Nem nevet már

Késő reggel volt már, mikor Stauner úr Lándory hálószobájába benyitott. Lándory még akkor is aludt.

– Uram. Már nyolc óra elmúlt.

Lándory felugrott az ágyból. Bosszús volt magára.

– Hogy tudtam ennyi ideig elaludni?

– Esős idő van, s az ablaktáblák be voltak téve.

– Egy órát sem hallottam ütni. Vártam, hogy Péter majd bejön, s kinyitja az ablaktáblákat.

Stauner maga nyitogatta fel azokat. A zápor nagy cseppekben kopogott az ablaküvegeken.

– Csak húzza ön fel a csizmáit tisztítatlanul. A Péter nem fog azokért bejönni; mert a Péter az éjjel megölte a gazdáját, föltörte a lepecsételt comptoirt; ellopta a pénzösszegeket a szekrényekből, és megszökött velük.

Ez már csakugyan hatásos módszer volt, valakinek az álmot kiverni a szeméből.

– A Péter! – kiáltá fel Lándory, hirtelen kiugorva fekhelyéből. – A hű, öreg cseléd!

– Igen. A Péter – mondá Stauner úr, tapasztalatai által szerzett fölényének teljes önérzetével: apró, fekete, szúró szemei csaknem gúnyosan néztek féloldalt Lándory arcára, mintha azt mondanák: „Látod? Téged az meglep; engemet nem”.

– De hát bizonyos az? – kérdezé Lándory, öltönydarabjait hirtelen felszedve magára.

– Hogy a bankár halva fekszik az ágyában, arról meggyőződhetik ön a saját szemeivel. Kopogást hallok az előszobában; bizonyosan a rendőrbiztos és a halottkém érkeztek meg; sietek eléjük, mert én zártam be minden ajtót.

Lándory már felöltözötten jött ki a hálószobájából, midőn a két úr Staunerrel együtt a korridoron végighaladt. Aztán együtt mentek a bankár hálószobájába.

Ott feküdt az ágyon a halott, az egyik megmerevült karját magasra emelve, kezét ökölre szorítva; míg a másik kezével a torkához látszott kapni görcsösen. A feje hátra volt szegve; nyitva maradt szeme felfelé fordulva; arcán és homlokán szederjes foltok. Nem lehetett ráismerni a tegnapi arcra.

Az ágya előtti tigrisbőrön hevert egy elejtett pohár, melynek tartalma foltot hagyott a szőrmén.

Az orvos megállapította, hogy ciánkáli-mérgezés esete forog fenn.

A helyszíni vizsgálat azt is kiderítette, hogy a bűntett miként lett végrehajtva. – Az inas szobájában megtalálták a kisasszony fényképészeti szekrényét; abból a ciánkáli jeggyel bélyegzett üveg ki volt véve, s az asztalon eldobva, egy kifacsart citrom héjával együtt.

A további vizsgálat még halmozta a bűntanújeleket. A hivatalos pecsétek a comptoir-ajtóról le voltak szaggatva; a Wertheim-szekrények ajtai feltárva, a kulcscsomag a trezor závárába dugva. Bankjegycsomagok, aranypénz-göngyölegek mind eltűntek. Egy göngyöleg, amiben húszkrajcárosok voltak, ketté volt törve, s aztán a földre dobva.

Még valami más jel is volt. A könyvvezető szobájában volt egy egyszerű chiffonière, annak az ajtaja erőszakosan volt felfeszítve baltával. A vizsgálathoz felhívott kapusné azt bizonyítá, hogy abban szokott állni az öreg hivatalnok útiköntöse, hogy kéznél legyen, mikor hirtelen el kell utaznia valami küldetésben. Ezek az öltönydarabok mind hiányzottak. Helyettük rátaláltak a szekrény alá dugva az inas-livrée-re, mit Péter tegnap este viselt.

A kapusné azt mondá, hogy ő reggel, hajnal előtt, mikor még sötét volt, csakugyan bocsátott ki a kapun egy urat, akit ő a könyvvezetőnek nézett, a prémes gallérja a füléig felhúzva, a vidrabőr utazósüvege a szeméig lenyomva, kezében egy fogantyús bőrönd. Azt hitte, hogy a könyvvezető. A jó reggel kívánásra éppen úgy mordulta el poroszos kiejtéssel a szokásos „morjen”-t, ahogy máskor. Odakinn az utcán rögtön kifeszítette az esernyőjét, az öregúr szavajárásával mormogva „Hundewetter!”, azután tovább cammogott, éppen olyan koszrogó léptekkel, ahogy az öregúr szokott.

Ekkor Lándoryt kérdezte ki a rendőrbiztos.

– Milyen meggyőződéssel vált el öntől Traumhold úr az éjjel megejtett vizsgálat után? Lehetett oka öngyilkossá lenni?

– Ellenkezőleg. Jól tudhatta, hogy az ő ügyét a haláleset csak bonyolultabbá teszi. Felvilágosításokat csak ő maga adhat. A becsülete hozzá volt kötve az életéhez.

(Most az egyszer ő is tévedet!)

Most Stauner úr adta elő a tapasztalatait.

– Én az éjjel vacsora után, amint a gyertyát eloltottam, felöltözve maradtam, csak a cipőimet húztam le, s úgy dőltem le az ágyba. Nem telt el bele fél óra, hogy valamelyik távolabb eső szobában beszélgetést hallottam. Nekem igen éles hallásom van. Felkeltem, s cipő nélkül odalopóztam az étterem ajtajáig. Hallgatóztam. A beszéd a harmadik szobából jött. Oda nem mehettem, mert az ebédlő ajtaja be volt zárva. A bankárnak és az inasának a szavaira ismertem. Indulatosan beszéltek. Utoljára egy ajtócsattanás végezte be a beszédet, s arra léptek közeledtek az ajtó felé. Én visszavonultam a szobámba. Éberen figyeltem minden neszre. Hallottam, hogy újra nyílik egy belső ajtó, nagyon csendesen; valaki halkan beszél. – Arra egy elfojtott kiáltás következett vagy valami hördülés, olyanforma, mint egy nehéz álomban küzdőé; azután elcsendesült minden.

– Mennyi időköz lehetett az ajtónyílás hangja és a hördülés között? – kérdezé a biztos.

– Talán öt perc. Különben feszült, válságos helyzetben az időszámítás csalhat. Azt azonban már minutányi pontossággal megmondhatom, hogy mikor mit észleltem ettől fogva, mert az órámat odatettem magam elé. Háromnegyed négyre hallottam, hogy az előszoba ajtajában csendesen elfordul a kulcs. Valaki lemegy a lépcsőn. A lépcsőháznak vasrács ajtaja van. Beletelt húsz perc, hogy ezt az ajtót felnyitották. Addig várt az ember. Kitaláltam az okát. A távolból hallatszott a vasúthoz vivő omnibusz gördülése. Akkor egymás után hirtelen következett a lépcsőajtó nyitása és a kapué. Akkor az ablakhoz siettem megnézni, hogy ki megy ki. Nem láttam meg az alakját, mert már az esernyőt kifeszítve lépett ki az utcára. Csámpás léptekkel ment a közeledő omnibusz elé, bal kezében egy bőröndöt vitt. Az utcának mind a két szegletén volt felállítva egy detektívem, azzal az utasítással, hogy aki csak az éjjel a Traumhold-palotából kimegy, azt nyomról nyomra kísérje, s ha útra kel, utazzék vele együtt, s nekem minden állomásról rögtön táviratot küldjön ide a palotába. Az omnibusz kétszer állt meg az utcában. Hét órakor az emberemtől megkaptam az első tudósítást, a kísért alak személyleírásával. Azt is megtudtam, hogy Bukarestig váltott első osztályú jegyet. – Rögtön siettem át a bankár hálószobájába. Így találtam őt, ahogy önök látták. Már halva volt: legalább három óra óta. Hirtelen átsiettem a mellékszobákba, s felfedeztem a pecsétek erőszakos felszakítását és a pénztárak felnyitását. – Rögtön jelt adtam az ablakból a második detektívnek, s táviratot küldtem általa a pozsonyi, érsekújvári és budapesti rendőrállomásokhoz, hogy a személyleírás szerint felismerendő utazót tartóztassák le.

– Sietek a vasúthoz! – mondá Lándory a tudósítás után.

– A nyolcórai vonat is elment már.

– Különvonatot rendelek.

– Kár lesz önnek magát fárasztania és költségbe verni – mondá önérzetes nyugodtsággal Stauner úr. – Itt van már a zsebemben a második távirat a detektívemtől; Pozsonyból kelt: „Szökevény tolvaj inas, Kalthahn Péter elfogatott, rablott pénz megtaláltatott nála”.

Azzal büszkén nézett oda Lándory szemébe, egész fölényét éreztetve a „kezdő” pályatárssal, mintha mondaná magában:

– „Igy szoktuk mink” elfogni a tolvajt röptiben.

Lándory olvasva e gondolatot a kis úr arcán, magában gondolhatott rá vissza ilyesmit: „Aki maga is el akarja magát fogatni”.

Az elfogott inast is a nagy rémper többi sorsosai közé szállíták. Ennek már álarcot sem tettek a képére. Magára vallott mindent, semmi titkolnivalója nem volt.

Az ítéletkimondás azután már nem Lándory dolga volt. Erre egy delegált törvényszék volt hivatva, melyet különösen e bűnper számára alkottak.

Lándory azalatt, míg a bíróság az óriási vizsgálati adathalmazzal küszködött, felutazott Trencsénbe, s ott előidéztetve azokat a kalauzokat, akik az ál-Monterossót a Vág vidékét ékesítő regényes várromokig elvezették, azoknak a kíséretében fölkereste mindazokat a helyeket, amelyeken a tolvajvezér megfordult, megmagyaráztatott minden körülményt a legapróbb részletekig, melyek között e romok látogatása történt: Hol pihent meg? Hol rajzolt az albumába? Hol tartott falatozást? Minő táskát hordott magával?

Az az ember nagyon óvatos volt. Semmi áruló nyomot nem hagyott maga után. Egy vállon csüggő bőrtáskát hordott mindig magával, amit sohasem hagyott el. Éjszakára az ajtaját egy sajátszerű furfangos zárral reteszelte el, aminőt az orosz utazók hordanak magukkal, s mely minden ajtóra alkalmazható.

E várromok oly terjedelmesek, hogy azoknak a rejtett zegét-zugát felkeresni, a pincéikbe, ciszternáikba leszállni, pusztán találomra, haszontalan vállalkozás lett volna. Még arra is kellett vigyáznia Lándorynak, hogy kutatásainak célját ki ne hagyja találni; mert ha híre futamodik, hogy ide valaki kincseket rejtett el, az egész vármegye népe mind odaszalad kincskeresni. S még meglehet, hogy rátalálnak.

Ez idő alatt is folyvást értesítteté magát a Traumhold-ügy lefolyásáról, mely most már az adminisztratív közegek intézkedése alá került. A megholt bankár összes vagyonát, a magyar kormány felkérése folytán, lefoglalták, s ellene a kártérítési keresetet megindították.

Azért mégis várt rá valami meglepetés, midőn Budapestre visszatért. Az újabban érkezett hivatalos levelek között talált egyet, melyben a bécsi gyámhivatal értesíti róla, hogy a meghalt Traumhold bankár leányának árvagyámjául ő neveztetett ki – a leány saját kívánatára.

Micsoda bizarr ötlet ez attól a leánytól?

Miféle lélektani talányban keresse ennek az indokát?

Godiva nagyon jól tudhatja, hogy az egész szerencsétlenségnek, mely házukat romba dönté, s atyját a romok alá temette, Lándory megjelenése volt az okozója. Mért választja mégis őt gyámjául? Olyan nagy-e a bizalma hozzá? Vagy valami démoni bosszúllása egy eltiport teremtésnek: „Ha elrontottad a sorsomat, már most vedd a kezedbe; ha idejöttél, hogy lassú halállal megölj, nézd végig a halálos agóniámat.”

Gyávaságot nem föltételezhetett arról a leányról.

Pedig hiszen sejtelme lehetett arról, hogy ez így fog következni. Hiszen ő maga mondta neki: „Még látni fogjuk egymást – és úgy, hogy nem én jövök el önhöz”.

Tehát bizonyosnak hitte, hogy az fog eljönni őhozzá.

A magyarországi törvények szerint az árvagyámságot mindenki tartozik elfogadni, akit az árva gyámjául kíván. Ez elől kitérni nem is lehet, nem is szabad.

Lándory rögtön válaszolt az árvatörvényszéknek, hogy elfogadja a gyámságot.

Másnap ott volt a lakásán Godiva.

Azt is sejté. Egész nap nem ment ki a házból, hogy hiába ne járassa. Minden csengetésre maga ment ki az ajtót kinyitni. Egyszer azután csakugyan az állt előtte, akire várt. A gyászruhás hölgy, sűrű selyemfátyollal letakart arccal.

– Vártam önre – mondá neki.

Hát ráismert? A sűrű fátyolon keresztül!

A fátyolon keresztül inkább, mint mikor a leány ezt a fátyolt felveté az arcáról.

Mennyire el volt változva! Ugyanaz a kép, ami az első találkozásnál, csakhogy akkor a napsugártól beragyogva, most pedig a megörökült villámlobbanás fényétől átvilágítva.

El volt róla lopva az örök nevetés. Mintha csak saját magának a szelleme volna.

Ugyan miért jött?

Talán azt az ígéretet beváltani, hogy az elrabolt nevetési kincset apródonkint fogja neki egykor visszaadni, aki elrabolta?

Lándory nem ért rá kérdést intézni hozzá.

A leány, amint a belső szoba ajtaja bezárult mögöttük, egyszerre megragadta a kezét, e szókat mondá, mély, heves hangon:

– Uram! Gazember volt-e az én apám?

Lándory visszadöbbent e hangtól, e szótól.

A leány akkor mind a két kezével ragadta meg Lándory jobbját, s még határozottabban ismétlé a kérdést.

– Akarom tudni, igazán, világosan: öntől, aki legjobban tudja, gazember volt-e az én apám?

– Nem!

Lándory éppen olyan hevesen adta meg a választ. A leány még mindig nem eresztette el a kezét.

– Igaz lelkére mondja ön ezt?

– Becsületemre mondom. Áldozata volt rossz embereknek; maga tiszta, becsületes ember volt.

A leány e szókra lerogyott egy kerevetre, s lehajtá a keblére gyászba borult fejét.

– Mégis meg kellett neki halni! – suttogá alig hallhatóan. Lándorynak az ajkán volt már a vigasz, „Hiszen meggyilkolta a saját szolgája”. – Banális frázis. Elhallgatott vele.

– Beszéljünk az ön dolgáról – mondá, leülve egy karszékbe Godivával szemben.

– Az, hogy az atyám meghalt – rebegé a leány –, elég sötétség rám nézve. De még rettenetesebb az a gondolat, hogy az öreg, hűséges cselédje ölte meg. Az az ember, aki nem szolga, de hozzánk tartozó családtag volt a házunknál, amióta eszemet tudom. A becsületesség, a hűség mintaképe, olyan, mint azok az ezeregyéjszakai mesebeli dzsinnok, akik csak arra vannak teremtve, hogy az uraiknak szolgáljanak, s mindig csak jót tegyenek, az az ember, aki engem úgy szeretett – nem mint egy jó ember – de mint egy jó kutya, hogy ez megölhesse az ő jóltevőjét! Miért? Hogy a pénzét elrabolja? Minek? Ősz feje volt már! Mit akartvele tenni? Ez a gondolat megőrjít. Az öreg Péter tett engem árvaleánnyá!

– Beszéljünk az ön dolgáról, Godiva kisasszony! Én rossz vigasztaló vagyok. Kérges szívem van. Nagyon sok sírást hallottam már életemben.

– Az enyimet nem fogja ön hallani. A nevetést elfeledtem, de a sírást azért nem tanultam meg. – Mégis vissza kell térnem arra a tárgyra, amin kezdtem. Ha az apám nem volt bűnös, nem volt cinkostárs, miért kellene az a meggyalázó eljárás?

– Ez szerencsétlenség, Godiva kisasszony. Olyan, mintha valakit a vasúton a mozdony elgázol. – Ő – kimondom – egészen magas elvű indokokból összeköttetésbe elegyedett politikai álarc alá rejtőzött gonosztevőkkel. Ez balszerencse. Következményei el nem fordíthatók. De önnek azért nincs oka pirulni a név miatt, melyet visel.

– Már hozzászoktam a nem-piruláshoz. Még egy kérdést! Fedezi-e az atyámnak a vagyona azt a kárt, amit az ő jóhiszeműsége okozott?

– Én úgy tudom, hogy bőven fedezi, sőt meghaladja.

– Akkor miért tartják fenn ellene a megszégyenítő eljárást? A bűnvizsgálatot?

– Van egy függőben maradt ügy, ami igen nagy befolyású embereket érdekel, s ami még tisztázva nincs.

– S nem lehetne ezt az ügyet befejezni – például akkora összeggel, melv a vádoló követelésnek megfelel?

Lándory most már kezdte kitalálni Godiva észjárását.

– Hol vennők azt az összeget?

– Önnek igazán kapóra jön ez a kérdés. Én beszélek itt nagy tőkepénzekről, aki ingyenjeggyel, amit egy vasútigazgató (régi jó barát) kegyelméből kaptam, utazom Budapestre.

– Hát rokonai?

– Rokonaim? – kiálta fel csodálkozva a leány. – Hát vannak egy bukott ember leányának rokonai? Azok félnek tőlem, mint a bélpoklostól. Nagynéném, aki házunknál mint női családfő szerepelt, amint a nagy szerencsétlenség hírét vette, összepakolt és hazafutott. Mikor meglátogattam, látásomra elájult; mikor eltávoztam, akkor felocsúdott, s hallám az ajtón át, mikor a cselédnek kiadta az utasítást: „Ne eresszétek be hozzám ezt a szerencsétlen leányt többé. Görcsöket kapok, ha meglátom”. Miattam nem lesznek többé szívgörcsei. Szegény apám temetésénél egyedül voltam a gyászkíséret egész a kriptaajtóig. Azt az egy „birtokunkat”, ahol atyám és anyám nyugosznak egymás mellett, nem foglalhatták le. Még van ott egy harmadik hely is. Elhagyott az egész világ. – De nem jól mondám; – egy emberem mégis maradt: – az ön tilinkósa, Stauner úr. Ez a derék ember, mikor a palotánkban és a villánkban a szekrényeket és a szobaajtókat lepecsételték, volt olyan gondoskodó, hogy az én számomra nyitva hagyatott a badeni nyaralóban egy hajdani cselédszobát, és oda áthordatta a saját gardróbomat, ami valószínűleg magántulajdonomat képezi; annak az értékesítéséből tudtam kifizetni a gyászruhámat s a temetési költségeket.

Itt megpihent a leány, mintha még egyszer végiggondolna azokon, amik vele ama három szörnyű nap alatt történtek.

Azután összeszedte lelkierejét, és tovább beszélt.

– Ez a derék férfiú azonban még valami mást is adott át, amiről azt mondá, hogy ez az atyám pénzszekrényében találtatva, mint engemet illető magántulajdon, nekem rögtön kiadatni rendeltetett. Egy életbiztosítási bárcát. Azt mondta, hogy azt jól megőrizzem mert ez a jövendő sorsomat biztosítja. Tanácsolá, hogy legjobb lesz, ha rögtön megnevezek valakit – ismerőseim, rokonaim közül, akit a gyámhatóság törvényes gondnokommá tegyen. Ismerősök? Rokonok? Hol keressem őket? – Bocsánat! Még egyet elfeledtem. A karikatúraalbumaimat is kiszolgáltatták. Hát hisz abban mind együtt vannak. Válogathatok közülük. Ott a képeik. A majmot? Az elefántot? Vagy a tigrist? – Ekkor jutott eszembe, hogy hiszen van egy ismerősöm, akinek a gúnyképe nem került a gyűjteménybe; aki nekem azt előre megjósolta, hogy én őt nem fogom oda rajzolni. Önnek a nevét mondtam ki. A jeles férfiú azt felelte rá, hogy ennél okosabb választást nem is tehettem volna, s tanácsolá, hogy amint ön a kinevezést elfogadja, azonnal siessek fel önhöz, s mutassam meg azt a polizze-ot önnek, s hagyjam itten. Íme, átadom.

Godiva az oldalán függő kis bőrtárcából kivette a biztosítási kötvényt, s átnyújtá Lándorynak.

– Ön ismerős e kötvény tartalmával? – kérdé Godivától Lándory, miután átolvasta azt.

– Nem értek hozzá; de Stauner úr megmagyarázta a főbb ismernivalókat. E kömény szerint egy elsőrendű nagy biztosítótársulattól huszonnégy éves koromban kétszázezer ezüstforintot kell kapnom.

– Ön azonban most még csak húszéves.

– Igen. És eszerint most már csak két dolog között van választásom. Az egyik: sztornírozni az egész biztosítást. Stauner úr azt nekem igen jól megmagyarázta. A biztosítótársaság a kötvényemet a határidő letelte előtt is visszaváltja, a biztosított összeg egyharmadában. Ha akarom, most rögtön kaphatok érte hatvanhatezer-hatszázhatvanyolc forintot és egy húszast ezüstben. – Ez eddig Stauner úr véleménye. Ami ezután következik, az a magamé. – Én tehát választhatok két dolog között. – Az egyik: felvenni a váltságdíj összegét, s elmenni vele valahová, ahol nem ismernek, s ahol majd nagyhamar megismernek, s ott élni őrjöngő vigasság között, mint illik olyan némberhez, akinek nincs joga azt kívánni, hogy becsüljék. S ha ez a pénz elfogy, majd gondoskodik másról – az, aki a mezők (és a boulevard-ok) liliomait ruházza!… Ön lesüti a szemeit? Ön elpirul helyettem: – jön a másik választás.

Bertalan ezalatt csendesen felállt, s karjait összefonva nézett le az ülve beszélő leányra. Talán azért kellett a szempilláit lesüllyesztenie.

– A másik alternatíva pedig ez – folytatá Godiva. – A biztosítási kötvény szerint az egész kétszázezer ezüstforintnyi összeg esedékessé lesz, ha én hamarább meghalok. S ebben az esetben az összeg az én természetes örökösömre száll át. Az én természetes örökösöm az atyám csődtömege. – Fedezi ez az összeg azt a követelést, ami az atyám becsületét eltakarja?

Ennél a kérdésnél a leány is fölkelt a helyéről, s olyan közel lépett Bertalanhoz, hogy szavainak forró lehelete annak az arcát égeté.

– Mire gondol ön? – kiálta rá Bertalan, megkapva a leány karját, mint ahogy visszarántanak egy meredély párkányáról alátekintőt.

A leány hideg nyugalommal felelt.

– Ne féltsen ön semmi meggondolatlan lépéstől. Én azt is megtanultam a biztosítási kötvényből, hogy az egész összeg elvész, ha a biztosított öngyilkossá lesz.

– Hát akkor minek volt az a kérdés?

– Hm. – Különös dolog! – Az én koromban levő leányoknál olyan könnyen megy az. Nem kell azért a negyedik emeletről leugrani. Elég a negyedik emeletre felszaladgálni. Nem kellenek ahhoz szublimátok, nem kell a nagy Duna árja; egy pohár hideg víz is oda vezet.

– Én megtiltom önnek ezt a gondolatot! – szólt nyers hangon Bertalan, erőszakosan átszorítva a leány kézcsuklóját.

– Hogyan? Ön megtiltja nekem még a gondolatot is a halálra. Hát van önnek hatalma énelőttem becsukni a túlvilág ajtaját?

– Van! És én megakadályozom önt abban, hogy arra gondoljon. Üljön le, és hallgassa csendesen, amit mondok.

A leány dacosan veté hátra a fejét, és nem ült le.

– Hát jól van. Maradjon állva! Csak egy szót mondok önnek. „Még most” egyetlen „bűn” vádja sem terheli az ön atyjának a lelkét odafenn, az ő örök bírája előtt.

– Tudom.

– Ne szóljon közbe! Ön azt nem tudja. Ön azt hiszi, hogy egy biztosítótársaságot megcsalni nem bűn? Tán annak a pénztára a „cassa nemonis”, amibe orzó kézzel bele szabad nyúlni? Hisz annak vagyona becsületes úton gyűlt, s az is árvák és özvegyek örökét képezi. Ön meggondolt csalással akarja letörülni a homályt az apja nevéről, amit még eddig arra csak a balszerencse vetett!

– Uram! – hebegé a leány megrendülve; s szemei bámulva meredtek a vele parancsolónak megigéző szemeibe.

– Még most az a tett, ami önnek az atyját egy más életbe vezette át, csak félig bűn, a másik fele erény. Ön ki akarja azt egészíteni, hogy egészen bűn legyen?

– Mit mond ön?

– Azt, hogy én nem hiszem, hogy Traumhold bankárt az inasa gyilkolta meg.

A leány e szóknál, nyitva maradt ajkakkal, elforduló szemekkel rogyott egyszerre térdre, igézője lábaihoz, s megragadta annak a kezét, először a csókjaival, azután a könnyeivel árasztotta azt el.

Sírni megtanította már ez az ember.

Nagy nehezen tudott szavához jutni a zokogástól.

– Hát önnek „is” van hite emberi becsületességben? – Hát ön is megtalálta azt a gondolatot, amit én csak félve rebesgettem? Én! Én és a végtelen szeretet volt az oka, hogy ez a rémtett megtörtént.

– Beszéljünk nyugodtan. Üljön le szépen.

– Nem. Nem. Jól van így. Imádkozom. Vezeklem. Gyónok. Hadd maradjak így. Csak egy szót még. Hát ön azt hiszi, hogy az az ember, aki önmagát e rémtettel vádolja, egy mesés önfeláldozást követett el?

– Kisasszony! Én vizsgálóbíró vagyok. Engem nem kérdeznek ki. És ebben az erőszakolt komolyságban annyi önkéntelen humor volt, hogy a leánynak a szemeiben, a könnyeken keresztül megjelent – az első mosoly!

– Parancsoljon velem. Engedelmeskedni fogok!

– Ön egykor azt kívánta tőlem, hogy ismertessem meg a saját jellemrajzával. Én akkor azt mondtam: mélyen érző, mélabús kedély, erős akarat. Unja a nagy jólétet, bosszantja az örök hízelkedés. Vágyik a balsorsot megismerni, amely küzdelmet ád, s kíváncsi rá, ha egyszer ezek a mosolyfinta arcok rögtön csúfondáros torzképekké válnának körülötte, és azt kiáltanák mind: mért nem sírsz hát? Hát az most mind előtte áll. Hajdani ismerősei meg is követelik, hogy a véletlen összetalálkozásnál agyonsírja magát; ha nem teszi, megneheztelnek érte.

– Mért nem vagyok férfi?

– Van valami, ami a nem-különbséget elenyészti. A genie. Kegyednek határozott tehetsége van a rajzoláshoz.

– Ön kezdi el a hízelkedést?

– Semmi hízelkedést sem mondtam. Csak tehetségről beszéltem, ami még magában egy nagybecsű semmi. Sok tehetségből lett már himpellér, kontár. Ön még nem tud semmit. De ha mívelni fogja azt a tehetséget alapos tanulmánnyal, amit a természettől kapott, ebben egy életfeladatot fog feltalálni.

– Irtózom a női piktoroktól.

– Nem azoknak a falanxát akarom én, hogy ön is szaporítsa, akik kövér hentesnéket arcképeznek, s minden műtárlaton megdöbbentik a közönséget egy-egy lehetetlen kompozícióval, melynek aztán mecénást kell keresni, aki a falról eltávolítja. Az ön tehetsége önálló, független démoni tulajdon: az emberi indulatok, szenvedélyek, gyarlóságok eltalálása. Önből arcképfestő nem lenne soha, mert azt nem köszönné meg senki. Önnek tanulni azoktól a nagy mesterektől, akik ezt a nemet tökélyre emelték. Ebben fog ön találni foglalkozást, időjártával biztos kenyeret, és ami legfőbb: nevet.

– Új nevet?

– Igen. A Traumhold névnek – egy ideig – szomorú hangzása fog lenni. Az albumában ezzel a névvel láttam önt szerepelni: „Schalkaug”.

– Igen. Azt választottam tréfából.

– Hát most viselje komolyan. Ön el fog menni Münchenbe.

Ott vannak jó barátaim az akadémiai tanárok között. Azokhoz fogom önt ajánlani. Úgy fognak önnel bánni, mint testvérek. Szigorúak lesznek; és azt vegye tőlük jó néven. Egy fejbólintás azoknál már az elismerés netovábbja. sohasem fog tőlük egy szót is hallani, ami csak megközelítőleg is hasonlítana a bókhoz. Azután dolgozni fog ön, mint egy napszámos; amilyen hosszú csak a nap. Olvasni is kell mindent, ami a művészet történetére vonatkozik. Egy új nagy világ fog ön előtt kitárulni, ahol csupa lángelmék laknak. Egy külön világtörténet, amelynek múltja elhomályosítja a királyok és hadvezérek történetét. S a jelenje is fenséges ennek a külön világnak. Nincs összetartóbb, hívebb, önfeláldozóbb népe a földnek, mint a festőművészeké. A szobrászok már hidegebbek, elzártabbak. De a festőknél elenyészik minden, ami válaszfalt képez a világon, ott nem ismernek különbséget fajok között, együtt fogja ön találni a lengyelt az orosszal, a franciát a némettel, disputálnak mindig, de csak a művészetről; de össze nem vesznek soha. Ott egyenrangú a nő a férfival; sőt ami képtelenség, még a nagy művész is a kis művésszel.

Godivának a szemei kezdettek szokatlan fényben ragyogni.

– Ott majd „akt”-okat is fog ön rajzolni. Ez az első hallásra összeborzongatja, ugye? Pedig aki embert akar rajzolni, annak ismerni kell az embert. Ezt itthon nők nem tanulhatják. Mit mondanának hozzá a szent Bécsben, ha egy művésznő élő szobrokat rajzolna le? A vén István-torony is megcsóválná a fejét. Münchenben ezt rendes dolognak tartják. Egész néposztály abból él, hogy aktot áll. – És aztán meg fog ön még valamit ismerni, amiről soha fogalma nem volt. A koplalást. – De milyen humorral tudják azt a festők élvezni. – Egy knackwurst, amit két szobatárs egymással megoszt; egypár burgonya, amint a vaskályhán megsütöttek, de aztán az az aranyos jókedv hozzá! Belsazar lakomája szegénység amellett. Vendégséget csapnak, de kevés a gulyáshús, és sok a vendég, felszaporítják hát paprikával, hogy a vendégeknek a szája lángot vet tőle, és így aztán kifutja a lakoma. A derült kedélytől nektárrá változik maga a tiszta víz is.

– Én tudok rántott levest főzni! – dicsekedék Godiva ennél a témánál, s valami gyönge mosolyforma ismét derengett az arcán.

– No, erre legtöbb szükség lesz a művészi pálya kezdetén. Később aztán, majd ha egy pár sikerült rajz kerül ki az ön keze alól, annak a számára szerzünk rendes vevőt. Nem magas műbarátokat; – fakó kiadókat, akik nagyon szerény igények szerint díjaznak, de nem kell nekik azt mondani rá, hogy „kérem” vagy „köszönöm”. Később majd ők fognak kérni, ha egyszer a Schalkaug név híre emelkedik. Akkor aztán terjeszkedünk. – Nos, hát elfogadja ön az én tervemet?

Godiva sietett a kezét nyújtani.

– Akkor hát térjünk át a dolog prózájára. Önnek természetesen pénze nincs?

– Amit az öltönyeim eladásából bevettem, azt mind elköltöttem a temetésre.

– Ajándékot pedig ön senkitől se nem várhat, se el nem fogadhat. Megálljunk csak, hátha találok valamit. A Péternél elkobzott értékek között találtatott egy ezüst szelence, amiben pénz csörög. Ennek címpajzsára ez a név van vésve: „Godiva” és egy évszám „1848”.

– Ez az én születésem éve. A perselyt a bankigazgató keresztapámtól kaptam, aki azóta minden évfordulónál tett bele egy aranykoronát.

– Milyen szerencse, hogy azt is elrabolta a Péter, mert ha otthagyja, azt is ottrekeszti az osztrák rendőrség. Így azonban az én kezembe kerülve, azt, mint önnek magántulajdonát, a saját felelősségemre kiadhatom.

Lándory előkereste a szekrényéből a mondott perselykét.

– Igen. Ez az. Jól ismerem – mondá Godiva.

– Eszerint ebben kell lenni húsz koronának. Ott a kulcs a persely füléhez kötve, nyissa ki.

Godiva felnyitá a perselyt, s kiönté ölébe annak a tartalmát.

Csakugyan húsz korona volt benne. Születésnapi ajándékok.

Godivának két nagy könnycsepp hullott a szeméből az aranyakra.

Utolsó vagyona volt az! Megannyi emlék. Vigasság napjainak emléke egytől egyig.

Lándory elfordult tőle, hogy a börzeárfolyam lajstromában keressen valamit.

– A koronának az ára most tizenhat és fél forint. Itt váltsa ön be; mert az szokatlan pénzfaj: Münchenben nem ismerik. A magyar leszámítoló banknál váltsa ön be, ott legkevesebbet vonnak le belőle. A perselyt tartsa meg emlékül.

– Úgy teszek.

– Eszerint lesz most önnek háromszázhuszonnyolc forintja. Huszonnyolcba fog kerülni az utazás Münchenig. Az egyedül utazáshoz hozzá kell önnek szokni. Önt nem fogja megsérteni senki.

– Már hozzákezdtem.

– Marad azután még háromszáz forintja.

– Az nekem igen soká fog tartani.

– Azzal ne áltassa magát. Azt elhiszem, hogy ön képes lesz a legszigorúbb nélkülözéseket elvállalni, de vannak múlhatatlan kiadások. Szállást nem fogadhat se messze a város központjátul, se a negyedik emeleten, mert oda a tanárja el nem jár. Atelier-t is kell tartania, mégpedig a legalkalmasabbat. Azonkívül modelleket is kell fizetnie. Az a háromszáz forint a legfeszesebb számítás szerint alig fog önnek tovább tartani, mint az esztendő végeig. Addig kell önnek valamit szerezni.

– Képzeletem sincs róla, mi úton?

– Szeret ön kisgyermekeket rajzolni?

– Az kedvenc mulatságom.

– No, hát csináljon ilyen rajzokat, s küldje el nekem. Én majd találok itten valami jámbor poétát, aki önnek szöveget ír hozzá, s aztán majd akad kiadó elég, aki azt megvásárolja. Ez a legkapósabb munka.

Godiva lehajtotta a fejét, s amellett félig zárt szempillái alól olyan szomorú érzékenységgel nézett fel Lándory arcára, hogy az könnyen kiolvashatta e tekintetből a leány gondolatát.

„Te magad fogsz lenni az a poéta, te magad fogsz lenni az a kiadó!”

– Jól van. Megrajzolom.

– Tehát a viszontlátásig – Schalkaug kisasszony!

Godiva még egy szót mondott Bertalannak az elválás pillanatában, két kezével megszorítva annak a kezét.

– Védelmezze ön meg az apám becsületét!