A nevető leány

Aki a hatvanas években Bécs legkiesebb előhelyén, Badenben járt, emlékezni fog arra a pompás villára, mely a hegyek közé vezető útban szélvitorlás tornyocsaival a lombos park közül kiemelkedik. Azóta már sokszor változtatta a tulajdonosát; mindegyik veszteséggel adott túl rajta. Pedig nem jár benne kísértet: – csakhogy éppen a belefektetett vételár egyszerre „negatív kapitálissá” válik, nemhogy kamatot hozna, de rá kell fizetni. A park, a gyümölcsös és a télikert sok költségbe kerül.

Az első tulajdonos, aki a kéjlakot a hatvanas években építteté, Traumhold bankár, engedhetett magának ilyen fényűzést. Jó hírben álló cég volt. Bécsben is volt saját palotája a belvárosban. Különösen külföldi összeköttetéseiről volt emlegetve.

Télen a termeiben, nyáron a badeni villájában szokott nála összegyülekezni a „crème de la crème”, ahogy zsargonunkban nevezzük azokat, akik valami tekintetben a társadalom kiváló alakjaihoz tartoznak. Lehetett ott látni diplomatákat és tábornokokat, nagy vasúti vállalkozókat és csatornaásókat, életvidám püspököket és apáturakat, híres afrikai és ázsiai utazókat. Ha japáni vagy kokinkínai követség járt Bécsben, azt ő megszerezte magának, egy-egy veres sipkás török effendi rendesen volt nála található, magyar mágnások szintén (de nem kalpagosan). De akiket legszívesebben látott magánál, azok a művészek voltak, mindenféle berek-szakaszából a Helikonnak: festő, szobrász, színész, énekes, férfi és nőnemű; a bécsiek mindennaposak, az utazó virtuózok meghívottak, még a népénekeseket is mindig vendégszerető és élvezni tudó baráti kör várta.

Az ilyen társaságok a legfesztelenebbek. „Közöttünk, zsenik között” nincs rangkülönbség. A lángész nivellál mindent. Mutzbauer a maga citerájával csakolyan önérzetes ember, mint Rubinstein zongorája mellett.

Nem is ad jogot más cím a Traumhold szalonjaiban megjelenhetésre, mint ez a szó: „celebritás”.

Csakhogy ennél a genre-nél éppen a megválasztás a legnehezebb. Mert ebben a genre-ban a sarlatán, a csaló annyira hasonlít az igazihoz, sőt sokkal jobban tud pozírozni, hogy a talmit nagyon nehéz megkülönböztetni az igazi aranytól.

S ez az alsóbb minőségű nevezetességek népe valódi ostrom alá vette a Traumhold paradicsomához vezető ajtókat.

Nagy szerencséje volt az inasában. A derék „Pétert” ismerte minden ember, aki csak Bécsben hírneves embernek tartotta magát. Nemhiába nevezték Péternek. Meg tudta válogatni, hogy kiket, minő ajánlattal jelentsen be. Azt hiszik sokan, hogy inasnak lenni olyan könnyű. „Inasszerep!” Ezzel van kifejezve a művészvilágban az ócsárlás legalsó foka. Pedig az egy tudomány! Aki érti. – A Péter volt az urának a legjobb tanácsadója. Ő tudta taksálni az embereket. Őnála nem használt tengerividra-prémes felsőkabátot hagyni hátra a vestibule-ben, sem a parfümözött bankjegy borravaló. Ő azért megsúgta a gazdájának: „Ez az úr szélhámos; őrizzük tőle ezüstünket!” Hosszú haj, mandzsettákból kilógó kezek, rosszul felkötött nyakravaló nem csalta meg: „Ez nem művész, csak hegedűreszelő; őrizzük tőle a füleinket.” S akárhányszor jöttek oda délcegen kikent-fent daliák, némelyik pretentiosus egyenruhában, akiknek a címeres névjegyét mikor az ezüsttálcán átnyújtá az urának Péter, a fél szájszegletéből azt dörmögte hozzá:

„Tolvaj. Őrizzük tőle a kisasszonyunkat.”

A legfőbb vonzerőt képezte a Traumhold szalonokban mindenesetre maga a házikisasszony, a szép Godiva, vagy ahogy a bécsiek hívták: „a nevető kisasszony”.

Majd ha személyében megláthatjuk, akkor mi is el fogjuk ismerni, hogy teljes joga volt ehhez a címhez; mert a természet már külsőleg is úgy alkotta meg egész lényét, arcvonásait, szemeit, hogy azoknak mindig nevetni kellett; de azonkívül kedélye is mindig olyan volt: eleven és fogékony. Amellett eszes és gunyoros; csupa humor. Ez képes volt bármely gyászoló gyülekezetet, még egy „likvidáló konzorciumot” is megnevettetni, ha az ötleteit szabadjára ereszté. Úgyhogy veszedelmes volt őt a színházba vinni, mikor valami komoly drámát adtak, mert abban a páholyban, ahol ő ült, senki sem volt biztosítva az ellen, hogy a legszomorúbb jelenet alatt csendzavarást nem fog elkövetni.

Féltek is tőle!

Mert aki csak közelített hozzá, mindenkinek egyszerre megtalálta a gyönge oldalát: a hiúságát, a félszegségét, a vesszőparipáját, s nem irgalmazott senkinek.

S nemcsak a szavaknál maradt; hanem még tettekre is vetemedett.

Volt egy albuma, dehogy egy! Sok! Amiket mind megtöltött a szeme elé került alakok karikatúráival.

Valami bámulatos tehetséget kapott a természettől a karikatúra rajzolásához. Néhány odavetett vonással úgy megörökítette az embert, hogy mindenki ráismert, és mindenki nevetett rajta. Többnyire maga a megtisztelt is.

Volt azonban, hír szerint, titkoltabb gyűjteménye is, melyet csak a maga gyönyörűségére tartogatott; ebben a nagyon kiválasztottak megfelelő állatképekkel voltak felruházva, s még – így is rájuk lehetett ismerni. A szentimentális oroszlánban s a dühöngő levelibékában a legismertebb tipikus alakjait láttuk az akkori high life-nak.

„Láttuk?” – Hát ennek is van története. Majd később.

Egy nyári délután, mikor már a fürdői évadnak vége volt, s Traumholdék hazatértek Karlsbadból badeni villájukba, ismét nagy társaság volt együtt a bankárnál. Szép, derült idő volt; a vendégcsoport a rózsáskert felé forduló oszlopos porticusban mulatott, melynek elejét sűrűn takarta a kínai glycine és a pompásvirágú clematis; az ezernyi tea- és remontante-rózsa illata még a billiárdterem leeresztett japáni függönyein is keresztülszűrődött.

A villa túlsó oldalán volt az udvar.

Egy érkező kocsi gördülése figyelmezteté a háziurat, hogy új vendég érkezett.

Arra ő kiment a tekézőterembe, hogy az érkezőt fogadja.

Rövidvártatva belépett Péter az ezüsttálcával – azon két látogatójegy.

Amíg Traumhold úr az orrcsíptető szemüvegét kereste, Péter elmondá a maga véleményét a két új vendég felől.

– Az a magasabbik, akármi legyek, ha nem a Mephisto a Faustból; a kisebbik meg, akinek jegyén az áll, hogy „tilinkóművész”, nekem sehogy sem tetszik. Első dolga az volt, szétnézni, hogy hány kijárás van az előszobából?

A bankár elolvasta a neveket, s aztán azt mondá: – Vezesd be az urakat a dolgozószobámba.

Mikor egyedül maradt, néhány percig úgy állt, mint egy szobor. Akkor nagyot sóhajtott, s szilárd léptekkel sietett át a dolgozószobájába.

A magasabb alkatú vendég bemutatta magát és társát.

– Én vagyok Lándory Bertalan, – barátom Stauner Gottfried.

A bankár megtisztelő mosolygással nyújtá kezét mind a két vendégének.

– Nagyon örülök, hogy szerencsém van önt személyesen megismerhetni, akiről annyi magasztalást hallottam és olvastam. Igen nagyra veszem a kitüntető látogatást.

A kis termetű úr a zsebébe nyúlt, s egy levelet vett elő.

– Nincs szükségem semmi ajánlólevélre – mondá a bankár. „Lándory úr barátja”, ez a legjobb cím előttem.

– Mégis kérném, hogy ezt az én levelemet kegyeskednék ön elolvasni.

A bankár átvette a levelet, és elolvasta.

Minden megszokott önuralma mellett sem óvhatá meg magát, hogy ajkainak vonaglása valamit el ne áruljon abból, ami odabenn folyik.

Az ajánlólevél az osztrák belügyminiszter rendelete volt, melyben utasítja a bécsi rendőrfőnököt, hogy a magyar kormány kívánatához képest, a rendkívüli bűnvádi vizsgáló, Lándory Bertalan úrnak, osztrák területen megejtendő, kivételes természetű vizsgálataiban segédkezet nyújtson; erre lett kiküldve Stauner Gottfried úr, a rendőrség detektívügynöke.

– Az én házamnál kívánnak önök vizsgálatot tartani? – kérdé akkor Lándoryhoz fordulva.

– Kérni fogjuk, hogy az üzleti könyveit mutassa meg 1860-ik évtől 1867-ig.

– Azok a bécsi lakásomon vannak. Kívánják önök, hogy rögtön odamenjünk?

– Nem. A feltűnést kerülnünk kell. Mind az ügy, mind a személy iránt való tekintetből. A vizsgálatnak lehet negatív eredménye is. Kérem önt, hogy vezessen be mindkettőnket a vendégei körébe, és mutasson be a családtagjainak. Én itt a Vág-völgyi vasút dolgában járok, mint érdekelt fél, melynél ön „finanszírozó”, s nehány napi szórakozást keresek Badenben fáradalmaim után, amik mindenki előtt ismeretesek; a barátom pedig felvidéki tilinkóművész, aki előkelő társaságokban produkálni szokta magát; különben vízműmérnök.

– Elhozta az instrumentumát: – Itt van a mellényzsebemben.

– Tehát legyen szerencsém, uraim.

Azzal átvezette a látogatóit a kastély termein keresztül. A termek, a szobák mind kiváló műízléssel voltak bútorozva, az egyik keleti, a másik renaissance, a harmadik ónémet stílusban. Korrekt, hangulatszerű minden. Egypár látogató, aki még új ember volt, itt-ott mutogatta egymásnak a bútorokat, szőnyegeket, magyarázta a képeket. Ezek előtt nem volt szabad elárulni az érdektelenséget; a két komor látogatónak is meg kellett tudni, hogy melyik szőnyeg a „Kaába”, melyen a szultán estimáját szokta végezni, s hogy az a nagy fekete vászon abban a sötét rámában, amelyből egy fél emberpofa világít elő, miért Cranach Lukács remekműve, és nem másé? Akkor aztán az egyes vendégpárok is hozzájuk csatlakoztak, s együtt mentek ki a nyílt verandára, ahol a társaság zöme mulatozott.

A vendégek közt volt egy címzetes püspök, nagy tanulmányozója a festészeti műremekeknek és az egyházi ötvösművészetnek; – egy fiatal ezredes, aki viszont a zene és költészet világában járatos; – egy karakterszínész, aki a színpadon komoly hős, azonkívül pedig felségesen tudja a többi kollégáját dalban és szavalatban paródiázni; egy hegedűvirtuóz, aki a legtapasztaltabb turista, s elkezdve Irkucsktól Rio de Janeiróig minden népismét fölszedett magába; egy a „bacilus”-ok felfedezéséről hírhedetté lett orvos, aki pompásan citerázik és jodlíroz; – meg egy bankigazgató, aki a kisujjában hordja a kerek föld botanikáját.

Ezekkel – és a „jobb” tulajdonságaikkal maga Godiva kisasszony ismerteti meg az új vendégeket.

– Ezt azért kell önöknek megtudni, mert itt, a mi házunknál van egy sajátszerű törvény: miszerint mindenkinek otthon kell hagyni a hivatalos „én”-jét, s ide csak a kedvesebbik „én”-jét szabad behozni. Látják önök azt a nagy perselyt ott a szegletben. Aki itt, e helyen a saját mesterségéről kezd el beszélni, rögtön elítéltetik egy forint bírságra. Esztendő végén egy szegény leányt házasítunk ki belőle.

A kisebbik úr úgy tett, mintha mindez csupa újság volna rá nézve. (A legjáratosabb detektívje volt a bécsi rendőrségnek: ismerte jobban a bemutatottakat, mint a házikisasszony.)

– Én a jobbik énemmel tilinkóművész vagyok, hivatalosan pedig vízműmérnök.

– Vigyázzon hát magára, hogy a vizespalackhoz ne találjon nyúlni, mert az már a mesterségébe vág.

– Tartani fogom magam a borospalackhoz.

– És ön, uram – szólt arcát nevetésre készítve elő Godiva –, a hírhedett inkvizítor, ön, ugyebár jobb óráiban – költő, aki verseket szokott írni?

– Azt hiszem, hogy az vagyok – mondá Lándory. – Még ugyan nem próbáltam. De szívesem megteszem, hogy egész nap az ujjaimon számlálom a verslábakat, csakhogy a hivatalos énemtől megszabadulhassak.

– Ha ezt nem mondta volna ön, most kényszeríteném, hogy üljön le közénk „takart verseket” írni. Mindenki ír egy sort, annak csak a végszavát mondja meg a szomszédjának, s az talál rá rímet, és ahhoz ír egy másik sort, utoljára az egész költeményt összeolvassák. Hanem most ebből nem lesz semmi. Ön azt ejtette ki, hogy szabadulni szeretne attól a foglalkozástól, ami által hírhedetté lett. Ez önt tán kínozza? No, hát én rá akarom önt kényszeríteni, hogy találjon benne mulatságot.

– Mulatságot? A bűnvizsgálásban?

– Ahogy én tervezem. Most támadt ez az ötletem. Ez az egész társaság itt csupa gonosztevőkből áll. Még most senki sem tudja, hogy mi a vétke? Ahányan vannak, annyi cédulára felírunk egy-egy gonosztettet, azután kalapba dobjuk, s ki-ki húz ki magának egyet. Én pedig leszek a vizsgálóbíró, aki a bűnöst kivallatom. Még önt is. Majd meglátja ön, milyen keresztkérdések közé szorítom. Mindenkit vallomásra kényszerítek. Tanulni fog tőlem.

Godiva folyvást kacagva mondá el a bizarr ötletét, mely az egész társaság tetszését egyszerre megnyeré. Az bizony nagyon derék lesz. Vádlott bűnösként állani a bíró elé, olyan vétek miatt, amiről az embernek még csak sejtelme sincsen előre. Valódi hogarthi képet mutatott az egész társaság.

Komoly csak Lándory arca maradt. Mélabúsan nézett a kacagó leányra.

Olyan jól illett annak az az elevenség.

Kicsiny, finom termetű tündérke volt, fehér kezecskékkel, amiknek a rózsaszín hegyű ujjai visszahajlottak. Arcán igen kevés pirosság, olyan, mint a testszín tearózsáé: annál jobban illett neki a kacagás. A kis, fölvetett pisze orr, a lüktető cimpáival, az égő parázsszemek, a vékonyan rajzolt mozgékony szemöldök s az arc és áll szerelemgödröcskéi, mind úgy diszponálva voltak a derültséghez. S mikor kacagott, úgy repkedett a murillói angyalkák módjára félrövidre vágott gesztenyeszín haja. Ez is szokatlan viselet ebben a divatszakban, amikor a hölgyek egész hajkalácsokat, egész boa constrictorokat viseltek a fejükön – nem is a saját terményüket.

Hirtelen odahozták eléje az íróasztalkát, ő felkapta a tollat, s elkezdte a schedákat megírni, eltakarva a másik kezével, hogy bele ne lássanak: egyszer-egyszer csendes kuncogást fojtott vissza bezárt ajkaival, valami furcsa ötletnél. Azalatt, amíg ezt a munkát végezte, a társaság üres idejét kitölté Stauner úr, a tilinkóművész.

Bámulni való az a kis zeneszer: a magyar puszták fából faragott pacsirtája; alig nagyobb egy becsületes szivarnál. S legábrándosabb dalok laknak benne, miket a pásztorművészek költenek virágos bokrok alatt.

Nagy tetszést aratott vele a kis emberke.

– Ön elmehetne hamelni patkányfogónak! – kiáltá oda tetsző véleményét Godiva kisasszony az íróasztaltól.

– Azon gondolkozom éppen – felelt az alacsony termetű. Hogy nevettek rajta!

Godiva kisasszony elkészült a schedáival: azokat összesodorták, s egy kínai bronzvederkébe halmozva, kitették egy kis asztalra, melynek egyetlen lábát egy hosszú nyakú gém képezte; abból kellett kinek-kinek a maga terhelő vádját kihúzni.

Első rendű vádlott volt az ezredes.

A bűnvád, amit a kihúzott céduláról magára olvasott, volt „az uzsoráskodás vétsége”.

Az egész társaság felkacagott, de Godiva kisasszony meg tudta tartani bírói komolyságát, s ez erőltetett ünnepélyesség még jobban nevelte a tréfát.

Az ezredesről mindenki tudta, hogy azt a bűnt csak passzív minőségében ismeri.

És amellett komolyan kellett védekeznie a bíró faggatásaira: hol és mikor találkozott a „Bärele”-vel? Hát a „Meerengel”-lel meg a „Schmierminidan”-nal? Hogyan fonta be őtet? Hány percenttel kezdte az uzsorát, s hogyan csavarta fel magasabbra? Az ezredes értette a tréfát. A hét gyermekének az üdvösségére esküdött (egy sem volt neki), hogy soha ötös kamatnál többre nem adott pénzt; soha paraplémagazint nem adott pénz helyett az adósnak; süllyedjen el ezzel a házzal együtt, ha valaha nagyobb összegről állíttatott ki váltót, mint amekkorát leszámlált. Godiva kisasszony, a vizsgálóbíró, tanúkat állított vele szembe. Azokat kifogásolta, mint rovott előéletű egyéniségeket. Majd sírva fakadt. És utoljára felajánlotta a tisztító esküt. – Úgyhogy elvégre a bíró kénytelen volt őt bizonyítékok hiányában szabadon bocsátani, üdvös leckét tartva neki a megjavulásra.

Kevésbé simán szabadult meg a hegedűművész, aki a kihúzott céduláról a „csempészet” bűnét olvasta le a saját fejére. Ez olyan naiv ember volt, aki azt hitte, hogy akit vádolnak, annak rögtön meg kell mondani az igazat.

– Kérem – szabadkozék –, én csak egy csomó szivart csempésztem be, amennyi a hegedűm tokjába belefért.

Erre rögtön esküdtszékké alakult át az egész társaság, s egyhangúlag kiálta ki a verdiktet: „Egy forint bírság, amiért hegedűről beszélt!”

A művész fizetett, s örült, hogy ilyen olcsón szabadult ki a kriminálból.

Következett a színész.

Ennek az jutott, hogy „parasztfogás” (Bauernfängerei).

– Meri ön tagadni? Nem adja ki magát egyszer grófnak, másszor királynak, majd meg molnárnak, hogy a szegény parasztoktól elszedje a pénzüket? Álszakállt, álhajat tesz föl: így ámítja el az áldozatait.

Hasztalan volt minden tagadás. Nagyon sok esetet hoztak fel ellene. A nyomtatott színlapok bizonyítványul szolgáltak. Vádlott a súgóra hivatkozott, hogy az veszi őt rá mindezen kihágásokra. Nem használt semmit: – elítéltetett száz színpadi meghalásra. Nem volt vele megelégedve.

– Keveslem ezt a büntetést! Fellebbezek!

Ezután a bankigazgatónak kellett a vádlottak padjára ülni. Ő azt a bűnt szerezte meg, hogy kis gyermekeket csalogat be az utcáról, s azokat kifosztogatja.

Ez is nagyon „ad hominem” volt. – Úgy volt ismeretes a vádlott, mint a szegények jóltevője.

– Nem tagadom, hogy azt szoktam tenni. Minden tél kezdetén odacsalogatom a gyerekeket az utcáról a házamba: a rongyos ruháikat levettetem velük, s új ruhát adatok rájuk.

– Hányra megy az áldozatainak a száma? – kérdezé a bíró.

– Körülbelül százra.

– Ígéri ön, hogy felhágy e gonosz üzletével?

– Nem tehetem, mert már hozzá vagyok szokva.

– Tehát elítéltetik szokásos gonosztettének megkétszerezésére. Eddig tréfásan ment a játék, de amint a „bacilusok” nagy mestere, a kis doktor kibontotta a maga céduláját, nagyon hosszú képet csinált hozzá.

– Kérem, én azzal vádoltatom, hogy kuruzsolok.

Lett rá nagy nevetés! Még Godiva kisasszony is kiesett a szerepéből, s teljesen visszahelyezé nevetésre kész arcát a maga előjogaiba.

A doktor szabadkozott.

– Kérem! Ez nem járja! Itt az embernek, ha a saját mesterségéről beszél, minden szóért egy forintot kell fizetni. Nekem most a betegeim mind a fürdőkön vannak, a bacilusaim nem működnek. Én ez alatt a vallatás alatt ruinált ember leszek!

Godiva kisasszony ismét komoly arckifejezést erőszakolt.

– Hát mire való a tagadás? – Hát nekem, a vizsgálóbírónak kell önt megtanítanom arra, hogy miként védje magát?

– Ezt a profilaxist csakugyan nem ismerem még.

– „Egy forint bírság a profilaxisért!” – hangzott fel egyszerre az esküdtszék kórusa.

– Egy műszó nem fogja elhagyni az ajkaimat többé.

– Hol kapta ön a diplomáját? – vallatá Godiva.

– Nem tudom, mi az az állat.

– Tehát diploma nélkül gyakorolja az orvoslást?

– Tagadom. Van egy bizonyítványom a tavalyi Narrenabendről.

– Tehát mi önnek a keresetmódja?

– Verseket írok. Azoknak a honoráriumából élek.

– Miféle verseket?

– Szerelmes verseket.

– A szerelem: betegség; – aki szerelmes verseket ír, a legveszedelmesebb kuruzsló. Vádlott saját vallomása alapján elítéltetik örök szívfájdalomra.

Az elítélt úgy tett, mintha vigasztalhatatlan volna.

Nagyon mulatságos volt ez a tréfa; és amellett egészen ártatlan.

A főtisztelendő úrnak sem lehetett magát belőle kihúzni. Mikor kibontotta a véletlenül kihúzott cédulát, azt olvasta le róla:

„Bosszúállás szerelemféltésből.”

Minden ember a szájához kapott, hogy a nevetését elfojtsa. Godiva kisasszony arca pedig egyszerre fülig piros lett. Ezúttal a bíró volt erősen kelepcébe szorítva. Minő kérdéseket kockáztasson őpüspökségéhez a felvetett téma értelmében?

Jó szerencse, hogy a főpap nagy szellemnyugalommal volt megáldva. Egy pillanatra sem jött zavarba; kezét mellére téve, kenetteljesen mondá:

– Igenis: elismerem. Szerelemféltő vagyok, és bosszúálló. Szeretem és féltem az én mennybeli menyasszonyomat; s azokat, akik őt tagadják vagy nem tisztelik, irgalom nélkül a pokolra vetem.

– Felmentünk tégedet – zendül rá Godiva kisasszony szava s utána az egész társaságé.

Csak egy kóruszavaró hang tört ki a többi közül:

– Kár volt! (Ez bizonyosan valami titkos szabadkőműves.)

A tilinkó-virtuózra következett a sor.

No, ez járt szépen.

Az volt az ellene emelt vád, hogy párbajban megölte az ellenfelét.

Csak rá kellett nézni erre a kicsiny, vézna alakra, hogy az ember nagyot nevessen erre a vádra. Elég lett volna neki annyit mondani: „Nézzetek rám, és aztán ítéljetek.”

Stauner úr azonban meg akarta mutatni, hogy milyen fábul van faragva az igazi gonosztevő, aki érti a maga tudományát. Belement a mulatságba, s elfogadta a neki szánt szerepet. Egész vakmerőséggel fordult a bíró felé.

– Hogy hítták az ellenfelemet, akit megöltem? – Müllernek.

– Hát én hozok ide tizenkét élő Müllert, akik tanúskodni fognak mellettem, hogy nem öltem meg őket.

– No, ez a tizenharmadik Müller volt – monda rá komolyan Godiva kisasszony.

– S mikor történt az, hogy a Müller-család részletes kiirtásában részt vettem? – hetvenkedék a vádlott.

– 1868-iki március 31-ikén.

– Orvosi és hatósági bizonyítvánnyal fogom igazolni, hogy én azon a napon Temesváron feküdtem betegen, sem kezemet, sem lábamat nem tudtam megmozdítani.

– Álmentség! Itt van a megölt ellenfél két szekundánsa. Godiva kisasszony felhívására azonnal vállalkozott két úr, aki kész volt bizonyítani, hogy ők segédkeztek annál a párbajnál, amelyben a Stauner úr a szerencsétlen Müllert lekaszabolta.

– Kifogást teszek a tanúk ellen; az egyik hamiskártyás, a másik pedig csendes őrült.

Hallatlan nagyot kacagtak a sikeres védelmen.

De Godiva kisasszony sem maradt adós; felhívására a jelen levő bankigazgató bizonyságot tett, hogy az első tanú nem kártyás, csupán „kibic”, míg a másiknak a doktor kiadta a hivatalos parerét, miszerint annak volt ugyan valamikor delirium tremense, de már teljesen kigyógyult belőle. Vádlott számára nem maradt menekülés.

– Nos! És hát ha bebizonyul rám, hogy párbajban embert öltem, mi baj aztán? Én magyarországi honpolgár vagyok, s az én hazámban a párbaj halálos kimeneteleért a győztest államtitkárnak nevezik ki. (Hasonló eset éppen akkor történt.)

– Átadatik a magyar törvényhatóságnak! Lándory úr vegye őrizete alá.

Lándory az egész kedélyes tréfa alatt egy mellékasztalka mellett lapozgatott Godiva kisasszony rajzalbumaiban, s úgy tett, mint aki oda sem ügyel. Mikor a nevét hallotta kimondatni, odalépett a mulatozó csoport közé.

– Parancsolnak velem?

– Ön is idézve van – komolykodék Godiva kisasszony. – Még egy vádlevél van az urna fenekén. Ez önnek szól.

– Eszerint nincs mit válogatnom. Kérem a bűnömet a fejemre olvastatni.

Godiva kigöngyölíté a cédulkát, s teleszáj pátosszal olvasá le róla: „Betöréssel párosult rablás!”

Lándory meghajtá a fejét.

– Tetten kapattam. Betörtem e házba. Hiába minden tagadás. – S mit akart ön innen elrabolni? – kérdé bírói pedánssággal Godiva kisasszony.

Erre a kérdésre nagyot hallgatott Lándory; szemeiből, melyek Godiva tréfás arcára voltak fordítva, valami megnevezhetetlen fájdalom beszélt, volt abban bánat, szemrehányás, szánalom: – minek volt ezt a kérdést intézni hozzá?

Sokáig nem felelt; akadtak jámbor, jószívű lelkek a társaságban, akik azt hitték, hogy zavarban van, s súgták neki: „Godiva kisasszony albumait!” (Ők persze, ha rabolnának, azokat vinnék el.)

Godiva elnevette magát. Talán hízelgett neki, hogy ezt a híres-nevezetes inkvizítort most ő hozta zavarba.

Erre az elnevetésre aztán megkapta a gyors választ.

– Én ezt a nevetést fogom ellopni a kisasszony arcáról.

Taps és kacagás fogadta ezt a szót minden oldalról. „Ez igazán vakmerőség!” – „Hamarabb ellophatja a havat a Mont Blanc-ról!” – „Inkább a tüzet a Vezúvból.”

Maga Godiva is hangos kacajra nyitotta ajkait.

– Nem! Nem uram! Azt az egyet nem lehet ellopni. Az nekem elidegeníthetetlen tulajdonom. Már gyermekkoromban úgy híttak, hogy a „kacagó Gili” – „die Lachtaube”. – Aztán mit csinálna ön vele, ha az én kacagásomat ellophatná? Mire volna az önnek jó?

– Arra, hogy kegyednek apródonkint visszaadogassam.

– No, a cél kimenti a gonosz szándékot, mint Szent Crispinnél a bőrlopást az, hogy a szegények számára cipőt varrt belőle.

A tribunált megzavarta a Péter azzal a jelentéssel, hogy az ozsonna fel van terítve a hársfák alatt.

Erre az egész társaság alászállt a veranda márványlépcsőin, végigsétálva a rózsáskert pázsitos közepét elfoglaló hattyústó partján, melynek szélén egy kis sziklafélsziget ormáról mesterséges patak zuhogott alá.

A gazdag ozsonna a nyolc hárs által képezett árnyékos köröndben volt felterítve egy kerek asztalon; karcsú, acélruganyos vasszékek, apró asztalkák mellett kínálkozva olyanok számára, akik külön szeretnek ülni párosával.

Godiva odahívta maga mellé egy ilyen asztalkához Lándoryt. (Az újon jött vendégnek vannak előjogai.)

– Önről azt mondják, hogy az embereknek a gondolatjaiban tud olvasni. Bűvészet ez?

– Nem. Jórészt tapasztalás. Hosszas ideig kellett azzal foglalkoznom, hogy olyan embereknek a titkait napvilágra hozzam, akiknek nagy okuk van azokat elrejtegetni. Olyan közönséges ügyesség ez, mint a prestidigitateur mesterfogása.

– Mégis rendkívüli. Istenadomány kell hozzá.

– Szomorú adomány. Az ember nem lesz boldog azáltal, ha mindenkinek a gondolatját kitalálja: elkezdve a szép hölgyön, aki szemrehányást tesz, hogy miért látogatjuk meg olyan ritkán, egész a pincérig, aki a borravalónkkal a markában azt mondja, hogy legyen holnap is szerencséje hozzánk. Mikor az ember sohasem hiszi azt el, amit hall.

– Hát azt kitalálja ön, amit most én gondolok?

– Ki. Ön azt gondolja most, hogy ejnye, mennyire csalatkozom én ebben a mi új vendégünkben. A hír után valami rendkívüli arcot véltem nála az albumom számára megszerezhetni, kegyetlen zöld szemekkel, s most látok előttem egy semmit nem mondó lomha képet, mintha csak ő volna a jámbor „Trafiktürke” a dohányosbolt előtt.

Godiva felszökkent az ülőhelyéből.

– No, de ez már boszorkányság. Egész a Trafiktürkéig. Hát belém lát ön?

– Nem. Csak az eszmeazonosság vezet rá. Az idevezető utca szegletén van egy dohánytőzs, annak a cégtáblájára van festve egy nyugodalmas muzulmán, aki veszedelmesen hasonlít hozzám. Gondolhattam, hogy kegyed is észrevette azt.

– Azért mégis belekerül ön az albumomba.

– Nem, kisasszony; – kegyed nem fogja az én arcomat az albumában megörökíteni.

– Hogyan? Ön megtiltja azt nekem, hogy én az ön arcát lerajzoljam?

– Nem tiltom meg: csak megjövendölöm.

– Ön megjövendöli? És az be szokott teljesülni, amit ön megjósol? Hát ehhez nem kell valami emberfölötti tehetség?

– Nem. Csak egyenlő erejű emlékezet, fantázia és ítélőtehetség. Amint egy embernek a kedélyét, jellemét megismertük, arról előre megmondhatjuk, hogy az előre látott körülmények között mit fog tenni.

– Hát énrólam vett ön már fel jellemrajzot?

– Vettem. Nekem is van albumom, mint önnek; csakhogy abba mind az van levázolva, ami láthatatlan.

– Szeretném az én láthatatlan „én”-emet látni az ön vázlatkönyvében.

– Megmutathatom. Mélyenérző, mélabús kedély, túlságosan erős hajlammal a mások megbírálására, még nagyobbal az önbírálatra. Elkényeztetve mindenkitől, és abban unatkozva. Sohasem ismert semmit, ami boldogtalanság, visszás érzés, balsors, és kíváncsi rá, hogy milyen lehet az. Szeretne dacolni a sorssal, mert elég erőt, büszkeséget érez magában hozzá; de nincs alkalma rá, s ez bosszantja. Ezért ingerel, kigúnyol, kínoz mindenkit, aki közelébe jön: szeretné, ha valakit meg tudna haragítani; de nem sikerül; csupa hódoló arcok veszik körül. Ez kínozza. Hejh, milyen jól érzené magát, ha ezek a bókoló, édeskés arcok egyszerre mind haragos torzképekké idomulnának itt körülötte, s ahogy epednek most egy mosolygásáért, úgy kiáltoznának rá: „Mért nem sírsz?”

Godiva arcán az ámulat átszellemülése váltá fel az örök mosolygást. Öntudatlanul szorítá a két kezét a keblére. Nagyot fohászkodott. Bűvtükör volt az, amit eléje tartottak.

Az általános pohárcsörgés szakítá félbe a beszélgetést. A nagy kerek asztalnál a szép vizsgálóbíró egészségére ittak. A hódolatot fogadni kellett, kegyteljes leereszkedéssel.

Akkor egyszerre ezzel a kérdéssel lepte meg Lándoryt:

– Nős ön?

– Nem vagyok az, s nem is szándékozom azzá lenni.

– Hogy lehet azt ilyen kategorice kimondani?

– Bírám kérdi, hát megvallom. Minden embernek a szívében van egy talány; férfiéban, nőében egyaránt. Száz ember közül kilencven nem törődik ezzel a talánnyal: elveszi egymást a megoldatlan rébusszal együtt, s édes tudatlanságban él holtig, s belefásul abba a bajba, aminek az okát nem érti; a tíz közül kilenc meg tudja oldani a talányt, s azt mondja rá: ez nem az én talányom, és idején eltávozik; „egy”, aki a megoldott szívrejtélyben a saját titkára talált rá: „Ez az én talányom!” Száz közül egy. – De hát nagy öntúlbecslés volna tőlem, ha azt képzelném, hogy én vagyok az a századik.

– Pedig mindenki annak képzeli magát.

A Péter ismét megzavarta a társaságot azzal a jelentéssel, hogy a hintó be van fogva. Akik a hétórai vonattal akarnak Bécsbe menni, azoknak itt az ideje, hogy a vasúthoz induljanak.

A háziúr bocsánatot kért a vendégeitől, hogy kénytelen őket elhagyni. Üzleti ügyben a fővárosba kell sietnie Lándory és Stauner urakkal. Nagynénje fogja vinni a háziasszonyi tisztet. Csak mulassanak. Kilenckor ismét megy vonat Bécsbe. Szép holdvilág van.

Azzal megölelte a leányát – talán erősebben is szorítá karjai közé, mint máskor.

A két új vendég is búcsúzott. A tilinkós még késett; neki még volt egy bevégezni való adomája, s egy kiinni való pohár johannisbergere. Azt kár volna otthagyni.

Könnyű szellő fuvallt végig a tó fölött, a hattyúk szárnyukat szétterjesztve vitorláztak benne, Godiva összeborzongott, mikor Lándory oldalán a tóparton végighaladt. Talán a szellőtől.

– Lássa ön: nekem úgy tetszik, hogy ön már eddig is elrabolta az arcomról a nevetést.

Lándory Bertalan nem mondott rá semmit. Hát komolyan vette? – Fogom még önt látni? – kérdé Bertalantól a búcsúkézszorításnál.

– Azt hiszem, hogy igen.

– Meg fog bennünket látogatni?

– Nem!

– Én mégis fogom látni? – Mégis.

A hintók tovagördültek. Az egyikben a két vendég, a másikban Traumhold és Péter inas a bakon.