|
Ami az állatszelídítő
a fenevadak ketrecében, ami a hindu kígyóbűvölő a csúszómászói
között, ami a lóidomár a fék nem szokta szilaj ménnel szemben: – az a
„lélekidomár” a lelkes állatok világában.
Új szó, rossz szó; de
nincs más.
Az alak pedig létezik,
mely e rendkívüli fogalmat betölti: új szót kellett a számára kitalálni.
Egy közönséges ember,
akinek nincs a kezében sem Mózes varázspálcája, sem villanyütésű
Cagliostro-bot; még csak egy csendbiztosi korbács sem – aki nem rendelkezik
monte christo-i mesés kincsekkel – nem hoz magával hódító külsőt – aki nem
művész, nem költő, nem hős – még csak nem is politikai
celebritás.
És mégis csodákat tud
tenni.
Kitalálja annak a
gondolatját, akivel beszél; azt a gondolatot, amit az elmondott szó gondosan
rejteget.
Eléje kerül a
szándéknak, s kihallgatja a titkos vágyakat.
Önvádra kényszeríti a
megrögzött bűnöst; éjlátta, sírelhantolta rémtetteket napfényre idéz.
A kétségbeesettet, aki
öngyilkosságra gondol, visszavezeti a léleknyugalomhoz, megtanítja remélni, új
életet kezdeni.
Lát szívet és lelket – a
börtönök sötétjén s az úri termek csillogó ragyogásán keresztül.
Idegen országban, új
társaság, ismeretlen világ közepette is egyszerre otthon találja magát, s úgy
játszik az emberek lelkein, mint a virtuóz a hegedűn.
Halálos ellenségét jó
barátjává tudja szelídíteni.
A hű cimbora
képében felismeri veszedelmes ellenfelét, és védeni tudja magát messze
időre tervezett kelepcéi ellen.
A gőgös
megvetéstől kicsikarja az elismerő becsülést.
Kiszemel száz
életfogytig elítélt rab közül egy méregkeverőt, s azt teszi mindenesévé,
akire mindennap rábízza az életét. Rajongó ragaszkodásra kényszeríti a kacérság
mintaképét.
És elég merész letépni a
saisi kárpitot egy női szív rejtélyéről, melynek jelmondata: „a mások
boldogtalanságának örülni s gyűlölni a saját boldogságát”.
És ez az ember amellett
nem valami kivételes lény: nem próféta, nem önfeláldozó mártír, nem megváltó
szent; hanem rendes, közönséges észjárású ember, akinek minden vágya, öröme,
fájdalma olyan, mint más emberé szokott lenni; aki éppen úgy, mint mi
valamennyien, ellenségeinek ellensége, saját magának legjobb barátja,
szenvedélyeinek szolgája – de egész ember.
Azért idomár a lelkek
fölött.
Hogyan lett azzá? Ezt
mondja el a történetünk.
|