A két hajó

Az egyik volt az őfelsége, az olasz király hadihajója, a Fulminante, melynek kapitánya szívességből felvette Lándory Bertalant, hogy Génuába szállítsa; különben napokig kellett volna Nápolyban várnia; pedig sürgetős útja volt.

A másik hajó pedig volt egy ólomkoporsó, ugyanarra a hajóra felvéve. Ebben pedig utazott Godiva – haza – ahhoz a kis otthonhoz, amelynek az ablakán egyre járnak ki és be a zengő méhek.

A búcsúlövéseket sokszorosan visszhangzotta a nápolyi várfok, aztán a Castello d’ovo bástyái, majd a sorrentói sziklák; a hajó két fehér kéményéből felgomolygó fekete füst, mint egy óriási gyászfátyol vonult el mögötte. A tenger egyik fele ezüsttől csillogó zöld volt, a másik fele pedig élesen elmetszve, fekete, mint a tinta. S e tinta-óceán határán égett egy hosszú tűzvonal, a felhőkárpit és a tengerszín között, a leáldozott nap utófénye. A lángvonal között, mint egy tengerbe épített gúla, meredt föl Capri sziklaszigete.

Lándory összefont karokkal, mélyen lehajtott fővel támaszkodott az árbocnak. Tekintete az előtte keresztben fekvő ólomkoporsó fölött a távolba tévedezett. Amint aztán lassankint alább-alább süllyedt a szigetorom a tengerhatárba, amint annak az utolsó csúcsa is elmerült a sötétségbe, amit a tengerrel összeboruló felhő képezett, a téveteg tekintet visszakerült az előtte fekvő tárgy hoz. Ahhoz a túlvilágra vivő hajóhoz.

Tehát csak álom volt mindez? Egy-két esztendeig tartó varázsálom. Annyi ideje múlt, hogy Godiva kitalálta azt a gondolatját: „Ne menj el! Maradj itt örökre!”

Hát ez az „örökre”?

Hát csak álom volt az egész boldogság? Azok az édes napok, amiknek minden órájában hajnal volt, azok a percek, amiknek vége nem akart lenni?

Az is mind álom, hogy ott jártak kéz a kézben a sorrentói narancserdők között, s dobálták egymást lehullott naranccsal, mint két pajkos gyermek: Az mind álom, hogy ott nézték a cocumellai tengerparton, hogy jön hullám hullám után zúgva, ágaskodva, aztán elterül sisteregve, s amint visszavonul, már le van törülve a fövenybe írt szó: „Godiva, Bertalan: szeretlek”?

Az is álom, hogy együtt látták egymást, szellemmé dicsőülve a tündérfényű azúrbarlangban, hogy együtt keresték az arbutusok közt a virágzó cikláment, s milyen örömük volt, ha egyet találtak? Álom volt a tengeren látott szivárvány, mely a víz tükrébe nézve teljes körré egészült ki, átölelve a közötte vitorlázó halászbárkákat? – A hosszú, magányos séták a langymeleg estéken, s a jövendőről mondott mesék? Két embernek kölcsönös egymást-imádása, akiknek a lelke egymásba elveszett, s magában gondolkodni sem tud.

Hát az édes csókok? Az ébresztő, az elaltató csók? „Ha meghalok is: szeretlek!” Drága csókok! Amikért meg kell fizetni. Talán annyi nappal tovább tartott volna az élet, ahány csók el lett pazarolva. – Ez is álom?

Minden álom volt! Csak egy nem volt.

Az a véghagyomány, amit utolsó óráiban suttogott szerelmesének, amikor már tudta, hogy válniok kell.

– Ugyebár, szerelmem, ha egykor atyám nevéről elmúlik a homály, megmaradt vagyona a te kezedbe jut: te abból egy alapítványt fogsz tenni szerencsétlen árvaleányok megmentésére, s ez az atyám nevét fogja viselni?

Fogadást tett rá, hogy úgy tesz. Ez már nem álom. Ez igaz. Aztán még valamit akart mondani a haldokló. De már nem volt ereje, nem volt hangja hozzá.

Hanem ő kitalálta, hogy mit akar még mondani. S ő mondta el neki:

Van egy ember, aki „mimiattunk” ártatlanul szenved; te azt nehéz fogságából ki fogod szabadítani!

Az az üdvözült mosolygás, mely a haldokló arcát átvilágítá, válaszolta, hogy el van találva az utolsó óhajtása. Csak ez az egy nehéz teher kötötte még a lelkét a földhöz. Amint attól megszabadult, repülhetett.

Ha azt hinné, hogy az is álom, a halott felemelné azt a leforrasztott ólomfödelet szellemkezével, s elmondaná neki: „Úgy van!”

Mély elmerengéséből a hajóskapitány szava verte fel.

– Nehéz felejteni, uram, ugye?

– Ha nehéz volna, még lehetséges volna – felelt rá Bertalan.

– Megjön az. A feledés – mondá a kapitány. – Én tudom, mi az, amit ön szenved, mert én is vesztettem el egy hitvest, aki szép, kedves, fiatal volt: együtt járt velem a tengeren. Útközben halt meg. Az utolsó öt percben, amikor az ágya mellett ültem, elkezdett énekelni; olyan hangon, aminőt én soha nem hallottam. Egy dal volt a meghalása. Én azt hittem, hogy ezt a dalt soha el nem fogom felejteni; hogy megőrülök bele.

– És el tudta ön felejteni?

– El ám.

– Tán újra megnősült?

– Soha többet. Ez nem tengerésznek való. – Lássa ön: még ön szerencsés. Szépen hazaviszi a halottját; otthon lefekteti a családi sírboltjába. Eljárhat hozzá; vihet neki virágokat. De énnekem a tengerbe kellett eltemetni a halottamat. Látnom kellett azt az örvényt, ami a hullámba temetett kedvesem után támad, az izenethozó buborékokat, amik az örvényből feljönnek. S aztán az átlátszó sírdombot, ami föléje hömpölyödik. Önök, a szárazföld boldog lakói, ha a temetést elvégezték, hazamennek a sírkertből, s nem látják azt maguk előtt; de a tengerésszel együtt jár a temető. Képzelje ön, ha önnek éjjel-nappal egyik sírdombról a másikra kellene lépdelni, mint ahogy járok én egyik sírhalomról a másikra. Azt hittem, hogy nem tudok a tengeren maradni többé. Egész monománia lepett meg ettől a gondolattól.

– És kigyógyult ön belőle?

– Ki ám. Kár, hogy azt a radikális kúrát, amin én átestem, önnek fel nem ajánlhatom, mert az nem kapható mindennap. – Fél év tölt már bele, hogy a nőmet elvesztém, s azt a dalt, amiben a lelkét kilehelte, még mindig egyre hallám, nem a fülemmel; de az egész lelkemmel. Ekkor ütött ki a háború, poroszok, olaszok és osztrákok között. Én ott voltam a lissai tengeri ütközetben mintha jó hadnagy, a „Ré d’Italia” födélzetén. Abban a végzetes percben, amidőn az osztrák hadihajó orrával a „Ré d’Italia” derekába fúródott, én fenn voltam az árbockötélzeten. Az iszonyú taszítástól oly sebesen hajlott egyszerre a hajó a túlsó oldalára, hogy a hajókötélzet, mint valami óriási eolhárfa zendült meg vele. Ez volt a zene, uram!

A következő percben már süllyedt a hajó; az osztrák hadihajó gyorsan húzta ki az orrát az oldalából, s arra ez elkezdett megfordulni. Én az árbockötélzetről egyenesen leugrottam a tengerbe. A kardom és a revolverem aláhúztak, folyvást mélyebbre szálltam. De nem vesztettem el az eszméletemet. Hirtelen lekapcsoltam az oldalamról az övemet, s azzal a fegyvereim súlyától megszabadulva, elkezdtem magamat a tenger felszínére felküzdeni. Már ekkor az egész hajó süllyedt alá. Ezer élő ember volt rajta. Mikor ennek az ezer embernek a halálordítása, melyben utolsó lélegzetét kiadja, megzendült ott a vizek mélységében, hogy az egész tenger, mint valami óriási hangszer visszhangzott bele: ez volt aztán a dal! Azt hittem, hogy megfojt, agyonszorít ez a rémséges halálzene! Fuldokolva küzdtem fel magamat a víz színére. Az óriási hajó akkor süllyedt el éppen a víz alá. Az utolsó árboca, a rákapaszkodó emberekkel még csendesen elfordult maga körül, s akkor aztán támadt utána egy mély forgatag örvény, melyben, mint a leforrázott hangyaboly, keringett az összekuszált embertömeg. Az örvény egyre tágult, széles hullámokat túrva maga körül, melyek, mint a szökőkút, lövelltek felfelé. Egy ilyen hullámhegy felkapott a hátára, felvitt a magasba, úgy, hogy még egyszer letekinthettem abba az ezreket elnyelő tölcsérbe, s aztán kiköpött a torkából a víz-leviatán messzire, mint ahogy egy békát kifúj az orrán a cethal. Ekkor aztán már csak az ágyúk bömbölését hallottam. Fuvolaszó az, uram! Az után a hang után, amit odalenn a tenger produkált… Ettől a naptól fogva aztán nem kísértett többé sem ébren, sem álmomban a haldokló feleségem hattyúdala.

– Hanem az a tengerfenéki kardal?

– Igenis az; a járókelő hullámokon sem láttam többé az ő domborodó sírját; csak azt a nagy örvényt amott!

– Ez erős gyógyrendszer volt. Kár, hogy nekem hasonlóra nincsenek kilátásaim.

– Ki tudhatja azt, uram. Férfi sohasem bizonyos a sorsa felől. Manfredet nem tudták kigyógyítani a szellemek a búskomorságból: ment volna csak emberek közé veszekedni, azok majd kikúrálták volna becsületesen.

Reggelre Civita Vecchia elé ért a hajó; ott a kapitány pihenőt tartott, hogy a Rómából küldött hivatalos sürgönyöket átvegye. Azokkal együtt a napilapokat is meghozták.

Amint a legelsőt felnyitotta a kapitány, annak mindjárt az elején egy kövér betűkkel nyomtatott táviratot pillanta meg, mely még az ő olasz temperamentumát is fel tudta fokozni.

Nem tagadhatta meg magától, hogy a hírlappal a kezében be ne rontson Lándory szobájába, aki még akkor aludt.

– Nézze ön! A németek csakugyan bevonultak Párizsba.

– Miféle nérnetek? – kérdé Lándory elbámulva.

– Miféle németek? Hát Moltke, meg Bismarck.

– Hát mit akarnak azok Párizsban?

– Uram! Engem választott ön ki tréfálkozása tárgyának, vagy nincs még egészen ébren?

Lándory biztosítá a kapitányt, hogy sohasem szokott tréfálkozni, s mind az öt érzékének teljes használatában érzi magát.

– Hát ön talán semmit sem tud arról, hogy a németek és franciák között háború folyik?

– De igen: a múlt tavasszal akadt egy lap a kezembe, melyből azt olvastam, hogy a franciák átkeltek a Rajnán három helyen. De ez a hír annyira izgatólag hatott a nőmre, hogy lázba esett tőle. E naptól fogva aztán többé nem bontottam fel a lapokat, amiket utánam küldtek.

– Hogyan? Ön a múlt esztendei tavasz óta nem olvasott újságot?

– Nem. Ha olvastam volna: a nőm észrevette volna az arcomról, amit megtudtam.

– És így ön a Saarbrück és Saarlouis melletti csetepaték óta nem bír semmiről tudomással?

– Azt tudom, hogy akkor a németek hátrányban voltak. A kapitány kacagott és mérgelődött egy hujjában.

– Hisz ez unikum! Ön pénzért mutogathatná magát. Hát ön nem tud semmit a wörthi ütközetről, a gravelotti nagy mészárlásról? Nem tudja, hogy Sedannál elfogták Napóleon császárt egész seregével? Nem tudja, hogy Bazaine Metzet föladta százötvenezernyi seregével? Nem tudja, hogy Párizst ostromolták? Nem tudja, hogy mi az a commune? Nem tudja, hogy a Truilériákat felgyújtották a forradalmárok? Sejtelme sincs a petroleurökről? Csak úgy egyszerre esik ön bele a párizsi kapitulációba?

Bertalan azt a zengő tengert vélte hallani a füle körül, melynek ezer halálordítás ad élő hangot. Mi az ő szelíd fájdalma ez irtóztató csapásokhoz képest?

Hiszen ha azt írja valaki, hogy egy szép asszony nászútra kelt a férjével, vidáman, szerelmesen, s azután a másik fejezetét a mesének azon kezdi: két év múlva utazott haza ólomkoporsóban; arra is azt mondja, aki ezt olvassa: „Hisz ez kegyetlenség!” Hát még ha azt írják, hogy egy hatalmas, dicsőséges nemzet elindult a maga világverő vezérével a diadalútra; s aztán elforgatják két esztendő történetlapjait, s folytatják e szóval: „E szép nagy nemzetet legázolva, összetörve, most teszik a koporsóba!”

Olyan borzadály lett egyszerre úrrá minden idege fölött, aminőt nem érzett, midőn kedves halottjának a kezét jéggé fagyni érzé a kezében.

– És ön meg tudta tagadni magától, hogy másfél évig hírlapot ne olvasson? Ez nagyobb lemondás, mint mikor én egy évig letettem a szivarozásról, hogy a beteg nőmet ne bosszantsam vele.

A két férfi kezét nyújtá egymásnak.

(Nem hiszik ám ezt el, akik nem próbálták, hogy mire képes egy férfi, aki igazán szeret?)

– No, önnek akkor most pokolbeli nagy élvezete lesz! Ha mind megvannak azok a hírlapjai, amiket a keresztkötésből ki nem bontott. Mi csak poharankint nyeltük e csodákat, ön egyszerre úszhatik bennük. Én azt tanácsolnám önnek, hogy hátulról kezdje az olvasást; mert különben valami még eddig az orvosok által nem ismert betegséget kap tőle; ami csakugyan méltó volna egy olyan kivételes lényhez, mint ön.

– Úgy teszek, hátulról visszafelé fogom olvasni a történetet.

– Önnél nagyobbszerű absztinenciát csak Nordenskjöld svéd kollégámtól hallottam, aki az északi Jeges-tengernek egy végerődjében, valahol a Jugor-Scharon túl, talált egy orosz kormányzót, akit minden évben egyszer szokott csak egy orosz hajó meglátogatni: az elviszi a számára az egész lefolyt évben megjelent hírlapokat. S ez a becsületes ember nemhogy a legújabb hírekre volna kíváncsi, de elteszi szépen az egész csomagot, s naponkint a sorba következőket leszedi belőle, s olvassa 1870. június 30-ikán, hogy mi történik 1869. június hasonló napján?

Ennek a jó adomának csak maga nevetett a kapitány.

Bertalan feje körül már zúgott az a tenger, mely örvénylő tölcsérébe egyre sodorja alá az emberek miriádjait, országok jólétét, anyák reménységét, nemzedékek vívmányát, s melynek sötét fenekén nem tudni, mi lakik?

Amíg a hajóút tartott, azalatt csak önmagával volt dolga, annak az átálmodott két évnek a története olyan volt rá nézve, mint az Apokalipszis könyve. Amint azonban a hajó a génuai kikötőbe ért, s kezdődött a szárazföld, egyszerre vége lett a boldog világon kívül élésnek. Az ember nem mehetett olyan helyre, ahol Elzász-Lotharingiáról meg az ötmilliárdról ne beszéltek volna. A véres drámának csak az utójátéka folyt már, ahol francia küzd a francia ellen, a communard-okat lövik csoportostól főbe.

A világtól elmaradt utazó minden lépten-nyomon beleütközik az ő tudta nélkül megváltozott világrendbe. A facchino, aki a málháját kicipeli az aviso-gőzösről, a szeme közé nevet, mikor a borravalót a kezébe nyomja.

– Mi ez? Egy bajocco! A pápa képével! Hát nem tudja az úr, hogy a bajocco nem jár többé?

Mikor pedig a douane-on megjelen, hogy bevallja a magával hozott szállítmányok minőségét, s végül bediktál egy ólomkoporsót, akkor a hivatalnokok, a pénzügyőrök, a vámtisztek, még a hordárok is egyszerre, kolerikus mérges kacagásban törnek ki.

– No, ez már jó! Egy ólomkoporsó!

– No igen, egy ólomkoporsó és benne egy halott: huszonnégy liter borszesz között. Mi van ezen nevetnivaló?

Hiszen rendes körülmények között bizony nincs azon semmi tréfálni való ürügy; hanem e mostani körülmények szerint mégiscsak magára vessen az utazó, ha jól kinevetik, aki restellte elolvasni az olasz kormánynak 1870. január 6-án minden hivatalos lapban közzétett rendeletét, mely szerint az ólom kivitele Olaszországból szigorúan eltiltatik.

Jó is volna! Azt mondani, hogy koporsó! Ólomból!

Nem volt mit tenni más, mint érckoporsót szerezni, az ólomból készültet felnyittatni, s aztán még egyszer találkozni a halottjával, mikor azt az egyik koporsóból a másikba átteszik. A borszesz még egészen épségben tartá; az arc vonásai sem változtak.

Az érc szarkofágban azonban nem marad meg a borszesz, mert az nem záródik hermetice. Erre nézve is van kiadott rendszabály a vámhivatalban.

Az érckoporsót olvasztott viasszal öntik tele, mely a holttestet egészen elfedi.

Azután egy egész vagont kell a számára kibérelni, s hátra kell hagyni a nápolyi orvos hivatalos pareréjét, hogy a halott nem ragályos betegségben múlt ki.

A másvilágra csak könnyű az út, de más országba nehéz utazni a holt embernek.

Ez az átkozott próza éppen jó az embernek a szívét kicserzeni.