Monsieur de L’âne doré

– Fogadjunk, Péter, száz forintban egy garas ellen, hogy engemet Franciaországban mindenütt „Arany szamár”-nak fognak nevezni – monda Lándory.

Péter a fejét rázta.

– Az ellenfogadás részemről könnyelmű elpazarlása volna a garasoknak.

(Világos a „beleesés”. Csak egy betű különbség: Lándory L’áne doré.)

Az úr úgy bánt a szolgájával, mint ahogy legbenső barátjával szokott az ember bánni, s a világ előtt az úr és cseléd közötti viszonyt csak Péter feszes magatartása tanúsítá – meg a leborotvált bajusz. – Különben a régi gazdájánál is úgy volt szoktatva.

Lándory még Bécsből írt monsieur Boisgoberry-nek, a seigniers-i souspréfet-nek, útra kelte előtt; tudatva vele, hogy a Lis Blanc-szekrény megkerült: az elveszett ékszerek s a zárt végrendelet benne vannak. Ő azokat személyesen fogja elszállítani Seigniers-be: kéreti tehát a souspréfet urat hogy hivatalos hatáskörénél fogva, a meghalt gróf hagyatékának praesumptiv örökösét és praetendenseit e levél kelte után számítandó nyolcadnapra hívja össze a seigniers-i maire hivatalába, ahol részéről az átadásnak meg kell történni.

„Akkor” nyolc napot kellett számítani a párizsi útra: Génuán, Marseille-en keresztül.

Különben Lándory nem ment egyenesen Párizsba, hanem Versailles-ban állapodott meg; ott egy napot időzött, az igazságügy miniszternél kihallgatást nyerve, s onnan utazott el, pontosan a kijelölt napon Seigniers-be.

A seigniers-i uradalom az Isle-de-France-ban fekszik – egész napot tartott az odautazás – a rendkívül rossz út miatt.

Valóságos inzultus és rágalom ilyesmit kimondani. Franciaországban „rossz utak!” – Hát ezek olyan „ad hoc” rossz utak voltak. A seigniers-i birtok ura hírhedett volt a nagyszerű haltenvésztéséről; egyik nagy jövedelemforrása ebből fakad.

Párizs körülzárolása alatt Mr. Boisgoberry souspréfet úr stratégiai elővigyázatból átszakíttatta mind a halastavak gátjait, azok aztán alaposan megrontották a chaussée-kat; történetesen azonban a németeknek nem esett a hadműveleti tervükbe a seigniers-i kastélynak a megostromlása, mert különben ők majd helyrehozatták volna az országutakat. Így tehát Boisgoberry úrnak megmaradt az a boldog tudata, hogy intézkedései miatt nem taposhatták meg idegen lovak patkói a seigniers-i virányokat. Csakhogy az idegen eltávozta után megint a saját lovai is csak nagy bajjal járhattak rajtuk. Az utak helyreállítása sok pénzt igényelt; az uradalom pedig per alatt is volt, bírói gondnokság alatt is volt: a jövedelem élvezőjének, Alfréd De L’Aisne vicomte úrnak sokkal élvezetesebb kiadásai voltak, mint hogy azok mellett még útcsinálásra is vesztegethette volna a pénzt. A bérlők hevenyészett faderekakból átjárókat készítettek a felvettetett hidak helyébe, s more barbaro, ahol járhatatlan volt az út, kicsaptak a gyepre. A maire és a souspréfet még nemigen mertek parancsolgatni, mert nem tudhatta az ember, hogy ki lesz az úr ebben a zavaros világban.

A helység, mely az uradalomnak a nevét adja, csinos kis mezőváros szép városházával, prefektúrával, tisztességes vendéglőkkel ellátva. Ezeknek egyikébe szállt meg Lándory, sárpettyektől alig lát szó bérkocsijával.

Ott megtudta, hogy Lis Blanc grófnő is ugyanoda van szállásolva leányával, társalkodónéjával és többrendbeli cselédjével együtt. De L’Aisne vicomte pedig az átellenben levő fogadóban tanyázik.

Az történt, hogy erre a napra mind a ketten kiadták a meghívókat – egymásnak: kölcsönösen magukat tartva a gazdának, s a meghívottat a vendégnek.

Ebből aztán az lett, hogy egyik sem szállt a kastélyba, s egyik sem gondoskodott a vendéglátásról, ami egészen természetes volt.

Lándory bejelenté a megérkezését a mairie-n, s ott tudomásul vette, hogy déli tizenkét órakor lesz a hivatalos tárgyalás ez ügyben, amikorra szíveskedjék megjelenni, a corpus delictivel együtt. Egyéb látogatást nem tartott szükségesnek.

A hotelbe visszatérett találkozott a lépcsőn két hölggyel, kik lefelé jöttek. Mind a kettő mély gyászban volt, arcaik sűrű fátyollal takarva. Az egyik, aki termetére fiatalabbnak látszott, úgy haladt el mellette, hogy az arcát sem fordítá felé; hanem az idősebb megállt, s az arcába nézett; még vissza is fordult.

Lándory azt hallá suttogni: „Ez ő!”

Ő is kitalálhatta, hogy ezek „ők”.

Egy óra múlva ismét találkozhatott velük a hivatalszobában. Szokása szerint ő volt a legelső a megjelenésnél, kísértetve Péter által, ki a kincsesszekrényt a táskájában hozta utána.

Még akkor csak a jegyző volt ott, egy fiatal provinciális gavallér, aki nagyon el volt merülve a hírlapolvasásban, s emellett folyvást fredonnírozott, mintha csupa chansonette-eket olvasna.

Másodiknak érkezett meg a maire: egy köpcös kis bonhomme, ki nem késett azonnal ismeretséget kötni a külföldi jövevénnyel, s végül meghívta őt szalonkavadászatra.

A harmadik lett a plébános, a néhai gróf gyóntatója, egy szikár termetű, finom, sovány arcú tipikus alak, ki minden jelenlevőnek lekötelező szavakat igyekezett osztogatni, és sohasem oda nézett, ahova beszélt.

Az új ajtónyílásnál a két lefátyolozott hölgy lépett be.

Azoknak már udvariasan szökött eléje a fiatal jegyző, s odavezette őket a számukra elkészített pamlaghoz.

Azután jött egy gazdatisztforma egyéniség, aki meghúzta magát egy széken, s igyekezett magát semmi irányban nem kompromittálni. Valószínűleg egyike a tanúknak.

Jövetelét előre hirdeté a következő, a Szép Helenából énekelve a „Kréta szigetre! Kréta szigetre!” áriát. Ez volt Alfréd vicomte. Sztereotip mintája a „gommeux”-nek.

(Legújabban ez a név váltotta fel a petit crevé-t.)

Mikor belépett, meglátta az idegen alakot, s miután a többieket mind személyenkint ismeri, elég leleményes volt kitalálni, hogy „Ez ő!” Feltette a „pincenez”-ét az orrára: úgy vette szemügyre.

Lándory aztán megértette vele, hogy minden médaillonnak két oldala van, s kinézett az ablakon.

Erre aztán a vicomte odasasírozott a hölgyekhez, félrekomplimentozta az útjából a kis jegyzőt, s elkezdett causírozni: olyan vidám enyelgő modorban, mintha a legjobb egyetértés hozta volna őket ide össze; az éltesebb hölgy elfogadta a társalgást, s a fátyolát egész az ajkáig felveté az arcáról. – Arról enyelegtek, hogy melyikük fogja ma a másikat szívesen látni „dîner”-re a kastélyban.

– Hát önnek mi véleménye van, De a grófnő? – szólítá meg az ifjabbat. – Az volt az elvált felesége.

– Nekem mindegy! – volt a válasz.

Ez volt az első hang, melyet hallott ez ajkakról Lándory.

A hölgy hangja hasonlított Rachel Felix asszonyéhoz, az a visszadöngő hang, amely olyan mély, mint a férfié, de tele lágysággal, érzéssel.

Utolsónak érkezett meg, mint illendő, Mr. Boisgoberry, a souspréfet; magas termetű, gyomros, tekintélyes alak; kopasz fej, a homlokon egy csomó üstök, mely magát keményen védelmezi, midőn körüle már simára letarolva a mező; arca leborotválva, két oldalszakáll kivételével: élénk meghazudtolásaul a hivatalszoba falára felakasztott arcképnek, melyen a souspréfet úr erősen kiviaszkolt bajusszal és hegyes szakállal ékeskedik. Hanem hát mikor azt festették, még a császár Párizsban volt. Most pedig már… Chislehurst! A köztársaság elnöke nem visel bajuszt, csak pofaszakállt.

A főhivatalnok udvariasan üdvözli a jelenlevőket: megtartva a rangelsőbbséget. Lándory úr már bemutatta magát nála a nap folytán, a mögötte álló Pétert, mint esetleges tanút jellegezve. Rögtön hozzáfogott a hivatalos eljáráshoz; felvette a háromszínű vállszalagot, s leülve a rácsozott hivatalasztalhoz, helyet kínált a jegyzőnek az asztal másik oldalán. S azzal előadá a hivatalos ténykedésnek az okait és céljait, ékesítve a tényállást patétikus megjegyzésekkel s költői magyarázatokkal. Ez már sablon a souspréfet úrnál. Fantasztikus feldíszítés nélkül s a geográfia, topográfia és etnográfia adatainak tetszés szerinti idomítása nélkül ő már tény állást megállapítani nem tud.

Elmondá, hogyan hatoltak be a rablók a seigniers-i kastélyba, hogyan vitték el a meghalálozott gróf ékszeresszekrényét, melyben a család egymilliót érő gyémántjai voltak; és azonkívül, a gróf által a jelen levő tanúk bizonyítása szerint, pótvégrendeletnek nyilvánított, lepecsételt irat. Ennek következtében a korábbi végrendelet lőn végrehajtva, mely a gróf fiának kizárásával De L’Aisne Alfréd marquis-t teszi általános örökössé; aki a birtokba és kastélyba a formaságok mellett be is helyeztetett. Azonban a rablást elkövetett bandának a feje Ausztriában az ottani főinkvizítor, Mr. Bertalan de Lándory által elfogatott, convicáltatott, s e kitűnő prestidigitateur által, a hipnotizmus segélybe vétele mellett, a kincsesláda rejtekhelye kitudatott; mely is feltaláltatott a Volga melletti Trente cinq tartomány egyik várromja pincéjében a jelen levő főinkvizítor által; ki ezt személyesen ideszállítá. Ezennel hivatalosan felszólíttatik, hogy a magával hozott corpus delictit tegye le a prefectura asztalára.

Minderről a kis jegyző által protocollum lett fölvéve.

Lándory inte Péternek, hogy tegye le a szekrényt a rácsos asztalra.

A szekrény előtűnésével valami csendes suttogás zúgott végig a jelenlevők során.

– Felhívom a meghívottakat, akik jelen vannak – folytatá a souspréfet –, hogy konstatálják a szekrénynek az azonosságát. Nem szükség önök előtt magyarázatot adnom az iránt, hogy egyike a meghívottaknak, az ifjú marquis Lis Blanc Lyonel miért nem jelenhetett meg ez órában. Ő főhadnagy volt a tizenkettedik huszárezredben; – a sedani katasztrófa elmondja a többit.

Itt reszketett és elhalt a szava a derék férfiúnak, a zsebkendőt nem ok nélkül helyezte maga mellé az asztalra.

Lándory felnézett a plafonra. Bosszantotta ez a hamis pátosz. Ő tudta, hogy miért nem jöhet ide Lyonel marquis.

A jelenlevők mind elismerték, hogy ez a valóságos Lis Blanc-szekrény.

Ez a hivatalos tény tehát be volt fejezve.

A souspréfet felkérte a jegyző urat, hogy szíveskedjék felolvasni az általa megírt protocollumot, aminek a fiatalúr tehetsége szerint megfelelt, nagy igyekezetet fejtve ki a saját kalligráfiájának a lehüvelyezésében.

– Van rá a jelenlevőknek észrevétele? – kérdé a souspréfet.

– Nekem van – mondá Lándory.

– Tessék előadni.

– Holmi apró helytelenségeket is óhajtanék kiigazítva látni. Például ha a tisztelt jegyző úr a nevem végére y-grec-t kegyeskednék írni „é” helyett. Megaranyozva még nem vagyok. (Nagyon jó! – szólt bele az elnök.) Azután, ha lehetne Ausztria helyett Magyarországot. („Az nem lényeges dolog!”) Továbbá, hogy nem a Volga, hanem a Vág mellett fekszik a várrom, ahol a szekrény feltaláltatott. („Az irreleváns dolog”) S a vármegye neve nem Trent cinq, hanem Trentsin, francia ortográfiával „Traintchine”. („Van-e még valami baj?”) És hogy én nem a hipnotizálás, se nem clairvoyance utján tudtam meg a szekrény rejtekhelyét.

Már ebben nem engedett a főúr.

– Ah! Ezt mi nagyon jól tudjuk. A hírhedett Hermann s a még híresebb Houdin e téren a csodákig vitték az ügyességet. A hipnotizmus egy tudomány, uram, mely egykor a bírói vizsgálatot fölöslegessé fogja tenni. Fluidumok, médiumok ismeretesek előttünk.

– No, hát legyen úgy – hagyta rá Lándory. – Azonban amit kifogásolok az egész expozéban, tehát nemcsak a jegyzőkönyvben, az egy hézag. Ki méltóztatott hagyni, hogy az elrabolt tárgyak közt volt még e kincsesszekrényen kívül egy értékpapír-csomag is, mely ötszázezer frankot képviselt. Ezt szeretném beleiktattatni.

Ez meg már éppen heves forrásba hozta Boisgoberry úr vérét! Hibát találni az ő expozéjában.

– Azt mi jobban tudjuk, uram. Ami nincs itt, az nem tárgy. A végrehajtott végrendelet utolsó alineája így szól: Az ötszázezer frankot képviselő értékpapírjaimról külön codicillusban rendelkeztem. Ilyen codicillus pedig nem került elő. S mivelhogy sem örökséget képező tárgy, sem ahhoz igényt tartó hagyományos nem létezett: annálfogva azt a hivatalos jelentésbe belefoglalni sem lehetett. Ezt mi jobban tudjuk, uram!

– Nekem okom volt azt a megjegyzést tenni – mondá Lándory. – Most lássuk a láda tartalmát. Nyissa fel, jegyző úr – intézkedik az elnök.

A kulcs bele volt dugva a szekrény zárába. Hanem a jegyző hiába forgatta azt jobbra-balra, az nem nyílt ki. A család jelen levő tagjai sem tudtak felvilágosítást adni a zár megnyitásának módjáról: sem a tiszttartó, sem a pap, ki többször látta a szekrényt az öreg gróf által kinyittatni, anélkül, hogy a furfangját eltanulhatta volna.

Mindenki megbukott a kísérlettel, még a gépgyárból előhívatott műlakatos is.

– Talán az én emberem majd ki tudja nyitni – mondá Lándory, mikor már megunta a kínlódást nézni.

A Péter aztán egy perc alatt felnyitotta a szekrény felső födelét. Az alatt még csak a második födél volt látható, minden zár nélkül. – Hát ez hogy nyílik fel?

– Azt is az én emberem fogja megmutatni.

– Hát ő azt honnan tudja?

Lándory iróniás mosollyal mondá:

– A hipnotizmus. Tetszik tudni.

Mr. Boisgoberry csiklandozva kezdte magát érezni. El kellett fogadni a választ a saját nyilvánítása alapján.

– Eszerint ön már szemügyre vette a szekrény tartalmát. Ki adott önnek erre jogot?

– Tetszik tudni: a „nagy inkvizítor” vagyok.

– Akkor a felelősség önt terheli a szekrény tartalmáért.

– Kifogást tehetnék ugyan a felelősség ellen: miután az egész szekrény előbb azon homályos gentleman kezében volt, aki ezt innen elvitte, s a felnyitás titkát az is jól tudta, s eszerint azt vehette ki belőle, ami neki tetszett. Azonban elvállalom a felelősséget, miután meggyőződtem róla, miszerint a gróf saját kezű jegyzéke szerint minden megnevezett tárgy együtt van benne.

Azzal odaszólt Péternek magyarul, hogy nyissa fel az alsó tábláját is a szekrénynek.

Az is megtörtént.

Akkor a hölgyek is felkeltek a pamlagról, s odamentek az asztalhoz. A kíváncsiság diadalmas versenytársa minden emberi indulatnak. Még a fátyolaikat is hátravetették az arcukról.

A jelenlevők mind összedugták fejeiket az ékszerek bámulatára. Az elnök egyenkint szedegette azokat elő a szekrényből, a maire olvasta a tárgyjegyzéket, s a jegyző írta azoknak a megnevezéseit a protocollumba. Ez eltartott másfél óráig.

Az elragadtatás általános volt.

Bizonyára kár lett volna ennyi kincsnek ottmaradni eldugva – a Volga mellett!

Legnagyobb tetszést vívott ki a fekete gyémánt.

– Ha a végrendelet engem tesz az ékszerek urává – mondá Alfréd Médeának –, én a fekete gyémántot a grófnőnek fogom felajánlani.

– Sajnálom, hogy a jóakaratot nem viszonozhatom – mondá a fiatal grófnő –, miután az egész a bátyámé.

– Talán még nem? – mondá a vicomte hideg, kegyetlen gúnymosollyal. (Ő is tudta, hogy hol van Médeának a bátyja.)

Végre rákerült a végrendeletre is a sor.

Az ezt lepecsételt tanúk sorban mind elismerték, hogy ez volt a nekik bemutatott irat, s az elnök konstatálta, hogy a pecsétek sértetlenek.

Akkor azután ő saját maga felmetszette a pecséteket.

A végrendelet egy egész ívnek az első lapját betöltötte, mind a meghalt gróf keze írásával.

Elő volt benne adva, hogy ezzel a korábbi végrendelet megsemmisíttetik. Az okok megszűntek. Lyonel családot alapított: egészen atyjának akarata szerint. Annálfogva a kitagadás visszavonatik, s Lyonel általános örökössé lesz kinevezve.

Azonban a hagyományozó nem tett le a skrupulusairól. Jónak látta körülzáradékozni a végrendeletét. Sok mindenféle esetre gondolt előre. Lyonel nagykorúságáig Sidonia grófnő marad a teljhatalmú gyám, aki a birtok jövedelméből annyit juttat a mostohafiának, amennyit jónak lát. Lyonel csak a 24-ik éve elértével veszi át a birtokot, melyre a mostohaanyjának stipulált életjáradék be lesz táblázva. Médea grófnő megkapja az apai birtokát Erdélyben; neki hagyományozza a gróf az atyja beváltott adósleveleit.

Ellenben következtek azok az esetek, amelyekben Lyonel ismét elveszíti az apai örökséghez való jogát, s helyébe lép az első végrendelet hagyományosa, De L’Aisne Alfréd marquis.

Ilyen eset az, ha Lyonel a római katolikus vallást elhagyná, s akármi más hitre térne által.

Hasonlóul, ha valamely olyan hatalomnak a szolgálatába állna, mely Franciaország ellensége.

Éppenúgy az egész birtok szállni fog De L’Aisne Alfréd marquis-ra, ha Lyonel törvényes utód nélkül halna el. Itt következett egy marginális jegyzet: Hasonló beszámítás alá esik a „polgári halál” is.

Ellenben: (ez a pont arra nézve, aki a viszonyokat nem ismeri, a hóbort színét viseli magán) ha Lyonel valamely egyházi rendbe találna belépni, például a máltai lovagok rendébe, akkor azonnal kapja meg a birtokot szabad rendelkezésére, még ha a nagykorúságot el nem érte volna is.

(Ehhez már csakugyan clairvoyance kellett!)

Az aláírás biztos, szilárd kézvonással odakanyarítva.

Mikor a négyrét hajtott ívet szétnyitották, annak a belsejéből még egy vékony papírlapra írott pótrendelkezés került elő.

Ez volt az említett codicillus.

Ebben a hagyományozó a készpénzével és az értékpapírjaival rendelkezik.

Ez utóbbiakból kétszázezer frankot hágy Sidonia grófnőnek, százhatvanezeret De L’Aisne Alfréd unokaöccsének; a többit jótékony célokra; szolgáinak, tisztviselőinek, gyóntatójának húszezer, Hermione kisasszonynak tízezer frankot; a végrendeletet végrehajtó souspréfet-nek szintén annyit.

– Eszerint „ennek” mégiscsak bele kell jönni a jegyzőkönyvbe mondá Lándory.

A souspréfet úr még mindig védeni akarta a pozícióját.

– De hát mit ér a bőkezű hagyományozás, ha senki sem tudja, hogy hol kapható az ötszázezer frank papírban?

Többen is visszhangoztak neki: Alfréd meg a pap.

– Gombát ér! Heringfejet ér.

– Én tudom, hogy hová lett, és hol kapható meg – szólalt meg Lándory.

Ezzel egyszerre az általános érdeklődés tárgyává lett.

– Ő tudja! Hát miért nem mondja?

– Ha megengedi a souspréfet úr, hogy előadjam.

– Nagyon kérem. Tessék ide mellém leülni.

A főúr maga húzta oda Lándory számára az asztalhoz a széket; amelyet sietett alája tolni Alfréd marquis.

Hisz ez derék férfiú!

– Legyen szíves előterjeszteni becses véleményét.

– Tehát az én véleményem szerint az az ötszázezer frank a Traumhold bécsi bankár tömegében található fel; akinél azt a rablást elkövetett Monterosso letéteményben hagyta. Erről nekem biztos tudomásom van.

– Tehát mégis ér valamit a codicillus! – rebegé a souspréfet úr.

– Van Isten az égben! – sóhajtá fel a plébános.

– Ön valóban nemes szívű férfiú – nyilvánítá ki véleményét Alfréd marquis minden indokolás nélkül.

Az indokolást egyébiránt Lándory kitalálhatta. „Traumhold bankár leánya neje volt Lándorynak; most Lándory a neje virtualitásainak az örököse; nagylelkűség tőle, hogy felfedezi, miszerint a rá néző hagyatékot félmillió franknyi idegen vagyon terheli, amidőn a letéteményező maga nem jöhet elő azt visszakövetelni.”

Lándory nagyszerű volt a vállvonogatásban. Az embert nem kell azért megdicsérni, hogy nem lop.

– Igazítsa ön ki rögtön y-grec-re Lándory úr nevének végbetűjét! – rivallt rá a souspréfet úr a kis jegyzőcskére, mely parancsnak az rögtön igyekezett eleget tenni.

– Úgyszintén a „L’Autriche”-t igazítsa ki „La Bulgarie”-ra.

– Inkább La Hongrie-ra, ha úgy tetszik – esedezék Lándory. A kis jegyző aztán odaírta neki „Lohengrin”-t.

– És én most ezzel feladatomat befejeztem – monda Lándory az elnökhöz fordulva –; nem kívánja ön további személyes jelenlétemet?

A souspréfet ünnepélyesen kinyilvánítá, hogy meg van elégedve monsieur Lándory eddigi hozzájárulásával ez ügy kibonyolításához, s ezért neki a hatóság nevében köszönetet szavaz: az utazási költségei, napidíjai és a többi, végzésileg fognak megállapíttatni.

Lándory erre azzal válaszolt, hogy mindezekről lemond: utazását tanulmányozási célból tette; a többi pedig „nobile officium”.

Azzal kurtán üdvözölte az ott maradókat, Péterrel együtt elhagyta a prefecturát.

Nem mentek egyenesen vissza a hotelbe, hanem egy sétát tettek a platánsorral szegélyezett folyócska partján végig.

– Különös az – szólalt meg Péter –, hogy az érdekelt felek közül az egyik nem mutatott jókedvet, a másik nem tüntetett bosszúságot a végrendelet felolvasásakor; pedig azt már a legrosszabb vaudeville-író is utasításba tette volna a szereplő színészeknek, hogy a végrendelet felolvasása után „nyertes fél arca sugárzik, vesztes félé elsötétül”.

– Hátha ezek jobb színészek. De más alapja is van az egykedvűségüknek. A végrendelet egy pontja De L’Aisne Alfrédnek adja vissza a Lis Blanc birtokot azon esetre, ha Lyonel akár testi, akár polgári halállal tűnik el a világból. Márpedig – ez órában – mind a nyertes, mind a vesztes félnek nagy oka van azt hinni, hogy Lyonelt a két baleset közül az egyik utoléri. A grófnő diadalát lehűti a rettegés, a marquis bánatát enyhíti a reménykedés.

– Ezt figyeltem meg mind a kettőnek az arcán, midőn önnel voltak szemben. Hanem azt csakugyan nem tudom kitalálni, hogy a fiatal grófnőnek mi oka lehetett azokat a csodaszép szemeit olyan öldöklő modorban forgatni ön ellen, mikor néha egy pillantást vetett felé? Majd kitudom én azt, csak egy olyan magam rangjabeli gentlemannel akadjak össze a társaságból.

Lándory most egyszerre ezzel a kérdéssel lepte meg Pétert:

– Tudsz te lovagolni?

– Arra, hogy az akadályversenyen pályázzak, nem vállalkozom, hanem ha egyszer a nyeregben ülhetek, nem maradok le róla.

– Akkor szerezz ma estére egy hátaslovat a városban; s végy lovaglócsizmát és ostort magadnak.

Mikor a hotelbe visszakerültek a sétából, már akkor mind a két átellenes vendéglő udvarán mosták a sáros hintókat a szolgák, s a kocsisok jártatták a lovakat. Tehát az uraságok már a kastélyban vannak. Az új statutio végbement.

A lépcsőházban már ott várt egy ezüst vállzsinóros inas Lándoryra. Levelet hozott neki a grófnőtől.

A levélben meghívás volt a mai ebédre a Lis Blanc kastélyban a déli egy órára.

Lándory válaszolt, köszönte a meghívást, ott lesz.

Péter utánament az inasnak.

Jó vártatva visszatért, s hamisan hunyorítva a fél szemével:

– Mindent tudok – mondá. – Egyszerre jó pajtások lettünk a kollégával. Régi cselédje volt a grófnak (a grófné zsoldjában). Kíváncsi volt rám.

– „Te vagy az a méregkeverő?” – kérdezé tőlem.

– „No, hát hogyne volnék az?”

– „Akkor kollégák vagyunk. Én is sok mérget kevertem a gazdámnak, amitől az hamarébb ment a pokolba. Ez a te gazdád ugye bűvész halottfeltámasztó, ördögidéző.”

– „A bizony!” – Én aztán rágalmaztam önt egész lelkesedéssel. Ez viszontlelkesedést idéz elő. – „Hát ti a korcsmába tértetek vissza ekvipázsaitokkal?” – kérdezém. – „Nincs istálló a kastélyban?”

– „Istálló csak van! De se egy szál széna, se egy szem zab.”

– „Hát nem tartott a marquis lovakat?”

– „Odabenn Párizsban. Azokat megették az ostrom alatt. A régi gazdámnak, Lis Blanc grófnak hírhedett écurie-je volt. Hámos lovai, arab paripái, különösen a gazdasághoz való trakéni ménei jutalmat is nyertek a világtárlaton. De amint a marquis átvette az örökséget, az egész ménest, istállót mind eladta; a grófnak derék rambouillet nyája volt: azt is mind ezüstre váltotta fel. Most aztán (az ajtón keresztül hallottam) a grófnő és a marquis, amint a beiktatás után magukra maradtak a belső szobában, csúnya nagy perpatvar támadt közöttük. A grófnő szemére lobbantotta a marquis-nak, hogy mind elpocsékolta a gazdasági felszerelést, lovakat, juhokat, teheneket. – Erre aztán azt vágta vissza neki a marquis, hogy »Ön éppen azt teheti a Lis Blanc gyémántokkal, hogy mikor én kapom vissza az uradalmat, csak az üres szekrényt találjam.«”

– „Azt meg is fogom tenni!” – mondá a grófnő. – „Akkor jó lesz önnek sietni a vásárral, mert a versailles-i bonhomme-ok piacra akarják dobni a koronagyémántokat, s akkor ennek a csemegének nagyon leverik az árát.”

– „A gutát! Ilyen hangon beszélnek egymással?” – mondám én. – „Ez még hagyján!” – monda ő. – „De azt láttad volna, mikor a souspréfet, aki az új (de régi) örökösöket beiktatta a birtokukba, s a kulcsárt előre bocsátva, egyenkint nyitogattatá fel az ajtókat, bevezette őket a termekbe, s nagy pofával hirdetve, hogy íme, mindent a régi rendben találtak: hát ott is folyvást azon veszekedett az öreg grófnő a marquis-val, hogy az eredeti festményeket kicserélte müncheni másolatokkal. Ezen patvarkodva el-elmaradtak egy-egy gyanúba vett Rembrandt-képnél. Pláne egy rámánál, amelyben egy Meissonier szemtelenül helyettesítve volt egy olajnyomattal, csaknem hajba kaptak, úgyhogy utoljára a souspréfet-nek nem maradt más vezetnivalója, mint az ifjú grófnő. Az meg csak ődöngött, a fejét erre-arra hajtva, mintha nem is tudná, hol jár? Egyszer aztán, amint egy ajtót felnyittatott a souspréfet, lekötelező mosolygással mondta, ahogy szoktak az ilyen hivatalos urak: »Ez pedig itten a grófnőnek a hálószobája!« Tudod? Az a nászéji szoba. A közepén egy feldöntött asztal, összetört porcelánok, szétgurult poharak társaságában, mellette egy Nílus-kék atlasszal bevont causeuse, mely világos tanújelét hordta magán annak a katasztrófának, mikor valaki többet ivott, mint amennyit megbírt; – no iszen, azt a képet, azt a szemet láttad volna, amit Dea grófnő mutatott erre a látványra! Hej, hogy csapta be azt az ajtót a souspréfet úr orra előtt, s azzal megfordult a sarkán, s kiszaladt az erkélyre. – No, majd beszélek én még neked erről a nászéjről, mikor egyszer együtt keverjük a mérget: abszintet, veres borral! Ma estére aztán jól kicsípd az uradat; mert sok szem megakad rajtat”

Lándory utánagondolt a Péter által elmondottaknak. Végigmenve az egésznek során, kezdte megérteni azoknak a félelmes szép szemeknek fenyegető ragyogását.

…Ha azt tudják, hogy Pétert mint elítélt méregkeverőt hozta ki a börtönből Lándory, akkor az ő életének megelőző körülményeiről is jó értesüléseiknek kell lenni…

..ha az a szó, amit Hermione kisasszony az öreg Lis Blanc grófnak elmondott – „egy olyan férjnek való ritka példányról” – Médeának is fülébe jutott…

…s ha szóbeszéd tárgya volna az, hogy egy jámbor szamaritánus, ki két évig ápolt gondosan egy hitvest, a Közép-tengernek egy szigetén elzárkózva a világtól…

…akkor aztán könnyű megérteni, mit beszél az a lefelé nyíló szem, az a középen felnyíló száj, mely fehér fogait mutatja: „Vigyázz! Ez éget! Ez harap!”

Mégis be mert lépni ennek a szép fenevadnak a ketrecébe! Sidonia grófnőre nem volt semmi meglepő sem a végrendeletben, sem a codicillusban. Mindkettőnek a tartalmát ismerte lényegében Lis Blanc házipapja, s ez közölte azt a grófnővel. Úgyhogy a grófnő egész felkészülten jött már Seigniers-be. Előreküldte a szakácsát a statutió lakomájához szükséges minden felszereléssel; még virágokról is gondoskodott. Az akkori divat szerint az étkezőasztalt telehintették üvegházi virágokkal. A porcelán, ezüstnemű is megfelelt a pompás menünek. – Hasonlított ez a lakoma a debreceni bűvész Hatvani professzor vendégségéhez, ki egy üres konyhából a szultán ebédjét hordatta elő a szolgaszellemeivel.

Csupa férfitársaság volt, a két háziúrnőt kivéve, kik együtt vitték a „honneurs”-öket. A városka notabilitásai: a helyőrség parancsnoka segédtisztjével, gyárosok és szállítók, akikre az uraságnak szüksége van.

Lándoryt mindenki sietett protezsálni. Először mindenki meg volt lepetve, hogy nincs turbán a fején, sarkantyús csizma a lábán. Azt, hogy franciául hall és beszél, természetesnek találták. És aztán aki csak előfoghatta, mind iparkodott vele még az ebédhez ülés előtt megismertetni a legközelebbi múlt idők szenzációs eseményeit.

Még mindig a commune leveretése volt a kedélyeken uralkodó tárgy, ahhoz tudott mindenki valami új adattal szolgálni. Talán hallottak róla már valamit, hogy itt van egy csodaember, aki két esztendeig nem olvasott újságot. Lándory hallgatta mindazt áhítatosan, mintha csupa újdonság volna rá nézve. Majd a hölgyekkel váltott néhány szót, s azon az alapon, hogy Médea grófnő atyai részről a magyarokkal rokon, beszélt neki egy pár érdekes apróságot arról az országról, ahol a birtoka fekszik. A grófnő még emlékezett vissza a gyermekkorából arra a vidékre. Csakhogy igen messze van. Két nap kellett kocsin ülni, s egy helyütt, ahol elvitte a hidat a megáradt folyam, tutajon átkelni. Lándory kellemes újdonságot vélt a grófnővel közölni, amidőn értesíté, hogy oda most már vasút vezet; a pályaház ott van a kastély parkja végében: egy nap alatt Budapestről oda lehet jutni. A főváros is sokat változott azóta, hogy a grófnő utoljára látta. Most egy sugárutat törnek rajta végig, mely a párizsi Boulevard Sebastopollal akar valaha versenyezni. – Erre csak egy iróniás mosoly felelt, és azon száraz válasz, miszerint a grófnő nemigen reméli, hogy akár Magyarország fővárosát, akár az erdélyi kastélyát valaha meglássa.

Itt azután el lehetett szakítani a beszélgetés fonalát.

A komornyik jelenté, hogy fel van tálalva, s szétnyitá az étterem kettős szárnyajtaját. Lándoryt az a kitüntetés érte, hogy Sidonia grófnő az ő karján vezetteté magát az asztalhoz; ezzel Alfréd ellen is tüntetett, ki rangra előkelőbb volt, és közeli rokon, s ma reggel még ura ennek a kastélynak. Talán éppen azért! Alfréd azzal akarta elpalástolni a mellőztetést, hogy Médeát vezesse az asztalhoz (hiszen felesége volt!), de azzal is elkésett, mert az meg már akkor a souspréfet karján csüggött.

Az asztalnál is ez a rend volt megtartva. Az asztalfőn Sidonia grófnő, jobbról mellette Lándory, balról Boisgoberry úr, amellett Médea grófnő, azon túl a colonel, Lándory szomszédja volt a maire. Alfréd az asztal túlsó végén foglalt helyet, mint ex-házigazda. Tehát Lándory csaknem szemközt volt Médeával.

A jó borok felnyitották a nyelveket. A „Château-Laffitte”-nál még a conjectural-politika járta: vajon Joinville és Aumale hercegek belépnek-e az assemblée-ba? Vissza fogják-e kapni a birtokaikat? Sikerül-e Dupanloup-nak a Bourbonok két ágát egymással kibékíteni? Mit jelent Franclieu marquis támadása az orleanisták ellen a legitimisták nevében? Találkozott-e Thiers a hercegekkel, vagy végképp szakított az orleanistákkal? Megbukik-e Thiers Gambetta heves támadása miatt? Hát Daru rohama Jules Favre ellen a napoleonidák érdekében biztat-e sikerrel? – Az „Haute Sauterne”-nél már az aktuális politika terére szálltak át: meddig marad a pápa Rómában? Sikerül-e Plon-Plonnak a korzikaiakat meghódítani? Volt, aki már azt is tudta, hogy meg is bukott Ajaccióban irgalmatlanul a „vörös herceg”. A „grand vin”nél pedig már egészen tűzbe jöttek a fejek, s belemélyedtek a pártpolitikába; szomszédok és átellenesek, ki-ki a maga jelszavára koccintott, hogy csak úgy tört bele a pohár! Egynek a zászlója trikolór volt, a másiké fehér, a harmadiké a császári sas; volt, akinek a veres zászló tetszett.

Az erdei szalonka után a souspréfet úr poharat emelt az új birtokosokra, a két grófnőre: ahogy szokás; azután a volt birtokosra, ki nemes lemondással hajolt meg a törvény előtt, ahogy illik; és végül a család hírneves vendégére, Lándory úrra, ahogy a méltányosság hozza magával.

A tószt rövid volt és szép.

A felköszöntésre Alfréd is odajött az asztal túlsó végéről „rokonaival” poharat érinteni; mely udvariasságot Sidonia grófnő azzal viszonzott, hogy ott marasztotta a marquis-t, helyet adva neki az asztalfőnél maga mellett, úgyhogy Alfréd most már a grófnő és Lándory közé jutott.

Mikor a pohárcsörgés elhangzott s a souspréfet úr leült a helyére, poharát még egyszer Lándoryéhoz koccintva: egyszer csak eszébe ötlött valami.

– À propos! Hát azzal a húszezer frankkal mi történik, ami a prefektúránál le van téve, jutalmul az elrabolt kincsek és végrendelet kézrekerítőjének?

Lándory nem bánta volna, ha azt nem itt, az ebédlőasztalnál hozták volna elő.

– A felfedező nem akarja magát megneveztetni – felelt a kérdésre szárazon.

– De azért a kitűzött jutalmat mégis valakinek ki kell adni: ez a világ végéig nem maradhat a közpénztárban, mint az Ahasverus kincse.

– Tehát legyen átadva ez összeg azoknak a szegény gyermekeknek, akik Párizs ostroma alatt árván maradtak.

Ez a nyilatkozat általános helyeslés moraját idézte elő az asztaltársaságnál.

Sidonia grófnőnek az arca még az alatt a remek émail alatt is, mely az Elysée titka volt, elvörösödött.

– Akkor mi ez összeghez még egyszer annyit adunk a leányommal – monda büszkén.

Ez volt a tromf.

– De akkor mégiscsak meg kell nevezni valami emberi nevet, hogy ki adja ezt a pénzt! – erőlteté a maga jussát Mr Boisgoberry.

– Írja ön a mi összegünk alá e nevet: „Médea”.

– És az öné alá, monsieur Lándory?

– Az enyim alá pedig ezt a nevet: „Godiva”.

Egyszerre, mintha megbénult volna az egész társaság, mindenki elhallgatott. Hisz azt már mindenki elmondta egymásnak, hogy ez a „Godiva” nem csupán annak a híres angol honleánynak a neve aki országa fővárosát megmenté a diadalmas ellenség pusztításától – egy kényes természetű lovaglás által a városon végig; – hanem azonkívül a jelen levő külföldi celebritás meghalt feleségeé is.

Lándory csak azt a hatást vizsgálta, amit e név kimondása Médea arcán előidézett.

Soha ennyi pokolbeli gyűlöletet és megvetést egy tekintetben! A szemei éppen úgy mélyedtek Lándory szemeibe, mint mikor a gyakorlott vívó, a kard hegyét ellenfele szívének irányozva, azt egy féltempóval megelőzni készül.

Legelső volt a plébános, aki szavakat talált méltó megjegyzésre.

– Íme, egy férj, aki a nejéhez még a túlvilágon is hűséget tart.

– Igen, igen, nagyon szép! – dörmögék végtől végig; ámbátor senki sem fogadkozott rá, hogy utánacsinálja.

De L’Aisne Alfréd ezáltal kényszerítve érzé magát, hogy csípőssé legyen.

– Hát egyátaljában hiszi ön a túlvilágot, monsieur Lándory? nyefegé, hátravetve magát a székében. (Ezzel nyilván a papot akarta megcsippenteni, aki felől jól tudta, hogy a második végrendelet értelmi szerzője volt.)

A pap szembe is szállt vele a kihívó szóért.

– Mi az? Uram! Hát pogányok lettünk-e? Elfelejtettük-e a hiszekegy utolsó mondását, az ámennel együtt?

– Hát az jó a parasztoknak; meg az asszonyoknak, azok hadd járjanak a paradicsom után; de én ki nem tudom találni, hogy én mit keresnék a mennyországban, ahol az örökkévalóságig énekelnek és muzsikálnak, amihez én nem értek, legfeljebb okarínát tudnék ott fújni.

Erre az elmésségre többen nevettek, míg Sidonia grófnő kínai sárgateknőc legyezőjével takarta el a sacrilège rokon ajkait. Lándory a nevetés körben odaszólt a marquis-nak:

– De hát, uram, hogyan egyeztethető össze az a hittagadás a Lourdes-i szűzhöz való zarándoklással?

Erre a kérdésre aztán mindenki nevetett. Alfréd zavarba jött.

– Hát már ön azt honnan tudja? Cagliostro ön?

– Houdin! Houdin! – kiálta diadallal Boisgoberry úr.

Alfréd most már nagyon komoly arcot csinált (a maga rovására senki sem szeret a nevetőkkel tartani).

– Hja, uram, az ember hitét, meggyőződéseit nagy katasztrófák képesek sarkaikból kifordítani.

Ez nagyon is érthető volt. Mikor az ember véletlen örökség útján roppant vagyonhoz jut, ez élő bizonysága az isteni gondviselés létezésének; mikor aztán két év múlva az ember ugyanazt a gazdagságot, egy előkerült új okirat erejénél fogva, kénytelen a kezéből kiereszteni, ez már csak elég indok arra, hogy Istent, másvilágot, halhatatlanságot megtagadjon.

Lándory szarkazmussal kérdezé.

– És ha egy ellenkatasztrófa ismét rehabilitálná a megrontott helyzetet, akkor ismét teljes ércértékéhez jutna a krédó?

De L’Aisne vette észre, hogy ez az ember a kártyájába lát. Sietett azt eltakarni.

– Hát Napóleon híveiből nem lettek-e Sedan után republikánusok?

Ezt nem tűrhette el a pap, hogy közbe ne mennykövezzen.

– Ön csak nem helyezi egy kategóriába az isteni felséget egy halandó emberrel?

A marquis-nak szűksége volt rá, hogy a figuráját az ateista álarc alá rejtse.

– Kicsinyekről következtetni a nagyokra. Hát monsieur Lándory, ön, mint hallom, nagy természetbúvár, még nagyobb szellemidéző. Hát mondja ön, látott ön már egyetlenegy érzékeinkkel felfogható lényt, amely a túlvilág létezéséről tanúskodik?

– Láttam – volt rá a rövid válasz.

– Ah! Ah! – hangzott mindenünnen, a vendégek kezdtek figyelmesek lenni; magának Médeának a szemei is egészen kerekre nyíltak fel. Egy ember, aki már látott túlvilágról jött lényt.

– És önök is mind látták azt. Ez az a sárga lepke, mely nyáron kertjeinket ellepi. Ennek a fiai nyár derekán kelnek ki a falevélben, és e szemmel alig látható lénynek már akkor van tudata arról, hogy ez a falevél neki csak ideiglenes hazája, hogy ez a forró napsugár, mely őt életre kelté, el fog hidegülni, s aztán jön egy idő, mely rá nézve a halál. De azzal nincs vége az életnek, jön egy szebb világ: az ő fajára nézve üdv, s annak folytán ő szárnyakat fog kapni, s virágról virágra száll. Ez a „hit”, ez az „ösztön” készti ezt a parányi teremtést, hogy a maga túlvilágát előkészítse; közös erővel koporsóvá göngyölíti össze a falevelet, mely földi otthona, s sejtve azt, hogy az le fog hullani a fáról: mindenik állatka egy szál selyemmel, mit a szájából ereszt, odakötözi azt a gallyhoz. Hát ha e mikroszkopikus állatnak van tudomása a halál utáni létről, megdicsőülésről: a lelkes ember irtsa-e azt ki magából?

A hatás nagyon vegyes volt erre az allegóriára.

Sidonia grófnőnek nagyon tetszett. Médea ellenben ajkát pittyeszté, csillagvizsgáló, botanikus entomológ – mind rossz firma! A souspréfet azt mondá, hogy a lepkét már az ó-egyiptomiak is a halhatatlanság jelképének tarták, a plébános úr ellenben határozottan tiltakozott az ellen, hogy a mennyei paradicsom mellett természetrajzi példák tanúskodjanak, mikor azt világosan megállapítja az Újtestamentom és szent Chrysostomus.

A marquis-nak pedig teljesen kiszolgáltatta magát ezzel a metaforás ömledezéssel Lándory.

– Hát jól van, monsieur Lándory; elfogadom, hogy egészen helyesen cselekszik egy magasabb intéző kéz, ha a papiliók, phalenák és egyéb kukacok seregének szívébe a feltámadás hitét beoltja, hogy azok aztán tavasszal simára letarolhassák a kertjeinket; de ugyan mondja ön meg, mi célra támasztaná fel egy mennybéli hatalom azt a tizenötezer communardot, akiket június 8-án a Père-Lachaise-ben, meg a st. cloudi kapunál és a torlaszok között elgázoltattunk; kívánja azt valaki, hogy ezek még újra feltámadjanak, s szárnyakat is kapjanak, hogy onnan felülről lövöldözhessenek bennünket a petróleumpuskáikkal?

Ez már aztán általános hatást gerjesztett.

Eklatáns siker volt. Az egész asztaltársaság feljubileált rá; s egyik vendég a másikat igyekezett túlkiabálni az adatok halmozásában.

– A gonosztevők serege, ki saját hazáját pusztította!

– Akik a Louvre-t, az Hôtel de Ville-t, a templomokat felgyújtották!

– Akik a feszületekből, a szentségtartókból pénzt verettek! – Akik a párizsi érseket meggyilkoltatták.

– De nem elég, hogy ezeknek a vére kifolyt – tüzeskedék a souspréfet –, még annak a tizenkétezer gonosztevőnek is ki kell végeztetni, akik fegyverrel a kezükben fogattak el a sáncok között.

– Minden bizonnyal! – helyeslé a colonel. – Azok nem tekinthetők hadifoglyoknak, hanem rablóknak.

– Gőz-guillotine-t kell felállítani, ami egyszerre sorszámra gyalulja le a fejeiket! – kegyetlenkedék a maire.

– Talán mégis nem valamennyit – kegyeskedék a pap –, de a vezetőket minden bizonnyal.

Erre aztán mindenki sietett a maga jelöltjét megnevezni, aki leginkább megérdemli, hogy a feje leguríttassék. „Millière-t, aki a gyújtogatást elrendelé!” – „Van de Hoovent, a torlaszparancsnokot.” – „Brunelt, aki petróleumpuskákkal lövetett a katonákra.” „Armand Després-t, aki a verestollas enfants perdus-ket vezette június 14-én az általános gyújtogatásra!” – „Főképpen a katonai vezéreket, Dombrowskit, La Ceciliát, Piadyt!” – „Még inkább az értelmi vezetőket: Courbet festőt, Cluseret-t, a »Lanterne« szerkesztőjét, aki Henry Max álnév alatt dolgozott, Vermorelt, Cavalier-t, akit Pipe en bois (fapipás) név alatt ismertek!” – „Kivált az idegen kalandorokat: Vanderburchot, Bagrationt, Okolovicsot, Littenberghert Allighierit, Amemberit, Zembert!”

Kifogyhatatlan volt a névsor, s azt összevissza kiáltozta mindenki, a maga kiválasztottját ajánlva halálnak és pokolnak.

– Hát a legnagyobbat kifelejtették önök? – kiáltá Boisgoberry úr. – Raoul Ripaille-t! Az Orsini-bombák hősét!

Dehogy volt az kifelejtve! Azt már kandidálni sem kellett!

Meg volt választva! Éppen úgy, mint Jules Ferré, mint Rossel, mint Jules Vallès és Vermorel, akikről beszélni sem kell már! El vannak ítélve!

Lándory tudta, hogy ez a tűzakna nem őellene lett felrobbantva; – hanem Lis Blanc grófné ellen.

És a grófnőnek ott kellett ülni az asztalfőn; és hallgatni mozdulatlan arccal azt a méltó haragtól lángoló ostromzajt. Még csak a szemöldökeit sem volt szabad összeráncolnia. (Erre a londoni csodadoktor előre figyelmeztette: strapaciákat a berakott szemöldök nem áll ki.)

Médea egykedvű arcot csinált, mint egy márványszobor.

Mikor aztán Alfréd látta, hogy a grófnő eléggé meg van kínozva, nagylelkű akart lenni.

– Ejh, uraim, hagyjuk ezt a szomorú témát! Ürítsünk inkább poharat a mi távollevő kedves rokonunkért, az én kedves unokaöcsémért, Lyonelért!

Ezt nevezte ő nagylelkűségnek.

A vendégsereg sietett Sidonia grófnőhöz, poharát az övéhez koccintani. Abban minden cseppnek méreggé kellett válni.

Lándory szemei mindent láttak. A marquis ördögi kedvtelését, a grófnő kárhozati kínját, és azt is, hogy Médea egy cseppet sem ivott a szájához vitt pohárból.

– Nahát, monsieur Lándory – kötődék Alfréd marquis –, ezúttal csak mondjon le ön arról, hogy a hernyókra nézve van feltámadás.

– Igen! – erősíté a souspréfet. – Holnapután fog az assemblée elé kerülni a tizenkétezer lázadóra kimondott ítélete a vésztörvényszéknek, s akkor kezdődik a „nagy lakodalom!”

– Én úgy tudom – szólt Lándory –, hogy nem lesz semmi tömeggyilkolás.

– Kitől tudja ön? – kérdé felförmedve Mr. Boisgobery.

– Az igazságügyminisztertől, akinél tegnap voltam kihallgatáson.

– S a miniszter megmutatta „önnek” az ítéletet?

– Sőt kegyes volt a véleményemet is meghallgatni felőle.

– És mi van az ítéletben? (Ezt a kérdést több oldalról is ismételték: úgy tetszik, hogy egy suttogó hang is volt közötte. Talán Sidonia grófnőé?)

– Nem élhetek vissza a bizalommal. Holnapután úgyis megtudja mindenki, mert a nemzetgyűlés elé kerül. Annyit mondhatok, hogy a tizenkétezer fogoly commune-tag közül csak négy lett halálra ítélve.

– Kik azok? – kiálták sokan egyszerre.

– Kötelességem a titkot megőrizni.

– De Raoul Ripaille csak közte van a négynek? – szorgalmazá a souspréfet.

– Az nincs köztük.

Három ember iparkodott e szónál a legkisebb mozdulatot is eltiltani az arcának: Sidonia, Médea és Bertalan; a többi mind dühöngött.

– Ezt még az assemblée meg fogja dönteni! – kiálta a maire. – Emiatt fel fog lázadni a hadsereg! – fenyegetőzék a colonel.

– Én magam vezetem az új revolúciót a kormány ellen! – harsogott Mr. Boisgoberry.

Az ebédnek vége volt már, az inasok felhordták a szájöblítőket. Soha asztaltársaságnak erre nagyobb szüksége nem volt!

Sidonia grófnő asztalt bontatott, a mokkát a teremben élvezhetik az uraságok. Rá nézve ez megszabadulás volt a purgatóriumból.

Ismét Lándory karját fogta el, s az öreg inasnak azt parancsolá, hogy a kávét hozza oda utánuk a télikertbe.

A társaság a nagyterembe ment át; ott rá lehetett gyújtani. Médea a zongorához ült, és elkezdett valami Chopin-féle variációt játszani; ez többeket odavonzott. Sidonia grófnő háborítatlan vonulhatott félre a teremből nyíló télikertbe.

Úgy vitte oda magával Lándoryt, mintha csak az üvegháza díszét, a virágzásnak indult „musa ensetét” akarná neki megmutatni; meg a gyümölccsel rakott derék narancs- és citromfákat. Amíg az inasok a kávét, a chartreuse-t meg a szivarskatulyákat egy japáni bronzasztalkára elhelyezék, addig mind a kertészről beszélt a gróf nő, hogy az milyen derék, becsületes ember, hogy el nem adta a rábízott egzotikus növényeket, holott másfél év óta nem kapta meg a fizetését a marquis-tól.

Majd maga jó példával ment előre, egy papírszivarkára gyújtva; s aztán megkínálta Lándoryt is egy havannával, elébb ő maga leharapva a szivarnak a végét a fogaival.

A legvilágosabb kegynyilvánítás egy szívesen látott vendég irányában.

Lándory arra gondolt, hogy mégis derék ember az a pesti fogorvos!

Akkor aztán leült Sidonia grófnő egy kínai oldaltkaros székbe, eltakarva egy majolika vederben pompázó retinospora által.

– Ön régóta ismerős a mi igazságügyminiszterünkkel?

– Még abból az időből, amikor egyszer Magyarországot beutazta, hogy az ottani börtönrendszerrel megismerkedjék; én kísértem őt ez utazásában.

– Ah! Miniszterünk a külföldön is utazott? (A grófnőnek sajátszerű meghatározása volt a „külföldről”.) Ön tehát a látogatást adta neki vissza?

– Nem, grófnő, én tudom, hogy a kormányférfiak ideje nem látogatások számára van beosztva. Egyenesen azért az ügyért mentem hozzá, ami ide vezetett. Mint az igazságügy legfőbbb vezetője, kellett, hogy értesülést vegyen az oly nevezetessé lett Lis Blanc ügyről, mely a két kormány között jegyzékváltásra is adott alkalmat.

– És aztán csak úgy, „en passant” jött a communard-ok dolga?

– Nem biz az, grófnő; causalis nexus van a kettő között.

– Causalis nexus? – mormogá a grófnő. – De jó, hogy nem tudok deákul! (Pedig nagyon jól értette, hogy mi az!)

– Akarja a grófnő, hogy beszéljek a communard-ok peréről? – Nem tudom, mennyiben érdekelhet ez engem?

– Akarja a grófnő, hogy beszéljek Raoul Ripaille-ról?

A grófnő bámulva nézett a télikert közepén levő vízöntő nimfára, mintha attól akarná megtudni, hogy ki az a Raoul Ripaille?

– Micsoda név az a Raoul Ripaille? – kérdezé, mosolygó közönyt erőltetve, Lándorytól.

– Az a grófnő mostohafiának az álneve.

– Hah! – Vége volt a tettetésnek. A grófnő ijedten dobta el a szájából a szivarkát, s megkapta Lándory kezét.

– Kitől hallotta ön ezt? – kérdezé suttogva, s ijedt tekintetet vetve a szalon nyitott ajtaja felé. – Üljön ide mellém.

Bertalan széket húzott a grófnő mellé, s a szivart a szája bal szegletébe igazította, hogy ne füstöljön a grófné arcába vele, s aztán, mintha csupa hízelkedéseket mondana neki, egész nyájas arccal közlé vele a valóságot.

– Én ezt az inasomtól tudtam meg, aki viszont az államfogházban hallotta egy fogolytársától: Monterossótól; ez megint igen benső pajtásságban volt Lyonel gróffal. Lehetetlen, hogy a grófnő szalonjában is meg ne fordult volna. Fekete „Henri quatre” szakállt viselt, felfelé fésült bajusszal, s pompás sűrű, göndör hajat, mely a nyakáig ért. Én nyírattam le a szegedi börtönben.

– Emlékezem az arcra. Itt vicomte de Mont-Rouge-nak nevezték.

– Ugyanaz a név franciául. No, hát ez volt az, aki Lis Blanc gróf kincseit elrabolta. Nekem nem vallotta ki, hogy hová dugta el azokat, de a fogolypajtásnak igen. Ez meg fölfedezte nekem, mikor a börtönből kihoztam királyi kegyelem mellett. A húszezer frank díj, ami a felfedezőnek volt ígérve, az inasomat illeti meg, s aki lemondott róla – az árvák javára – és a Godiva névre, az nem én voltam, hanem az inasom.

– Akkor az valami rendkívüli ember.

– Hát vannak arra mifelénk ilyen rendkívüli emberek is. Ezen a csatornán át jutott el hozzám Lyonel gróf második alakjának genezise.

A grófnő mohó sietséggel kérdezé:

– El van fogva a mostohafiam?

– Olyan jól van, mint ha el lenne fogva. Tudják a helyét, és jól őrzik.

– De hát hol van?

– Olvasta a grófnő Hugo Victor regényét: a „Nyomorultak”-at? Emlékezni fog a föld alatti Párizsra?

– A kloákákról?

– Igen. Ott van.

– Lyonel!

A grófnő nem tudta magának megparancsolni, hogy ne reszkessen. Valóságos láz volt az. Ez az ember ördög! Beteggé tud tenni. – Egyikébe ezeknek a föld alatti utcáknak vette be magát Raoul Ripaille a commune leveretése után.

– Irgalom atyja! Még a nyáron! Azóta mindig ott van?

– Ő és még valami harminc társa. Voltak ott elbújva többen is; de azok lassankint előjöttek, és megadták magukat. Raoul Ripaille és társai azonban el vannak látva hosszú időre élelmiszerekkel és mindenféle pusztító eszközökkel: dinamitbombákkal, petróleumkarabélyokkal; elszánva, hogy ördögök módjára fognak harcolni, ha a katonák megtámadják őket. A kormány azonban nem szándékozik dicstelen vérontást rendezni a föld alatt. Van más módja, hogy a maga foglyait a napvilágra jönni kényszerítse.

– Mi az?

– Hát ha egyszer egy nagy, tartós zápor, egy felhőszakadás zúdul le Párizsra, akkor annak a kloáka-sikátornak a Szajnába torkolló száját betömik, s akkor aztán a csatornákon aláömlő víz kényszeríteni fogja az odarekedt csapatot a csatornagégéken kimenekülni veszedelmes erősségükből.

Sidonia grófnőnek egy verejtékcsepp megindult a halántékáról, s végigfutott az arcán. Most már a hőség állta el minden tagját.

– Említette önnek a miniszter Raoul Ripaille nevét?

– Azért mentem oda hozzá egyenesen, hogy Raoul Ripaille, nem! Lis Blanc Lyonel gróf ügyét védelmezzem.

– Ön védelmezte őt!

– Igen. Mikor a miniszterhez mentem, öt név volt a kivégzésre jelölve. A vésztörvényszék ugyan egész lajstrommal adta a halálítéleteket, de Thiers nem enged többet kivégeztetni ötnél. Raoul Ripaille volt az ötödik.

A grófnő azt hitte, hogy a chartreuse csillapítani fogja a szívdobogását. Idegeinek szörnyű gyötrelmeket kelle kiállni.

– Én addig beszéltem a miniszter lelkére „védencemről”, amíg – kitörülte a nevét az első kategóriából, s átírta a másodikba.

– Mit mondott ön neki? Hisz nem tud felőle semmit.

– Annyit mondtam el neki, amennyit tudok. Hogy Raoul Ripaille, Lis Blanc gróf egyetlen fia – fiatal gyermek még, akinek tettei nem beszámíthatók. Egész élete kényelem és dúskálkodás volt, akkor egyszerre kitagadta az atyja – erre megjavult, magába tért; akkor kirabolták, megfosztották apai birtokától, ellopták az utóvégrendeletet, melyben atyja visszafogadja, másodszor is „nyomorulttá” lett. Huszonegy éves korában. Oda volt kényszerítve, hogy a társadalom ellenségei közé álljon, a birtokos osztály elleni gyűlölet senkinél nem volt annyira indokolva, mint őnála, akit csakugyan igazságtalanul fosztottak meg a birtokától. És most, íme, megkerül az ellopott végrendelet, a sors maga igazságot szolgáltat az elbukottnak. Hát az emberi igazságosztó kéz nyújtsa-e felé kezét, hogy őt fölemelje, hogy engedjen neki utat derék. becsületes emberré lehetni, hazájának, az emberiségnek szolgálni?

Sidonia grófnő nem bírta eltitkolni a könnycseppet szempillái alatt.

– Addig esedeztem a miniszter előtt, míg kitörülte Raoul Ripaille nevét a második kategóriából, és átírta a harmadikba.

– Mit jelentenek ezek a kategóriák?

– Az első = Grève-piac. – A második = az Isle-de-France. – A harmadik Cayenne. – Az elítéltek közül, akit halállal nem büntetnek, ha nagyon terhelve van, megy az Isle-de-France-ra; ha nem olyan nagyon, Cayenne-be. Toulonban ott várja őket már nyolc nagy hajó. Az elsőbbi gyarmatban ugyan paradicsomi a vidék; de az idegenek nyolctized része elhal ott honos nyavalyákban. – Cayenne nem olyan rossz, az általános nyárhőség ugyan negyvenkét fok, de erős természetek kiállják tíz évig is.

– Rettenetes álom ez! – rebegé a grófnő. A csodálatos émail sem bírta eltakarni arcának halálsápadtságát. Lehunyta a szemeit, hogy elhitesse magával, hogy ez csak álom.

A szalonban nagy taps riadt fel. Médea mesteri játékának szólt ez az ováció: Sidonia grófnő felriadt rá.

– Nem nekünk tapsoltak, grófnő! – nyugtatá meg Lándory. Még mi nem végeztük el. En még nem voltam kielégítve a miniszter kegyességével. Kijátszottam az utolsó tromfomat. Így szóltam a miniszterhez: „Uram! Lis Blanc Lyonelre nézve az mindegy: akár az Isle-de-France-ra küldik, akár Cayenne-be. A deportáció »polgári halál«. A polgári halál esetén Lyonel ismét elveszti a jogát ősei birtokához, s a Lis Blanc hagyatékot örökli De L’Aisne Alfréd marquis. Lyonel gróf az »Internacionálé« tagja, Alfréd marquis pedig pur sang orleanista. Már most mi van érdekében a francia köztársaságnak? Ha Lyonel lesz többszörös milliomossá: az bizonyosan megszűnik »kommunista« lenni, de ha Alfréd jut ehhez a nagy birtokhoz, az annál hatalmasabb orleanista lesz. Melyik a félelmesebb ellensége a respublikának, az ultrademokrata-e vagy a royalista?” – Ez a dilemma győzött. „Vicisti Galileae”, mondá a miniszter. „Kiástál egy elkárhozott lelket a pokolból!” S azzal kitörülte Raoul Ripaille nevét a harmadik kategóriából is, s beírta, most már nem azt, hanem Lis Blanc Lyonel gróf nevét a negyedik osztályzatba.

– S az mit jelent?

– Száműzetés tíz esztendőre Franciaországból és annak a gyarmataiból, a tiszti rang és légion d’honneur elvesztésével.

Sidonia grófnő megkönnyebbülten lélegzett fel. Lándory felállt mellőle s pár lépést tett a teremajtó felé. Sidonia grófnő utánalebbent, s megragadta a kezét.

– Uram. Önnek nehéz valamit mondani. Olyan nagy a hála, amivel önnek tartozunk: én és az egész családom.

– Grófnő! A hála mindig egy neme a gyűlöletnek.

– Talán ezúttal nem az. Még egy szót mondok önnek. Ha L’Aisne Alfréd megtudja azt, hogy mit köszönhet az ön közbenjárásának: az önnek halálos ellensége lesz.

– Máris az. De amíg ellenségem, addig nem félek tőle; hanem ha egyszer jó barátommá fog lenni, akkor elkezdek vigyázni magamra.

Ezzel átléptek a terembe.

Médea még mindig a zongoránál ült: a fiatal jegyző bal oldalán állt, s fordította a hangjegylapot; jobbján pedig Alfréd tehenkedett a zongorára. Közel hozzájuk egy kis kártyaasztalnál játszott bésigue-t a souspréfet az abbéval. Hármasban voltak a marquisval; a vesztes mindig pihent; ezúttal ő volt a vesztes, ráért Médeát mulattatni, míg rákerül a sor.