pedig Leonidász saját bőrét is odaadná.

A két gyermeket éppen nagy reményekkel szállítá Sztambulba; festett bőr csak mellékes dolog volt, s íme, célja végénél érte utol Kasi mollah átka.

Két dereglyét legénységgel megrakva elindíta a part felé, hogy kötelet vontassanak odáig; mindkét dereglyét szeme láttára zúzta össze a habtorlat a meredek sziklafalon, s a kalmárnak nem maradt hátra egyéb, mint elveszni ott a zátonyon.

Egyik hullám a másik után süllyeszté mélyebbre a roncsot; akik még rajta voltak, kezeiket tördelve imádkoztak vagy káromkodtak, kinek mint véralkata hozta magával.

Cselekedte mind a kettőt Leonidász: imádkozott és káromkodott, éspedig vegyesen, s úgy látszott, hogy egyik sem válik hasznára.

A két gyermek pedig egymást átölelve ült az árboc tört oszlopa mellett, s gyönyörködni látszék a felséges zivatarban. Semmi félelem sem látszott arcaikon; ez a bömbölő szél, ezek a tajtékot túró hullámok nekik kedves mulatságot látszottak nyújtani, a fehér és fekete vészmadarak, ráülve a tornyosuló habra, ott úszkáltak a veszendő hajó körül, vígan csapkodva szárnyaikkal a vizet. Ejh, be jó dolguk van a sirályoknak!

A két gyermek régóta összebeszélt már, hogy amint a hajó elmerül, ők a vízbe fogják magukat vetni, és kiúsznak a partra. Hisz az nekik gyönyörűség lesz.

A kalmár kétségbeesve rohant oda hozzájuk, és átölelve őket két karjával, felkiálta keservvel az égre:

– Tízezer arany! Irgalmas mennyország!

A gyermekek azt hivék, hogy a kalmár félelmében megtébolyodott, s vigasztalták őt jó szavakkal:

– Ne búsulj, jó nevelő apánk, nem veszünk mi itten, s téged sem hagyunk el! Mihelyt a hajó elmerül, kiúszunk innen a partig; tudunk mindketten jól hullámokat hasítani erős karral, te pedig fogózzál öveinkbe, s velünk együtt megmenekülsz.

A kalmár összecsókolá a két kedves gyermeket, megölelgetve őket gyöngéden; egy óra múlva a szép hajó utolsó deszkája is elvált a többitől, a szétbomlott gerendákon erre-arra kapaszkodva hányódott-vetődött a hajótörést szenvedett nép, nagyobb részét eltemette a hab, vagy odaverte a kemény sziklákhoz, vagy behajtotta a sík tengerbe; csak hárman menekültek meg élve: a két gyermek és a kalmár.

Leonidász öveikbe kapaszkodva engedé magát vontatni a vizek között; legelső volt Thomár, ki a tajtékzó hab által magasra kiemelve, megpillantá azt a sziklát, melyen egy utána jövő habtorlat össze fogta volna zúzni, s azzal, ellesve a helyes pillanatot, hirtelen megragadá a szikla tövében hosszan lelógó fagyökereket, s mindhármukat erőszakosan felhúzta oda. A hab keresztülhömpölygött rajtuk, egy percig mély víz alá temetve őket, a következő pillanatban visszaomlott a hullám, s ők a sziklaparton voltak.

A kalmár nem volt sem élő, sem halott, úgy kellett őt a gyermekeknek a földön tovahurcolni, nehogy az újra visszatérő hab ismét a tengerbe sodorja őket; csak akkor pihentek meg, midőn egy sziklahasadékhoz érve, ott végre biztosítva látták életüket; itt is minden percben elborítá ugyan őket a víz, mely toronymagasságban fecskendezett fel az ellenálló sziklaparton, de súlyával mégsem érte őket.

Késő estig ott kellett összeszorulva maradniok, sem előre, sem hátra nem volt menekvés, s csak úgy irigykedve nézkedtek fel a hojszákra, melyek estefelé hosszú sorban ültek el a sziklák párkányain, hová nekik nem lehetett menni.

Alkonyatra azonban elcsöndesült a vész, a tenger lelohadt, elsimult, s az a hely, hová a hajótöröttek menekülének, három ölnyire emelkedék ki a tenger színe felett.

Ekkor tekinthetének csak széjjel; a part tört gerendákkal és elzúzott hullákkal volt fedve, a szép hajóból és gazdag terhéből csak a halottakat és a romokat okádta ki a tenger.

De a kalmár nem volt kétségbeesve. Letérdelteté maga mellé a két gyermeket, maga kettőjük között térdepelt, és imádkoztatá őket háladatosan az éghez a csodás megszabadulásért, s aztán kebléhez ölelve, könnyekkel szemeiben rebegé:

– Mit bánom én, hogy hajóm elveszett és kelméim elmerültek, csakhogy ti megmaradtatok nekem, én drága szülötteim, ez nekem elég vigasztalás.

Igazat is mondott a derék kalmár, mert csak eljuthasson Sztambulba, azért a két gyermekért kap annyit, amennyin hajót és árukat vásárolhat, kétszer többet, mint amennyit a tengerben hagyott.

De az volt most a nehezebb kérdés: hogyan elmenni innen e helyről valamerre, ahol emberek laknak? E vészes partokat messze kerüli minden hajós, nincs is mit keresnie e helyen, még csak halászok sem hajtják ennyire bárkáikat, s a menekvőkre vízbefúlás helyett közeleg az éhhalál.

E szomorú helyzetben egyszerre úgy tetszett a menekülteknek, mintha nem messze emberhangokat hallanának, mégpedig élénk szóváltást, férfias mély beszédet.

A két gyermek megörült, gondolván: jó emberek vannak itt közel, de a kalmár megrettent, azt gondolva: hátha rablók. Thomár azt mondá testvérének, hogy csak maradjon ott Leonidásszal, majd ő azalatt utánamegy a beszélő hangnak, és megtudja, kik laknak ott.

A bátor fiú egyik szikláról a másikra kapaszkodva, megkerülé a kőszálat, mely mögé el voltak rejtve, s amint annak túlsó oldalára jutott, egy tág barlang ürege sötétlett előtte, áfonyabokrokkal félig eltakarva. Hihetőleg onnan jött a beszéd, de sem közelebb, sem távolabb nem látott emberi lényt, sem emberek nyomait a földön; a barlang elejét buja zöld moha lepte, melyben a lépés nem hagy nyomot.

Thomár bekiáltott a barlangba, s hogy onnan szó nem jött vissza, bátran bement, lassan előbbre haladt; bement egész annyira, mennyire a külvilágosság behatolt, s miután ott sem felelt hangos kiáltozásira senki, ismét visszatért, s ugyanazon az úton, melyen jött, megkerülte a sziklát, elmondva a kalmárnak, hogy embereket ugyan nem talált, hanem egy barlangra akadt, mely legalább éji szállásnak elég jó lesz.

A hallott beszédet csalódásnak tartották.

Azzal egyenkint átsegíték egymást a sziklán, s a barlangba jutottak.

Milieva alig tekinte szét abban, midőn örvendve kiálta fel:

– Nézzed, Thomár, itt két láda van a bokrok között. Valóban két deszkamálha volt ott, és Thomár csodálkozott, hogy azokat ő meg nem látta.

Bizonyosan a tenger veté azokat oda, valami korábbi összetört hajóból.

Az egyik láda nagyon hasonlított azokhoz, minőkben a hajósok a kétszersültet tartják, a másiknak pedig külső alakja elárulá a pecsétes borokat tartó edényt.

Ha még használhatok volnának!

Egyszerre hozzáfogtak fölnyitásukhoz, s mily nagy volt bámulatuk, midőn a fölnyitott ládában nemcsak hogy penészes nem volt a kétszersült, hanem egészen száraz és ép, mintha csak most hozták volna azt oda; a másik ládában szinte egy üveg sem volt összetörve vagy kipattanva, mind szépen polyva közé takarva álltak ott.

A menekülteknek nem volt sok okuk azon töprenkedni, hogy ki és miért hagyta ott ezen dolgokat? Nehéz volna valakiről föltenni, ki három napig hányatott a tengeren, s azalatt nem evett és nem ivott, miszerint az egy véletlenül megtalált kenyeresláda és borosüvegek előtt elébb megolvassa az alkoránt, hogy mit parancsol az hasonló esetekről, s vajon nem tiltja-e tisztességes müzüImánnak, hogy azokból egyék és igyék?

A gyermekek elfeledék nyomban a kiállott veszélyt, s az első pohár bor után fáradságtól elnyomva eldűltek a puha ágyon, amit a természet mohából vetett számukra; Leonidász még fennmaradt, célszerűnek találván sorra kóstolni az ingyen borokat, minek következtében vége felé olyan jóI kiválasztotta, hogy hová feküdjék, miszerint a feje volt lefelé, a lábai pedig magasan. Így aludtak szépen mind a hárman.

Ekkor újra hallatszottak az emberhangok a barlang távolában, s nemsokára előtűnt a sötét űrből hat ősz, halvány arcú férfi. Amelyik legelöl jött, volt a legvénebb, fehér szakálla övén alul ért, s szája nem látszott bajuszától és szemei a fehér szemöldöktől.

Azon omarita szerzetesek voltak ezek, kiket fogadásuk a legirtózatosb nélkülözésre kötelezett, a napvilág megtagadására. Örök sötétségbe vonulva egy hosszú éjszakává tevék az életet, Allah dicsőségére, és soha a nappal nem látta őket a föld felett.

Már jól elhaladt az éj, midőn a hat omarita kijött az alvókhoz, s míg öten hallgatva álltak körül, a hatodik, azzal a hosszú rezgő ősz szakállal, lehajolt a gyermekekhez, és megnézve arcaikat figyelmesen az éjjeli sötétnél, melyet csak alig enyhített néhány fellegbujkáló csillag világa, halkan suttogá társainak:

– Ők azok.

Azzal hüvelykujját hegyével lefelé fordítva, Thomár fejelágyára tartá; mind a hatan hallgatóztak figyelmesen. Az alvó fiú keble nyugtalanul kezde lihegni, kezeit ökölre szorítá, arca hevült, ajkai dagadtak; az ősz férfi ekkor homlokára látszott lehelni, mintha valamit sugdosna, s erre megszólalt álmában a fiú, érthető erős hangon mondva:

– Karddal! Ágyúval! Fegyverrel!

A férfiak fejeiket csóválták, mutatva, hogy helybenhagyják a mondást.

Erre a másik gyermekhez hajlott a vén, s öt ujját nehányszor végighúzá annak arcán; a lányka keble szemlátomást emelkedék, amint az ősz arcára hajolt, és rálehelt, felkiálta hevesen, parancsolóan:

– Térdre előttem!

Az omariták ezzel összesúgtak, s ketten vállaikra emelve egyet-egyet az alvók közöl, bevitték őket a barlang mélyébe.

E barlang torkolata volt amaz emlékezetes alagút, melynek túlsó kijárása a seleuciai völgyben végződik, fél mérföldnyire a tengertől, egy terméketlen, kietlen puszta völgyben.

Az omariták szövétnek nélkül jártak-keltek a sötét üregben, mint a vak, ki nem téved el az utcák tekervényein, bár azokat nem látja. A három alvó bűvös italt ivott, mely nem engedé, hogy felébredjenek; a férfiak egész a túlsó nyílásig vivék őket vállaikon, s ott letevék ismét a mohára, azon helyen, ahová a napvilág be szokott járni.

Késő reggel volt már, midőn legelébb a két gyermek felébredt. Egyszerre nyiták fel szemeiket, s első dolguk volt egymást megölelni, megcsókolni.

Felráncigálták azután a kalmárt is, s kitörülve szemeikből az álmot, elkezdék neki gyermekszokás szerint elmondani, mit álmodtak.

– Ah, mi szépet álmodtam – szólt Thomár, s még most is szikráztak bele szemei. – A szultán mellett állottam, ki vállaimra támaszkodék. Előttünk és körülöttünk lázongó sokaság ordított, a szultán halvány volt, és bús. Odafordult hozzám, felsóhajtva: mivel engeszteljük meg e felháborodott tengert? Én sokáig nem bírtam szólani, mintha valami nyomta volna mellemet, nehéz, mint a hegy; míg egyszerre kiszabadult ajkaimon a szó, és kiálték: „karddal, ágyúval, fegyverrel!” És azután a padisah saját kardját köté oldalamra, s én berohantam az ordító tömegek közé, és vágtam, vágtam őket, mígnem elfogytak, és utoljára egy learatott mező volt előttem, melyen nem volt egyéb, mint holttestek.

– Bolond álom biz az, minek ettél az este olyan sokat? – szólt reá Leonidász.

Erre Milieva mondá el álmát.

– A bor zavart meg engem is. Előttem is lázadó tömegek jelentek meg, és nekem úgy tetszett, mintha akkor nem leány lettem volna, hanem fiú. Minden oldalról ellenem rohantak dühöngve, és én nem féltem tőlük! midőn közel értek hozzám, büszkén kiálték reájok: „Térdre előttem! Én vagyok a szultán fia!” És elcsendesedtek mind.

A kalmár kacagott a megfulladásig ez álom felett. Ki álmodhatna ily bohóságokat más, mint gyermek?

– Pedig azt állítják hazámban – szólt Thomár komoly arccal –, hogy ahol valaki először hál, azon a helyen látott álmai beteljesülnek.

– No, azt szépen megköszönném – mondta a kalmár –, engemet álmomban Szalonikiben felakasztottak, mégpedig lábamnál fogva, a fejemmel lefelé.

Ezzel kiküldé a kalmár a fiút a barlangból:

– Nézd meg, gyermekem: elcsendesült-e már a tenger, s nem közelít-e valahonnan hajó?

Thomár szót fogadott, kiment a barlangból, s bámulva kiáltá el magát:

– Nézd, nevelő apám, nemhogy hajó volna itten, de még a tenger is eltűnt, csak a feneke maradt itt.

Valóban, az előtte terülő vidék elég kopár volt arra, hogy tengerfenéknek nézhesse.

Leonidász tréfának vette a fiú szavait, és nem mulatott rajtuk.

– Máskorra tartsd elmésségedet, fiam, és törüld ki szemeidet, s nézz szét jobban.

Erre Milieva is kiszaladt Thomár után, s odaérve összecsapta kezeit, gyermeteg csodálkozással kiáltva:

– A tenger elfutott előlünk!

Már ekkor a kalmár is felkelt helyéből, kilépett a barlangból, s alig akart hinni szemeinek, midőn a sivatag kősziklás vidéket látta maga előtt, melyet még csak a harmatcsepp sem látott, nemhogy a tenger!

– Csodák számára tartott meg bennünket az isten! – sóhajta fel a kereskedő. Látni való volt, hogy egészen más helyen vannak, mint ahol lefeküdtek.

– Bizonyosan a Kaf hegyi tündérek hoztak ide bennünket – monda Milieva.

– Úgy van, tündérek voltak – állítá Leonidász, körültapogatva tüszőjét, és érezve, hogy gyémántjai benne vannak. Ha nem tündérek lettek volna, a gyémántokat bizonyosan megkeresték volna ottan.

Most csak az volt még a megtudandó: van-e, és merre van kijárás a sivatagból? A legnagyobb aggodalom elenyészett, a tengerparton veszhetés félelme, a szárazföldön könnyebben találni menekülést.

Rövid keresés után egyszerre lábnyomokat találtak a homokban, e nyomok egész a völgytorkolatig elvezeték őket. Ott már zöldebb kezdett lenni a vidék. A nagy cochenilla kaktuszok erdőként lepték el a sziklákat, s az aszú gyöpön egy-egy szelíd kecske látszott legelészni.

Nemsokára a pásztorra is ráakadtak.

Leonidász inkább megijedt, mint megörült az izmos, marcona alak láttára, ki, amint észrevevé őket, szemközt jött reájok, s durva hangon megszólítá őket.

– Ti vagytok azon hajótörésből menekvők, akik az éjjel itt a dzsin barlangjában aludtatok?

– Dzsin? – mondá magában Leonidász. – Gonosz lélek lehetett az.

A gyermekek bátran merték a kérdést igenleni, s kérték a pásztort, hogy igazítsa őket útba, valami lakott táj felé.

– Csak menjetek itt a völgyszorosban egyenesen. Nem tévedhettek el. Jobb kézről fogtok találni egy kunyhót, abban lakik egy erdbuhár szerzetes, aki tovább fog vezetni. Szálem alek.

S azzal a kalmár nagy bámulatára otthagyá őket a pásztor. Leonidász nem várt tőle egyebet, mint hogy ki fogja őket rabolni.

Dél felé eljutottak az erdbuhár szerzeteshez.

– Vártalak benneteket – szólt a dervis, amint megérkeztek hozzá. – Nemde hajótörést szenvedtetek, s az éjjel a dzsinnél háltatok?

Egyik csoda a másikat érte velük.

A dervis ételt és italt hozott számukra, és megmosta lábaikat, s midőn mindazt elfogadták, felajánlá magát, hogy elvezeti őket egész Seleucia kapujáig.

A kalmár sokat szeretett volna megtudni csodás megmenekülésük felől, de a szerzetes minden kérdésére az alkoránból felelt, s abból nem értett meg semmit.

Amint Seleuciát megpillantók, a kalmár megköszöné a dervis szolgálatát.

– Nem fárasztlak tovább, derék müzülmán, nem tudom megjutalmazni fáradságodat, jutalmazza meg Allah; én koldus vagyok. Látod, így maradtam, mint az egy ujjam. A tengerbe veszett mindenem.

Tele volt ugyan tüszője drágakövekkel, de nagy bolondságnak tartotta volna szerencsétlenségéből valami hasznot nem húzni, s szép mondásokkal nem fizetni meg a dervist.

Az még a köszönetet sem fogadta el.

– Tartoztam vele. Nem neked, hanem másoknak.

Azzal otthagyta őket, egy-egy olvasót ajándékozva mindenik gyermeknek.

Míg a város kapujához értek, a két gyermek elöl ment, s egymással halkan suttogott, mikor aztán a népes utcákra jutottak, megfogták Leonidász kezeit, s Thomár mondá:

– Mindened odaveszett a tengerben, ki segít meg e nagy idegen városban, hol bennünket senki sem ismer? Engedd meg, hogy mi majd a piacon és a nagy urak házai előtt énekeljünk, azok majd adnak számodra pénzt, amennyivel odábbmehetünk ismét.

A kalmár mélyen elérzékenyült e gyermeteg ajánlatra, s engedé a gyermekeket énekelni a piacon s a basa pitvarában, ekként gyűjtve annyi pénzt, mennyivel egy várossal odább juthattak. A gyémántokat nem kellett elővennie, a jó gyermekek táplálták nevelő apjokat.

Így jutottak vissza Szmirnába ismét. Ha saját gyermekei lettek volna, sem várhatott volna Argyrocantharides nagyobb szívbéli jóságot tőlük. Maguk koplaltak, csak hogy őt jól tarthassák, fáztak, csak hogy őt betakargathassák, és nem aludtak, hogy ő háborítlanul aludjék, és megalázták magukat, hogy énekeljenek a piacokon, nehogy ő legyen kénytelen koldulni az utcaszegleteken.

Jó gyermekek, kedves gyermekek!

Mihelyt új hajója érkezett a kalmárnak, rögtön elvivé őket Sztambulba; ezúttal nem érte semmi baj az úton.

Ott elvivé őket a kizlár agához, ki megvizsgálva termeteiket, s meggyőződve ügyességük felől, megvevé őket a kalmár által szabott áron, a fiút a szultán mulattató apródjának, a leányt a szeráji hárem számára.

Hanem annyit meg kell mondanunk a derék kalmár becsületére, hogy mikor eladta őket, zokogott keservesen. A derék, becsületes ember!…