Az elrabolt kincs

Több szó nem lett váltva. A hivatalos formaságok betöltettek. A fegyház igazgatósága részéről ki lett állítva Kalthahn Péter számára a szabadonbocsátási levél; a harmadfél év alatt félretett munkadíját leszámlálták a kezébe; polgári ruháit, amelyeket elfogatásakor viselt, előkeresték a számára, a fegyencruhákat átvette a ruhatárnok, s aztán egész csendben bocsátották el az intézetből. A többi fegyencnek nem hirdetik azt ki, hogy egy társuk kegyelmet kapott; mert az mindig felháborodást kelt a hátramaradtakban.

Péter új gazdájával együtt a városi vendéglőbe sietett. Lándory az ebédet odahozatta a szobájába kettőjük számára. Még most nem állt fenn közöttük az úr és szolga közötti viszony, még most csak útitársak voltak. Ebédelhettek egy asztalnál. Itt senki sem ismerte őket.

Péternek annyira ment a helyzetismerete, hogy maga rendelt magának ebédet: ürütokányt zöldpaprikával, egy pint rózsamálit borvízzel. Saját zsebére megy ma, van pénze!

Az ember úgy falt, mint egy vadállat. Ebéd után Lándory szivart adott neki. Az meg éppen a paradicsom volt rá nézve. A raboknak nem szabad se bort inni, se dohányozni. Péter ugyan komiszabb szivarral is beérte volna, nem vágyik ő havannára; míg Lándory meg nem magyarázta neki, hogy az ember a saját érdekében szokta az útitársát jó szivarral megkínálni, hogy ne bűzöljön az orra alá a 4 krajcáros patkányfarkkal.

Mikor aztán egész derült kedélybe hozta az emberét, akkor elkezdett vele beszélgetni. Ez volt a szokása vizsgálóbíró korában is. Rózsa Sándorral gyakran elkvaterkázgattak, mikor felhozatta a rablót a börtönből magánszobájába, s aztán pipaszó mellett sok egyet-mást megtudott az ember, amit semmi tortúra napvilágra nem hozott volna.

– Ne hidd ám azt, Péter (Lándory most már tegezte emberét), hogy én valami cagliostrói bűvészetben járok, amikor azt mondom, hogy sokat tanultam a halottaktól. Többször vezettek azok már engem az élők nyomába. Most is éppen a meghalt Monterosso vezetett rá a te illavai lázadásod titkára. Azt mondád, hogy ez a nevezetes kalandor elesett annál a kitörési merényletnél.

– Két golyó találta: éppen mellettem állt; egy vasrudat emelve a kezében.

– Tehát egymás mellett álltatok: legbensőbb szövetségesek. Ez az első nyom. Te, a bűntudattal nem terhelt, ártatlanul elítélt, és ő, a sokszoros gonosztevő: szövetségesek. – A második nyom a te magaviseletedben levő ellentmondás. – Előttem így szólsz: „Nem akarom a börtönt elhagyni”. Adod a cinikust. Neked jobban tetszik idebenn, mint odakinn. Jó ember a porkoláb. A rabok hercegi prófuntokat esznek. A kegyelemlevéllel a markodban vissza akarsz térni a vasrács mögé, s leülni a harminc esztendőt. Illaván pedig összeesküszöl a rabtársakkal, hogy a börtönből kitörj erőszakkal, életedet kockára téve s a másokét fenyegetve. Ez az erős ellentmondás valóságos bösztörzárat (vexírzár) képez a lelkeden.

Péter önelégülten mosolygott azon, hogy ő ilyen derekasan be tudta magát zárni.

– Csakhogy én ezt a zárat fel tudom nyitni.

Péter fújta a füstöt a havannából. Azt hitte, hogy azzal befellegzi magát.

– Az a Monterosso sokszor megfordult Traumhold üzletében, s te ott találkoztál vele. Neked akkor is gyanús volt az az ember, s gyanúdat nemcsak a bankár, de egyes hivatalnokok előtt is kimondtad. Ő azonban téged a hűség és becsületesség mintaképének tartott. Egyszer aztán összekerültetek, mint elítélt fegyencek, az illavai nyereggyártó műhelyben. Nagy volt a meglepetés! Az előkelő, elegáns úr, aki százezreket hordott a bankba, s mindig parfümözött bankókat osztott borravalónak, s a hűséges inas, aki azokat orrfintorgatva fogadta. Mind a kettő fegyenczubbonyban. Minő találkozás. „Szervusz, pajtás!” Akkor aztán kölcsönösen megismertétek egymást. Monterosso internacionális rablótársaság nagymestere; Kalthahn Péter pedig Traumhold bankár gyilkosa és kirablója. „Ez az én emberem!” mondá magában Monterosso. S föltette magában, hogy fel fog használni eszközének. A közös étkezés alatt a rabok beszélhetnek egymással. Ezt olyan furfangosan teszik, hogy amint egymás mellett ülnek, beszélnek mindent összevissza, csak mikor a beszélő könyökével megtaszítja a szomszédját: az a szó a megtartani való; a többi polyva. A hátuk mögött álló őr hasztalan hegyezi a fülét: nem ért meg semmit, bár mindent meghall.

– Ön ezt is tudja?

– Azelőtt a falat kopogtatva beszéltek egymással, a rab alfabet szerint. De ez most lehetetlenné van téve, minthogy egy foglár mindig ott van a hálószobájukban. Tehát a Monterosso elmondá a Kalthahn Péternek, hogy ő egy nagyszerű fogást csinált Franciaországban, a halotti ágyán fekvő Lis Blanc gróf kastélyába betörve, s annak a kincsesszekrényét szerencsésen elemelve. Az eset nagy port vert fel Európa-szerte, nemcsak az elrabolt kincs nagy értéke miatt, de különösen azért, mert ugyanazon szekrényben volt a meghalt gróf legutolsó végrendelete, melyben kitagadott fiát visszaveszi a kegyébe, s általános örökösévé teszi. A korábbi végrendelet egy unokaöccsre hagyja a roppant nagy úri birtokot. Ez a kis ív papiros többet érne a szekrény minden karbunkulusainál. Mert aki ezzel rendelkeznék, licitáltathatna rá: ki ad többet érte? A majoresco-e vagy az unokaöccs. A kincsesszekrény jól el van rejtve. Ennek a helyét a vizsgálóbíró nem bírta a hurokra került rablóból kivenni.

Péternek melege kezdett lenni; nem győzte magát a borvizes borral lehűteni.

– Ez téged eddig keveset érdekelt, Kalthahn Péter; amíg egyszer el találta előtted mondani a tolvajok vezére, hogy ő szándékosan tévútra vezette a vizsgálóbírót, azt vallva, hogy valamint a többi rablott értéket, úgy azt a szekrényt is egész tartalmával együtt Traumhold bankárnál hagyta letéteménybe, s most a Lis Blanc örökösök ennek a hagyatékát ostromolják, rajta keresve a rájuk nézve oly sokszoros értékű szekrénykét. Most azután te elkezdted magadban főzni a taplót. Amíg mi itt kussadunk a börtönben, addig a Lis Blanc végrendelet elő nem kerül: addig Traumhold egész vagyona zár alatt marad, addig Godiva szegény lesz. Ha az a kincs felszabadulna, úgy ő is egyszerre fel lenne oldva az átok alól.

Péter nem tudott a helyén maradni többé. Karjait keresztbe fonva, lehorgadt fővel elkezdett alá s fel járkálni a szobában, s a szivart nem szívta többé, hanem összegyűrve a pofájába tömte: azt gondolta, Illaván van, a börtönudvaron, ahol a dohányt csak bagónak szabad megrágni.

– Ezért álltál te szövetségbe Monterossóval, ezért tervezted vele a kitörést, hogy Godivát megszabadítsd a nyomortól! – E szóknál megragadta a nyugtalanul járkáló kezét Lándory. Olyan volt az ő kezének az érintése, mint a villanyütés.

Az meg volt bénulva, mint egy álomjáró.

– De hát ön-e az Úr Istennek az a háromszegletű szeme, amely minden sötétségbe belát? – hebegé ez ember.

– Van ilyen világító háromszög: az emlékezet, a képzelet és az ítélet. Engem természetfölötti csodák nem segítenek. Ennek így kellett történni, ahogy elmondtam. Ti összebeszéltetek, hogy egy kedvező alkalommal kitörtök az illavai fegyházból, s akkor aztán ketten együtt a trencsini erdők útjain keresztül felkeresitek azt a várromot, amelyben a Lis Blanc-szekrény el van rejtve. Monterossónak kellett egy vezető, aki a vidéket ismeri; te ott nőttél fel. Te pedig arra gondoltál, hogy legyetek csak egyszer ott, ahol a kincs előkerül: a vasrúddal leütöd a cinkostársat, s akkor aztán a te gondod lesz, hogy az elrabolt érték hogyan jusson el a gazdája kezébe. – Lehet, hogy Monterosso is éppen ilyen jó szándékkal volt teirántad.

Péter a falnak támaszkodott a hátával, mintha odaszegezték volna.

A bűvitalok minden mesés mérge nem hasonlítható ehhez a mámorgerjesztőhöz, midőn az elítélt rab azt hallja, hogy a bírája kitalálta a fennkölt indokot, mely őt gonosztevővé bélyegezte. Csak annyit tudott kinyögni:

– Megígérte ön nejének, Godivának, hogy apja becsületét ki fogja deríteni?

– Megígértem.

– Akkor mondok önnek valamit. Monterosso nemcsak annyit mondott el nekem; de többet is. Azt is, hogy hová van elrejtve a rablott kincsesszekrény? Elmondta azért, hogy ha kettőnk közül egyik megszabadulhat, e nagy értékkel kezében a másikat kiszabadítsa. Meg lehet venni az őröket, a foglárokat, a bejáró népet. Fel lehet gyújtani a fogházat. Csak pénz kell hozzá. Kölcsönös fogadást tettünk egymásnak. S a fegyencek adott szava, fogadása megáll! Jobban megáll, mint ha a potentátok kötnek egymással szövetséget. Monterosso leírta előttem a helyet, ahová a Lis Blanc-féle kincseket elrejté.

Lándory a szívdobogását nehezen álcázó nyugalommal leste a fegyenc fölfedezését.

Az elébb kitekintett az ajtón, hogy nem hallgatózik-e ott valaki? Aztán odalépett Lándoryhoz, s a tenyerével félig eltakarva a száját, sugdosott a fülébe.

– Az elrablott szekrény Lietava várromjaiban van elrejtve.

– Trencsén megye határán?

– Ott. A hradnai várkastélyon túl terülő erdő közepén.

– Jártam ott. Nagyon jól kiszemelt hely, nem esik semmi országút közelében. Valamikor híres, nagy erősség volt, a Rákóczi-harcok alatt. Idehozta Ocskay László a kincseit és családját, mikor a császáriakhoz át akart állni.

– Annak a várnak a legmagasabb része egy körönd alakú torony. Úgy hiszem, templom lehetett valaha. Egynéhány pilléren még látszik a freskófestés maradványa, többek között egy kerubfej. Ettől a festett faltól háromlépésnyire van egy beszakadt boltozatnak a nyílása. Abba vitte le Monterosso a szekrényt, s ott betakarta törmelékkövekkel. Semmi más jelt nem hagyott hátra. Ellenben azt a ravaszságot követte el, hogy egy kétmázsás kőkoloncot, valami kifaragott erkélytámaszt, ami eddig a kapu előtt feküdt, elcepelt egy teremig, s azt ott lefektette, a falra pedig veres keresztet festett. Aztán sűrű csalánbozót közé veres paréjnak és fehér ürömnek a magját hintette el. Számított rá, hogy mindazokat a várromokat, amelyekben ő megfordult, majd sorra fel fogják kutatni. Hivatalos emberek is; aztán meg a kincskeresők. Gondja volt rá; hogy hamis nyomra vezesse őket a faragott kőkolonc, amit a várrom látogatói rendesen a bejáratnál szoktak látni, s most a bástyateremben találnak; a falra írt kereszt, a veres paréj, a fehér üröm, ami magától mind nem jő elő az omladékok között, arra a tévedésre vezeti a kutatókat, hogy a megjegyzett helyen valaki elrejtett valamit. Magában a köröndben semmi egyéb jel nincs hátrahagyva, mint amit elmondtam.

– Az legyen hát az első dolgunk, hogy Lietavát felkeressük.

– Bocsásson meg ön, uram, ha én még egy előbbvalót kérek. Egy látogatást annál a sírboltnál, ahol drága úrasszonyom nyugszik.

– Ne most még, Péter. Csendes álma van ott a vadméhek döngése mellett. Még most nincs őt miért felköltenünk. Majd ha mindent végrehajtottam, amit végakaratául reám bízott; majd ha az utolsó terhelő vádat atyja nevéről letörültem; majd ha Traumhold vagyonának maradványát kezemhez kaptam, s ahogy Godiva kívánta, ez összeget alapítványul letettem árva leányok megmentésére, mely Traumhold nevét fogja viselni; akkor odamehetünk hozzá, s megsúghatjuk neki: „Most már elköltözhetsz a túlvilágra, ott fogod találni az atyádat, szép, fényes arccal, minő az idvezülteké”.

– Jaj, uram, az ön gondolatjai repülnek, az enyéim csak földön járnak! Nem csuda, ha megelőz. Úgy lesz jó, ahogy ön mondta. Hanem mármost azt is hadd adjam elő, amit az én földhözragadt eszecském kigondolt.

– Beszélj, Péter.

– Minekünk ezeket az eldugott kincseket úgy kell ám elemelnünk, hogy arról kettőnkön kívül senkinek ne legyen tudomása.

– Magam is gondoltam erre. Én sem bízom másban annyira, mint saját magamban.

– Ön sokat tapasztalt a rablóvilággal való érintkezésben, de egészen a mélyébe ennek a rémvilágnak mégsem láthatott bele. Ön mégis ellenség volt közöttük. De én cimbora voltam! Előttem fölfedezték az egész mechanizmust, ami az emberi társaság ellenségeit összetartó működésbe hozza; azzal, hogy nagy bűnesetek föl lettek derítve, és minden fajtájú gonosztevőkkel a börtönök megtöltve: még ez a társaság nem lett megszüntetve. Mindenütt van összeköttetésük. A jámbor drótos tóttul, aki a megfordított pipaszárát szopja, éppen annyi okunk lehet őrizkedni, mint a háromcsillagos rendőrtiszttől, aki csempészett szivart szív. Ha ön azt, amit most tőlem megtudott, akármiféle hatóságnak följelenti, bizonyos lehet róla, hogy a párizsi cinkostársak hamarább megjelennek a lietavai romok között, mint a mi ólomlábú pandúrjaink.

– Nem szándékozom addig jelentést tenni róla, amíg minden a kezem között nincs.

– Nagyon kérem önt, hogy „aztán se” tegye. Mind a kettőnk élete van itt kockán. Már az is szemet fog szúrni, hogy egy harminc évre elítélt rabnak megkegyelmeztek, s hogy azt a vizsgálóbíró, a hírhedett nagy férfiú fogadta magához. Találgatni fogják, hogy ennek mi lehetett az ára? Ingyen akkora summa időt nem ajándékoznak oda! – Ha most közhírré leszen, hogy ön feltalálta a Lis Blanc-féle kincseket, s azokat tulajdonosaiknak visszaadta: a legegyügyűbb fickó is egyszerre rájön, hogy azokat én árultam el; azért kaptam kegyelmet; s akkor énnekem nincs többé ezen a planétán megmaradásom. – De még ön is a zsebében fogja hordani mindenütt a halálítéletét. Mert azt, uram, megbocsátották önnek a gazemberek, hogy őket üldözte, elfogta, elítéltette. Ezt igen természetes dolognak találják. De hogy az ő jól eldugott zsákmányukat elkaparintsa előlük: arra nincs mentség, sem irgalom, sem kegyelem. Itt már ők a bírák, s ön a gonosztevő!

– Jól van, Péter; odáig csak titokban maradhat a dolog, amíg mi ketten, mint két angol turista, elbarangolunk a trencsini fenyvesek rejtekeibe, s a szekrényt elhozzuk a várból. De utoljára mégiscsak nyilvánosságra kell kerülni az egésznek, amikor a szekrényt, becses tartalmával együtt, a seigniers-i uraknak átszolgáltatom.

– Én nem látom át, hogy mért kellene ennek akkor is a törvény elé, a hírlapokba kerülni? Ha önnek a kezében lesz a kincs: (én így gondolom) ön maga elviszi azt Seigniers-be. Ott a végrendelet által jogosított családtagoknak azt mondja: itt vannak az ellopott gyémántjaitok; itt a keresett végrendelet. Nem kívánok érte egyebet, mint hogy szüntessétek meg azonnal a Traumhold elleni igénypereteket. Ha ön nem veszi fel a préfet-nél letett jutalmat, mely a kincs és okirat visszahozójának biztosítva van, a hivatalos nép sohasem tudja meg, hogy előkerültek-e a gyémántok, s honnan jött elő a testamentum?

– Hát a te számodra se vegyem fel a kitűzött jutalmat?

– Az én számomra? Hát nem lesz-e nekem teljes ellátásom, ha az ön házánál leszek? Ha az ön kenyerét eszem, az ön borát iszom, s valljuk meg a gyöngeségemet: – az ön szivarjait is szívom? Nem akarok azzal a csúnya halállal kimúlni; hogy a pénzemért öljenek meg.

Lándory elnevette magát, s önkéntelenül kezét nyújtá az öreg fickónak.

Az pedig nagy halkan azt mormogá a fogai között:

– Így; lám! Nekem ez a kézszorítás többet ér egy zsák aranynál:

– No hát, öreg cimbora! Azon kezdjük, hogy elmegyünk a kincseket szép titokban – visszalopni!

Lándoryt mindjárt az első napi utazás meggyőzte arról, hogy őneki Magyarországon incognitó utazni lehetetlen. Akárhol szállt meg, minden vendéglős azzal fogadta, hogy „Alászolgája, Lándory úr!” A piacon a parasztok mint jó ismerőst üdvözölték, s ha valahol megállt a kocsijával, odasiettek hozzá, előadni a panaszaikat, hogy kinek lopták el a lovát vagy tinaját. Azt hitték, hogy most is abban jár.

Természetes: mikor valakinek az arcképe minden élclapban állandó figurát képez, utóbb a ponyvairodalom zsiványtörténeteinek a címlapján ékeskedik; hát akkor az ilyen markírozott arcra mindenütt ráismernek.

Fordítani kellett a terven.

Visszaemlékezett rá Lándory, hogy amidőn először járt Lietava romjait megtekinteni, éjjelre a radnai várkastélyban volt szállva. A nagy, tízezer holdnyi uradalom erdősége közepett fekszik a nevezetes várrom, s ez tulajdona a radnai földesuraságnak. A birtokos úrnő, egy a szabadságharcban kiváló szerepet vitt kormánybiztosnak az özvegye, ki ősi kastélyában a világtól teljesen elvonulva él: magáról sem ad hírt, a másokét sem adja tovább.

Maga a lietavai várrom is olyan helyen fekszik, hogy az csak a radnai úton hozzájárulható. A messzeségben jól lehet azt látni Budetin felől is, s a zsolnai vasúton járókelők gyönyörködhetnek benne; de a mindenütt meredek hegyoldalak, melyeket a várrom uralg, nemigen biztatnak a megmászásra. Az alatta fekvő völgyből ugyan kanyarognak fel girbegurba ösvények a várfalakig, amiket legelésző barmok tapostak: de aki ezeken elindul, az alant épült majorház lakói előtt okvetlenül feltűnővé teszi magát, s készen lehet rá, hogy mire a hegytetőre feljut, már akkor ott fogadja egy vagy két puskás erdőkerülő. S aztán megint csak „Jó napot, Lándory úr!”

Tehát azt a tervet kelle foganatosítani, hogy Lándory, Péter kíséretében, egyenesen odautazik Radnára, s a vendégszerető özvegy kastélyában megszáll.

Mikor itt járt harmadfél év előtt, dicsérte előtte a fölséges várromokat: kár, hogy azokat festő ecsetje nem örökíti meg. Akkor megígérte, hogy még egyszer visszatér, s akkor festőt is hoz magával.

Péter lesz a festő.

– De én nem tudok egyebet pingálni, mint háromorrú embereket a falra.

– Én tudok valami keveset. A színvázlatot elkészítem, s aztán azt mondom, hogy majd odahaza fogja a művész jobban kidolgozni.

– De én nagyon goromba vagyok: nem hiszik el, hogy piktor vagyok.

– Akkor hiszik el éppen.

(Megjegyzendő, hogy még akkor az újabb festői nemzedék nem létezett, mely már ebből a virtusból kivetkőzött.)

Lándory tehát Budapestre érkezve vásárolt egy éppen akkora festékes ládát, amekkoráiiak a rendőri körözvényben le volt írva a Lis Blanc szekrény; azután egy erős átvető bőriszákot, amelyben a láda éppen elfért; továbbá rajzmappát meg két, bőrrel behúzott, hatalmas vasbotot, amit szükség esetén feszítőrúdnak is lehet használni. Végül egy pár oldalzsebbe eltehető francia lámpát, mely külső kinézésére olyan, mint valami tubákos szelence.

Két nap múlva ott voltak Péterrel a radnai kastélyban.

Az özvegy úrnő most is egyedül volt, mint mindig. A környék lakossága is csak jótékonyságáról tudja, hogy él. Maga is kivételes lény. Az egész élete cselekvő jóság és tűrő szenvedés.

Az úrnő nagyon örült, hogy Lándory ismét meglátogatá. Ritkaság az ő hajlékában a látogató; kivált az olyan, aki másodszor is eljön.

Lándory bemutatá neki az útitársát.

– Hahn, festőművész úr.

Az úrnő azt mondá, hallotta már egyszer a nevét.

Lándory elmondá, hogy a lietavai várromot megörökíteni jöttek, aminek a háziasszony nagyon megörült, s rögtön kiadá a rendeletet, hogy másnap reggelre négyökrös szekér legyen készen, s egy erdőkerülő kísérje a várromokhoz az urakat.

Az odavezető úton csak ökrös szekérrel lehet járni.

A vacsora alatt aztán elmondatá az úrnő magának Lándoryval, amik azóta történtek vele, hogy utoljára találkoztak. Hogyan ismerkedett meg Godivával, hogyan szerették meg egymást, hogy éltek együtt paradicsomi napokat, hogy halt meg a karjai között.

De hasztalan volt a szegény Péter előtt a gazdag vendéglátó asztal minden drága étke. Le nem tudta fojtogatni a torkán, amit a szájába dugott, úgy összeszorult a nyeldeklője, alig bírta a szemeinek könnyezését orrfúvással takargatni.

– Az útitársam nagy náthát kapott az úton – magyarázá Lándory.

Jó szerencse, hogy a háziasszony szemeit is elhomályosítá a könny.

Értette mármost a hallottak után, hogy Lándory miért járja a vad erdőket, ember nem lakta várromokat festetni.

Másnap korán hajnalban megindult a karaván a várrom felé. Az még jó három órai út a kastélyhoz. Hajdan jó út lehetett az, mikor még Lengyel Magdolna asszony és Tisza Ilona ruganyos hintóval jártak rajta, de most már csak fahordásra szolgál, s csak azoknak a hosszú derekú szekereknek való, amiknek a jobbra-balra tátongó kátyúkban az eleje délnek, a hátulja északnak hajlik, s éppen azért nem dőlhet fel.

Elöl ment az erdőkerülő, duplapuskával a vállán. A négy ökröt vezette nagy szólongatásokkal egy béres; a másik a szekér mellett ballagott, hogy ha dűlőhöz ér, a vállát a lőcsnek vetve, fenntartsa az egyensúlyt. A szekér oldalába lombos gallyak voltak tűzködve, árnyékot tartani.

Szép, derült, késő őszi nap volt: ilyenkor a magyar felvidéken sokkal melegebb van, mint a sík alföldön, amit már a ködök nyirka hűvösít. A gyönyörű erdő olyan illatot áraszt, mintha balzsammal volna telítve a lég; a veresfenyő már javában elhullatta a levelét, csak a jövevényül közé tévedt szurokfenyő sötét zöldje tűnik ki itt-amott belőle; a kecskerágóbokroknak a levele is lehullott már, csak a rózsaszín bogyója piroslik.

Egyszer aztán következik egy irtvány, melynek csonka törzseit körülburjánozta a bozót, s a megnyílt táj közepén előtűnik a nagyszerű várrom: egész kísérteties fenségében.

A társzekeret hátrahagyják a fák árnyékában; az ökröket kifogják az igából, s legelni eresztik; a béresek egyike ott marad a szekérnél, a másik az urak holmiját cepeli utánuk.

– A festékes ládát hagyjuk itten a szekérnél – mond Lándory. Még most nincs rá szükség.

– Itt hagyjuk? – kérdé nagyot bámulva Péter. – Hát aztán?

– Aztán majd visszaküldjük érte az erdőkerülőt.

Most már aztán értette a dolgot.

Ha az ember archaeolog, akkor a várromok belsejét kutatja, faragott emlékeket, kopott betűket keres közte; ha az ember csak turista, akkor iparkodik mentül előbb a legmagasabb toronycsúcsra felmászni, s nagyot nyelni a szép kilátásból; ha azonban festő az ember, akkor azt keresi, hogy melyik oldalról lenne megragadóbb, hatásosabb a kép, hol kedvezőbb a háttér?

A béres a vár előtti tisztáson, egy terebély vadkörtefa alatt, melynek minden levele vérpiros volt már az őszi derektől, kipakolta a magukkal hozott falnivalókat, a kulaccsal és szalmásbutykossal együtt; a két úrnak azonban az volt a véleménye, hogy előbb az omladékok szépségeiben gyönyörködjenek: azok legelőnyösebben tűnnek ki a reggeli világításban.

Az erdőkerülő mindenütt a sarkukban volt, s fogadkozott, hogy ő fogja az urakat vezetni olyan helyekre, ahonnan igazán szép kilátás van.

A romok megmászása közben találtak itt-amott a törmelék halmokon, a sűrű csalánbozót közül kivirító veres-paréj kórókat, amik embermagasnyira felnyurgulnak. Olyan helyeken nagy gödrök voltak ásva az omladékokba. A bástyaterem pedig, amelyben az erkélykő a falnak támasztva látszott, különösen a veres kereszt irányában egészen összevissza volt túrva.

Az erdész mondá, hogy bolond emberek járnak itten, akik kincseket keresnek.

Végre eljutottak a középső köröndtorony belsejébe is. Ezt valamikor kupola födhette, réztetővel: a párkányán nyolc boltív fut körbe, ami egy óriási koronához teszi hasonlóvá: belül már csak a letört téglaboltok kezdő szegvényei merednek ki a falból. Ez a hely templom lehetett; sejteni engedik a gót idomú, keskeny ablakok.

Az alatta levő üreg, melyet döngése elárul, talán a hajdani családi sírbolt. Az egyik ablakközén még megvan a kemény cementvakolat s azon a freskófestésű kerubfő.

– Hát mit mondtam önnek Hahn úr? – kiálta fel Lándory diadalmasan. – Hogy a gót építkezés nem mellőzte a freskófestést. Ön ezt mindig tagadta! Tizenkét tudós archaeológgal bizonyított ellenem, akik azt állították, hogy a gót architektúra nélkülözte a freskófestést. Ime, itt van előttünk az élő tanújel.

Péter nagyot bámult. Még ilyennel sohasem vádolták. Hogy ő tizenkét archaeológgal cimborázott volna össze.

– Csakugyan valóság – felelé, megadva magát a tények hatalma előtt.

– Ezt érdemes lenne lefesteni. Mégpedig ugyanazon színekkel.

– Aha!

– De nincs itt a festékesládánk.

– Az pedig szükséges, ha színekkel akarunk mázolni. Talán erdész úr lesz olyan szíves, hogy elhozza.

Az rögtön készséggel vállalkozott rá.

– Addig ön elkészítheti a vázlatát az egész körönd belsejének monda Lándory.

– Mármint én, ugye? – hagyta rá Péter.

Amint aztán az erdőkerülő lépteinek ropogása a törmelék között elhangzott, Péter odaadta a rajzalbumot Lándorynak, hogy rajzoljon bele, amit tehetsége szerint tud, maga pedig elkészíté a zsebbeli lámpást, meggyújtotta benne a kis viaszgyertyát, s a lámpást a bal kezébe, jobbjába pedig a vasbotot fogva, lemászott óvatosan azon a tört résen, mely a hajdani kriptába tátongott alá.

Lándorynak azalatt kellett valamit vázolni a rajzmappába, hogy eredményt mutassanak fel, ha a kastélyba visszatérnek.

De nem sokat végezhetett azon a feladaton; mert az alatta levő üregben, amint Péter elkezdett botorkázni, rögtön valami fenyegető morgás támadt, mely később ordító bömbölésbe ment át. – A medve téli álmára tért már; nincs se zab, se málna. A Lis Blanc grófok kincseit egy ilyen fenevad őrzi: bizonyosan annak az ivadéka, mely címerükben három fehér liliomot tart a mancsai közt, s a Péter most ezzel akadt össze.

Lándory hirtelen felugrott a rajzalbum mellől, s a kövek közé dugott vasbotját ragadva, lebocsátkozék az üregbe.

A Péter lámpájának vége volt már: csak a felülről leható tört világosságnál lehetett még látni, hogy mi történik odalenn!

A felriasztott medve dühösen támadta meg álmai megzavaróját. Péter szerencséjére azonban egy épen álló kőoszlop volt a régi kripta közepén, s ő emellé húzta magát, ügyesen kerülve ki a medve öleléseit, s hátrálás közben vasbotjával védte magát.

Lándory odarohant Péter segítségére, s hátulról kegyetlen nagyot húzott a mackó koponyájára. Más becsületes állatnak a feje szétszakadt volna tőle.

Ekkor aztán a medve otthagyta Pétert, s Lándorynak fordult egész haragjával.

Most azonban Péter került felül, s megint ő kopogtatta a vasbottal a medve tarkóját.

Egyszer aztán ez is átlátta, hogy ennek fele sem tréfa; kivált mikor egyszerre Lándorytól az orrára, Pétertől meg a füle tövére kapott egy köszöntőt, s azt mondva magában, hogy az okosabb enged, nekiiramodott a lejáró résnek, egy ugrással fenntermett a párkányán, s azzal vágtatott bömbölve ki a romok közül, a várkapun át, neki az erdőnek.

A béres ijedtében felfutott a fenevad elől a vadkörtefára; az erdőkerülő azonban két puskalövéssel fogadta a bömbölő állatot; de valószínűleg elhibázta mind a kétszer, mert a medve a lövések után megfordult, s annak a meredélynek iramodott, mely a várromtól csapinósan hanyatlik alá a völgybe. Ott gombolyagot csinált magából, s lehemperedett nagy sebesen, ameddig a meredély tartott: ott nagy hirtelen összeszedte magát, s elbúsultan továbbcammogott.

Ez nagy eset volt. Erdőkerülő, béres, ökörhajcsár, favágók, mind összeszaladtak a csudájára.

Vajon nem ette-e meg azt a két urat ott a várban?

Azok már eléjük jöttek a kapunál. Mind a kettőnek a kabátja össze volt tépve meglehetősen; de nagyobb bajuk nem történt.

– No, hát hol a festékes láda? – kérdé Lándory a csősztől.

– Itt van tarisznyástul.

– Dejsz én nem festek itten – debachált Péter –, ahol az embert medvék akarják megenni! Ha ezt az egész várat nekem adják!

Nagyon jól adta a megijedt piktort.

– No, hát majd festek én! – duzzogott Lándory, átvéve a tarisznyát a festékesládával, s ment vissza a köröndbe.

Mikor onnan megint előjött, már akkor a festékesláda helyett a Lis Blanc szekrény volt a tarisznyában.