|
Az első csárdásnak
vége volt; cigányok húzták a kopogóst: huszonnégy pár táncolta egész
tűzzel; „Három a tánc!” volt a jelszó – szokás szerint.
Ebben csak az a
nevezetes, hogy mindez a budai királyi várpalota termében történt: ugyanabban a
teremben, amelyben a trónbeszédet olvassa fel a király mind a két „ház”
előtt.
A koronázási táncestély
volt ez.
A csárdás után
szünidő következett, azután sorakozik a folytatás. A két koronás fő
folytatni fogja a cercle-t. Most egy órára a legmagasabb urak is a teázótermekbe
vonulnak vissza.
A bálteremből pedig
tódul a fiatalság a büfébe.
Minden ember fiatal
„ma”. Húsz esztendő ki lett törülve az életéből a mai nappal az egész
magyar nemzetnek, hát hogyne lett volna fiatal minden ember?
Aztán ez a nemzeti
viselet is fiatalít. Ezek a kevély, kérkedő, bogláros, sujtásos,
vitézkötéses jelmezek, a tomport verő kardok, a pengő sarkantyúk, az
arany cafrangos nyakkendők mind fiatalítanak; még akinek szürke feje van,
az is fiatal számba megy, a kopasz fej meg éppen nagyon hozzáillik a magyar
ruhához.
A gazdag büfében negyven
udvari lakáj szolgáltatja az ételt és italt a vendégeknek. Maguk az inasok is
tekintélyes egyéniségek. Egynek a melléről sem hiányzik valamely
érdemrend. Némelyiké egészen válláig végig van rakva keresztekkel és
mèdaille-okkal. Világos sárga frakkjuk van, fekete, kétfejű sasos
bordűrrel, oldalukon vékony koszperd. – A vendég uraknak még most
nincsenek érdemrendjeik. Még maguknak a minisztereknek sincs. Hiszen csak tegnap
óta miniszterek.
Még tegnapelőtt
azzal köszöntöttük őket, hogy „Szervusz, pajtás”, s ma már: „Hogy állok a
gráciádban, kegyelmes uram?”
A büfé melletti kék
teremben vannak kisebb, kerek asztalok, amelyek mellett (kerek asztalok szokása
szerint) rendesen még eggyel több ember elfér, mint amennyi már körülülte.
Akiknek elég praktikus
eszük van, nem tapostatják le a sarkantyúkat a büfében, hanem igyekeznek egy
ilyen kerek asztalt elfoglalni. Itt aztán nincs pártkülönbség.
Minden újon
letelepülő hoz magával valami új anekdotát a bálteremből.
Gyönyörű calembourok! A távollevők rovására nevetni mindig
egészséges. Csupán egyre nézve általános a magasztalás. A királynét nem
győzi mindenki dicsérni. Minden szavát összegyűjtik, amit mondott.
Egész legenda támad körüle.
Nagy későre érkezik
a teremből a lakomázók közé az újdonat belügyminiszter.
A legtökéletesebb
gentleman az országban. A fekete frakkban veszedelme a hölgyeknek, a veres
frakkban veszedelme a rókáknak; – a nemzeti viseletben pedig közszeretet
tárgya.
Milyen jókat mondott
annak idejében! Nem is maradt utána más, mint csupa jó emlékezet.
– Ez volt a meleg nap!
Száz kitűnő hazafit egyenkint bemutatni!
– Ide, kegyelmes uram!
Szorítunk a számodra helyet! Parancsolsz pezsgőt és fajdsültet?
– Köszönöm! Én csak
teázom.
– Itt van az én helyem.
Átengedem – szól felkelve a helyéről egy Zrínyinek öltözött balközépi
képviselő.
– Ne félj tőlem, tigris,
nem foglak el.
– Azt ki tudja? A
helyemre ülhetsz bátran. Nem fogsz rebellis lenni tőle.
(„Tigriseknek” hítták
azon időben a Tisza-párt szónokait: nem azért, mintha ennek a nagy
macskának a kegyetlen vérszomja által tették volna magukat félelmessé; hanem
azért, mert a Tigris vendéglőben tartották a gyűléseiket.)
A tigris átadta a helyét
a miniszternek, s kicsörtetett a táncterembe, az ott maradt hölgyek közül
valamelyiknek udvarolni. Eltávozásakor csendesen kezet szorított a
szomszédjával, aki ülve maradt.
Ez egy magas, széles
vállú férfi, akinek halavány arcát csaknem arab metszésű vonások teszik
feltűnővé: a szakállal összefolyó bajusz szénfekete és ritka; az
ajkak vékonyak; az orr hajlott, a szemöldek egyenesek, a homlok kétfelé
osztott, külön domborodva, s hanyagul lehajló üstöktől árnyalva. Csak az
az egy veszi el az arc keleties típusát, hogy a hosszú, sötét pilláktól környezett
szemek zöldeskékek.
A sokféle változatú
magyar nemzeti öltönyök között az övé látszik a legegyszerűbbnek; mente és
atilla egyformán fekete szövetből, asztrakán prémmel; kard, gombok,
mentekötő oxidált ezüst, csak a mentelánc csatját képező onyx Medúza-fő
a megnéznivaló rajta. Szakértők szerint ez egy múzeumba való példány.
A magyar udvari
estélyeken az is az egzotikus élvezetek közé tartozik: egymásnak a
mentekötőjét, kalapforgóját megbámulni. Némelyik tízezreket ér
forintokban; némelyiknek története is van, amely Zsigmond királynál
kezdődik; némelyiknek meg olyan története van, ami a zálogházban
végződik.
A fekete ruhás összébb
húzta a mentéjét, hogy tágabb helyet engedjen a miniszternek: egy sárga frakkos
rögtön hozta a kegyelmes úr számára a pekkót, rum nélkül, cukor nélkül. Így
szereti. Ezek a derék emberek nagy tapintattal bírnak az ilyenben!
– No, ma nálamnál csak
egy ember boldogabb a két magyar hazában; s az Rózsa Sándor – mondá a
miniszter.
– Hát kiszabadult?
– A holnapi hivatalos
lap hozza az általános amnesztiát minden politikai elítéltnek. Én már ma
kihozattam Rózsa Sándort a börtönből, s rábíztam a Lászlóra, hogy vigye el
magával a kedvenc korcsmájába, a Kis Pipába, traktálja meg az én rovásomra.
Ezt a Lászlót is jól
ismerte mindenki. A gentleman miniszternek vígjátékba való komornyikja volt.
– Karikás uram a magas
vendég tiszteletére ma díszlakomát rendez a korcsmájában, s az óbudai dalárda
hangversennyel örvendezteti meg. Mert hát vannak nekünk híres embereink;
politikusok, költők, muzsikusok; de csak legnépszerűbb azért mégis a
betyár. A fekete ruhás közbeszólt.
– Hát Rózsa Sándor
politikai elítélt?
– Legalább a bírái azzal
indokolták a húszesztendei fogságát.
– Eszerint most már egy
fogoly sincs a váci börtönben?
– De, egy még ott
maradt. Nem annyira azért, hogy a porkolábnak legyen kivel tarklizni; hanem
azért, mert postát rabolt ki, s még tizennégy esztendeje van leülnivaló.
– Kalondi?
– Igen. Szegény Kalondi,
olyan tisztességes úr volt valaha!
– És én azt mondom
neked, kegyelmes uram, hogy jobban tetted volna, ha azt a postakirablót
bocsátod szabadon; mert az a politikai elítélt; a Rózsa Sándort tartod meg a
porkoláb számára pikétpartinak; mert ez egy közönséges zsivány.
(Ilyen szabadon szoktak
a magyarok a minisztereikkel beszélni.)
– És te ezt honnan
tanultad?
– Az ábrázatjaikból.
Mind a kettőt volt alkalmam látni a börtönben. Beszéltem is velük.
– Hahaha! Hát te vagy az
a híres Lavater?
Az egész asztal átvette
a kacagást.
A halavány képűnek
egy arcvonása sem mozdult.
– Hát én ajánlok neked
egy fogadást, kegyelmes uram. Én fogadok veled arra, hogy te három nap alatt
szabadon fogod bocsátani azt a benn tartott postakirablót, s három hét múlva
egy regement katonát fogsz kiküldeni, hogy fogja el neked megint a népdalok
hősét, a dicső Rózsa Sándort.
– Tartom a fogadást! Mit
adok, ha vesztek?
– Akkor adsz nekem
valamit, ami neked semmibe sem kerül – énnekem semmit sem használ.
– Ha pedig te veszted a
fogadást, akkor te adsz nekem valamit, amivel te is nyersz, én is nyerek, az
ország is nyer.
– Áll!
Kezet adtak rá. Senki
sem értette, talán ők sem mind a ketten, csak külön-külön, ki-ki a magáét.
A halavány képű
aztán felkelt a kerek asztaltól, s elhagyta a termet. – Tapasztalt ember, mikor
látja, hogy egy társaságban az ő rovására akarnak mulatni – azt teszi,
hogy felkerekedik, s átengedi a tért a mulatni vágyóknak.
– Furcsa ember ez a mi Lándorynk
– mondá egy öreg mágnás, aki már eddig is nehezen tartóztatta vissza magát,
hogy a szeme közé ne nevessen a bölcselkedőnek. – Mindenféle bogarai
vannak!
– A börtönöket
tanulmányozza – magyarázza egy ifjú jogtudós: államtitkári jelölt az
igazságügyminisztériumnál.
– Furcsa egy passzió!
– Tiszta bolondság! –
Német tudóshoz illő foglalkozás! – mondogatták innen is, onnan is.
A miniszter védelme alá
vette a megtámadottat.
– De jeles férfi ez! Hát
sok embernek van egy kedvenc eszméje, aminek az egész életét szenteli. Ismerek
egy tudóst, aki csupa madártojásokat gyűjt; megvan neki minden species: a
strucctól elkezdve a kínai fán termő, virágból kikelő kacsa tojásig.
Most a kihalt ősvilági dinornis tojását hajhássza Madagaszkárban. Van egy
másik tudósom, aki meg csupa pókokat gyűjt; az egész életét a pókoknak
szenteli, s valamennyinek tudja az egész genealógiáját. Aztán egy olyan tudósra
is bukkantam már, aki meg a koponyákat tanulmányozza. Akit csak megkaphat,
leültethet, megméri a koponyáját. Egy képviselőtársunkat arra kérte, hogy
ha meghal, adja neki a koponyáját; annyira belészeretett. Hát a mi Lándory
barátunk meg az akasztófavirágokat szedi a botanikai gyűjteményébe.
Őtet csak azok érdeklik, akik tíz esztendőn felül vannak elítélve.
Ezeknél kezdődik nála a „báró”. Heteket eltölt a börtönökben, s
tanulmányozza a gyilkosok fiziognómiáit. Majd meglátjátok, hogy egyszer egy
nagy könyvet fog róla írni.
No, már ez csakugyan
elég ok volt az általános derültségre. Ezalatt egy fiatal úr, a kezében egy
hosszú elefántcsont fogantyús pálcával, odasúgott egy szót a kegyelmes úr
fülébe, mire az, otthagyva a teáját, rögtön kisietett a táncterembe.
A zenekar tagjai
(katonák) már helyeiken voltak, de még a fölségek nem jöttek vissza a terembe.
Az átjárót egy
szűkebb szoba képezi a büféből.
Itt útját állta a
miniszternek az a bizonyos tigris, abban a Zrínyi-jelmezben.
– Azt mondtad az imént,
hogy „Ne félj, tigris, nem foglak el”. Hát én azt mondom neked, hogy fogass el
rögtön.
– Mi jóért?
– Megmondom. – Holnap ki
lesz hirdetve az általános amnesztia minden politikai elítéltre.
– Már eddig valamennyi
szabadon van.
– De egy benn maradt:
Kalondi.
– Az közönséges
postarabló.
– Nem az. Elfogta a
postát, hogy elvegyen tőle olyan iratokat, melyek „miránk” veszedelmet
tartalmaztak. Felismerték: elfogták; a bírák előtt közönséges rablónak
vallotta magát; hogy szövetségeseit, akik a merénylettel megbízták, bele ne
keverje.
– S kik voltak a
szövetségesei?
– Ma együtt teáztál
velük. Az egyik én magam. Az az ember eltűrte, hogy tizenöt évre elítéljék
mint rablót, hogy meggyalázzák a nevét örökre. Vagy őt is bocsáttasd
szabadon, vagy engem is csukass oda melléje.
– Jelentést fogok tenni
– monda a miniszter, s azzal eltűnt a „fehér terem” ajtaján.
A Zrínyi-dolmányos ott
maradt, azon a helyen, amelyen elhagyta.
Néhány perc múlva
visszajött a terembe a miniszter. A kalpagjában valamit rejtegetett. Odasietett
a tigrishez. Megmutatta neki, mi van a kalpagjában. Egy távirat.
– Meg vagy elégedve? –
Köszönöm.
A miniszter az
elfogadóterem felé sietett, ahol a szolgálattevő hivatalnokok voltak.
Útjában összekerült a fekete ruhással.
– No, a fogadás
első felét te nyerted meg. Kalondit még az éjjel hazaeresztik.
– Jó volna, ha a második
felét pedig, kegyelmes uram, te nyernéd meg. Az igazi rablót még most
megkaphatnád a Kis Pipában.
– Azt már nem teszem.
(Nem is volt az már
akkor ott!)
Ez a kis intermezzo,
mint a futótűz, terjedt el egyszerre a fényes társaságban. Mikor a
felséges pár a fehér teremből kijött, már minden beavatott ember tudta,
aki csak valaha magyar politikával foglalkozott.
Hja! Furcsa az a magyar
politika! Olyan, mint a magyar kard: az egyik oldala éles, a másik tompa és
sima; és mégis ugyanaz a kard.
És a király
közbámulatra, a kör-fogadást (cercle) megkérdve, azt a Zrínyi jelmezes
képviselőt tüntette ki megszólításával, akiről e percben jelenték fel
neki, hogy ő volt – annak a kardnak az éle.
– Ma nagyon szép napunk
volt.
– De az „éjszakája” még
szebb, fölség! A király kezét nyújtá a megszólítottnak.
A teremben, mint egy
csendes tengermoraj, susogott végig az önkéntelen „Éljen a király!”.
Akik értették, hogy mi
történt, nagyot gondolkoztak utána.
…Szent Istvánnak nemcsak
a koronája ereklye, hanem a jobb keze is az.
*
A fekete ruhásnak a
részvényei kezdtek jegyezve lenni. Hisz ez olvas a jövendőben és a
gondolatokban.
Hogy a fogadásának az
első részében nyertes maradt Lándory, az tehát jó volt; de annál rosszabb
az, hogy a népdalok hőse, Rózsa Sándor, amint hazaszabadult az alföldi
pusztára, csakugyan ott kezdte, ahol elhagyá. Első dolga az volt, hogy
valamennyi hajdani cimboráját mind összegyűjté, s azokat, akik elárulták,
statárium elé állítá, főbe lövette; börtönben rekedt cinkostársakat
kiszabadított, s réme lett az egész Alföldnek. Kétségtelen, hogy sok
rablókaland lett az ő nimbuszának a takarója alatt elkövetve:
minden futóbetyár nemesi levélnek tartotta, ha a köröző kurrensben a Rózsa
Sándor cimborájaként lett a fejére díj kitűzve.
Ahogy Szegedre
hazaérkezve, legelőször lóra tett szert, az egészen humoros ötlet volt
tőle. Lovat venni nem volt neki szabad; lovat lopni pedig
még kevésbé volt megengedve. Ő tehát adott pénzt egy ismerős
fuvarosnak, hogy vegyen a számára egy lovat a csiszártul. Mikor azt megkapta,
felült rá, utánaeredt a csiszárnak, azt megállította az úton, s visszavette
tőle a ló árát. Tehát a lovat nem lopta, mert pénzt adott érte, s a pénzt
sem rabolta, mert csak a saját pénzét kérte vissza. Ez a zsiványlogika.
Még sokkal nevezetesebb
volt az, ahogy egy vén cinkostársa szerzett magának „alkalmatosságot”. Ott volt
bezárva a szegedi várban, sokszoros rablógyilkosságért. Amint a rabtelegráf
útján értesült a vén rabló a „vezér” kiszabadulásáról: természetesen
ő is kötelességének tartotta a tömlöcből megszökni; éppen hetivásár
volt, a vidékről jött szekerek ott álltak sorban a piacon: azok közül
kiszemelt egyet, amelyen senki sem ült, felkapott rá, a lovak közé vagdalt, s
az egész vásáros népen keresztül elvágtatott; a hídnál egy vámszedő meg
egy csendőr fel akarta tartóztatni, azokat a szekéren talált vasvillával
egymás után leütötte, s aztán keresztülhajtott a hídon; nyomába sem értek. (Az
idén lőtték agyon üldözés közben.)
Ilyen vakmerő
fickókból állt a hírhedett rablóvezér gárdája, akikkel bekóborolta az egész
Alföldet. Egyik héten a Tisza mentén, másik héten már a Krasznánál beszéltek a
viselt dolgairól. Jól volt értesülve a maga terepének a viszonyairól. Tudta,
melyik bérlő mikor ád el nagyobb mennyiségű búzát: s a pénzt otthon
tartja bérletfizetésre. Azt azután megrohanni, cselédjeit lefegyverezni, a
pénzt kínzással kicsikarni, ez volt a hadvezéri tudomány. Azután meg a vásárról
hazatérő egész kocsisort szépen feltartóztatni egy útféli csárdánál, s az
elsőtül az utolsóig kifosztani: ez volt az igen jeles hadművelet. Az
pedig, hogy egész gulyákat elhajtottak egy-egy pusztáról, aminek soha senki
nyomába nem akadt többé, ez meg már éppen a hőstettek számába ment.
Valószínű, hogy a
rablókalandokat nem is mind a hírhedett rablóvezér intézkedésére követték el. A
példa ragadós. Aztán bementek azok a városokba is, s bezárt falak közül
elemelték a legnehezebb Wertheim-szekrényeket, s azokat is úgy el tudták vinni,
mint ahogy a szemfényvesztő egy elkért gyűrűt a pisztolyból
kilő, s aztán egy tojáshéjból húz elő. Csakhogy a tisztelt hatóság
azt a tojást nem találta sehol, melybe egész gulyák és vasszekrények el lettek
dugva.
Valami mesemondáshoz
hajló csoda testi erő híre járt a rablókkal. S ez valóban igaz volt.
Tanúskodik róla az az elefántnyi nehézségű Wertheim-páncélos szekrény,
melyet (üresen) otthagytak egy mocsárban, úgy összetörve, mint egy
gyermekjátékot. – Egyike a rémhírű rablóknak (valami „Farkas” nevű),
akárhányszor elfogták, még aznap éjjel kitört a börtönéből: holmi
ringy-rongy húszfontos láncot összetörni, keresztvasakat kifacsarni
gyermekjáték volt neki. Egyszer aztán egy olyan börtönbe dugták, amelynek nem
volt ablaka, s a lánca végére egy százhúsz fontos bombát kovácsoltak, hogy el
ne futhasson. És ő azzal a nehéz vasgolyóval keresztültörte a börtöne
alatti vastag téglaboltozatot, s a bombával együtt odábbállt.
Egy másik sokat
emlegetett rabló, mikor kézre került, azt az alibit hozta fel, hogy ő egy
vándor lovartársaság ártatlan Herkulese. A közvádló kétségbe vonta.
Ekkor a vádlott, hogy
állítását bebizonyítsa, megkapta a fogaival a nehéz íróasztalt, mely a vallató
bíró előtt állt, hogy a levegőbe emelje. (A kezei össze voltak
bilincselve.) A bíró, észrevéve a vádlott szándékát, hirtelen felugrott az
asztalra. Hát aztán a vádlott felemelte az asztalt a bíróval együtt a
levegőbe az állkapcájában. Ilyen alakok voltak a rablókalandok hősei.
S a megdöbbentő
merényletek nem maradtak csak az útfélen, a pusztákon: felhatoltak magasabb
körökbe is.
Egy napon az
előkelő társaságnak egy nagyon jól ismert tagja nyomtalanul
eltűnt. Igazi herkulesi alak volt: már siheder korában híres kardvívó. A
szabadságharc alatt egy csodával határos haditett hőse. A konspirációk
korszakában maga egy kiszemelt hadvezér. Sok nap múlva egy Duna-szigetnél
fogták ki a hulláját a halászok. Meg volt fojtva. Hát annak micsoda vasgyúró
mesehősnek kellett lenni, aki ezt az atlétát meg tudta fojtani, mint egy
gyermeket! – Egy erdélyi mágnási családnak okozott akkor nagy nyugtalanságot
egy ilyen kivételes testi erővel felruházott alak, aki sok furfanggal és
ügyességgel, hamissággal mint törvényes örökös tolta fel magát. Ez volt gyanúba
véve a forradalmi vezér eltüntetésével.
Itt már a regényes
rablói kalandvágy kezdett átjátszani a magasabb családi élet s a politikai
zűrzavarok rejtélyeibe.
Majd hozzászegődtek
a külföldi kalandorok. Egy-egy érdekes hölgy, aki orosz hercegnőnek
nevezte magát, kezdett feltűnni a fővárosban; nyílt házat tartott,
szép leányai voltak, fényt űzött. Egyszer csak eltűnt. Élettörténetét
a moszkvai törvényszék írhatná le; – ha az is tudná egészen.
Azután megjelent a
fővárosban egypár magas rangú francia cavalier; fényes nevű urak:
vicomte és marquis. Legjobb ajánló leveleik voltak Párizsból, magától az
osztrák követségtől az itteni előkelő urakhoz. Finom, elegáns
társalgók és udvarlók voltak. Mindenütt ünnepelték őket. Egy éjjel aztán
azok is eltűntek „hopp hírével”. A legveszedelmesebb szélhámosok voltak,
akiket Európa minden rendőrsége régóta üldöz már. Ajánló leveleik,
érdemrendeik mind hamisak. Ittjártuk összeköttetésbe volt hozva egy híres
ékszer- és értékpapírrablással, ami egy külföldi főúri kastélyban ment
végbe azon idő tájott. – Miért húzódtak ezek mind ide?
Világítsunk bele egy
kissé e zűrzavarba.
Magyarországon közel két
évtizedig tartott az az állapot amelyben az államhatalom és a nép egymással
ellentétben álltak.
A szabadságharc korszaka
után idegen tisztviselőket, bírákat, s azoknak a gyámolítására, a nép
nyelvét nem értő csendőröket hoztak az országba. Ezeknek is elébbvaló
dolguk volt inkább azokat üldözni, akik a politikai rendszer, mint akik a
társadalmi rend ellen vétenek. – Az egész társadalom, úr és paraszt az
üldözötteknek fogta pártját. Az idegen hivatalnokot és az ő szuronyosait
megtréfálni, rászedni, a bujdoklót elmenekültetni volt a legszebb virtus.
Tanúja a korszaknak az a népdal, mely a zsandárokról szól, ezzel a refrénnel:
„Dárum, madárum! Agyonverünk a nyáron!” A „futóbetyár”, a „szegénylegény” meg a
„bujdosó gerilla” körülbelül egy fogalommá vált. – A francia–olasz hadjárat
után egyszerre gyökeresen megváltozott ez az állapot. Olyanformán gyökeresen,
hogy ugyanazt a fát a gyökereivel fölfelé s az ágaival lefelé ültették el a
földbe. Egy esztendeig a „hajdani”, a 48 előtti „hazafiak” kormányoztak.
Ezeknek meg éppen nem lehetett a népszerűség ellen véteni azzal, hogy a
törvényen kívül álló embereket hajszolják, hisz akkor meg éppen azt énekelte a
nóta, hogy majd jön Türr és Garibaldi, s hoz kardot, puskát. Azután jött megint
egy más változás. A tekintélyes, a népszerű, a jó birtokú és tanult
hazafiak egyszerre mind leköszöntek a hivatalaikról; a hivatalviselés
megbélyegző stigma lett. – Az üres bureau-kat azonban ismét be kellett
tölteni. – Az egyszer eltávolított idegeneket nem lehetett újra visszahozni;
tehát odaültették, aki vállalkozott rá, hogy fizetést és megvetést junctim
elvállal; kétes hírű, hitelvesztett, tönkrejutott, félkegyelmű – de
hazai szülötteket. – No, ezekkel meg aztán éppen paradicsomi élete volt a
törvények ellen vétőnek. – Hisz az a bíró volt maga a társadalom
üldözöttje, aki tudta jól, hogy őtet a saját pandúrja is lenézi.
Emellett az általános
politikai helyzet egyre elviselhetetlenebbé lett. Az egész nemzet forrongásban
volt. Minden eszköz jónak látszott már. Aki az állami rendnek, a kormányzatnak,
a társadalomnak ellensége volt: az szövetséges társ volt. A pusztázó betyár s
az a mágnás, akinek a pusztáját az bekalandozza, mind egy „követ fújt” –
összezavarodtak a fogalmak. A magas eszményért rajongó politikai emisszáriust
alig lehetett megkülönböztetni a tiltott vagyonszerző félkézkalmártól.
Mind a kettő ugyanazon éj takarója alatt járt.
Ezt a „kedvező”
helyzetet használta fel az internacionális kalandorság a maga mesterségének
céljaira.
Volt egy ország, ahol a
rendőrségnek a működését megbénítja az egész társadalom ellenszenve,
ahol a bíró tehetetlen, bátortalan, a csendőr ügyetlen, a detektív maga is
cinkostárs, ahol a haditörvényszék elé nem állítanak mást, mint újságírót.
Akinek valami oka volt
Párizs, London, Berlin vagy Szentpétervár rendőrségének a kíváncsisága
elől kitérni, tudhatta nagyon jól, hogy ha Amerika felé szökik, a
villanytávirdai huzal megelőzi, s a partraszálláskor elfogják; hanem ha a
Kárpátokon átmenekül, ott talál olyan földre, mely nem ragad az ember talpához.
Itt azután berendezheti magát komfortosan, innen intézkedhetik con amore a
világ minden részébe új vállalatok kivitele iránt: élvezheti tetteinek
gyümölcsét; csak arra vigyázzon, hogy valami politikai gyanúba ne keverje magát.
Ha pedig megszorítják: menekülhet könnyűszerrel akár Bukarest, akár
Belgrád felé, vagy éppen az olasz határon át; nyitva minden ajtó.
Ezt az állapotot kapta
örökségbe az új „alkotmányos magyar kormány”.
Amint az alkotmányos
élet helyre lett állítva, a politikai összeesküvések rubrikája egyszerre le
lett törülve a tábláról. A fegyver át lett adva a rozsdának, a harag a
feledékenységnek.
Hajdan a magyarok a
fejedelememeléskor, hűségük megpecsételéséül, felvágott ereikből egy
közös serlegbe bocsáták a vérüket. A szerecsendió kehely nincs már meg; hanem a
vérben egyesülés most is megvan.
Az emigránsok
visszatértek, képviselőkké lettek; a nemzeti hadsereg kiszemelt
vezetői beálltak az új honvédség parancsnokainak; a király és a királyné a
nemzet által koronázási hódolatul adott százezer aranyat a szabadságharc
sebesült vitézei közt oszták ki; a négy vágással ott a királyhalmon szét lett
küldve a béke az ország négy határáig mindenüvé.
Hanem azért még jó
időbe telt bele, amíg künn a pusztákon a nép hozzászokott ahhoz a
gondolathoz, hogy már most hát ezentúl nem azok a jó hazafiak, akiket fegyveres
kézzel üldöznek, s nem azok a becsületes emberek, akiket tömlöcbe csuknak. Hogy
Rózsa Sándor nem a nemzeti legendák hőse.
Hát ennek a tévhitnek az
elenyésztetésére legsikeresebben közreműködött maga a nimbusz környezte
rablóvezér.
Megkegyelmeztetése után
oly embertelen, vérlázító rablásokat követett el, hogy a köznép maga
elszörnyedt fölötte.
Aljas rablásainak
bekötötte a koszorúját az a rémtett, amidőn a Tisza áradása alkalmával,
felhasználva az egész Alföldet sújtó nagy elemi csapást, csónakra kelt a
rablóbandájával, s egy földbirtokosnak a kastélyát, melyet a tengerrel
egyenlő Tisza-ár vett körül, megrohanta; s az egész családot, különösen
annak fejét, egy köztiszteletben álló derék, öreg hazafit, kegyetlen
kínzásokkal kényszerített pénzének előadására; amidőn a megtámadottak
az árvíz miatt nem menekülhettek, s azoknak a helységből a segítségükre
senki nem mehetett.
Ez a cudar zsiványság
általános felháborodást keltett az egész Alföldön, s ettől a naptól fogva
Rózsa Sándorból egy üldözött vad lett, akit most már nem a félős pandúrok,
hanem maga a nép kerget határról határra.
Egy este a mindig
kedélyes belügyminiszter a Nemzeti Kaszinóban összetalálkozik Lándoryval, s
diadalmas tekintettel mondja neki:
– No, a fogadás második
felét én nyertem meg. Nem küldtem ki egy regement katonát Rózsa Sándor ellen;
mégis elfogattam.
– Tudom. Egy rokona
lepte meg a mezőn, amikor mélyen aludt.
– Hát már ezt is tudod?
– Hiszen én vettem ki a
hollétének a titkát a „selyem ángyó”-ból.
(Ez a selyem ángyó
nagy szerepet játszott az egész alföldi rablókaland történetében. Szegeden
lakott: a rablóvezér asszonya volt.)
– Eszerint a fogadást én
nyertem meg.
– Még nem. A rablóvezért
még csak megfogtad, de el nem fogtad.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy… Láttál már
rókát vadászni agárral?
– Láttam. Az nagyon
bolond mulatság. A róka, mikor utoléri az agár, meglapul, s az agár átugrik a
feje fölött, majd meg félreszökik, s hagyja az agarat futni egyenesen, maga
pedig oldalt iramodik; meg-meg felver egy nyulat a fektéből, maga
befekszik annak a helyére, s aztán engedi az agarat nyúl után szaladni.
– Hát éppen így fog
tenni a te elfogott rablóvezéred. Valamennyi bírádat, csendbiztosodat ravasznál
ravaszabb mesékkel úgy elkápráztatja, annyi hamis nyomra vezeti, hogy azok
csupa ártatlan embereket fognak összeszedni, more patrio kisebb-nagyobb fokú
kínzással hamis vallomásra bírni; úgyhogy utoljára ártatlan nyulat eleget, de a
ravasz rókát nem fogják el a te agaraid.
– Magam is úgy tudom,
hogy ehhez a „run”-hoz egy nagyon hozzáértő „falkanagy”-ra van szükségem,
akinek rendkívüli hatalommal kellene felruházva lenni, hogy minden bírósági és
közigazgatási közeg a rendelkezésére álljon; s akinek az a vállára teszi a
kezét, s azt mondja neki: „kövess”, úr vagy paraszt, engedelmeskedni tartozzék.
– S van ilyen embered?
– Igen. Te vagy az.
– Én?
– Igen. Abban a
pillanatban, amikor azt mondád, hogy összetévesztettem a rablót a politikai
vétkessel, ez a szavad azt a gondolatot kelté föl bennem, hogy ez lehet a
kulcsa az egész szégyenletes állapotnak, amivel küszködünk. Bizonyos, hogy az
egész nép összezavarja ezt a kettőt. Az egyiknek pedig már vége van. A
politikában szent a béke. A konspirációkat betakarja ama „múltakra vetett
fátyol”. De a gonosztettekre büntetés vár. Ki bír azzal a tehetséggel, hogy az
egyik füvet a másiktól meg tudja különböztetni? – Neked kell vele bírnod. – Ha
az „akárki”-re bízom a gyomlálást, mind a virágot szedi ki, s a csalánt hagyja
ott, mert félti a kezét a csípésétől. – De te botanikusa voltál az emberi
vétkeknek. Úgy ismered a válfajaikat, mint Linné a maga huszonöt speciesét.
Amit a fogadásunk díjául feltettem, ez volt: „Én is nyerek vele, te is nyersz
vele, az ország is nyer vele.” Vállald el e rendkívüli megbízatást.
– Hogy te nyernél vele,
kegyelmes uram, azt kétségbevonom, hogy én nyernék vele, annak az
ellenkezőjét tudom, de ha te azt hiszed, hogy az ország nyer vele, akkor
rendelkezésedre állok.
|