„Imádlak!”

Amint Lyonel kocsija kirobogott a kastély felvonóhídján, azt mondá Péter Lidynek:

– No, mármost én meg a többieket dobálom utána.

Három óra volt már hajnal felé.

A tarokk-parti rendkívül érdekessé vált. A táblán tizenkét „kvadrupla kettős”, négy „bukott szóló” és három „ultimó” volt följegyezve. – Nincs rá eset, hogy ezt délnél hamarább ledolgozzák. Lándory nagy nyerésben volt. Gavallér ember, még ha otthon nincs is, sem kelhet föl ilyen helyzetben a játékasztal mellől. (De hát az, amit nyer nem ér föl azzal, amit ezalatt veszt – másutt! – Azt hitték a játszótársak.) Három magyar úr volt az asztal mellett Lándoryn kívül: Alfréd még nem egészen volt nyeregbiztos a tarokkban, Párizsban nem játsszák azt. Ő csak nézte a játékot, s Lándorynak „szorított”. (Drukkolt.)

Azt, hogy egy kocsi gördült ki a felvonóhídon, nem vették észre, a nagy pagát-üldözésben, három ököl ütötte az asztalt, s volt erős „hallali, midőn a „run” csakugyan „kill”-lel végződött. Murcusnak elfogta Lándory a pagátját is, a huszonegyesét is, pedig tizenegy tarokkja volt. A játékot is elveszté 33-ban.

– Ez aztán őrült szerencse!

Az ajtón belépő Péter megvárta, hogy számítsák ki az urak, mennyire megy a bukás? Csak azután szólt oda az urának, félig hallható súgással.

– Megint visszatért. Jó volna a pezsgőt beadni.

– Mi az? Mi tért vissza? – kérdezé az effendi, látva, hogy Lándory leteszi a kártyát a kezéből, s felkelni készül.

– Semmi, semmi! – mond Bertalan. – Egy percre ki kell mennem. Nyomban visszajövök. Addig Alfréd lesz szíves helyettem játszani.

No, ezt meg kellett akadályozni! Lándorynak nem szabad a kártyaasztalt elhagyni.

– Ah, Alfréd nem ért ehhez! – ellenkezék az effendi. – Valami pezsgő-beadásról hallottam. Azt inkább elvégezheti Alfréd. Kinek kell pezsgőt beadni?

– Óh, igen szívesen! – ajánlkozék rögtön Alfréd. – Te csak maradj.

– Hát úgy is jó lesz – szólt Lándory, visszaülve a helyére. – Hermione kisasszonynak kell pezsgőt beadni kanalanként.

– Hisz az igen kellemetes gyógykezelés. Erre mindig vállalkozom. Szép hölgynek pezsgőt beadni.

– Hát csak arra ügyelj, hogy a pezsgő még jeges legyen, s azt mindig az erupció után kell beadni, amíg csak meg nem szűnik.

– Erupció után? – hebegé Alfréd elhüledezve. – Hát mi baja Hermionénak?

Péter sietett felvilágosítással szolgálni.

– Hát csak egy kis „nostras”-sa van szegénykének dél óta. Erre a szóra egyszerre talpra ugrott valamennyi vendég.

– Micsoda? – hörgé az effendi. – Kolera van a háznál! S te ezt nekünk nem mondod? Hát micsoda házigazda vagy te?

– S még maga jár oda hozzá ápolgatni! – szörnyűködék a Murcus. – S aztán visszajön közénk, idehordani a bacilusokat. Mi ugyanazt a kártyát forgatjuk, ami az ő kezében volt. Hisz ez méregkeverés.

– Ugyan ne ijedjetek meg, urak! – csitítá a felháborodott társaságot Lándory. – Hisz olyan ártatlan baj ez, mint a fejfájás. Holnapra felépül belőle. Az meg már tiszta parasztbabona, hogy ez még ragályos is lehessen. A bacilusok teóriája zöld mese! Csak ti mulassatok tovább. Én utánanézek, mert az orvos instrukcióit nem érti az itteni cselédség. Öt perc múlva visszatérek.

Dejszen ez az öt perc unos-untig elég volt arra, hogy az egész vendégsereget mozgósítsa. „Hol a plédem? Hol a havelockom?” Vége volt a kvadrupla kettősök vonzerejének.

– Hol van Lyonel? – jutott eszébe Alfrédnek. – Őt kellene értesíteni.

– A gróf úr az imént távozott el a hintaján – bátorkodott alázatos értesítést adni a Péter.

– Lyonel már elfutott? Akkor sauve-qui-peut!

Mire Bertalan visszatért, már akkor csak az effendit találta a kártyázószobában. Az is csak azért maradt hátra, mert nem találta a kalapját. Csak a piros fez volt a fején, amit kártyázás közben használt; azért is hívták effendinek.

– No, látod. Egészen megfordult a baj – biztatá őt Bertalan. Beállt nála az izzadás; most már túl van a veszélyen.

– De köszönöm én szépen az ilyen mulatságot! Nekem kezet ne adj! Hozzám ne közelíts! Máskor, ha koleraispitályt nyitsz a kastélyodban, hívj magadhoz felcsereket, meg tilogusokat vendégeknek, ne vadászpajtásokat!

Azzal el-kirontott, otthagyta a kalapját is, s elmenekült a többiek után – egy veres sipkában.

Lándory fogta a szivacsot, s letörülte vele a tábláról a bukásokat: neki magának nem volt.

A „rezeket” és „csontokat” a Péter visszarakta a tartályaikba.

Lándory nem kérdezte senkitől, hogy hát Lyonel megvan-e még? Kitalálta az első kocsigördülésről, hogy ő fut elöl.

Amint a vendégtávozás után a házat rendben hagyta, maga is ment a szobájába lefeküdni. – A beteg is elaludt, már annak most már nem kell egyéb, mint nyugalom.

Médea izgatottan járt alá s fel a szobájában.

Egész kedélye fel volt háborodva. Ő azt az egész jelenetet nem ilyennek képzelte előre.

A csáb és az erény közötti küzdelemről szóltak az ábrándjai; akármi lett volna a vége, az tragikai kimenetel lett volna. Lehetett volna belőle nagy szerencsétlenség, végződhetett volna magasztos diadallal, de hogy ilyen csúfondáros kudarccal végződjék, az rá nézve is megszégyenítő volt. Egy ember minden poklokon keresztül üldözi, s mikor végre megtalálja, akkor megszalad egy „uram Jézus” kiáltástól.

Ki volt ábrándulva az eszményképéből. Nem félt többé, hogy szeretni találja. Akit a hősköltemények lovagjának képzelt, az egy közönséges vadásszá változott át előtte, amilyen van az oláh plájászok között elég, akinek van ahhoz bátorsága, hogy jó lövőszerszámmal, gyakorlott kézzel leterítsen akár egy vadállatot, akár egy embert; de nincs lélekereje szembeszállni egy arcnélküli rémmel, amelynek emberölő hatalom van adva, azért, hogy kiragadjon a keze közül egy emberéletet.

Mennyivel nagyobb hős az a „másik!”

Hallgatta az éj csendjében, hogy gördül ki a hídon át egyik hintó a másik után.

Közben hallotta a férje szavát Hermione szobájában, ki a betegnek vigaszt hozott, annak a betegnek, ki az ő boldogságát semmivé akarta tenni.

A nyitva hagyott rejteklépcsőn át minden szó hallható volt, amit odaalant kimondtak. „Jó éjt! Aludjék csendesen. Megfordult a betegsége.”

Mikor az utolsó kocsi után becsukták a kaput, bejött hozzá Lidy.

– Nem parancsolja, hogy levetkőztessem? – kérdezé az asszonytól.

– Nem kell. Magam is elvégzem. A vendégek eltávoztak?

– Mind elmentek.

– Hát Lis Blanc gróf?

– Ő volt az első, aki elment.

– Mehet ön is aludni, Lidy.

Azután egyedül maradt, levetkőzött, felvette a hálópongyoláját.

Valami végtelen ürességet érzett a lelkében.

Eddig volt előtte egy nagy, rémületes bálvány, egészen aranyból, kárbunkulus-szemekkel, akitől rettegett; de ez a félelem határos volt az imádással; – most azután az a bálvány cseréppé törött, nem maradt belőle semmi.

Valami gondolatja támadt. Nem is gondolat, ösztönszerű vágy talán? Mikor az utolsó ajtócsukódás után mély csend következett a kastélyban, lehúzta a cipőit, úgy ment ki a szobájából, hogy a lépteit ne hallja senki. Végigtapogatózott a sötét folyosókon; megtalálta a tizenkét lépcsőt; aztán tovább botorkált, míg végre rátalált a kezével arra a kilincsre, amely Bertalan szobáját kinyitja. Megpróbálta azt elfordítani; az ajtó zárva volt.

Bertalan felneszelt a kilincsforgatásra, s a szobából kikiáltott.

– Nos! Ki az? Mi baj?

Médea elváltoztatott hangon sipogá.

– Én vagyok itt. A Lidy.

Bertalan mogorva hangon válaszolt.

– Hát mit akar itt a Lidy? Nem lehet hozzám bejönni. Már lefeküdtem.

Erre a saját hangján szólalt meg az asszony.

– Én vagyok itt! Médea!

Erre a szóra kiugrott az ágyából a férj, s az ajtóhoz futott.

– Te vagy itt, Dea? Mi bajod van? Miért jössz ide?

– Semmi bajom. Egy szót akarok mondani.

– Velem nem beszélhetsz most. Én ragályos beteget ápoltam egész nap.

– Nem bánom! Én is voltam nála. Bocsáss be. Valamit akarok mondani.

Erre a szóra kinyitá az ajtót Bertalan.

– Mit akarsz nekem mondani, Dea?

– Azt, hogy „imádlak”, s itt akarok maradni nálad.

Már akkor a nyakában csüggött Bertalannak, s a csókjai égtek az ajkain és szemein.