|
Ekkor indult meg az
országos hírű nagy szegedi bűnper, mely a bűneseteknek egész
Dekameronját hozta napvilágra, a szegedi várat rabokkal megtölté, s évekig
foglalkoztatá a hazai törvényszékeket.
Egy rémséges káosz volt
az, a legkülönneműbb vétségek keverékéből, amelyen lángész kellett,
hogy keresztülvilágítson.
Ez lett feltalálva
Lándory személyében.
Nem fogjuk részletezni a
bűnper lefolyását, ámbár nagyon is gazdag szüretje volna benne a
rablókalandok rémköltészetének. Mi csak azzal az egy alakkal foglalkozunk, mely
e kísértettábort megfékezni bírta. Ez különb bűvész volt, mint Faust vagy
Manfred; mert ez is tudott holtakat idézni, ördögöket megszolgáltatni, s nem
ragadták el: – ő ragadta el azokat.
Ilyen tömeginkvizíció
Arbuez kora óta nem volt a világon.
Csakhogy Lándorynak nem
álltak rendelkezésére a spanyol kínzókamrák. Egy korbácsütés sem érte
őalatta még a legmakacsabb gonosztevőt sem. És mégis kiderített
mindent. A lelkükbe hatolt be az embereknek, megtalálta a titkos vágyaikat, fel
tudta költeni szenvedélyüket, megtörte, összezúzta a csonttá vált makacsságot;
rátalált az egyetlen fájós részére a szíveiknek, s annál ragadta meg őket,
és vitte oda, ahová akarta.
Furfangosabb tudott
lenni, mint a megrögzött gonosztevő, s előtte járt a gondolatainak;
ha talált nála valami lappangó nemes érzelemcsírát, azt kihajtásra bírta:
bűnbánóvá tette. Majd drasztikus lélektani kényszert alkalmazott: s a
rémlátóvá tett gyilkost odavitte, hogy az éjnek éjszakáján bírája elé
kívánkozzék, töredelmes szívvel megvallani tanútalan elkövetett rémtettét, s
rávezette a sírra, ahonnan áldozata kísérteni feljár.
Amint aztán egy fonalát
megkapta a bűnszövevénynek, arról vigyázva legombolyította a többit.
Ott élt, ott lakott
folyvást a rabok között.
Százával voltak azok a
várban; de egyik sem tudott arról, hogy ki van még ott. Mind valamennyi álarcot
viselt. Amelyikről kiderült, hogy ártatlan, elmehetett az álarc alatt;
senki sem tudta meg, hogy gyanúra el volt fogva.
A társadalom minden
osztályából voltak ottan.
Gyakran éjfélek után
hívatta fel magához egyiket vagy másikat, s akkor kezdett a vallatáshoz.
Volt valami rendkívüli
varázs az egész modorában, ami a vétkest megigézte. Könnyekre fakadva jöttek ki
tőle sokszor; a hideg rajta, a hőség verítékezteté, akinek a lelkére
beszélt.
S mikor aztán sikerült
az a lélektani és embertani, de különösen népismei kombinációkból tervezett
furfangja, hogy fel bírta szarvazni a hetvenkedés ördögét a „magyar”
kalandorban, hogy az utoljára dicsekedésből maga sorolja el a vitéz tetteit;
akkor ez aztán szembeállt a mindent tagadó cimborával, annak is ráolvasta a
fejére, amiket róla tudott, s erre megint az elárult cimbora tromfból
visszavallott; úgyhogy ha az egyik tizenhat rablást, emberölést tudott
előhozni, a másik lepipálta tizenhét gonosztettel.
Nehéz volt a szemeinek a
tekintetét kiállni.
Mikor azokat kerekre
felnyitotta, olyan zöldeknek látszottak, mint a zavaros tenger felszíne, s
valami rejtett tűz leskelődött azoknak a fenekén. S nem lehetett
megszabadulni a tekintetétől: oda kellett nézni a szemeibe. Ha pedig
lesüllyeszté nagy, sötét pilláit félig a szemeire, akkor azok olyan kékeknek
tűntek fel, mint a tenger mélysége, s az embernek a szíve megkönnyebbült,
ha így nézhetett beléjük.
E munka írója több év
előtt látta az elítélt Rózsa Sándort a szamosújvári állami fegyházban. A
hírhedett rablóvezér – itt szabómesterséget űzött: a fegyverek
legkisebbike, a varrótű volt a kezében, katonanadrágokat varrt. Régi
ismerős volt. 1848-ban a magyar kormány amnesztiát adott a már akkor is
híres rablóvezérnek, azon feltétel alatt, ha cimboráival együtt a csatatérre
megy, a haza védelmében keresni bűnbocsánatot. – A kormány amnesztiáját e
mű szerzője vitte el Rózsa Sándorhoz a pusztai csárdába, mely a
rablók tanyájául szolgált. – A másodszori találkozásnál mondá a rabnak
szemrehányólag:
– Hát önnek harmadszor
is ide kellett kerülni? Nem tudta megbecsülni a kétszer visszakapott
szabadságát?
– Dejszen nem ülnék én
itt – felelé a rablóvezér; csak annak a Lándorynak azok az átkozott szemei ne lettek
volna; de mikor a zöld szemeivel rám nézett, azt hittem, az ördögök nagyapja
előtt állok: pokolba visznek; ha meg aztán a kék szemeivel nézett rám,
akkor meg azt hittem, hogy az atyaisten előtt állok; s aztán mikor azt
mondta, hogy „No, hát igyunk egyet, Sándor, aztán beszélgessünk”, hát akkor
mindent elmondtam neki, amit csak kérdezett. Hisz úgyis belém lát. Aztán mikor
azt mondta, hogy „Nem szégyenled magad, Sándor, vitéz hős létedre, úgy
hazudni, mint egy kapcabetyár?”, hát akkor kénytelen voltam elmondani a
dolgaimat.
– De hát nem kellett
volna azokat elkövetni.
– Én másképp akartam.
Felajánlottam magamat perzekútorhadnagynak, hogy ezután én üldözöm a zsiványt.
Nem fogadták el. Hát aztán lettem megint zsivány.
Voltak azonban olyan
szereplői is a rémpernek, akik nem álltak a bíró elé; akiket sem pandúr,
sem lovas katona nem bírt kézre keríteni. Veszedelmes kalandorok, gyors paripán
járók, biztos kézzel lövők, akik üldözőiket mindig felcsúfolták.
Lakásuk mély berkek, nádasok közepén, hol nincs emberjárás. Búvhelyüknek titkát
nem tudja más, csak egy csárdai virágszál; selyemkendős, aranyfüggős
csaplárosleány.
Az volt a remeklés! Ezt
a rózsabimbót kinyílásra bírni. Rávenni, hogy a régi szeretőjét elárulja.
Akkor aztán a szerelemféltés dühében rejtekéből kicsalt vakmerő
betyárral, egyedül egymagában, összetalálkozni a homokbuckák közt; mindketten
lóháton, kezükben fegyverrel. – Ez lehetett a párharc, aminek a vége az volt,
hogy a betyár halva maradt.
Csak ő maga tudná
azt úgy elmondani, ahogy az megtörtént. Csakhogy „szép ember” legyen az, aki
előtt Lándorynak a szája megnyílik, hogy a saját viselt dolgairól
beszéljen.
Talán majd akad egyszer
ilyen „szép ember”.
Ennek a félelmes
rablónak az elestével aztán be lett fejezve a rablókalandok története – arra a korszakra.
Hanem ez csak egy része
volt a bűnper adathalmazának. Szétágazott az a fővárosokban,
Budapesten, Bécsben végbevitt szenzációs bűnesetekre; s ezeknek a
fonalszálai elvezettek Európa minden metropoliszába. Nem volt rafinált csalás,
betörés, sikkasztás, hamis pénzverés s orgazdaság, ami szerepet nem játszott
volna benne; rémséges prospektust mutatott ez a per annak a társadalomnak a
szervezetébe, mely a rendes, becsületes emberek szövetségén kívül, annak
romlására, annak megellenzésére létezik; egy összefüggőbb,
egyetértőbb liga, mint aminőt az erkölcsi alapon álló hatalmak egymás
között létrehozni bírnak: a tolvajok, rablók, csalók és orgazdák szövetsége,
amelyben már szépen ki van békítve egymással minden nemzetiség, minden felekezet;
kezet fogva, egyetértve megállapodtak egy közös vallásban, melynek dogmája
mindazt elkövetni, amit a tízparancsolat tilalmaz: egymást segíteni,
védelmezni, értesíteni, bajból kiszabadítani. Ezek már feltalálták a
világnyelvet! A parancsszót odább adják, az egymásnak tett ígéretet megtartják,
a szerzett vagyonnal beszámolnak. Tudnak sokat, és tanulnak többet: iskolázzák
egymást. Vannak grófjaik és hercegeik, vannak érdemrendjeik és rangfokozataik.
Vannak bíráik és törvényszékeik. Van katekizmusuk. És mindannyian egy nagy
összetartó államot képeznek; egy elpusztíthatatlan államot: a tolvajok
köztársaságát.
A szegedi rémper ebbe az
alvilági országba vetett egy széles sugárfényt, s ennek a bűvlámpáját
Lándory tartá a kezében.
Büszke volt rá egész
Magyarország, hogy nekünk ilyen emberünk van. Kezdett valami félelmes nimbusz
támadni körüle. Ahová látogatóba ment, ott bizonyos szorongással fogadták.
Hogyne? Egy olyan
embert, akinek csak az ujja hegyével kell érinteni bárkinek a vállát, hogy az
rögtön fogolynak érezze magát, aki ha a szemébe néz az embernek, s azt kérdi:
„Loptál? Gyilkoltál?” – az ember kénytelen megvallani, hogy „Igenis, loptam,
gyilkoltam!” – Az ember talán nem is emlékszik rá maga, hogy hol és mikor? De
majd eszébe juttatja Lándory! Az tud mindent.
De mikor még a miniszter
is magasztalá azért az óriási munkáért, ami nagyobb volt a Herkules által
Augias istállójában elvégzettnél, Lándory elégedetlenül mondá:
– És mégsem végeztem
semmit. A rablók, a tolvajok mind kézre kerültek, a bűnök kivilágosultak;
de hova lett az a tömérdek összerabolt kincs? Még egy ember hiányzik az egész
pokolgépből: az, aki az egészet fűti. De annak is nyomában vagyok.
Kissé magasan áll; de mégis megfogom.
|