Monterosso és Kolaczin

A bécsi palotához megérkezve, Traumhold úr utasítást adott a komornyikjának, hogy a két vele jött úr számára nyittassa fel a vendégszobákat, miután azok hosszabb ideig tartó üzleti foglalkozásban az éjt itt fogják tölteni. Az ilyen vendégmarasztás nem volt szokatlan a bankár házánál: az ő szakmájában a gyorsan végzés a fő feladat. Néha, midőn sietős végeznivaló volt külföldi üzletszövetségesekkel, a virradat is ott lepte őket a dolgozóasztalnál. A munkát csak az éjfél után feladott vacsora szakítja félbe. Ezúttal a szakácsa kinn volt ugyan a badeni villában; de a „Munsch”-szállodából lehetett hozatni.

Péternek meg lett az is mondva, hogy senkit se bocsásson be. Az ajtókat mind bezárták: a három úr egyedül maradt a comptoirban.

Tizennyolc évi üzleti könyveket átnézni nem tréfadolog. Különösen a vizsgálóbíró szemeivel.

Tételről tételre át kellett olvasni a fóliánsok minden rovatát. A könyvek a legpontosabban voltak vezetve. Egy kiigazított szám, egy megkorrigált betűszár nem volt bennük felfedezhető. Semmi fingált tétel, semmi szemfényvesztő számjáték az egészben. Voltak az aktívák közt tételek, melyek kezdetben nagy összegekkel figuráltak. Aztán évről évre mindig kevesebb lett a címük alatt fölvéve, míg utoljára a százezer forintos tétel helyén az állt: „egy krajcár”. Pontos üzletember az egészen kárbaveszett követelést sem törli ki főkönyvéből; egy krajcár értékkel ott kell annak figurálni örökké. Hátha valamikor aktuális értéke lesz megint.

Semmi restellni-, takargatnivaló nem volt az üzleti könyvekben. A nyereség rendes úton származott. Szédelgési vállalatok nem fordultak elő. Sem „alapítási költségek” szemérmes címe alá takart vesztegetési kiadások. Uzsoráskodásnak nyoma sem volt. Szindikátusi nyereségek csak olyan vállalatoknál, melyeknek részvényei folyton emelkedőben maradtak. Az összeköttetések egészen honettek.

A depóüzletnél is a legszigorúbb rendet konstatálták; a letéteményezett és ismét túladott részvényeknek, állampapíroknak, sorsjegyeknek, prioritásoknak fel volt jegyezve a sorszáma, sőt még a készpénzül letett ezres és százas bankjegyeknek a számai is be voltak jegyezve; frank, líra, sterling, márka, rubel, piaszter, s ugyanannak az osztrák értékű forint szerinti megnevezése.

Mikor négy évfolyam üzleti könyveit átnézték, akkor azt a kérdést intézte Lándory Traumholdhoz:

– Nem szíveskednék ön nekem megmondani, hogy ki az a Monterosso úr, akinek a neve több ízben előfordul e könyvekben, mint letéteményezőé, és ki az a Kolaczin úr, akinek későbben, néha fél év múlva ugyanezek a letétemények elküldetnek?

Erre a kérdésre elsápadt a bankár. Összeszedte magát, s nyugodtan válaszolt.

– Politikai ügyekben való vizsgálatra is ki vannak önök küldetve?

– Arra nem vagyunk.

– Akkor kérném, hogy Stauner úr hagyna bennünket egyedül; mert erre a kérdésre csupán magyar vizsgálóbírónak felelhetek.

– Nincs ellene kifogásom.

– Kérem tehát Stauner urat, legyen szíves átmenni a biliárdterembe, s mulassa magát egy kis karambol-partival, amíg utána megyünk. Nemsokára vacsorálunk aztán.

Traumhold egészen hitte azt, hogy ő még ma együtt fog tekézni és vacsorálni a két vendégével.

Stauner úr felkelt, és kiment a szobából.

A bankár némi izgatottságtól reszkető hangon kezdé.

– Uram, ön patrióta volt „ezekben az években”.

– Most is az vagyok.

– Azt értem alatta, hogy azon hazafiak közé tartozott, akik készek voltak a legszélsőbb eszközökhöz is hozzányúlni azért, hogy hazájuk alkotmányát visszavívják.

– Köztük voltam.

– Akkor önre nézve nem lesz meglepetés, ha felfedezem, miszerint Monterosso egy turini bankár, aki egyenes összeköttetésben állt Napóleon Jérôme herceggel és Cavourral. Az a Kolaczin pedig egy varsói bankár, aki Langiewicznek a megbízottja volt. Ha még egy évfolyammal tovább fogja ön átvizsgálni a könyveimet, majd fog ön tételekre akadni, Monterosso neve alatt, amelyek áthelyezésüket Budapest felé vették, s az ottani patrióták bankárjánál találtak elszámolásra. Én a fejemmel játszottam – az önök szabadságának az ügyeért. Most, ha tetszik, vegye ön el a fejemet.

Lándory nehezet sóhajtott. Hivatalos feladatának egész Alpes-súlya még így nem nyomta a keblét, mint most.

– Hát most én mondom meg önnek, hogy ki az a signore Monterosso. Az egy legelső minőségű szélhámos: egy egész internacionális rablóbandának a vezére, akit szerencsém volt röptében elfoghatni, mikor éppen egy új rablási merényletet tervezett Budapesten. Nála találtam meg az adatokat, amelyek önhöz vezettek. A gonosztevőnek nem volt ideje azokat megsemmisíteni.

– Uram! – szólt Traumhold felháborodva, s most sötétvörös lett az arca a nehéz indulattól. – Én teljes jóhiszeműleg cselekedtem: én azt hittem, hogy egy magas, nagy eszmének szolgálok. Én az önök hazájáért, a magyarokért meg a lengyelekért rajongtam. Lelkemben a népszabadság híve voltam.

– Önt megcsalta a lelkesedése. Megbízói mind tolvajok voltak: Turinban éppen úgy, mint Varsóban és Budapesten.

– De hiszen itt vannak nálam az ajánlóleveleik, amelyeket a varsói forradalmi kormánytól, a pesti hazafiak vezérférfiaitól, a magyar emigráció főnökeitől kaptak. Itt vannak Cavour és Pietri, a párisi rendőrminiszter credentionalisai.

S ezeket mondva, egy titkos rugót nyomott meg íróasztalán, melyre egy rejtekfiók tolódott elő, s abból marokkal szórta elő az iratokat, amikre hivatkozott.

Lándory egyenkint szemügyre vette azokat.

– Egytől egyig mind hamisítványok. Sem a magyar pártvezéreknek, sem a francia és piemonti kormányoknak, sem a lengyel forradalom diktátorának, sem az emigráció főnökeinek nincs azokhoz semmi köze. Írás, pecsét, stampiglia minden hamisítva van rajtuk.

Traumhold szédülten rogyott székibe vissza.

– Ezek a gonosztevők önnel átkozott játékot űztek – mondá Lándory. – Önt közvetítőnek használták. S a politikai összeesküvés tisztességes titoktartásába burkolták cselszövényüket. Elrablott állampapírok, nagyobb összegről szóló bankjegyek, csekkek elárulják a közvetlen tettest, amint az túl akar rajtuk adni; ha idegen ember nagy pénzösszegeket mutogat egy európai nagyvárosban, egyszerre gyanút költ, nyakára megy a rendőrség, vallatóra fogja. De ha az elorzott papírokat leteszik egy közhitelben álló bécsi bankárnál, azután ott hagyják heverni fél esztendeig, s akkor elküldetik egy varsói céghez: ez senkinek sem tűnik fel. Az a francia, osztrák vagy angol papírokat szépen értékesíti a varsói és szentpétervári piacokon, és megfordítva. Kevés üzletember olvassa az orosz lapokat Milánóban. Hogy a titokban közvetített összegek csakugyan rendeltetésük helyére jutottak: azt igazolják Monterosso és Kolaczin urak, a magyar és lengyel patrióta celebritások leveleivel, amiket igen könnyű utánozni. A híres emberek nagyon adakozók az autogramjaikkal. – Egész határozottan mondhatom önnek, hogy ahol magyar hazafinak, emigránsnak a neve fordul elő önnek az okirataiban, az mind hamisítás. S kétségtelen, hogy a lengyelekkel is így van. Sőt. olyantól is találok itten levelet, aki már akkor nem is élt, amikor ez a levél íródott.

A bankár arcán egy-egy galvani rángás vonaglott végig.

A zöld szemek igézete alatt állt.

Lándory folytatá egész csendes hidegvérrel.

– De ha még csak ezzel a két imposztorral lett volna önnek dolga! Azonban a gubancot még jobban összekuszálja az, hogy ami nagyobbszerű rablás csak Magyarországon végbement egy évtized alatt, azoknak az értéke mind keresztülvándorolt az ön számlakönyvein. Ön mindazokat átvette, mint hazafiúi adományokat titkos célokra, költött nevek alatt szereplő emisszáriusoktól; azután utasítás szerint megint elküldötte más megnevezett bizományosoknak, politikai mozgalom szükségleteire. Az ön emisszáriusai mind egy igen jól szervezett rablószövetségnek a tagjai voltak. Ilyenformán soha elrablott kincsnek nyomára nem lehetett jutni. A gazemberek kiválasztottak maguknak egy becsületes embert orgazdául.

– Orgazda! – Én? – hördült fel Traumhold. Úgy érzé, mintha azok a nagy könyvek egyszerre koporsófödelekké válnának előtte.

– Hozzátettem, hogy becsületes ember.

– Lehet valaki a kettő együtt?

– Kétségtelen, hogy tudtán kívül volt az egyik. Hogy meggyőzzem önt felállított kombinációm alaposságáról, megmutatom önnek a jegyzeteimet. S a nálam levő jegyzetek nyomán az ön számlakönyveinek akármelyik évfolyamából rányitok egyszerre arra a lapra, amely az adataimmal correspondeál. Ezen év és hó ezen napján történt Budapesten a hírhedett páncélos pénztár elrablása: nyisson ön rá az ön főkönyvében a három nappal későbbi lapra, ott fogja találni vagy Szentzsófiai vagy Törökváry nevét, ugyanazzal az összeggel, amelyet én a magam jegyzetében megmutatok.

A bankár gépszerűleg lapozott a diáriumában a mondott nap paginájáig, s mint egy álomjáró a hypnotáló orvosa parancsára, olvasá fel a megtalált adatot.

A Szentzsófiai neve volt benne.

– Más nevén a „Wasserpirat”.

Azután mondott a Traumholdnak egy másik évből való adatot. A bankár utánanézett a diáriumában.

Rátalált a Törökváryra.

És így sorba. Egy egész litániát! Pokolbeli litániát. Csupa ördögök neveiből sorba fűzve.

Mikor már nagyon sok volt, egyszer csak felugrott a bankár a helyéből, és elkezdett hahotával kacagni.

– Hahaha!

Azután letörülte az izzadságot a homlokáról, s azt mondá a vendégének:

– Azt ne higgye ön, hogy megbolondultam. – Nem. – A tréfa, amit velem eljátszottak, olyan sikerült, hogy nevetnem kell rajta. Egy „Lokalposse”, amiben a pórul járatott, buta Buffalmaccón senki sem sajnálkozik; de mindenki kacag.

– Hiszen magam is hajlandó volnék a derültségre; ha a dolognak igen komoly folytatása nem volna.

– Mi komoly folytatása lehetne? – szólt a szobájában fel s alá járkálva a bankár. – Bűnrészesség vádját emelni ellenem ezen az alapon nem lehet. Kárpótlási igényt hamarább. Ezt azonban be sem várom. Amint velem hivatalosan tudatják, hogy a nálam letett, s általam továbbadott értékek provenienciája bűneredetű volt, én kötelességemnek tartom e „bona fidesszel” átvett összegeket bírói kézbe letenni. Az ez évi mérlegemet nagy veszteséggel fogom bezárni. Ez bizonyos. Megesett már rajtam máskor is. De a becsületem fogyatlanul marad.

– Magam is ezen a nézeten volnék, ha egy legújabban történt szenzációs bűntény nem képezne szomorú utójátékot ehhez a mondjuk hát „Lokalposséhoz”. Olvasta ön, ugyebár, a lapokban, hogy Párizstól nem messze, egy különcségéről hírhedett francia vicomte kastélyába betörtek, s onnan nagy összeget képviselő családi ékszereket, értékpapírokat elraboltak. Hogyne olvasta volna? Hetekig kísértett a lapok újdonságrovataiban ez az eset.

– Ismerem: a Lis Blanc vicomte esete.

– A tolvajság rafinált furfanggal ment végbe. A gonosztevők kiszámítva, kikémlelve választák tettük végrehajtására azt az időközt, amidőn a gróf meghalt; de még a pompás katafalk sem készült el; a maire lepecsételi éjszakára a szobákat: a rokonok, a vélhető örökösök még távol vannak. A tolvajok még a pecséteket sem szaggatták le az ajtókról és ablakokról: azon a titkos süllyesztőn keresztül hatoltak be a szobába, amelyen a gróf az ételeit szokta a konyhábul felszállíttatni. Ott a páncéllal ellátott vasszekrényt keresztülfúrták és -fűrészelték olyan gépekkel, aminőket csak Amerikában készítenek: egyenesen ilyen célokra. Azután kitakarítottak belőle mindent, s amilyen észrevétlenül jöttek, olyan titokzatosan el is tűntek: semmi nyomukra nem lehetett találni. – Csak másnap, mikor a rokonok jelenlétében felnyitották a szobát, jöttek rá a betörésre. A távírda rögtön működésbe lett hozva, a kastély cselédsége bíró elé állítva, francia, német, spanyol, belga rendőrség fellármázva, a tengeri kikötőkbe utasítások küldve, a vasúti állomások detektívekkel elárasztva, gyanús képű utazók megmotozva. Nem találtak meg semmit. Az örökösök húszezer frank jutalmat tűztek ki annak, aki az elrablott kincsek nyomára vezet. Nem jelentkezett senki. Pedig európai hajtóvadászat kelt ki belőle. Azt persze senki sem tartotta lehetőnek, hogy legyenek, akik lóháton, negyvennyolc óra alatt elvágtatnak egyfolytában a Rajnától a Fehér-Kárpátokig. Harmadnapra a hírhedett ékszerrablás után Monterosso úr ott volt Budapesten. Pedig nem villámvonaton jött.

– Monterosso?

– Igen. Az ön Monterossója. Ott csak egy napot pihent. Elolvasta a hírlapokból a táviratokat, melyek a siegniers-i rablás felfedezőinek egy egész vagyont ígérnek, aztán megengedett magának egy kis kéjutazást a regényes Vág völgyében (amelynek a vasútját éppen most finanszírozzuk – mi együtt! Milyen szatíra!). Onnan megkönnyebbülve visszatért megint Budapestre. Ott az összeköttetéseinél fogva megtudta, hogy egy bánsági földesúr éppen nagy birtokvásárlásra készül, s másfél milliót tartogat odahaza, ezt is bevonta működései körébe. Csak úgy „en passant”, vendégszereplésképpen, ahogy szoktak hírhedett virtuózok Szentpétervárra utaztukban kegyesen nálunk is egy koncertet adni. S az intézkedések személyes vezetése végett lerándult Szegedre. Ott azután beleakadt az én tőrömbe. Eleinte nagyon hetvenkedett, angol lordnak adta ki magát, s Disraelivel fenyegetőzött, meg lord Loftusszal. Azután megkísérlette kétszer a megszökést a várból, először mesés vesztegetéssel, azután még mesésebb szaltó mortáléval, egy a lába közé szorított seprűt feszítve a sima bástyának, s úgy csúszva le rajta. Rendkívüli ereje van, öt-hat embert legyűrt, feltaszigált, míg el bírták nyomni. Néhány nap múlva aztán kénytelen volt velem szemben felvenni az igazi ábrázatját, s kivallani, hogy ki volt, és miket tett.

– Eszerint a főcinkos kézre került. S az rám nézve annál jobb, mert engemet leginkább tisztára moshatnak az ő vallomásai.

– Ez eddig úgy volna. Hogy ezt a rejtélyes vezetőjét az internacionális rablószövetségnek elfogtuk, az egész bűnügyre nézve mindenesetre csak szerencse; mert az összekötő csomóját találtuk meg benne egy mindenfelé szétágazó bűnszövetségnek. Ez az ember (az igazi nevét most sem tudom megmondani) valóságos lángész a magasabb szélhámosság világában. Eleinte egész know-nothingnak játszotta magát. Nem akart más nyelven tudni, csak angolul. Hanem azután, hogy sikerült a Budapesten, álnév alatt hátrahagyott bőröndjét kézre kerítenünk, s abban minden iratait megtaláltuk, egyszerre felhagyott a tagadási rendszerével, s azután vallott. Még olyan dolgokat is kivallott, amiket nem kérdeztem tőle. Értem a célját. Azt akarja, hogy mentül hamarébb el legyen ítélve, s az állami fogházba bezárva. A tolvaj uraknak legkellemetlenebb a vizsgálati fogság. Ellenben az állandó lakhelyen kedvező chance-aik vannak a kiszabadulásra, ha idekünn még hatalmas cinkosszövetség működik az érdekükben. Az én emberem tehát egészen beszédessé lett, amint a merev tagadás lehetetlenségéről meggyőződött. Öt európai nyelven tud folyékonyan beszélni, mégpedig annak a városnak a tájkiejtésével, amelyben állítólag lakott. Az olaszt a lombardi, a franciát a párizsi, az angolt a londoni akcentussal beszéli. Még magyarul is tökéletesen beszél, s kiejtése Trencsén vármegyei, úgyhogy a legkedélyesebb tótmagyar földesurat játszhatja vele. Sőt lengyel, orosz, szerb és román nyelven is ért, s levelei között a tolvajok zsargonján, a „ladino” nyelven írottakra is találtam. Neve annyiféle van, ahány országban megfordult, s a felesége a különböző meridianusok szerint hol „mylady”, hol „signora”, hol „marquise”. Érdemrende is van elég. Azok közül azonban útközben viselésre csak a becsületrend szalagját használja. Útlevelei, követségek által láttamozva, többféle nevekre szólók, ajánlólevelei pedig a legelső, legünnepeltebb férfiaitól a kontinensnek és Albionnak. Amellett aztán pecsétnyomók és stampigliák és blanquette-ek, még esetleg szükségeseknek az előállítására.

A bankár közbeszólt.

– Ha ez a szélhámos magát először angol lordnak adta ki, hogyan lehetett benne kegyednek Monterossót, az olasz bankárt felismerni?

– Mindjárt rájövök. Az átkutatott iratai között találtam egy postai szállítólevélre, melyen a feladó Monterossónak volt megnevezve, a szállítmány pedig az ön firmájának címezve. Kérdésemre egészen nyíltan elmondá, hogy ez több százezer frank értékű francia állampapírokat tartalmaz, melyek a seigniers-i rablásból erednek.

– Mikorról van a szállítólevél keltezve? – szólt izgatottan a bankár.

– Éppen három hete. Nyisson ön rá a főkönyvének a megfelelő lapjára.

Ott volt.

– Megengedi ön, uram, hogy utánanézzek a letétszekrényemben, nincsenek-e még itt az értékpapírok?

– Ön úr a saját házánál.

Traumhold egy vasajtót nyitott fel, titkos rugó segélyével, azon belül volt a páncélozott Wertheim-féle szekrény, mely nagyobb volt, mint a vasajtó. (A falat és ajtót azután csinálták oda, mikor már a szekrény ott állt.)

Az egymásra halmozott értékpapírok garmadáján mindjárt legfelül feküdt a keresett csomag.

– Megvan! – kiáltá örömmel a bankár, visszatérve a vasajtón, s magával hozva a lepecsételt s szállítólevéllel ellátott csomagot, amit reszkető kézzel letett az asztalra Lándory elé. – Már útban volt Varsó felé. Ügyvezetőm címezte Kolaczinnak. Jó szerencse, hogy ma ünnep van, délután a pénzposta zárva van nálunk. Ezt a tételt röptében fogtuk el, különben ez is az én terhemre esik. – Én önnek hálával tartozom, uram, a mai idejöveteleért.

– Ne előlegezze ön a hálálkodást. Nincs oka rá. Vágja ön fel a csomag borítékát. Nézzük meg a tartalmát.

Traumhold levagdalta a viaszosvásznat, a pecsétes zsinórokat a csomagról, s aztán egyenkint előszedte belőle az értékpapírokat; azok mind megegyeztek a depó-könyvben feljegyzettekkel.

– Az egész értékösszeg itt van.

– Nincs semmi más irat köztük?

– Semmi.

– Ez a baj.

– Jobb lett volna önre nézve, ha ezt az egész összeget elveszni látja, mint hogy azt az egy iratot nem találja benne, amely a rablás alkalmával közötte volt.

– Mi volt az?

– A megholt Lis Blanc grófnak a végrendeleti codicillusa. Az öreg úr viszályban élt a feleségével és fiával. Az utóbbit egy végrendeletében kitagadta, s az unokaöccsét, marquis De L’Aisne Alfrédet tette általános örökösévé. Halála előtt kevés idővel azonban sikerült Lis Blanc grófnőnek a férjét gyóntatója, a seigniers-i prépost által annyira megengesztelni, hogy egy codicillusban visszavonja az unokaöccsét általános örökössé tevő végrendeletet, s Lyonelt, a fiát helyezze be öröklési jogaiba. Az első végrendelet öt tanú által van aláírva, valamennyinek a pecsétjével megerősítve, a közjegyző által hitelesítve, s három példányban kiállítva. A codicillus azonban, mely szintén törvény előtti érvényességgel bír, zárt levélbe van foglalva, a tartalma a hagyományozó által saját kezűleg írva, de a tanúk előtt ismeretlen. Azok csak az öt pecséttel lezárt levél borítékjára írták fel a neveiket, azzal a bizonysággal, hogy ez őnekik mint végrendeletet tartalmazó levél lett bemutatva. Ez a levél is el lett orozva. De hogy valóban létezett, és ott volt a szekrényben, és a tartalma Lyonel javára szólt, azt bizonyítja a prépost, aki a levelet maga tette vissza a szekrénybe a gróf halála napján. Ő maga mondta toll alá az öreg grófnak, hogy hagyományát miféle kikötésekkel zárolja körül. Lyonel huszonnégy éves koráig a mostohaanyja gondnoksága alatt álljon. (Még most csak húszéves fiú, de már mintaképe a gommeux-nek.) Azután ha valamikor a katolikus hitet elhagyná, azonnal veszítse el az atyai örökséget, s az De L’Aisne Alfrédre szálljon. Ellenben ha valamely egyházi rendbe lépne be, például a máltai lovagok rendébe, nőtlenségi fogadalommal, azon esetben rögtön átvehesse a vagyonát még a huszonnégy éves kor betöltése előtt is.

Lándory ez elbeszélés alatt azt olvasta ki a bankár szeméből, hogy az egy kis csendes ásítási hajlamot fojtogat el magában.

– Kérem, csak ásítson ön bátran, ha untatja ez a dolog, majd mindjárt jön ennek olyan része is, amely önt érdekelni fogja.

– Figyelemmel hallgatok.

– Képzelheti ön, hogy egy ilyen iratnak a megtalálása mennyire érdekében áll az egyik félnek: Lis Blanc grófnénak és a fiának. Hogy a családi gyémántokat is elrabolták, az nem fáj nekik – csak ez a kis darabka papír.

– S mit mond az ön foglya, hová lett ez az irat?

– Ő azt mondja, hogy a többi értékpapírokkal együtt elküldte önnek.

– De ez nem igaz. Ha elküldte volna, itt lenne.

– A gyémántokra pedig azt mondta, hogy azokat a táskával együtt ellopták tőle, mikor a kárpáti erdőutakon átjött. Én nem hittem el neki sem egyiket, sem a másikat. Ellenben a fejére olvastam, hogy „Ön ezen s ezen a napon járt az oroszlánkői várromok közt; ezen napon a beckói várromon, ismét másnap a temetvényi düledékek között; majd odább a lietavai romerősségben; utoljára fölkereste a trencséni elhagyott várat. Mindenütt mint utazó dilettáns, aki festői vázlatokat vesz föl. Rajzmappát is vitt magával. Kitűnően tud rajzolni. Ön a lopott gyémántokat és a keresett codicillust egyikében ezeknek a várromoknak rejtette el.”

– Az nagyon valószínű.

– Persze, hogy valószínű, csakhogy a saját sejtelmemet nem tehetem a vizsgálati jegyzőkönyvbe, mint adatot.

– S mit felelt rá a tolvaj?

– Nagyot nevetett a szemem közé. Azzal az impertinenciával, ami valami keveréke a grand-seigneuri fitymálásnak s a zsebmetszői akasztófahumornak. Én ebből a nevetésből ugyan rögtön a fejére olvastam, hogy mit gondol ő ebben a pillanatban, „Ön azt hiszi, ugye, hogy csak legyen egyszer elítélve rendes fogságra, onnan majd az ön gondja lesz minél hamarább búcsúvétel nélkül odábbállni, s akkor aztán felkeresheti az eldugott kincseket, a pótvégrendeletet pedig még azoknál is jobban értékesítheti, felhasználva azt archimedesi csavarul vagy De L’Aisne. vagv a Lis Blanc grófoknál: amelyik többet ígér érte.

– Az a legvalószínűbb! – mondá a bankár.

– Csakhogy én a magam gondolatolvasását nem írhatom fel tanúvallomásul. Én csak azt jegyezhetem le, hogy a „vádlott nevet”. Ekkor aztán szigorúan fogtam a vallatást, fenyegettem az embert, hogy sötét magányzárkába fogom csukatni, kemény böjt mellett, ahol napot sem lát, s tudni fogom őt kényszeríteni az őszinteségre. – Erre a fickó elfintorította az arcát, s azt mondá. „Nem tud az úr olyan dolgot, ami nekem újdonság volna! Voltam én már a bagnóban is!” S olyan tökéletes kánkán-figurát csinált hozzá, amilyen csak egy kiszolgált gályarabtól kitelik. – Akkor aztán megint előkelő pozitúrába helyezte magát. A jobb kezével leereszkedő tenyérhajlítást tett felém (oda volt az csatolva békóval a bal kezéhez, de ez őt nem zsenírozta), s azt mondá:

– Én határozott választ adtam. Mást egy év múlva sem adhatok, s ha mindjárt az iszpaháni kullancsverembe zárnak is önök. A gyémántokat ellopták tőlem, s az ötpecsétes levél ott volt a többi értékpapírok között, melyeket Traumhold bankárhoz utasítottam. Ha nem hiszik önök, szedjék széjjel, követ kő után, Trencsén, Beckó, Temetvény, Lietava és Oroszlánkő várát és Traumhold bankárnak a palotáját. – Ez jött a vallatási jegyzőkönyvbe.

Ezzel felállt a helyéről Lándory. Traumhold, mint a gutaütött maradt összeroskadva a karszékében.

– Most már tudja ön, uram, hogy mi aktuális vonatkozása van annak a regényes históriának az ön üzletéhez. A néhai Lis Blanc gróf örökösei nem fognak azzal megelégedni, hogy ön a feltartóztatott értékpapírokat bírói kézhez leteszi, hanem követelni fogják azt az okiratot, mely nekik jogot ad ahhoz a több millióra menő fekvő birtokhoz is, melynek tulajdona most perre megy közöttük. Ebből önre nézve olyan zaklatás fog támadni, amitől ön pusztán pénzáldozattal meg nem válthatja magát. – Én küldetésemet bevégeztem.

Az irodai óra egyet ütött éjfél után.

– Menjünk vacsorázni – mondá a bankár, székéből felállva.

– Nem zárja ön be a depó vasajtaját? – figyelmezteté Lándory.

– Majd visszajövök még.

Lándory szomorúan ingatta a fejét.

(Szegény ember! Azt hiszi, hogy még ő ide vacsora után visszajön!).