Még csodadoktor is!

Ismét a zuávcsapat nyitott utat az utcát megtöltő néptömeg között Sidonia grófnő és kísérője számára, egész az új Tivolinál hátrahagyott kocsiig.

A Lidy Carcasse-nak is tanácsos volt a fedezet mellett tovaosonni. A grófnő kívánatára ezt is felvették a kocsiba. Elfért a Péter mellett, a hátulsó ülésben.

Az ég ezalatt kitisztult, az idő egészen beesteledett; teljes holdvilág sütött le a nagy világvárosra. S erre bizony nagy szükség volt most, mert a népcsődület miatt nem lehetett az utcákon a gázlámpákat meggyújtani. Csak a Messagerie-nél vette át az utca ismét szokott nagyvárosi jellegét.

Innen aztán vígabban lehetett továbbhaladni. A boulevardokon már hullámzott a cifra sokaság. Csak az a különbség volt a régi és a mostani élet között, hogy a csévelgő tömegben feltűnően sok volt az egyenruha, s feltűnően kevés a „slepp”.

(Az ostrom kezdetén hetvenezer hölgyecskét toloncoztak ki erőhatalommal Párizsból, s azokat még nem értek rá visszaszerezni.)

Mikor a gig a Lis Blanc palota elé megérkezett, már akkor Sidonia grófnőnek nem volt annyi ereje, hogy le tudjon szállani az ülésből; Bertalannak a karján kellett őt a kapus páholyáig cipelni: ott egy balzacra fektették, s aztán úgy vitte fel négy inas a lépcsőkön. Rögtön futottak orvosért.

Lándory is felsietett a maga szobájába, mely a mezzaninon volt; s átöltözött és radicaliter kimosakodott. Volt rá szüksége a hajának és szakállának! A katakombák bűze tapad.

Amint Péter eltakarította az alviláglátott öltönydarabjait, azt mondá neki:

– Málházz össze. Itt elvégeztem a mások dolgát. Holnap látok a magamé után. Vendéglőbe költözünk.

– Pedig én már egészen megbarátkoztam az itteni cselédséggel.

– S olyan nagyon megtetszettek?

– Akárcsak az illavai cimborák!

Egy közülük éppen belépett. A grófnő komornyikja.

– Kéreti monsieur Lándoryt Dea grófnő, szíveskedjék hozzá felfáradni.

Lándory rögtön sietett fel az emeletre: Médea grófné a könyvtárszobában várt reá.

Természetszínű selyemruha volt rajta, melynek színe nagyon jól illett az arcához. Azon évek divatja a legvarázslóbbnak volt nevezhető. Egészen sima szabású öltöny, mely mindenütt a testhez szorul; semmi pótlás rajta: amit Isten adott, csak az tűnik ki. Hátul hosszú az öltöny, mint a pávauszály, elöl igen rövid: szép lábak diadalához alkalmas. Ez a divat egészen Dea számára volt feltalálva.

– Bocsásson meg, hogy ide kérettem – mondá Lándory elé sietve –; mi történt az anyámmal? Iszonyú lázban van, valóságos delírium. Irtóztató, amiket fantáziálva beszél! S aztán nem akar az orvossal szóba állni: azt mondja, hogy az ő baját semmi panaceák és arcanumok meg nem gyógyítják. Patkányseregről, fütyülő golyókról beszél, Orsini-bombákról, amik lábaihoz gurulnak; fiának torz alakjáról, kelevényes sebéről az arcán, s egy Lidy Carcasse-leányról, akin nincs semmi öltözet: mind azt hajtja, hogy ruházzam fel azt a saját gardróbomból, úgy hozzam elé. Nem akar semmit bevenni, nem engedi az üterét tapogatni. Az orvos piócákat rendelt neki, s ő azt mondja, hogy az ablakon ugrik ki, ha azokat eléje hozzák. És egyre önt emlegeti, önre hivatkozik, önt hívja segítségül. Jöjjön oda, kérem. Talán az ön látása lecsillapítja a delíriumát.

– Jól van, grófnő. Kérem, kegyeskedjék a grófnő szobájába vezetni.

Médea, egy szőnyegajtón át egy gardróbszobába s onnan egy körül tükörrel borított öltözőbe vezette Lándoryt, annak a kipárnázott ajtaja nyílt Sidonia grófnő hálószobájába.

Egy leernyőzött lámpa tartott mérsékelt világosságot a teremben; a kandalló tűzvilágát elfogta egy remek festésű spanyolfal. Sidonia grófnő az ágyfülke félrehúzott brokátfüggönyei mögött feküdt remek faragványú nyoszolyáján, nyugtalanul hánykódva hímzett vánkosai között.

Az ágy mellett állt mademoiselle Hermione megrémült arccal, s a lámpa előtt az orvos, az óráját nézve.

Dea grófnő bemutatta a két urat egymásnak.

– Monsieur Goncourt, professzor, monsieur Lándory, házunk jó barátja.

Üdvözölték egymást.

– A beteg az ön nevét hangoztatja ismételve – mondá az orvos. – Megfoghatatlan kórtünetek! Az ütér egészen normális, a lélegzetvétel szabályszerű, a pulzométer 37 hőfokot mutat, és mégis a leghevenyebb typhosus delírium tünetei: hagymázos víziók, üldözési mánia: futási ösztön, erotikus gerjedelmek és ami a legszélsőbb indicium: a patkánylátás! Nekem nem akar semmit megmondani. Csak azt hajtja, hogy kérdezzük öntől, mi baja.

– Nincs semmi félelmes baja a grófnőnek – mondá Lándory –, bizonyosan meghűtötte magát a nagy záporban, s ezt majd egy kis grippe-pel fogja beváltani; a bűzhödt levegőben, ahol időzött, valószínűleg erős migrént szerzett magának, amivel majd holnap reggelig szenvedni fog, akkor elmúlik magától, ha egyszer kialussza magát. Nem kell neki egyéb egy csésze teánál. Azt is ki fogja ugyan majd hányni; de aztán megkönnyebbül tőle. Ismerem én már az ilyest.

– De hát a rémképek? A patkánylátás?

– Nem rémképek azok, professzor úr. Azokat a grófnő mind élő szemmel látta, s ha valakinek a széke alatt háromezer patkány futott keresztül, nem lehet tőle rossz néven venni, ha még most is folyvást patkányokat lát maga előtt.

A doktor mégiscsak írt valami receptet a grófnő számára. Azt Hermione vette el, s kivitte, hogy érvényesíttesse.

A doktor aztán elmondta az utasításokat Lándorynak (csakugyan valami házibarátnak nézte), hogy mint kell a beteggel bánni.

– Tudok mindent – monda Bertalan –, több évig voltam én betegápoló.

A doktor megígérte, hogy éjfél után megint eljön.

Sidonia grófnő, amint Lándory a szobába lépett, sokkal csillapultabbá lett: a lázas vacogása megszűnt, a görcsei elenyésztek, a lábait ki tudta nyújtani egyenesen.

Lándory odalépett a fekhelyéhez, s a tenyerét odatette a grófnő homlokára.

Sidonia arra lehunyta szemeit, az arca megnyúlt, az ajkai félig szétnyíltak; a lélegzete meglassúdott, s nemsokára elaludt.

Médea elámulva mondá Lándorynak:

– Az ön kezében magnetikus erő van. Elaltatta az anyámat.

– Nincs biz az én kezemben semmi csodaerő! Hanem a grófnő elaludt, mert ki van fáradva, az idegei kimerülve.

– Hát nem szenvedett igazán?

– Az nem volt testi szenvedés.

– Hát mi volt?

– Az a psychiátriába vág; s én azzal, megvallom, hogy nem foglalkozom. Az utolsó órák élményei, azt hiszem, hogy a legerősebb idegeket is megtámadták volna. Amiket az orvos és a grófnő környezői, mint delíriumban ábrált rémeket hallottak tőle elmondatni: mind szemmel látott tények voltak.

– Hogyan? A patkányáradat a katakombákban? A küzdő rémalakok? A feje fölött elfütyülő golyók?

– Azok mind közvetlen tapasztalatok.

– És mostohafiának torzképe? A sebhelyes arc?

– Azt mind látta.

– És a dinamitbombák, amiknek egyike az ő lábaihoz gurult? – Az mind valóság.

– Hát az a leány, akiről letépték a ruhákat, mind, az utolsó foszlányig, s ki az ő karjai közé veté magát?

– Az most is itt van az udvaron. Ott kucorog egy szögletben, az én köpenyembe burkolózva. Lidy Carcasse. S a grófnő nagy háladatosságot fog vele gyakorolni, ha felöltözteti őt, mert ennek köszönheti legelébb, hogy Lyonel grófot a tüzérek össze nem kaszabolták rögtönözve. A bombahajigálókkal igen röviden szoktak elbánni. Ha a Lidy Carcasse rá nem ismer: darabokra vágják.

– De hát „mi” az a Lidy Carcasse?

– Azt ne tudakolja a grófnő. Hanem adasson rá inget, szoknyát; de ne a sajátjából, mert az annak hosszú lesz; inkább a szobaleányától.

– Tehát Lyonelt mentették meg?

– Annak a betege most a grófnő. Majd reggelig kialussza. Szokott női baj az egész.

– Megbocsát ön, hogy idekérettem?

– Hívatlanul is jelentkeztem volna. Nehány búcsúszóval megköszönni a szíves vendéglátást. Holnap elköltözöm innen.

– Ah! Ön elhagyja házunkat?

– Ami itt tartott, az be van fejezve. Most nekem a magam feladata után kell látnom. Én nem azért jöttem Párizsba, hogy itt rémdrámákat segítsek komponálni, hanem hogy egy hivatalos eljárást kerékvágásba hozzak. Tudni fogja a grófnő, hogy megholt nem atyjának a vagyona le van foglalva a Lis Blanc család igénypere miatt. Ezen vagyon megmentett része nőm által jótékony célra van hagyományozva. Nekem ki kell eszközölnöm, hogy a lefoglalás meg legyen szüntetve.

– Azt hiszem, hogy ez könnyen fog menni.

– Nehezebben, mint képzelnők. Azt hiszem, Seigniers-ben, a prefektúránál van fennakadva az ügy, oda kell mennem, utánanézni.

Médea lesüté a szempilláit, s kevés vártatva könnyebbült sóhajjal mondá:

– Jól teszi ön, ha itt hágy bennünket.

– Tartok tőle, hogy még egyszer alkalmatlankodnom kell.

– Mindenkor szívesen lesz ön látva nálunk.

– Még egy kérdést, grófnő. Elbeszélt a grófnő ön előtt mindent, ami a múlt órákban vele történt?

– Amikről én azt hittem, hogy az mind fantazmagória! Mindent elmondott.

– Azt is, amit Lyonel gróffal beszélt?

– Igen.

– Azt is elmondta, amit a gyémántokról beszélt neki?

– A gyémántokról? Nem. Arról nem szólt semmit.

– Hogy a Lis Blanc gyémántokat el szándékozik adni, s azoknak az árából földbirtokot vásárolni Erdélyben, a grófnő atyai jószága mellett, s aztán elhagyják Franciaországot, s oda költöznek át.

Erre a szóra Médea arca, mely kezdett már átmelegülni, ismét azt az északfényszerű, ijesztő hideg ragyogást vette fel.

A szemei oly visszataszítóan meredtek aláfelé, ajkai oly lárvaszerűleg tágultak ki a szegleteiken, orrcimpái csak úgy fújtattak az indulatos lüktetéstől.

– Igen? Azt mondá? – lihegé hullámzó kebellel.

Lándory nem nézett az arcára, félrefordítá a fejét.

Aztán kevésvártatva azt mondá Deának:

– Majd ha a grófnő egészen magához tér, szíveskedjék ön vele közölni, miszerint valamennyi európai hatalmasság megtagadta a commune vezetőitől a menedékjogot. Belgium kezdeményezte. Európában egynek sincsen maradása.

Médea arcán valami csodálatos mosoly vonult végig.

Nem szólt rá semmit.

És Bertalan most sem nézett az arcára, hanem azért tudta jól, hogy mikor torzult el Deának az arca, s mikor mosolyodott el.

Hermione érkezett meg a gyógyszerrel.

– Isten önnel, grófnő. Jó éjszakát.

– Jól teszi ön, ha elhágy bennünket – suttogá még egyszer Médea, kezét nyújtva a távozónak.

A „szükséges semmi”

Szép mulatság az, amit magyarul úgy hínak, hogy „Ponciustól Pilátushoz való szaladgálás”. Akinek valaha pörös ügye volt, annak nem szükséges a műszaki szótárban keresgélni, hogy ennek a szónak az értelmét megtalálja.

Lándory már korábban hozzáfogott (amint Párizsba megérkezett), hogy a Lis Blanc – contra Traumhold ügyben a felmentő bírói határozatot megkapja. Az ám!

De nem olyan könnyű munka ám az, mint egy ötfelvonásos drámát megírni!

Legelőször is rajta ült a processzuson két ügyvéd: a Lis Blanc grófnőé és a De L’Aisne marquis-é.

Márpedig könnyebb volt Orpheusnak a feleségét kimuzsikálni az orcusból, könnyebb volt Jónás prófétának kiszabadulni a cethalból, sőt emberileg lehetségesebb volt Pompejit kiásni a lávaréteg alól, mint egy processzust, aminek a két végét két prókátor fogja, kiördögidézni.

Mind a kettő úgy megkötözte a másik félnek a kezeit protestációkkal és ellenprotestációkkal, óvásokkal és sequestrumokkal, hogy egyik sem tehetett semmit.

…tekintettel arra, hogy még nincs bebizonyítva, miszerint Lis Blanc Lyonel gróf csakugyan azonos-e Raoul Ripaille communard-ral…

…tekintettel arra, hogy ha azonossága bebizonyul, s Raoul Ripaille személyében Lis Blanc Lyonel gróf testi vagy polgári halált fog szenvedni, s ez esetben De L’Aisne Alfréd marquis-ra száll át a Lis Blanc-örökség s vele együtt a felperesi jogcím a Traumholdügyben…

…tekintettel arra, hogy ha nem azonosul Raoul Ripaille communard Lis Blanc Lyonel gróffal, akkor kérdés támad, hogy Lis Blanc Lyonel gróf valósággal él-e? Egzisztál-e? Testi lételének örvendez-e?

… tekintettel arra, hogy ennek evidenssé tételére múlhatatlanul szükséges Lis Blanc Lyonel grófnak edictaliter való megcitáltatása egy esztendő és egy nap alatt való megjelenésre…

…tekintettel arra, hogy ha Lis Blanc Lyonel gróf csakugyan azonos lesz Raoul Ripaille communard-ral, és csakugyan száműzetésre változtattatik át a büntetése, a törvényes gondnokság a testamentom értelmében ab instantia az özvegy grófnőt fogja-e megilletni, vagy ex officio a szenátus helybenhagyásával, mint született pairnek a legközelebbi agnatus rendeltetik ki kurátorává?

Hát ennek a sok tekintetnek véget vetett a Tombeau d’Izoard-i jelenet, amely által konstatálva lett, hogy Lis Blanc Lyonel gróf csakugyan egy és ugyanazon személy Raoul Ripaille communardral, hogy csakugyan él, s nem halattatik meg; mármost csak az a kérdés, ki lesz hát a kiskorú és száműzött Lyonelnek a törvényes gondnoka, a mostohaanyja-e, vagy a nagybátyja?

Erre felelhet meg a seigniers-i alprefektúra.

Lándory bírt annyi természetrajzi ismerettel, hogy egy seigniers-i souspréfet gyorsaságához képest a csigabiga valóságos villámtelegráf, annálfogva felhagyott a hivatalszobák ajtaja előtti lábpokrócok koptatásával, s maga felült a gyorsvonatra, és leszáguldott a kies tájékú Seigniers-be. Este indult, reggelre odaért, azt hitte, hogy másik este megint vissza fog térhetni.

A souspréfet urat ott várta, amíg megérkezett, az iroda előtermében.

Boisgoberry úr nagyon örült, hogy a kedves barátját újra láthatja. Bevitte a dolgozószobájába, s addig el sem hagyta kezdeni a mondókáját, amíg meg nem invitálta.

– Legyen szerencsém egy kis barátságos ebédre – az én kis tuskulánumomban. Négy órakor ebédelünk – falusiasan! Érte fogok önnek menni kocsival; várjon rám a vendéglőben.

Lándory megköszönte szépen a meghívást; s aztán egyenesen rátért a sürgetett ügyre. Küldjék el már azt a szükséges dokumentumot a Lis Blanc-ügyben.

Boisgoberry úr azt a megmaradt üstökét tépte mérgében.

– Mit akar ön, uram? Hiszen már háromszor elküldtem, háromszor visszaküldték!

– Hogy lehetett ez?

– Hát legelőször is mikor ez az én clerc-em megcsinálja az írást, kapja magát, a régi császárság alatti papier timbrét használja hozzá; ami már használaton kívül van helyezve. Persze hogy nem fogadták el. Visszaküldték, s fizettettek velem huszonöt frank bírságot, s kaptam egy megintést, hogy felhagyjak a napóleoni velleitásokkal. Másodszor aztán a köztársaság bélyegével állíttatik ki az okirat, akkor meg (látott már ilyet?) ez az ügyetlen, kétbalkezű ember elmulasztja a most már Párizsban lakó grófnő névaláírását az ottani közjegyzővel hitelesíttetni, hanem ő maga hitelesíti. Ezért megint visszaküldték az okiratot, s én kaptam egy nagy orrot; és egy hivatalos figyelmeztetést, hogy a távollevő aláírásának hitelesítése egyértelmű a hamisítással. – Végre aztán harmadszorra minden egészen szabályszerűleg elkészült: ennek a szerencsétlennek csak a címet kellett az okiratra ráírni. S tudja ön, mit tett vele? „cour d’assies”-hez címezte az okiratot; azt gondolta: ez is criminalitás. Onnan aztán nem írtak rá semmit, csak úgy küldték vissza, a két szegletét behajtva az írásnak. Tetszik tudni: az ilyen hivatalos okmányon a behajtott két szeglet annyit jelent napkeleti virágnyelven, hogy „szamárfül”.

– Tudom.

– Eszerint énnekem ennél a históriánál volt eddigelé huszonöt frank kiadásom, s egy nagy orr meg két szamárfül bevételem.

– De hisz az ön clerc-je akkor egy nagyon korlátolt tehetségű hivatalnok.

– Mintaképe az ostobaságnak. Ha mozsárban összetörik, sem tudja az esztendő tizenkét hónapját úgy elmondani, hogy egyet-kettőt ki ne hagyjon belőle.

– De hát hogy tűr ön ily mihaszna embert maga mellett?

– Hja, uram, azt ön nem érti. Azt csak mi tudjuk „itten”. Ez az ember egy szükséges semmi.

– Ah! Ez csakugyan új fogalom előttem.

– Az én találmányom a műszó. Megmagyarázom önnek a dolgot. Van egy hatalmas protektor, aki „minden”. És még ezenfölül „férj” is. Még egészen élete delén levő férfiú, tele villanyossággal. életörömmel. A feleség szintén igen kitűnő tulajdonságokkal bíró hölgy, aki ellen csak az az egy kifogása lehet, hogy nem akar borotválkozni.

– Ki? Az asszony?

– Az ám.

– Hát egy kis pehely van az állán? No, azért még nagyon tiszteletreméltó lehet.

– Hiszen nagyon is tiszteletreméltó. – Volt azonban egy közös gyámleányuk: egy valóságos megenni való csemege. Tökéletes őszibarack! A magas állású úrnak nagy tekintélye, világ előtti állása nem engedi azt, hogy a felesége nevelt leányát elcsábítsa; ezt a világ nem bocsátaná meg neki: a prépost exkommunikálná, a felesége kitépné a haját. Ekkor hoz a jó sors eléje egy ilyen szükséges semmit. Egy ifjú urat, aki minden vizsgán keresztülbukott, és végre hivatalt keres. Kap egy helyett kettőt. Lesz belőle clerc és férj. Nem kívánnak tőle egyebet, csak azt, hogy ugyanabban az időben, ugyanazon hivatalban ne legyen jelen, amelyben a magas protektora. Ennek a fickónak a legjobb dolga van a világon. Jól eszik, jól iszik, lovat tart, kávéházba jár, megsétáltatja a felesége selyemszoknyáját a glacis-n, felemelt fővel áll meg a marchande de modes kirakata előtt; nem fél az árjegyzékektől, eljár vadászni, amikor „kell” és a hivatalba, amikor „nem kell” ott lövi a nyulakat, itt a bakokat. A protektora mindent elvégez helyette. Ilyen a „szükséges semmi”.

Boisgoberry úr jóízűen nevetett ezen a sikerült előadáson. Lándory nem osztotta a jókedvét, annak valami jutott az eszébe.

– S hát ön nem tud ettől az embertől megszabadulni?

– Nem lehet. Igen hatalmas protektora van.

– S ön nem mer e hatalmas úrral szembeszállni.

– Tudja ön? Nekem igen kedves, benső jó barátom.

– Hát én nem bánom, de mi lesz mármost a Lis Blanc-féle okirattal?

– Azt most negyedszer én magam fogom megírni, nem bízom többé az ifjú úrra. Tessék önnek addig azalatt megtekinteni a város nevezetességeit. Délutánra készen lesz. Négy óra tájon felkeresem önt a vendéglői szállásán, s aztán elviszem magammal kocsin az én tuskulánumomba, kedélyesen megebédelünk, ön meg az esti vonattal visszamehet Párizsba.

Hiszen ez nagyon kedves ember – mondá magában Lándory, mikor elhagyta a prefektúrát. Nálunk aligha tenné meg egy alispán, hogy az aljegyzője által elrontott protocollumokat maga újra írogassa.

Aztán elment a várost bekóborolni, meg a szép népligetet.

Mikor a három órát harangozták, visszafordult a városba.

Amint a souspréfet házának a kapuja elé ért, eszébe jutott, hogy egészen megfelel az illem szabályainak, ha a meghívott vendég korábban látogatást tesz, s tiszteletét bemutatja a háziasszonynak.

A concierge azt a felvilágosítást adta a jövevénynek, hogy a souspréfet úr még nincs itthon, a hivatalban van, de a madame „elfogad”.

Bebocsáttatá magát a lépcsőház rácsajtaján, aztán beküldte a névjegyét.

Arra az inas bevezette az elegáns szalonba, ahová nehány perc múlva kijött az oldalszobából a háziasszonyság.

Egészen a kor divatja szerint volt öltözve, ami nem vált előnyére. Kissé nagyon el volt testesedve.

A rendes divattól csak a főkötőjének az alakja ütött el. Valami kalapforma volt az, melynek széles szalagja az álla alatt keresztülkötve, azt csipkés csokrával egészen eltakarta.

Hanem azért Lándory inkvizítori szemeit nem csalták meg a szalagok. Észrevette, hogy azok valamit rejtegetnek, ami a férfiarcnak szokott kiváltságos dísze lenni.

Kezdett az a sejtelme támadni, hogy ő most aligha jó helyre jött. A társalgást a rendes, szokásos szólamformák kerékvágásba hozták. Lándory világért sem hozta volna elő az ebédre hívást. Az asszonyság maga említé fel sajnálkozva, hogy monsieur csak éjfél után fog hazatérni, pénteken a prépostnál ebédel, s aztán bésigue-t játszanak hárman a maire-rel. Amint aztán végre megállapodtak abban, hogy holnap mindenesetre jó idő lesz, Lándory vette a kalapját, s iparkodott háttal kifelé megtalálni az ajtót.

Amint a hotelbe megérkezett, már ott találta Boisgoberry urat. A kabriolet ott állt a kapu alatt.

– Éppen önnek a házából jövök – mondá a souspréfet-nek. – Tisztelegtem az asszonyságnál.

Boisgoberry úr a falnak esett ijedtében.

– Ön szerencsétlen bolgár sheik! Csak nem mondta ön el a feleségemnek, hogy önt ebédre hívtam? Hisz nem a házamhoz hívtam önt, hanem a tuskulánumomba!

– Nem! Annyira bolgár nem vagyok, hogy ajtóstól rohanjak be a házba. Kivált miután tudom, hogy pénteken ön a prépost úrnál szokott ebédelni!

– Chut! Ej, ej! De veszedelmes az ilyen gondolatolvasó emberrel összeakadni! No, hát vegye ön fel a paleot-ját és menjünk. Nem szabad a háziasszonyt megvárakoztatni.

(Tehát háziasszony is van a tuskulánumban?)

A cabriolet (világos kerülővel) a népkert felé vitte az urakat; ott egy csinos kis házikó előtt megállapodott. Boisgoberry úr utasításba adta a kocsisnak, hogy csak menjen vissza a remizbe; aztán este nyolc órára ismét jöjjön vissza, az „urat” a vasútra fogja szállítani.

– Készen van az okiratunk? – kérdezé Lándory.

– Mind készen van. Csak a tanúk aláírását kell még a jegyzőnek hitelesíteni. Egész nap nem jött oda a gazfickó a hivatalba. Nem tudtam felhajhásztatni.

– Hátha estig nem kerül elő?

– Bizonyosan előkerül. Tessék megnyugodni.

Azzal a rácsajtóhoz ment, s meghúzta a csengettyűt. A házikó előtt kis kertecske volt, ciprusbokrokkal és télizöld gúlákkal. A csöngetésre magától felnyílt az ajtó. Azt Boisgoberry úr ismét betette maga után, midőn vendégével együtt belülkerültek, s aztán karon fogva vezeté azt fel a vas csigalépcsőn a házikó emeletébe. Ott egy szobacicus jött eléjük, aki elvette a kabátjaikat, esernyőiket, s azzal a souspréfet úr minden bejelentés nélkül ajtót nyitott a vendége előtt az elfogadóterembe.

Az igen csinosan volt berendezve altdeutsch stylben, az ablakok ólomba foglalt színes üvegből. Természetesen minden utánzat.

– Csak minden teketória nélkül, kedves barátom! – biztatá a vendéget a souspréfet. – Csak sans façon! Egészen itthon vagyunk. Menjünk a háziasszonykához.

Lándorynak feltűnt az, hogy nem a háziasszony jön a vendégeit elfogadni, hanem azok törnek be az ő szobájába. Ez nagyon is patriarchális szokás.

A szobájában találtak rá, ahol Boisgoberry úr bemutatá őket egymásnak: „Monsieur Bartholomée de Lándory, grand inquisiteur du tribunal austro-hongrois. – Az én kis keresztleányom”.

A souspréfet úr keresztleánya csinos kis asszonyka volt, finom, halványpiros arccal; igen nagy, dióbarna szemekkel, karcsú, nyúlánk termettel; gyermetegen leeresztett, sötétszőke hajjal. Csupa szelídség és szemérmes alázat. Látszik rajta a kisvárosi jó nevelés.

Éppen munkában volt. Kék és piros selyemből, aztán meg arany és ezüst fonalakból s gyöngyökből horgacsolt egy házisipkát, amire szemérmesen megjegyzé, hogy az meglepetésül készül „a férjem nevenapjára”.

Aztán bocsánatot kért a vendég uraktól, hogy a férje még nincs itthon; iszonyú sok megbízatása van: egész nap dologban jár, de az ebéd órájára pontban itthon lesz. Még sohasem váratott magára az elnézett „quart d’heure de grâce”-ig sem.

Ez tehát nagyon derék férj lehet!

Aztán csak folytatta a gyöngyszemek tűhegyre szedését, nem feszélyeztetve magát a vendégek jelenléte által.

Lándory megkísérlé egyről-másról beszélgetést kezdeni vele: de minden „échec”-et vallott. Ha azt kérdezte tőle, hogy olvasta-e Hugo Victor „La légende des siècles” jét, a souspréfet közbekiáltott: „Hűh! Hogy olvasna az én kersztleányom ilyen rettentő dolgokat!” Kisült, hogy még regényt sem olvasott soha, és színházba nem jár: csak a „passiójátékokra”. Ellenben festeni tud, de csak virágot- olajnyomatú minták után; a férje szobájának a díszítésére. Azután a madarakról kezdett el vele beszélni Lándory, meglátva egy rézkalitban két kis hangtalan, egzotikus pintyet. Ez a tárgy is csak a férjhez vezetett vissza: az nem tűri az éneklő madarakat, mert felzavarják az álmából. Ha pedig a lábainál doromboló angóra cicára vitte át a beszélgetést, az is csak arra vált be, hogy a cicának csak addig szabad a szobában lenni, amíg a férj távol van: mert az még a macskára is féltékeny.

– De hol az ördögben késik olyan soká? – zúgolódék a souspréfet, mikor az óra már elütötte a négyet. A nőcske maga is nyugtalankodni kezdett; ez még sohasem történt, hogy a férje megkésett volna! Vajon nem gázolta-e el valami postaszekér? Nem döfte-e fel valami tehén? Nem esett-e rá valami háztetőről egy cserepező legény? Amik mind meg szoktak történni.

Végre öt percre a négy után hangzott a csengettyű-jeladás, s arra jött vágtatva fel a lépcsőn a várva várt boldog férfiú. Az asszony ka minden teketóriázás nélkül eléje futott az ajtóig; ott karjai közé temette, csókjaival elborította, s midőn szabadon bocsátá, ott állt Lándory előtt – a kis jegyző.

Hát itt van odahaza a „szükséges semmi”.

Boisgoberry úr nagyot nevetett, mikor a kis clerc-et a két vállánál megfogva, mint házigazdájukat, Lándorynak bemutatta.

A fiatal férj rendkívül örvendett, hogy szerencséje lehet ilyen kitűnőséget házánál elfogadhatni, s azzal, hogy hatalmát tüntesse, parancsoló hangon utasítá az asszonykát, hogy siessen az ebéd után látni: aminek az engedelmesen szót fogadott.

Azzal fidélis kötődéssel fordult a souspréfet-hez.

– Nos hát, keresztatyus! Volt sok dolog ma az irodában?

– Igen! Fripon! Nekem magamnak kellett helyetted az egész relatiót megírni. Most már csak siess a hivatalba, amint a kanalat letetted, és coramizáld az iratot: ne az én nevem alá, hanem a préposté alá írd a hitelesítést. Mármost aztán csak arra kérlek, hogy tintával ne öntsd le porzó helyett az írást. Aztán majd beszéljünk róla, hogy hol jártál egész délelőtt?

– Hát én kérdezem öntől, hol járt ön egész délután?

A souspréfet explodált a nevetéstől.

– Akasszanak fel! Lássa ön, Mr. Lándory, így packáznak a főnökeikkel az ilyen gaminok, akiknek hatalmas protektoruk van.

Ezenben fel lett tálalva; az ebédlő igen kényelmes kis helyiség: nem nagy társaságnak való, de négyecskén, mint most, igen jól lehet benne megférni. A menü pompás volt, a borok kiválogatottak: a pezsgő Veuve Cliquot. Már azt el kell ismerni, hogy a „szükséges semmi” igen jól eszik és iszik. És mindehhez kordiális jókedve van. Egyre csipkedi, szurkálja Boisgoberry urat, eszébe hoz bolondos kalandokat, amiket az nagyon restellni látszik. Egészen oly modorban henceg, mintha ő volna az, aki a souspréfet urat – felkantározza; az asszonyka nem győzi lehurrogatni, s eleget pirul helyette.

Hanem a souspréfet úr áldott jó keresztapa. Minden tréfát, minden mókázást felvesz.

Mikor azonban már a feketekávéra és a chartreuse-re kerül a sor, kénytelennek érzi magát megszomorítani a társaságot, s hivatalos komolysággal szól az ifjú házigazdának.

– És most, jegyző úr! Hirtelen öntse a gallérja közé azt a chartreuse-t, s aztán lovagoljon fel (sarkantyút hordott a clerc mindig) a hivatalába, és végezze el a tudvalevő teendőket. Lándory úr még ma meg akarja azokat kapni, hogy az esteli vonattal visszamehessen Párizsba.

Az ifjú úr felállt engedelmesen, és megtörlé a száját.

– De aztán gyorsan visszajöjj! – monda a gyöngéd asszonyka.

– Biz az pedig sem gyorsan, sem lassan nem fog mai nap visszajönni; mert annak vele kell menni Lándory úrral, hogy Párizsban is jelen legyen a coramisatiónál. Azért csak pakold neki össze az útitáskáját, s küldd utána az irodába.

– Ah – szólt az asszonyka duzzogó hangon Lándoryhoz. – Az nem szép öntől, hogy elrabolja tőlem az én kincsecskémet.

S eközben olyan csúnya szemeket vetett rá, hogy Lándorynak nagy önuralmába került visszatartani a nevetését.

– Nincs kegyelem! – hatalmaskodék a souspréfet. – Officium praecedit!

Ekkor aztán az asszonyka durcásan felállt az asztaltól, otthagyta a vendégeit, utánaszaladt a férjének; a szomszéd szobából át lehetett hallani a szapora csókokat, a búcsúzó nyafogás hangjait, amellyel az eltávozót útjára bocsáták.

Mikor ketten maradtak egyedül a souspréfet-vel, azt mondá Lándory:

– Uram! Nekem úgy tetszik, hogy „a szükséges semmi”-nek a hatalmas protektora, akivel önnek lehetetlen szembeszállani: senki sem más, mint ön maga.

Boisgoberry úr olyat nevetett erre, hogy a fehér mellényének a gombjai felpattogtak bele.

– Ön csakugyan zseniális ember! Hogy kitalálta egyszerre! Ezt nevezem gondolatolvasásnak! – Hanem valljuk meg az igazat, ezúttal, monsieur Houdin, kicsinyben múlt, hogy hamis zsebben nem kereste az én pisztolyból kilőtt zsebórámat!

– Vigyáztak rám a „Spiriti miei”.

– Aha! Ezt Bosco szokta mondani, mikor valami espiègleriehez készült: „Spiriti miei, ubbedite!” Ugyebár, mikor meglátta ön azt az áll alatt keresztülkötött, nagy máslit?

– Hanem, monsieur, mit gondol ön: mi lesz abból, ha egyszer madame megtudja, hogy ön nem eszik halat a plébánossal meg a maire-rel pénteki napon, s bésigue-et nem azokkal játszik?

– Nem lehet, drága barátom. A plébánosnak meggyónom a bűnömet: az tehát a gyónás titkát el nem árulhatja; a maire-ról pedig én tudom, hogy hát ő hol szokott ebédelni? Egyik kéz a másikat mossa. Aztán az egyik pénteken én viszek haza húsz frankot a feleségemnek, amit a bésigue-en nyertem, a másikon a maire ugyanazt a maga életpárjának: az asszonyok már előre örülnek a pénteki halebédnek, szörnyű módon.

Az asszonyka visszajött, ki voltak sírva a szemei: még mindig szájcsücsörítve nézett vasvilla szemekkel gonosz férjrabló vendégére. Lándory aztán feltalálta magát; megköszönte a szíves vendéglátást, s azt mondta, hogy utánasiet a jegyző úrnak a prefektúrára, majd segít neki. – Ekkor aztán mosolyra vonult a kis menyecskének az ajka. – Boisgoberry úr még ott maradt.

Lándory elmentében arra gondolt, hogy szép találmány az a „szükséges semmi” intézménye; csakhogy nem Boisgoberry úré az első feltalálás dicsősége.

Lidy Carcasse

Amint a leány fel lett öltöztetve a grófnő szobaleányának a ruháiba, amik éppen a termetére illettek, behívatta őt magához Médea. – Sidonia grófnő mellett ott maradt Hermione kisasszony ápolónak.

A leány ügyetlenül járt a női öltözetben, minduntalan megakadt a térde a lépés közben, látszott, hogy férfiruhában járáshoz volt szokva. Egész magatartása, fejhordozása is csupa garçonos volt; s nagyon hozzáillett az arcához. Szénfekete, göndör haja oldalt volt elválasztva; mozgékony szemöldei, eleven villogó szemei, természettől piros arca, gúnnyal felhúzott szája, előrenyomuló hegyes álla, lüktető orrcimpái inkább egy nőruhába öltözött ifjoncot árultak el, mint fiatal leányt. A domború mellkas, a széles váll, a keskeny csípő még öregbíté a csalódást. – Médea az első pillanatra valóban meghátrált előle, azt hitte, fiú. Csak azután, mikor a szobaleánya biztosította felőle, hogy ez valóságos nőnemű gyermek, állt vele bátran szóba.

– Önnek a neve „Lidy Carcasse”.

A megszólított a leggyönyörűbb két fogsort mutatta meg erre a szóra, elnevetve magát.

– Igen, madame, de csak két esztendő óta, azelőtt úgy híttak, hogy Lidy „Saint Jean”. Én játszottam a Champs Elysées-ben Szent Jánost a bibliai tableaux vivants-ban, s hogy még azelőtt hogy híttak, azt nem tudom; mert elfelejtették a tenyerembe írni. Azután, hogy kinőttem a szerepkörömből, beálltam az auteuili dinamit gyárba tölténykészítőnek, s minthogy oda csak férfimunkásokat vesznek fel, azért fiúöltözetbe bújtam. Ügyes voltam: a munkavezető a legveszélyesebb munkáknál alkalmazott; ott alaposan kitanultam a robbanószerek gyártását, azoknak a srapnelekbe elhelyezését, a bombák tempírozását, a robbanógyutacsok titkait. Mikor aztán a commune uralomra került, annak a szolgálatába álltam, tiszti rangot kaptam: én voltam a felügyelője annak a gyárnak, mely a Rue Mouffetard-ban a dinamit granátokat készítette. Már elébb neveztek el Lidy Carcasse-nak (világító tűzgolyó).

– És most hajlandó volna ön ezt a fényes nevet valami kevésbé ragyogóval felcserélni?

– Mindennel, madame, egész le a fénymázas skatulyáig.

– Megunta ön a communard-okat?

– Tökéletesen. Nem azért, mintha a nézeteiket nem helyeselném; hanem azért, mert ők nem veszik komolyan. Tessék elhinni, madame, hogy az egész commune harcaiban egyedül az „internacionalisták” voltak a „fenegyerekek”. Az elit truppot képezték a betűszedők, a gépészek, a lakatosok meg a cipészek; a szabók már nem sokat értek. Azután jöttek a lengyelek, a piktorok meg az omnibuszkocsisok. Végre a kiszabadított rabok. Ezek tudnak verekedni s sápadt arccal a szuronyoknak helytállani! Az újságírók csak vezetni szeretnek; – de hátulról. A többi aztán csak lármázni tud, vagy fedett helyről lövöldözni; de a tüzet ki nem állja. Amint egy golyót hallanak döngeni, lekapják a fejüket, mintha darázs volna. A bolondok! A darázstól van mit félni, mert az körülrepül, úgy csíp meg; de ha a golyó egyszer eldongott a fülünk mellett, az többet vissza nem jön, hogy megcsípjen. No, nem igaz, grófnő?

– Nem tudom. Én sohasem találkoztam se golyóval, se darázzsal.

– No, a grófné mama már beszélhetne egyikről. Neki három röpült el a feje fölött. – „Csak” golyó.

Médea elhatározta magát, hogy rátér a kényes kérdésre.

– Mondja ön meg, mi dolga volt önnek Raoul Ripaille-jal? Beszélhet előttem őszintén: én már „voltam” asszony.

– Az igen egyszerű: felesége voltam neki.

– Felesége? Hát nem tudja ön, hogy annak már van neje?

– Nem kérdeztem tőle.

– Megesküdött vele?

– Természetes! Aki az Internacionáléba belép, annak nehéz esküt kell letenni, hogy hű marad; – ha áruló lesz, halál a fejére! Az nem olyan könnyen vehető eskü, mint amilyent a Saint Germain l’Auxerrois-ban szoktak kicserélni.

– Tudta ön, hogy Raoul Ripaille egy főúri családnak a tagja?

– Azt mindenki tudta. Hanem arról, hogy Raoul Ripaille miket tett, miket végzett a commune dolgai alatt, több kérdést ne intézzen hozzám a grófnő; mert arra, hogy őt el nem árulom, még mindig köt az esküm.

– És mégis elárulta ön őt.

– Az nem volt árulás. Az tökéletesen félreértett dolog. Hát mikor a Montmartre-t is megostromolták a versailles-iak, Raoul Ripaille egy csoport internacionalistával lemenekült a katakombákba. Én is velük akartam menni; de engem visszautasított, „Asszony nem kell ide!” Elmondá, hogy védeni fogják magukat odalenn a kétségbeesésig. Raoul Ripaille megesküdött, hogy ha kényszerítve lesz rejtekéből előjönni, két Orsini-bombát hoz magával, s az egyiket le a kövezetre, másikat a boltozatra hajítja fel: úgy töri össze magát és ellenségeit.

Médea grófnő a kezeit dörzsölte fáztában.

Lidy Carcasse-nak pedig egyre mosolygott az arca.

– Hát aztán mikor a nagy plakátok megjelentek az utcaszögleteken meg az affiche-oszlopokon, amiken az volt hirdetve, hogy aki Raoul Ripaille-t felismerni tudja, jöjjön oda a Tombeau d’Isoard-hoz, jutalmat kap; mert Raoul Ripaille meg lett kegyelmezve: hát akkor én azt gondoltam, hogy sokkal jobb lesz, ha én odamegyek, s a kloákák undokságaiból előmászó piszkos alakban felismerem Raoul Ripaille-t, amilyennek én máskor is láttam már, s azáltal megmentem az életét, mint ha ő rettenetes ígéretét beváltva, ellenségeivel együtt magát a levegőbe röpíti. No, hát nem volt igazam, grófnő?

– Igaza volt.

– Én előre közöltem a nézetemet a communard-ok elfogatására kiküldött őrnaggyal: az én tanácsomra töltötték meg a terem padlását csertörmelékkel, s a magasba hálót húztak. Hát ezt is azért tettem, hogy a fenyegetését be ne válthassa, s amikor kilépett az odúból, s dacosan odahajítá a két Orsini-bombát: bizony nagyon sietnem kellett vele, hogy a nevét elkiáltsam; mert már akkor minden tüzérnek a kardja ki volt rántva a hüvelyéből, s a feje fölött villogott. – Hát árulás volt ez tőlem, madame?

– Nem volt az.

– És ő mégis árulással fizetett érte nekem. Odakiáltott a katonáknak: „Ez nem tiszt, hanem némber! Tépjétek le róla az egyenruhát!” És mikor leszaggattak rólam mindent, csúfságra, nevetségre oda voltam dobva; amikor nem tudtam, hogy a két kezemmel a szégyenemet takargassam-e, vagy a rám hulló ütéseket hárítsam el? Akkor odarohant hozzám, s a csizmája sarkával megrúgott. Hét hegyes szeg van a csizmasarkában, mind a hétnek a sebhelye itt van a csípőmön. Akarja látni, madame?

– Nem! Nem! Ne mutassa! – kiálta Médea, kezével eltakarva az arcát, mely egyszerre lángra gyulladt.

Lidy Carcasse pajkos mosollyal csúsztatá vissza a félig felkapott öltönyét, s bizalmaskodva suttogá:

– Bizony nem asszony ön; hanem csak leány.

– Elhiszem, hogy ott van.

– Ott is fog maradni, amíg csak élek, s emlékeztetni fog valamire! – (A leány arca e percben indulatos fenyegetésre torzult.) – És ekkor, madame, egy egészen idegen férfi, aki addig hidegvérrel, közönyösen állt ott Lis Blanc grófnő mellett, midőn én szégyenemben, fájdalmamban nem tudtam hová menekülni, hirtelen leveté a köpenyét, s rádobta a mezítelen testemre! Az önök családjához tartozik ez a férfi?

– Nem tartozik hozzánk.

– Nem is fog ide tartozni valaha?

– Ne adj’ Isten!

– Hát azt én nagyon sajnálom. Mert én ennek az embernek tudnék olyan hűséges kutyája lenni, aki éjjel-nappal vigyáznék az ajtaja előtt, s a tolvajt, aki az ágyához közelít, bizony megharapnám.

– Menjen ön most aludni, Lidy Carcasse! Ön nálunk marad, s jó dolga lesz.

*

Médea utánagondolt a hallottaknak.

Ennek a rejtélyes embernek az alakja megint egy pár új ecsetvonással lett kiegészítve: „irgalmasság, szemérmesség”. – Erények. De gyönge szív. – Az a rúgás a csizmasarkkal: – az csúf dolog; – de erő!

De L’Aisne Alfréd

Végre minden rendbe jött.

A törvényszék megállapítá Lis Blanc Sidonia grófnő gondnokságát mostohafia, Lis Blanc Lyonel fölött, annak nagykorúvá lételéig.

Még csak egy kis formaság volt betöltendő. Törvényes szokás szerint a gondnoki hatalom kezelése akkor lép érvénybe, amikor a törvényszék határozata a gondnokság alá vetettnek kézbesíttetik, vagy abban az esetben, ha ennek holtartózkodása nem volna kitudható, e határozat a Montieurben háromszor kihirdettetik.

Ezúttal az elsőbb eset volt. Lis Blanc Lyonel gróf biztos fedezet alatt tartózkodik a Messageries Maritimes „Copernique” nevű hajóján – mely útban van Alexandria felé. Eszerint tehát csak azt a kis időhaladékot kell bevárni Lándory úrnak, amíg a Messageries Maritimes másik hajója, a „La Fayette” utánamegy az elsőnek szintén Egyiptomba; s ott a követség útján felszólított kedive felkeresteti a kavaszai által valahol a Nílus kataraktáinál vízilovakat vadászó Lyonel grófot, aláíratja vele a kézbesítési térítvényt, s az ismét a tengeri úton visszakerül. Akkor azután rögtön aláírhatja Sidonia grófnő a Traumhold-per megszüntetésére szolgáló okiratot.

Addig bizony kitavaszodik.

Hát hiszen az nem tartozik a nagy szerencsétlenségek közé, ha az ember kényszerítve van Párizsban tölteni egy egész telet. Lándoryra nézve pedig különösen nem volt az. Ez esztendőnek a téli évadja ugyan nem kínálkozott a szokásos mulatságokkal, amik Párizst „a gyönyörök paradicsomává s az erszények purgatóriumává” teszik, hanem annál több alkalom kínálkozott a komoly tanulmányozásra. Hogyan emelkedik fel önerejéből egy földig gázolt óriás. A francia nemzet a bukása után mutatta meg, hogy milyen nagy: ötmilliárdot fizetett azért, hogy a hódító lába ne tapossa tovább hazája földét. Maga fizette ki, nem könyörgött senkinek. Nem kellett rá kényszeríteni senkit; nem kellett nagy szavakat kiabálni: adta mindenki önként. Aztán hozzálátott a munkához.

Legelőször a saját fiainak őrjöngő keze által ütött sebeket gyógyítani. Elkezdték a leégett paloták romjait lehordani: a szükségeseket újraépíteni. A parlament átköltözött Párizsba. Komoly, méltóságos nyugalom vette át az uralmat. Törvényszékek, hivatalszobák, börze folytatták a félbeszakadt munkát; a hadsereget újrateremtették, a hivatalokat epurálták. Az ipar, a kereskedés rendes kerékvágásba tért, a művészet minden ága új virágzásnak indult. Sohasem volt Párizs nagyobb, soha szebb, mint ebben az esztendőben. Ekkor volt a francia nemzetnek az igazi „gloire”j-a; csakhogy ez a „dics” nem császároké és hadvezetőké volt; hanem polgároké és parasztoké.

Lándory, látva azt, hogy hosszabb időt lesz kénytelen itt tölteni, garzonszállást fogadott a Boulevard des Capucines-on, s ott élt, minden társaságtól visszavonulva; nappal az üléseket, a törvényszékeket, múzeumokat, képtárakat, könyvtárakat, ipartelepeket látogatta, estéit színházban tölté; ha szép idő volt, a „Bois”-ba tett kirándulást vagy Párizs környékébe.

Egy délután, hírlapolvasás közben De L’Aisne Alfréd lepte meg a szállásán.

Lándory nem titkolhatta el az arcán bámulatát a nem várt látogatás fölött.

– Hát ha a hegy nem jön Mahomedhez, akkor Mahomed megy a hegyhez. Te nem is mutatod már magadat „minálunk”. Lándory nem tudta, hogy a tegezésen csodálkozzék-e, vagy a „minálunk”-on?

– Talán bizony el is felejtetted, hogy mi Seigniers-ben, az emlékezetes lakomán pajtásságot ittunk egymással?

– De igen. Hanem azt gondolom, hogy az ilyen borozás közben fogadott testvéresülést másnap el szokta minden ember felejteni.

– Már erre mifelénk pedig az a szokás, hogy pajtásságot borral köszöntenek fel. Én sohasem láttam, hogy mandulatejjel lettek volna per te s tu valahol.

– Köszönöm. No, hát ülj le, és gyújts rá.

– Ebéd előtt nem. Jössz velem a „Frères-Provenceaux”-hoz?

– Nem bánom. Hanem hát előbb essünk keresztül valamin.

– Ugyan min?

– A kölcsönös bemutatáson.

– Hát még nem volnánk egymásnak bemutatva?

– Azazhogy, látásból ismerjük egymást; hanem én valami mást értek ez alatt. Én tudom azt jól, hogy teneked senki a kerek földön olyan rossz szolgálatokat nem tett, mint én.

– Az már bizonyos. Ezt nem is szükség détailoznod. Van szerencsém! S ha éppen nem születtél volna ezen a planétán, vagy elhalaszthattad volna azt egy rövidke századdal, hát fölöttébb leköteleztél volna vele. Minthogy azonban már csakugyan itt vagy, hát nem bántam volna, hogyha olyan rendes észjárású embernek születtél volna, amilyen ezer közül kilencszázkilencvenkilenc. – Hát akkor azt tetted volna, hogy amint azt a régi divatú vasszekrényt megtaláltad a „wünschelrute” segélyével…

– Mondtam már, hogy az inasom vezetett rá; az meg a tolvajtól kapta örökségbe.

– No, hát akárhogy volt: egy rendes eszű ember, mikor ilyen kincset megtalál (becsületes embert értek, aki nem szökik el vele), hát akkor azt tette volna, hogy elhozza Seigniers-be. Ott lakik a természetes tulajdonos: De L’Aisne Alfréd. Annak azt mondja: „Nézze, uram, itt van a Lis Blanc szekrény; ebben van nem tudom mennyi értékű gyémánt, aztán meg egy végrendelet. Ennek már tudom az értékét. Én találtam rá, annak adom, akinek akarom. Lis Blanc grófnő elég fösvény volt (az angolok »lencseszámlálónak« mondják) húszezer franknyi koldusfillért ígérni a megtalálónak. Önt okosabb embernek nézem. Ön megád ezért a szekrénykéért egymillió frankot.” – Én szó nélkül megírtam volna az utalványt a bankáromhoz egymillió frankra, s aztán – nem ismertünk volna egymásra többet, ha az utcán találkozunk.

– Kivéve, hogyha én lettem volna az a „becsületes” Monterosso, akinek csakugyan „ez” a nemes szándéka volt az ellopott végrendelettel, s akivel az ellopás előtt elégszer váltottatok a betting houseban egy szívélyes „csau”-t – s a visszalopás után talán még szívélyesebben.

– Ebben megint igazad van. Te tudsz riposztozni. No, hát jól van. Ezer ember közül mégis azt mondom, hogy kilencszázkilencvenkilenc Mont-Rouge lett volna. Nekem jutott az átkozott szerencse, hogy a főnyerőt kihúzzam. Egy ilyen paradoxon, mint te vagy, aki a szerencsét kopasztatlanul ereszti ki a kezéből. Ez a természet játéka!

Lándory kénytelen volt ezen az ötleten nevetni.

– Hát ezáltal természetesen kivívtad azt, hogy én, valahányszor valaki a nevedet előhozza előttem, azt felelem rá: „Ez egy igen derék, jellemes, korrekt gentleman; akit nem bánnám, ha az ördögök elvittek volna, mielőtt föltétlen tiszteletemet kivívta!”

– Nagyon hízelgő rám nézve.

– Még azután is lett volna alkalmad engemet végtelenül lekötelezni, nem anyagi érdekből, de barátságból; – ha engedted volna, hogy azt a haszontalan fickót, a Lyonelt, hadd érje el a maga fátuma az ő Raoul Ripaille álarca alatt. Már erre csakugyan nem kötelezett semmiféle hétköznapi becsületérzés; erre egy valóságos hamvazószerdai áhítatosság kellett, hogy ezt a kétségbeesett alakot megmenteni segíts. Hát azt is megtetted. Én bizony nem tudom, hogy minek avattad bele magadat. De hát már megvan. S nekünk van egy példabeszédünk: „de faire bonne mine au mauvais jeu”. Hát annak a „rossz játékhoz csinált jó pofának” vagyok én a megtestesült képviselője. – Eleitől fogva ilyen voltam mindig, úgy hívtak, hogy „un bon enfant”.

Lándory pedig semmit a világon úgy nem gyűlölt, s talán semmitől úgy nem félt, mint akit úgy hívnak, hogy ,„jó fiú”!

– Én soha semmiért meg nem haragszom. Ez a makrobiotikának a legfőbb titka. Aki megtréfált, azt visszatréfálom, de meg nem verekszem vele. Nekem soha párbajom nem volt.

Lándory azt gondolá magában, hogy ez a legveszedelmesebb fajtája a jellemeknek: a „meg nem haragítható”, aki elteszi a jégre a kapott bántalmat, együtt nevet azokkal, akik az ő rovására nevetnek, tovább is jó cimbora marad; csak az alkalomra vár, vagy nem is vár, de előidézi azt, hogy a kölcsön kapottat visszafizethesse: a sértést nagylelkűen eltűri, maga meg nem verekszik érte, továbbra is jó cimbora marad, hanem azután igyekszik a jó pajtást egy harmadikkal összeveszíteni, s azzal szurkáltatja meg.

– De párbajsegéd voltál? – szólt közbe Alfrédhoz.

Alfréd nagyot nézett a szeme közé. Beh hülye kérdés! Vagy talán eléje került az ő eszejárásának ez az ember?

– No, csak azt mondom, hogy mi igen jó pajtások leszünk ezentúl. Te elvégezted a dolgodat, az én nagy káromra; de egészen korrekt, gavallér módra. A társaságban jó híred van. És én büszke leszek rá, ha karöltve vezethetlek be mindenüvé. A klubjainkba és az estélyeinkre. Azért nem szükség kártyáznod. Tudom, hogy semmi játékhoz sem értesz.

– Minden játékhoz értek. Éppen azért nem játszom, mert az első osztás után minden kártyát megismerek a hátáról.

– Ah! Ismét egy míveletlenül hagyott aranybánya! Ha én ezt kölcsönkérhetném! De te úgy élsz itt Párizsban, mint egy remete. Nem látunk sem a Ranelagh-ban, sem a Mabille-ben. Szólj csak, voltál-e már egy operabálban? Láttál-e már egy galop infernalt?

– Voltam én mindenütt, és láttam minden láthatót. Én is voltam diák, mégpedig itt, Párizsban, mikor a Sorbonne-ba jártam. Nincs előttem új dolog a világon.

– No, hát akkor annyival inkább eljárhatsz most is. Az ember a mások bolondságain jól mulat.

– A saját magáén még jobban.

– Vettem észre az arcodon, hogy meghőköltél, mikor azt a szót ejtettem ki: „minálunk”. Én és Lis Blanc-ék! Furcsa hybridum lehet ez a viszony! – Hát látod – én most a legjobb barátságban állok velük, amióta Seigniers-t vissza kellett nekik adnom. Hahaha! Nemcsak Seigniers-t, hanem a szép asszonyt is. Amióta elvált férj és feleség vagyunk, mindennap meglátogatom Médeát. Férjnek nem váltam be, házibarátnak igen. Hordom neki a pletykákat, s ő igen jól mulat rajtuk. A „mámi” is elsóhajtotta már az eladott lovakat s a kicserélt Rembrandtokat. S nem nélkülözhet a jour fixeein. Én még többet megbocsátottam neki. Az a sajátságos természetem van, hogy azokhoz ragaszkodom legjobban, akik leginkább megbántottak.

– Akkor tökéletes antitézise vagy Sidonia grófnőnek.

– Gondolod? Kitalálom a szavaid értelmét. Ha én azokhoz ragaszkodom legjobban, akik leginkább megbántottak, úgy Sidonia grófnőnek meg az a balvégzete, hogy azokat üldözze legjobban akik vele jót tettek. – No, látod, ebben az egyben csalatkozol. Ezek az asszonyok beléd vannak bolondulva egészen. Ahogy a jó német mondja: „Sie haben einen Affen an dir gegessen”. Csak rajtad áll, hogy beleházasodj a családba.

– Van ám nekem egy olyan könyvem, amely erről határozottan lebeszél.

– Hogy hívják a könyvedet?

– Az iskolában „Tabula Cebetis”-nek hívják, parasztnyelven „kétszerkettő”.

– Ah! Te számítasz? Hisz ők nagyon gazdagok.

– Hisz éppen ez az ok. Nekem van akkora jövedelmem, hogy abból legény módon, úrilag megélhetek (természetesen „noble passiók” űzdei mívelése nélkül), sőt egy olyan asszonyt is el tudok tartani, aki szereti az otthont, aki gyönvörűségét találja a falusi életben, beéri a saját nevelésű lovaimmal, a pesti szalonokon túl nem vágyakodik; a színházi premierekkel és a filharmoniai koncertekkel ki van elégítve; négyszernél többször egy évben nem változtatja a divatot, s „Mezei és Árvai” firmáját meg tudja becsülni, amellett örülni tud neki, ha nyárára Balatonfüredre vagy Tátrafüredre elviszem; egy kis olaszországi kirándulásért pedig éppen háladatos; ha nevenapjára egy kis szerény kétezer forintos karperecet veszek neki ajándékul, azt teljes életében dicsekedve viseli, a rendes időben pedig a havi pénzéből kijön, s amit megtakarít belőle, azzal jótékonysági ösztönének tesz eleget. – De hova legyek én egy olyan asszonnyal, aki Párizsban hotelt tart, a bútorzatát minden évben változtatja, aki a divatot nem követi, hanem vezeti; aki a lóversenyeken saját paripáit futtatja; akinek a szalonjaiban művészfejedelmek hangversenyeznek; akinek ambíciója túlragyogni a kortársait; – ezt az én kétszerkettőm ki nem adja. Azt pedig, hogy egy gazdag nőnek szegődjem hitves rabszolgájául, tiltja az ízlésem.

– Hahaha! Hahaha! Hahaha! – kacagott az egész diatriba alatt Alfréd, hanyatt dobálva magát a kereveten. – Ah, be derék! Nagyon derék! Elvégezted már? Te itt most Sidonia grófnőről beszélsz! Hahaha!

– Természetesen. Vele csaknem egykorú vagyok. Ő is özvegy, én is.

– De az ördögnek volt eszébe a mámi! Hisz azt inkább elvenném magam; ha pénzért akarnék házasodni. Én a leányát értettem.

Bertalan nagyon jól adta az elcsodálkozót; pedig tudta ő azt jól; csakhogy éppen jónak találta a félreértőt játszani.

– Micsoda? Te Médea grófnőre gondolsz? Csak nem talán?

– Na de igen. Ő éppen az a nő, akit te az első fejezetben leírtál; aki nem szereti a pompát, rajong a falusi gyönyörökért; s aki nem gazdagabb, mint te vagy.

– De ez eredeti egy ötlet. Te ajánlod nekem azt a nőt, akitől elváltál, mikor a feleséged volt?

– Különös, nemde? Magam is azt hiszem. Akarod, hogy elmondjam neked az egész történetet; a mi nevezetes menyegzői éjszakánknak tündéri titkait? Nono, bátran meghallgathatod, nem fogsz elpirulni rajta. Semmi csintalan fordulatok nem fogják morális és esztétikai érzékedet megbotránykoztatni.

– Éppen nem vagyok prűd.

– No, hát ülj le ide mellém, s kínálj meg egy pohár konyakkal, hogy az emlékezetemet felfrissítsem. Így ni! Koccintsunk az „ő” egészségére. – Hát kezdjük az elején. – Az öreg Lis Blanc meghalt; a végrendeletében engem tett örökösévé. Hanem az özvegy meg a kitagadott fiú protestációt emeltek azon az alapon, hogy volt egy utóbbi végrendelet, amit ellopott valaki. A törvényszék arra zárt rendelt el az egész birtok ellen. A dolog nemcsak Lis Blanc-ékra, de rám nézve is kellemetlenné lett; mert én voltam az a Tantalus, akinek nem szabad a szája előtt úszkáló almába beleharapni; egy árticsókát nem lehetett levágatnom a kertben, a massae curator engedelme nélkül. Hát akkor azt gondoltuk ki, hogy amicára lépünk; kiegyezünk, olyanformán, hogy én nőül veszem Médeát, s vele együtt a seigniers-i domíniumot, a Lis Blanc-oknak pedig átengedem a La Grenouille-i uradalmat meg a párizsi palotát. Minden kettőnk között lett elvégezve: Sidonia és énközöttem. Csak a kész szerződéssel léptünk Médea elé. Természetesen, neki is meg kellett tudni a dolgot. Az anyja felszólítá, hogy nyilvánítsa beleegyezését. Médea vállvonva mondá:

„Mikor keresztnevet kerestetek ki a számomra, akkor sem kérdeztétek meg, hogy fog-e az nekem tetszeni? Minek kérdeztek most, mikor vezetéknevet választottatok!”

(Én nem voltam rá nézve más, csak vezetéknév!)

„Tehát elfogadod De L’Aisne Alfrédet férjedül?”

„Én nem bánom, csak ő meg ne bánja.”

Ez volt Médea grófnő szerelmi vallomása. – A regény többi része az ékszerészeknél és csipkeárusoknál folyt le.

Egyébiránt egészen összeillő pár voltunk, Médea tizennyolc éves, én meg negyvennyolc. A legszebb életkor. Negyvenöt esztendős koráig az ember csak suhanc; azontúl kezd el valóságos férfi lenni. Ötven esztendőn túl pedig egyenesen visszafelé fiatalodik; minden évfordulón egy évvel ifjabb lesz.

Lándory nagyot nevetett:

– Még utoljára majd fogzásban hal meg!

– A fiatalabb barátaim (a veled egykorú tacskók) éppen úgy évelődtek velem. Hanem hát én csak nevettem őket. Régi praktikus vagyok én az ártatlanságok elleni harcban. Londonban éltem nyolc esztendeig. Az az igazi világ! Párizs csak gimnázium ebben a tekintetben; London a kollégium. Tagja voltam a „minotaurus” társaságnak. Tudod, mi az a minotaurus?

– Tudom.

– Mindent tudsz. Tehát nem kívánod, hogy beszéljünk a részleteiről? Az athéni „szűzek adójáról”.

– Hát bizonyos korig „telles choses se font, mais ne se disent pas”, bizonyos koron túl pedig „elles se disent, mais ne se font pas”. Rajtad áll, hogy beszélj-e?