Az ezüst állvány a szeráj előtt

Kursid basa követei nagy tisztelettel fogadák az ősz bajnokot vára kapujában, hova eléjük leszállt, minden tisztelgést megadának neki, ami rangját illeté. Kardját meghagyták nála és többi fegyvereit mind; egyszersmind újra megerősíték szóval, amit írásban adott Kursid Eminahnak, hogy Ali fejére soha bakó nem teendi kezét, és erőszakos halállal nem fog meghalni, hacsak párbajban vagy vitézi harcban nem, ami igaz müzülmánra nézve gyönyör.

Jövendő lakhelyéül egykori kedvelt kioszkja La Gulia szigetén lőn kijelölve. Odavitték kedvenc paripáit, szolgáit, madarait, s minden kényelméről gondoskodtak bőven.

Ali engedett magával történni mindent. Sem a hízelgő, sem a fenyegető arcok nem tettek rá hatást; csak nejére tekintett le néha, ki kezére kapaszkodva, nem maradt el tőle soha. Ilyenkor ellágyulás, szelídebb érzelmek látszottak meg arcán. Azután ismét elnézett maga elé, el a távolba, a végtelenbe, talán még most is arra gondolt:

„Mikor fogok állani a szeráj előtt ezüst állványon?”

– – Ezt a végzetet jóslá neki a seleuciai dzsin, és a többi jóslat már mind beteljesült, csak ez az egy volt még hátra.

Amit a muzulmán megígér, az erősebb az esküvésnél. Ki ne emlékeznék a mór főnök történetére, kinek házába az üldözött keresztyén lovag menekült, s tőle oltalmat esdett, a mór megígérte azt; később az üldözők tudósíták, hogy a keresztyén lovag saját fiát ölte meg, és a mór mégsem adta ki a menekültet, hanem megszökteté őt üldözői elől, mert megfogadta azt.

„Nagy úr a tenger, mond az alkorán, nagy úr a vihar és a döghalál, de legnagyobb úr az adott szó, mely ellen nem találsz védelmet.”

A muzulmán szava megtart, ámde jól vigyázz rá, mert szójátéka megöl; ha esküdött a napra, kerüld a holdat, s ha azt ígérte, hogy szeretni fog mint testvérét, tudd meg elébb, nem ölte-e azt meg?

Midőn Szolimán fiává fogadta Ibrahimot, megesküdött előtte, hogy amíg ő él, Ibrahimnak bántása nem leend. Később, hogy Ibrahim kiesett a kegyből, a bölcs ulémák találtak egy mondást az alkoránban, mely szerint „aki aluszik, nem él”, és megölették Ibrahimot, midőn Szolimán aludt.

Kursid basa szavát és írását adta, hogy Tepelenti nem fog bakó által elesni, írását a nőnek, szavát az egész sereg előtt, és Ali basa egész tisztelettel szállíttatott a szigeti kioszkjába, meghagyattak fegyverei, az a drágaköves kard, mellyel annyi csatát vívott, mellyel annyiszor újra kezdte harcát, sőt, bajnokai közül ötvenet kiválasztottak, a leghívebbeket, a legvitézebbeket, hogy tiszteletőrségül szolgáljanak mellette.

Sztambulba pedig egy futár érkezett nagy sietve Janinából, ki tudósítást hozott Kursid basától a szultánnak, hogy Janina Tepelenti kincseivel kézre került, és a vén basa fejét egy utána jövő tatár fogja elhozni három nap múlva.

Pedig azon percben még Tepelenti feje jól állt a maga helyén, ki merte volna azt mondani, hogy az a fej már el van ígérve, oldalán jó kardja, körüle jó fegyveresei, fején a szeraszkier biztosító esküvése.

Eminah egy percig sem hagyja el őt soha; mindig vele van, mellette ül, ölében vagy lábainál, s kezében hordja a szeraszkier védlevelét, hogy bárki jöjjön Ali ellen ártalmas szándékkal, szeme elé tarthassa azt, mint egy bűvös paizst, s feltartsa fejéről a hóhér bárdját.

Nincs mit óvakodnia. Hóhér nem közelít Tepelenti felé. Sokan látogatják, de azok mind tisztes vitéz urak, musirok, effendik, a sereg előkelői, kik tisztelettel jőnek hozzá, s szép illedelmesen szürcsölik ki sorbetjöket, és szíják illatos csibukjaikat, csak néha szólnak egy-két szót, s mikor jönnek és mikor elválnak, köszönnek neki muzulmánhoz illő módon.

Mindenfelé szabadon járhat-kelhet az egész sziget körületén, s nem találkozik sehol mással, mint saját bajnokaival.

Olykor nagy gondolatjai jőnek: tán ez ötven emberrel még újra lehetne kezdeni? s azután eszméje a szeráj előtti ezüst állványon nyugszik meg, hol a nép örömriadása között kell egykor állania, s még nem sötét előtte egészen az éjszaka, még lát reménysugárt itt és amott.

Csak Eminah tud remegni. Isten azért teremté az asszonyt, hogy a férfi helyett is tudjon félni, s megengedé neki, hogy sejthesse előre a veszélyt.

Honnan jöhet az? minő alakban? Az orgyilkos tőrében talán? A nő keble közötte áll, és Ali szíve között, az orgyilok nem férhet hozzá. Méregkehelyben? Eminah maga ízlel meg minden étket, minden poharat, mielőtt az Ali kezébe jutna; a méreg hatalma őt érné elébb.

Pedig mégis közel van a veszély.

Egy napon tudtul adák Alinak, hogy nevezetes látogatója lesz. Mehemed basa, az alszeraszkier, Morea kormányzója fogja nála tenni tiszteletét.

Ez nagy megtiszteltetés a bukott vezérre. Ali érezni kezdi, hogy őt még ellenei is tisztelik. És ki tudja: hátha az ellenek között is lehetnek jó barátok, hátha még Alit nem tartják oly vénnek, hogy hátralevő napjait használni ne tudnák?

E napra fényesen felékesíték a kioszkot, Tepelenti legdrágább kaftánját ölté fel magára, sorba állítá bajnokait mulató laka előtt, s maga lóháton ment az alszeraszkier elé, midőn az száz lovas szipáhi kíséretében megérkezett.

Mehemed basa magas, erőteljes férfi volt, híres hős csatában és magányviadalban, gyakran szokta próbált ügyességét mutogatni, midőn két ellenséges sereg szemközt vesztegelt, kilovagolva a középre, s felhíva vitézi párbajra az ellen legjobb harcosát, s hogy azt rendesen legyőzte, bizonysága az, miszerint most is él.

A két hős kezet szorított, midőn találkozának, s ismét visszatérve a kioszkhoz, Ali felvezeté az alszeraszkiert belső szobájába; a kísérők mind kívül maradtak.

Ott gazdagon terített asztal várt reájok, mely körül fiatal odaliszkok szolgáltak fel; Eminah nőcselédjei, ki maga Ali lábainál ült balfelől, s mint szoká, megkóstolt elébb minden ételt és italt, mielőtt azt Alinak adta volna.

Nyájas beszélgetés közt telt el az ebéd. Vége felé befőtt pisztáciákat hoztak, s kínálták velök Mehemed basát.

– Köszönöm – szólt ez –, nagyon szeretem ugyan, de csípős, fűszeres ízök mindjárt bűnös vágyakat gerjeszt bennem, a borital után való kívánságot, melyet a próféta tilt, s mint jó muzulmán inkább nem keresem a bűnhődésre való alkalmat, mint hogy kénytelen legyek bűnömön bánkódni.

Ali felkacagott.

– Egyél bátran, derék alszeraszkier, s nyugtasd meg lelked aggodalmait; amit én adok innod, az bor és mégsem bor; szőlőnek a nedve, de nincsen kiforrva, hanem azon állapotfában eltéve, ahogy ezt a frankok értik készíteni. Ezt nem tiltja a próféta.¹ Nekem van még egy ládával palackokban eltéve, melyet még hajdan Bunaberdi (Bounaparte) küldött, ezt ma felbontjuk a te tiszteletedre. Hisz a pezsgő nem bor, csak a szőlő nedve, melyet lefojtottak, mielőtt borrá válhatott volna. Ártatlan, mint a téj.

Mehemed nevetve csóválta fejét, miből látni lehete, hogy tetszik neki a biztatás; mire Ali inte az odaliszkoknak, hogy hozzák fel pincéjéből a palackokat.

Eminah remegve hajolt oda hozzá, és súgva könyörge:

– Óh, ne hozass ma bort asztalodra, veszedelmes lesz az rád nézve.

Ali mosolyogva simogatá meg a nő fejét, azt gondolva, hogy ez csupa vallásos érzetből akarja lebeszélni a boritalról, s azzal ölébe vette, és megvigasztalá:

– Nemde, egyetlen virágszálam te, Mózes is próféta volt, mint Mahomed?

– Igenis. Sátora éppen Mahomedé mellett van építve a hivők paradicsomában.

– És pedig Mózes azt mondja: adj bort a megszomorodottnak! Bízzuk hát ezt a két prófétára odafenn: vétettünk-e az által, ami ajkainkon bement?

Pedig Eminah nem azért rettegett a bortól…

Előhozták a palackokat, felpattantak a kiszabadult dugók; Mehemed basa eleinte vonakodott, de azután, hogy poharába töltötték a pezsgőt, nehogy a duzzadó hab kifusson a pohárból, megszánta azt, és sietett kiinni, és nevetett utána, azt állítva, hogy ez mégis olyanforma ízű, mint a bor, de sokkal kellemesebb.

Ali egyre töltötte az alszeraszkier poharát, míg Eminah remegve vizsgálta annak arcvonalmait, melyek az ivás alatt lassankint elkezdtek komorodni.

Némely emberre ez a hatása van a bornak.

Egyszerre lecsapta poharát az asztalra az alszeraszkier, s egészen dúlt arccal kiálta fel:

– Nem iszom! Nem iszom! Te gyalázatos ember vagy, Ali. Velem bort itattál, és azt hazudtad, hogy ez nem bor, pedig bor volt, utálatos égető ital, mely fejemet elszédíté.

– Kérlek Mehemed… – szólt Ali nyugtatólag, mint ahogy ittas embert szokás kérlelni. – Ne légy oly haragos.

– Ne szólj hozzám, kutya! – ordíta az, öklével az asztalra ütve. – Tudhattam volna, midőn hozzád leereszkedtem, hogy kivel van dolgom, te csalárd áruló róka, te istentelen renegát!

Ali villogó szemekkel ugrott fel helyéről, s kardja markolatához kapott e szavakra; de Eminah megragadta karját, ijedten susogva:

– Ki ne húzd kardodat, Ali; ne mutass itt fegyvert. Nem látod-e, hogy ez az ember csak azért jött ide, hogy veled civakodást kezdjen?

Ali egyszerre magához tért e szavakra. Most már jól látta a kelepcét, mely számára készíttetett, s nyugodtan visszaült ismét helyére, lábait keresztbe szedve maga alatt, s csendesen kezébe véve csibukját, füstölni kezdett nyugodt arccal.

Mehemed azonban tovább is játszá ittas szerepét.

– Előre tudhattam volna, midőn asztalodhoz leültem, hogy kárhozathoz ülök, te vérengző eb, ki felnyaltad rokonaid vérét, de azt mégsem mertem föltenni rólad, hogy elég vakmerő légy engem ez utálatos itallal megitatni, melynek bűne szálljon a te átkozott fejedre vissza mind.

Ezt mondva, felkapta Mehemed a félig tölt poharat, s ami bor még benne volt, azt egyenesen Ali szeme közé önté, hogy a hosszú fehér szakállon végigcsorgott az.

Ali hidegvérrel inte a szolgálattevő odaliszkoknak, azok medencét és friss vizet hoztak elő, abban megmosta orcáját, szakállát, és egy szóval sem felelt az alszeraszkiernak.

Mehemed megvető arccal állt meg előtte.

– Nyomorult féreg, ki ily bántalmat magadon hagysz száradni; sohasem voltál te bátor, hőstetteid orgyilkolások voltak, akit megöltél, megölted mint bakó; csúszni tudtál csak, de harcolni soha, s ami vér rád ragadt, az megkötözött rabszolgák vére. Utálat reád! Még a győzelem is utálatos, mely ily nyomorult csúszómászó állat fölött kivívatott. Sajnálnám kardomat, ha valaha a tiedhez ért volna. Ám mondják mások azt, hogy Alit legyőzték, én azt fogom mondani: én Ali Tepelentit arcul vágtam.

– Allah egy istenre, azt nem fogod mondani – ordíta Tepelenti felszökve helyéből, és sebesen kirántá kardját, hogy az villámló kört képezett a légben.

Mehemed egy lépést tett hátrafelé, s elégült mosollyal vonta ki damaszk fegyverét.

– Ali, ne harcolj! Ali, eredj innen! – kiálta Eminah, erőszakosan kapaszkodva Ali fegyveres karjába; Tepelenti eltaszítá őt magától, s kardját megvillantva feje fölött, az alszeraszkierre rohant.

Mehemed feltartá kardjával a csapást, s a másik pillanatban Ali vállából vastag vérsugár szökellt felfelé.

Eminah kétségbeesetten veté magát a vívók közé, Alit vérezni látva, s egy karjával átkarolva annak térdeit, másik kezével felmutatá az alszeraszkier elé Kursid basa kegyelemiratát.

– Nézd, ebben esküvék a vezér, hogy Tepelenti nem fog megöletni.

– Nem bakó által – felelt Mehemed –, de bajnoki kard elől nem biztosítá őt senki. Jöjj, te gyáva! Bújj elő nőd szoknyája mellől! Eminah Ali felé terjeszté karjait, az ősz férfi elhárítá őt maga elől, s másodszor rohant Mehemed basára. Mire odaért, szíve keresztül volt szúrva.

Egy sóhajtás nélkül rogyott össze ellenfele lábainál.

A megrémült odaliszkok sikoltozva futottak szét a csarnokokba; künn egyszerre véres viaskodás támadt Ali és Mehemed harcosai között. Ezek többen voltak, nemsokára le volt verve Tepelenti őrsége, s Mehemed elégült arccal lovagolt vissza a táborba; nyeregkápájába volt akasztva a selyemerszény, amely Ali fejét rejté.

Kursid basa kezeit mosá, midőn a főt eléje tették.

– Én nem okoztam halálodat. Bakó ellen biztosíthatálak, de hősök kardja ellen nem. Miért ingerléd az oroszlánt?

Amely napra meg volt izenve, aznapra megérkezett a tatár Sztambulba, Ali fejével.

Jól ki voltak számítva az ő életének órái, a csillagvizsgáló nem számítja ki jobban, mikor lép egyik csillagzat a másik elé, mint Kursid ellensége halálát.

A szultán örömünnepet rendelt azon napra.

A Csiragán palota, a szeráj, a kikötők mind ki voltak világítva, s Ali fejét ünnepélyes menettel hordozák körül a város főutcáin, és azután kitevék a szeráj középkapuja elé közlátványul egy széles ezüst tálcára.

Ott álla hát végre ezüst állványon a szeráj előtt.

És beteljesült rajta a mondás, hogy „lesz idő, melyben egyszerre két helyen fogsz lenni: Sztambulban és Janinában!” Úgy történt, Ali holtteste Janinában volt már eltemetve, és feje ugyanazon időben ott állt Sztambulban a szeráj előtt.

Amott egyetlen gyászoló nő sírt a fejetlen hulla fölött, itt százezer kíváncsi tolakodék ujjongva a testetlen fő körül. Azon kapunál, hol Tepelenti feje volt kitéve, oly nagy volt három napig a tolongás, hogy több ember nyomatott agyon a bámulni kívánóktól, kik mind eljöttek megnézni azt az ősz szakállú arcot, melynek haragos tekintete előtt hosszú ideig reszketett az egész birodalom.

Végre harmadnap estéjén, midőn meggyérült a véres látvánnyal jóllakott sokaság, egy vén sárga arcú szerzetes közelge a szeráj kapuja felé, kinek behunyva tartott szemein meglátszott, hogy vak. Ruházatja egyszerű szőrpalástból állott, mely dereka körül egy gyapotkötéllel volt átszorítva, onnan görgött alá hosszú olvasója; magas mozsár alakú süveget viselt, mely az omariták különös jegye.

A körülállók tisztelő félelemmel nyitottak előtte utat, amint behunyt szemekkel, előrenyújtott kezekkel tapogatózva előre haladt, s anélkül, hogy valaki vezetné, egyenesen odalépett Tepelenti fejéhez.

Ott megállt, és jobb kezét a levágott főre tette. Senki sem akadályozta ebben.

És íme, ekkor úgy tetszék a körülállóknak, mintha a levágott fő lassan felnyitná szemeit, s a hideg, kőmerev, fénytelen csillagokkal az érkezőre tekintene.

Csak egy percig tartott az. Az omarita levette kezét a fejről, a szemek ismét lecsukódtak; talán nem is volt az egyéb, mint káprázat.

Akkor megszólalt a dervis; mély, nehéz hangja elülte a körülállók szíveit, akik azt hallák:

– Menjetek Mahmudhoz, és mondjátok meg neki, hogy én megveszem tőle a fejet, Ali basa fejét és három fiáét, Szolimán, Veli és Muhtár bégekét, és adok neki díjul egy országot.

– Mely országot adhatsz te? – kérdé a fejet őrző csauszok vezére.

– Azt, mely előtte legszebb, mely szívének legkedvesebb, és melyhez legkevesebb reménye van: tulajdon országát.

A merész szavakat megvivék a szultánnak, s a nagyúr maga elé viteté az omarita dervist, és bezárkózva vele egyedül, késő éjszakáig ott tartá magánál. Midőn a müezzim az ötödik namazátot éneklé (éjfélkor), akkor bocsátá el Mahmud a dervist. Mit beszéltek azalatt? Mindenki előtt titok maradt. A szerzetes kilépve a szultán öltöző szobájából, egy szenet vőn ki a füstölőből, s a fehér alabástrom falra e mondást írta fel vele:

„Inkább légy fej kéz nélkül, mint kéz fej nélkül.”

Senki sem érté pedig e mondást, egyedül ő és a szultán. Mahmud megparancsolá, hogy adjanak kilenc erszény pénzt a dervisnek, és adják át neki Tepelenti és fiainak levágott fejeit.

A dervis a négy fejjel és a kilenc erszénnyel elhagyta a szerájt, a kilenc erszény pénzen megvett egy nagy üres földet a szelimbriai kapu előtt, azt beültetteté ciprusfákkal, s minden ciprusfa tövéhez állított egy fehér turbános sírkövet, százat meg százat egymás mellé, felirat nélkül. Úgy mondá, hogy majd eljönnek nemsokára azoknak tulajdonosai! A temető közepére pedig egy széles sírt hányatott fel, abba temeté el Ali három fiának fejeit, középre az apáét. Négy turbános sírkő volt lábtul és fejtül felállítva; a középsőre, a legnagyobbra ez volt írva:

„Itt nyugszik a hős Tepelenti Ali, Janina basája, várva maga után a többi hősöket, kik úgy megérdemlék a halált, miként ő.” A nép zúgott e temető, e felirat miatt; de ami a temetőn belől van, bánthatlan az, és ami a sírkőre van írva, ki merné azt onnan letörülni?

A végzetteljes írás ott maradt négy évig, és a negyedik év megfejté annak értelmét.

Vala pedig e dervis a seleuciai dzsin…