„Belle Alliance”

A meghívás el lett küldve Dorogmándról Albisorára. Két „hajtás” közötti napon volt egy „vak” nap, amikor ráért a vadásztársaság szomszédolni.

A válasz visszajött. Az urak készséggel jönnek mindnyájan. Hanem Sidonia grófnőnek Kolozsvárra kell utaznia, sürgős ügyben: ő tehát nem jöhet.

Ahogy előre lehetett látni.

Nosza, vadásznak, szakácsnak, kertésznek, pincemesternek ki lettek adva a rendeletek: a vendégszobákban az ágyakat kiszellőztették; bébillérek, főzőasszonyok dologba lettek állítva. Egypár kertészlegényt felöltöztettek inasköntösbe; a tiszttartó hajdúja is mozgósítva lett az asztali felszolgáláshoz, ugyanannak a szobaleánya a kisegítéséhez; a vendéglovak istállóit kitakarították: az egész kastélyban mindenki készült a vendégfogadáshoz.

Hermione kisasszony eközben kiadta a maga utasításait Lidy Carcasse-nak.

– Most jött el az „úr színeváltozásának” napja. Az urak vacsorára érkeznek meg, ami el fog nyúlni késő éjfélig. Akkor az asszony búcsút vesz a vendégtársaságtól, s a hálószobájába távozik. Az urak még folytatják a poharazást. Lyonelnek meg fog ártani az áldomásozás; ő nincs szokva ezekhez a tüzes erdélyi borokhoz: a magyar urak tréfát csinálnak belőle, hogy a vitéz oroszlánvadászt az asztal alá igyák. Kedvük szerint történik. Lyonel egészen makutyi lesz. A Péter meg a hajdú felviszik a szobájába, s lefektetik. A részeg embernek az a kívánsága, hogy küldjenek hozzá szép leányt. Te odamégy hozzá: a férfi cselédek visszavonulnak. Lyonelnek semmi baja sincs, minden érzékének birtokában van. Nem árt annak még a muchomor szesz sem. Az urak ezalatt felkelnek a borozóasztaltól, s felcserélik azt a kártyázóasztallal. Mind jól tudják szerepeiket. Lándorynak le kell velük ülni tarokkozni. Folyvást nyerni fog. S a nyerő játékosnak nem lehet abbahagyni a játszást; kivált ha még házigazda is hozzá. Ott fogja őket találni a virradat. – Te pedig Lyonelt a hátulsó lépcsőn levezeted az én hálószobámig. Gondolsz ki valamit, amivel a szájtátó cselédeket elfoglald, hogy valaki a folyosón ne találkozzék vele. A dajkának, aki az asszony hálószobája mellett fekszik, sert adsz, hogy mélyen aludjék. Az én hálószobámból az asszony szobájába felvezető rejteklépcső elől elfordítod a félremozdítható kályhát. A Pétert pedig elfoglalod, hogy valami neszt ne foghasson; mert az, dacára annak, hogy a mi zsoldunkban áll, mégis híve az urának. A többi azután az én gondom.

– És az asszonyság?

– Médea grófnő? Tudtával történik minden.

– Akkor jól vagyunk.

Ez a beszélgetés künn a kertben folyt, amíg Hermione és Lidy az őszibarack-rácsozaton válogatták az éretteket az asztaldíszítésre.

A kertnek egy szögletében a Péter pepecselt valamivel. Ő is dilettáns kertész volt.

Abban fáradozott, hogy egy nagy vederben nevelt gyümölcsfának az érett terményeit ott a fán tüll tokocskákba kötözgesse.

– Mit csinál maga, Péter? – szólítá meg Hermione.

– Süvegeket húzok ezekre a szilvákra.

– S mire való az?

– Hogy a darazsak vagy a rózsabogarak ki ne kezdjék a gyümölcsöt, amíg az uram leszedi.

– Hát olyan drága gyümölcs az?

– Elhiszem azt. Ez a híres formozai szilva, melyből a legelső példányt gróf Benyovszky Móric hozta el XIV. Lajos király számára Formozából. A versailles-i üvegházból még ójtószemet sem volt szabad senkinek adni belőle. Ezt a példányt nagy grácia útján kapta ajándékba az uram Thiers-től. Most terem először. Úgy őrzi, mint egy férjhez adó leányt.

– Ah! Ezt a gyümölcsöt nekem meg kell ízlelnem.

– Nem szabad ám, kisasszony. Szigorúan meg van tiltva.

– Ki tiltotta meg?

– Hát az uraságunk. Lándory úr.

– Adok is én valamit az ő tilalmára.

– De majd nagyon meg fog haragudni az úr!

– Annál rosszabb rá nézve! A harag csak annak árt, aki megharagszik.

– No, én előre figyelmeztetem a kisasszonyt, hogy ha ebből a gyümölcsből pákoszkodik, annak rossz következése lesz.

Csak az kellett Hermione kisasszonynak, hogy őt egy elkapatott cseléd merje eltiltani valamitől.

Csak azért is leszakított egy szilvát a drága csemetéről.

Az alakja is olyan különös ennek a szilvának. Nem hosszúkás, mint a rendes fajok, nem is gömbölyű, mint a reine Claude-ok, hanem lapos, mint az alma, s a színe csokoládébarna.

Hermione csupa dacból ízlelte azt meg.

Mikor aztán a szájában volt, akkor ismerte meg annak a rendkívüli tulajdonságait. Valami különös édes íz, zamat és illat; mintha minden kedvenc gyümölcsnek az előnyei egyesítve volnának benne.

Most aztán még egyet szakított le a fáról.

A másodikat már gyönyörűségből ette meg.

És aztán a harmadikat. Arra már a falánkság vitte.

A negyediket azért, hogy megmutassa Péternek, mennyire nem törődik az ő urának a haragjával.

Az ötödiknek az elköltésére rávitte az asszonyi kíváncsiság.

A hatodikat már nem is kívánta, de mégis megette, csak azért, hogy egy se maradjon a fán.

Majd hogy fog nevetni Bertalan úrnak az elszörnyedő ábrázatján, mikor az a féltve őrzött fáját tisztára lepusztítva találja!

– No, kisasszony! Én mosom a kezemet! – mondá Péter. – De meglássa, hogy mi következése lesz ennek a torkoskodásnak.

Hermione gőgösen nevetett rajta. Ekkor vette észre, hogy még egy szem szilva van a csemetén, elbújva a levelek közt.

– No, ezt az egyet tegyük ide az őszibarackok tetejébe, hadd gyönyörködjék benne Lándory úr.

Azt is leszakította, s azzal orrot billegetett Péter felé, otthagyva őt a megkopasztott fánál.

– Amit mondtam, megmondtam! – dörmögé utána Péter. Persze, ha olvasta volna Hermione kisasszony Benyovszky Móric emlékiratait, hát akkor tudta volna, hogy miért van megtiltva a paradicsom fái között éppen ez egynek a gyümölcseit megízlelni. Az egy rettenetes, bosszúálló gyümölcsfa! A formozai szilvafa.

Alig telt bele két óra, midőn Hermione kisasszonyt utolérték minden kórtünetei annak a félelmetes epidémiának, amit a paradicsomi Kelet-India ajándékozott a többi földrészeknek.

Lidy Carcasse rémülten szaladt Bertalan úrhoz, jelenteni, hogy Hermione kisasszony minő bajban van.

– Ne üss lármát! – mondá Bertalan. – Vendégek jönnek, ha megtudják, mind szétszaladnak. Az asszonynak egy szót se szólj. A cselédek se tudják meg. A faluból fel kell hívatni a kenőasszonyt, az maradjon a beteg mellett ápolóul.

– Más cseléd nem is vállalkoznék rá; mert az mind fél a ragálytól.

– A kocsis fogjon be, és vágtasson be a városba, hozza ki az orvost. Addig majd én tekintem meg a beteget. De senki be ne menjen hozzá, aki a feleségemmel érintkezik.

Ő maga tehette: hisz ő – olyan távol szokott már a feleségétől.

Lándory felkereste Hermione kisasszonyt a szobájában.

Biz az nagyon nyomorult állapotban volt már. Lándory hozott a számára ópiumcseppeket, amiket minden elővigyázó ember szokott tartani otthon. (Kivált dinnyeéréskor.) Néhány cseppet adott be a kínlódónak egy kanál vízben. Attól annak a görcsei szűnni kezdtek. Hálát rebegett érte.

Meg volt ijedve rettenetesen.

Pedig nem volt az a baja. Csak a formozai szilva: ami éppen úgy megkínozza a vele visszaélőt, mint amaz ázsiai rém, csakhogy éppen nem öli meg, és nem ragad másra. De azt egyikük sem tudhatta. – Talán a Péter tudta.

A formozai lakosok azt a gyümölcsöt csak gyömbérrel összefőzve szokták megenni.

– Meg fogok-e halni? – kérdé száraz, rekedt hangon Hermione Lándorytól.

– Legyen nyugodt. Elmúlik a baj. Már elküldtem az orvosért. Addig is igyék ön székifűteát, s engedjen a gyomrára mustárkovászt tétetni. Jó lesz egy darab jeget lenyelni időközönkint meg egy korty pezsgőport.

Hermione mindent megfogadott, amit csak az az ember nyújtott neki, akinek teljes oka lett volna rá, hogy őt irgalom nélkül megfojtsa.

– Nem fognak a kórházba vinni? – suttogá Hermione, akinek emlékében volt, hogy amikor Párizsba behurcolták a ragályt, szigorú rendelet volt minden beteget a közkórházba szállítani.

– Az én házamból beteget ki nem visznek.

Az orvost éppen útban találta az érte küldött kocsi, gyorsan megérkezett. Megvizsgálta a beteget, s minden intézkedést helyeselt, amit eddig Lándory a gyógykezelésnél alkalmazott. Ugyanazokat kell folytatni. Az ópiumból minden fél órában kell beadni öt cseppet. Az ápolónő ügyeljen, hogy többet ne találjon a kanálba szalajtani. – Lándory maga ajánlkozott a gyógyszert beadni a betegnek. – Ha az izzadás beáll, akkor az ópiumot abba kell hagyni, s ha azután újra mutatkoznak a kórtünetek, akkor jégbehűtött pezsgőt kell kanalankint szedetni a pácienssel. A fődolog: nem ijedni meg. Ez a ragály olyan, mint a rossz kutya, azt harapja meg, aki fut előle: aki átlépked rajta, azt nem bántja.

Amíg az orvos és Lándory Hermione fölött konzultáltak, azalatt Lidy és Péter egy más halálos nyavalya kórtünetei fölött tartottak konzíliumot. Lidy elmondta Péternek mindazt, amit Hermionetől hallott.

– És mindez Médea grófnő tudtával történik! – mondá Lidy. Érted te ezt?

– Egészen értem. Az asszony megunta már az üldözött vad sorsát viselni. Egyszer végre szembe akar szállni az üldözőjével. Elég erősnek hiszi magát arra, hogy titkos légyottot adhasson neki; s nemes lelkével le fogja őt fegyverezni. Megszabadítja magát az örökké fenyegető őrült szenvedélytől, melyet saját anyja szítogat. Olyan ez, mint mikor valaki a tüzes vasat kívánja a kínzó kelevény ellen.

– De hátha ellenkező lesz a találkozás sikere. Hátha az ő erénye bukik el a csábító bűvészete előtt. Ennek az embernek démoni varázslata van a nőkkel szemben. Akit megigézett, az holdkórossá lesz. Nincs az a hideg gyűlölet, ami szerelemmé ne lobbanhasson iránta. Az oltár küszöbéről képes pokolra ragadni egy szentet.

– Én tudom, hogy Médea grófnőt nem fogja eltántorítani.

– Az én eszem szerint fel kellene fedeznünk az egész cselszövényt Bertalan úrnak.

– Nem jó lenne. Ez elválasztaná őket végképpen. Neki még csak gyanítani sem szabad semmit. És éppen úgy nem szabad Médea grófnőnek sejteni sem, hogy e légyottjáról mi is tudunk valamit. Olyan ő most, mint az alvajáró, aki a holdvilágnál felhág a meredek háztetőre, s keskeny párkányokon végigsétál. Kell hagyni, hogy ugyanazon az úton megint visszatérjen. Ha rákiáltanak, leesik a mélységbe. Itt vagyunk mi ketten. A fő-fő ellenség: „a diabolus rotae” már el van téve láb alól. Haha! Ez most fekszik, és kiabálja: „mon dieu!” – Hahaha! Kapott a tiltott gyümölcsön. Ha azt mondtam volna neki, „Tessék, kisasszony! Az ön számára van termesztve!” Nem nyúlt volna hozzá. „Tiltva van, az úr megharagszik érte!” Ez meg használt. Mégis megszolgáltam a méregkeverő híremet. Ne félj! Holnapra egészséges lesz, mint a makk.

– De még egyre nem gondoltál. Hátha ez az ember őrült szenvedélyében mindenről megfeledkezik, s erőszakkal rabolja el azt, amit gyöngédséggel ki nem vívhatott.

– Ott leszek a grófnő ajtaja előtt. Te ügyelj rá, hogy a dajka szobája felőli ajtó nyitva maradjon.

– Vigyázz magadra, ha azzal az emberrel össze akarsz tűzni. Én ismerem jól Raoul Ripaille-t. Van egy fegyvere, amit mindig a zsebében hord, ördögi találmány! Hasonlít egy rézboxerhez, amit a négy ujjra szokás felhúzni. Csakhogy ennek nem a lökő gyűrűiben van a fortélya, hanem abban, amit a markában tart: négy éles tigrisköröm alakú acélpenge hajlik össze egy kézszorításra, éppen úgy, mint a tigris talpa. Akinek a karját ezzel átszorítja, annak a karja egyszerre béna lesz: az izmai szétszakadnak; s akinek a nyakát fogja meg vele, holt ember: az ütereit mind átszeli. Indus találmány: „testvérölőnek” nevezik. Ezzel a láthatatlan fegyverrel sokszor keresztültörte magát Raoul Ripaille egész tömegeken, amint közbeszorították. Megkapd azt a kezét, amelyiken a gyűrűket látod!

– Nem lesz arra szükség. Én ismerem a mi emberünket. Fegyverrel a kezében mesés a bátorsága, akár oroszlán, akár vad bivaly rohanjon reá: golyózápor között megáll fütyörészve; de hogyha egy beteg leány jajgatását meghallja, gyáva lesz, mint egy kísértetlátó gyermek; mert hiányzik nála a lelkierő. – De akármi legyen is ennek a vége: Lándory úrnak nem szabad ezt megtudni; mert az őt szerencsétlenné tenné egész életére; s ahogy én az ő büszke lelkét ismerem: ha mindent tudna is, nem akadályozna meg semmit; hanem ráhagyná az asszonyára, hogy ha felhívta a veszélyt, hát küzdje le azt egyedül.

A délesti órákban megérkeztek az albisorai vendégek.

Csupa férfitársaság volt. Nem volt szükség a fogadásukra a ház asszonyának előjönni. Bertalan a szobájába vezetett mindenkit, hogy az úti porból kimosakodhassék és átöltözhessék.

A vacsoráig még hosszú volt az idő. Az urak el tudták azt tölteni az istálló megtekintésével. Bertalannak kitűnő szép lovai voltak, abból az eredeti erdélyi fajtából, amelyet csikó korában ott künn a havason nevelnek; sohasem lát istállót, s ha aztán megmarad, túltesz minden telivéren. Egy párra meg is alkudott az effendi belőlük.

Majd a gyümölcsöskertre került a sor, ez Erdély kiváló büszkesége. Ebben is mind szakkedvelők voltak a magyar urak. – Alfréd is értett hozzá. Az ő kertjeiben természetesen még sokkal remekebb gyümölcsfák vannak. Bertalan eldicsekedett vele, hogy van őneki olyan gyümölcsfája is, aminek a párizsi kertészek katalógusában nem fordul elő a neve: a formozai szilva; ezt csak kitüntető pártfogás mellett nyerte Versailles-ból. S azzal odavezette a vendégeit a formozai szilvához. – Egy szem sem volt már rajta!

Péter ott járt az urak nyomában, a felöltőiket cipelve utánuk.

Lándory megütközve tekinte rá.

– Még ma reggel rajta volt minden gyümölcs! Ki nyúlt hozzá?

– Hermione kisasszony – mondá Péter. – Én kétszer is mondtam neki, hogy ne tegye, mert nem jó következése lesz.

– Hermione? – Hát úgy jól van – szólt Lándory, s egyszerre kiderült az arca.

– Ez aztán példánya a türelmes embereknek! – magasztalá őt Alfréd. – Mindent láttam már megbocsátani; de még azt soha, hogyha egy kedvenc gyümölcsfát lekopasztottak. Az ilyenért Napóleon hadat üzent volna! A tiltott gyümölcs ellopásáért még a mennybeli hatalmak is bosszút állnak: példa rá a paradicsomi almafa.

Bertalan pedig igazán, őszintén jó hangulatba jött erre a felfedezésre, mert ebből megtudta, hogy Hermione kisasszony betegsége nem az a félelmes ragály, amely az egész háza népére nézve fenyegetővé válhatik, s halálos kimenetelű lehet, hanem csupán az egzotikus gyümölcs élvezetének a hatása, ami elmúlik minden gyászos következés nélkül. – Ezzel aztán felmentve érezte magát, hogy minden félórában elszökjék vendégeitől, ópiumcseppeket beadogatni a betegének.