A kígyófogak

Hogy a füstbe ment terv Sidonia grófnő tudtával lett koholva, bizonyos. Lyonel annyiban igazat mondott Lándorynak, hogy Scilla látogatását várja, s azért szeretné a mostohaanyját az albisorai kastély elhagyására ösztökélni; hanem amellett Lis Blanc grófnő is teljesen be volt avatva az igazi cselszövénybe. A másik csak játék volt: ez vérre ment.

Lis Blanc grófnő az estély előtt egy nappal elutazott Kolozsvárra, ahol állandó szállást tartott, amióta leánya az erdélyi birtokára költözött. Azért utazott el, hogy semmi részvétele se lássék a cselszövényben.

Arról a rafinált gyönyörűségről azonban nem mondott le, hogy rég előkészített tervének diadalra jutását élvezze.

Másnap eljött Kolozsvárról Dorogmándra látogatóba.

Igen jó ürügy volt rá.

E napon együtt találja az egész családot. Itt van Lyonel is, Bertalan házában. A kölcsönös kiengesztelés ünnepe elérkezett. Lehet nagylelkűen megbocsátani a múltakért. Félreértés volt – hirtelen indulat – kölcsönös megbánás. Végül előhozzák a kis nevető babát, s annak a látása kibékíti a haragvó szíveket.

És aközben aztán lehet ég felé forgatott szemekkel nagyokat nevetni a jámbor, ostoba férjen, aki egyedül nem tudja azt, amit mindenki tud.

Az egész vendégsereg az ő egészségére koccintja majd össze a poharait, a legboldogabb férjért a kerek világon! Hahaha!

Ezt az élvezetet nem tagadhatta meg magától Lis Blanc grófnő. A fájáról akarta azt szedni; nem másoktól hallani.

Tíz óra lehetett délelőtt, mikor a dorogmándi kastély udvarára behajtatott.

Meglepte mindjárt az első körültekintésnél, hogy az udvaron semmi ácsorgó idegen cselédet nem látni. Talán kikocsiztak.

Elfogadására Péter jött elő. A jó zsoldban tartott Péter. Úgy kellett tennie, mintha észre sem venné, hogy már látta ezt az embert valaha.

– Dea grófnő? – Ez volt a rövid kérdése az inashoz.

Péter felelete még rövidebb volt; mert az egy szót sem szólt, csak mélyen meghajtva magát, kézzel mutat, hogy a kérdezett név képviselője igenis odafenn van.

Sidonia grófnő jól tudhatta itt a járást, hiszen itt tölté első házassága boldog éveit. Kérdezősködés nélkül rátalált arra a bizonyos szobára, a rejteklépcsővel.

Az előszobában találta a Lidyt.

A francia szobaleányok nem szoktak kezet csókolni.

– Dea grófnő? – kérdezé Sidonia.

– Madame még nem kelt föl.

Sidonia vállat vont. Azért bemehet madame-hoz. Benyitott a hálószobába. Egy kis idő múlva aztán bámuló tekintettel jött vissza. Mégiscsak kénytelen volt érdemleges tárgyalásba ereszkedni a cseléddel.

– A hálószobában nincs Médea grófnő.

– Az úr szobájában van – felelt Lidy.

– Micsoda „úr” szobájában? – kiálta rá sebesen, meg sem gondolva, hogy mit ejt ki a száján, Sidonia.

Erre aztán Lidy Carcasse vetett rá egy furcsa tekintetet, amiben az volt a legnagyobb malícia, hogy értetlennek tetteté magát.

– Hát a „férje” szobájában.

Sidonia ajkai egyszerre elkékültek a dühtől.

– Hát Lyonel gróf?

– Az vacsora után nem jól érezte magát, mindjárt befogatott, és hazament. A többi urak is rögtön utána mentek.

Sidonia lihegett a dühtől.

– Hát Hermione kisasszony?

– Ő odalenn van a szobájában. Most vittem neki csokoládét.

(Akkor úgy látszik, hogy nem halt meg az éjjel.)

– Vezess hozzá!

Lidy elvezette a főlépcsőn a grófnőt, s bebocsátotta Hermione szobáiba.

A kisasszony már fenn volt, a pamlagon ült, és csokoládézott. Borzasztó étvágy állt be nála a tegnapi intermezzóra.

– Mi történt itten az éjjel? – kérdezé Sidonia, visszaparancsolva Lidyt az ajtóból.

– Mi történt? – sipogá Hermione kisasszony. – Az történt, hogy engem megmérgeztek. Halálra váltam. Ezek itt gyilkosok mind. Átkozom az órát, melyben az önök ügyeibe belekeveredtem. Pokolbeli kínokat álltam ki. Majd kiadtam a lelkemet. Most fáj minden oldalbordám. A hátam majd beszakad. A mustár mind fölette a vékonyaimat. Nem merek a tükörbe nézni, mert megijedek magamtól. Mintha a csontházból szöktem volna meg. – Én itt hagyom ezt a házat. Futok ebből az országból, ahol a „thugok” laknak, akik a vendégeket megfojtják. Panaszt teszek Bécsben a nagykövetnél. Önöknek kárpótlást kell nekem fizetni a kiállott szenvedésekért. A másvilágból jöttem vissza.

– Semmit sem értek belőle – vágott a szavába Sidonia. – Azt látom, hogy ön jó étvágyat hozott vissza a másvilágról. De hát mi történt Lyonellel?

– Mit tudom én? Én felbocsátottam a rejteklépcsőn Médeához. Az ő dolga volt a további. Mi történt közöttük, azt én nem tudom; mert engem az Atlanti-óceán hullámai dobáltak egy dióhéjban; azután meg elaludtam. Meglehet, hogy most is ott van Lyonel.

– Dehogy van! Az rögtön hazafutott innen.

– Akkor azt is megmérgezték. Vagy talán Médea is vele szökött?

– Az ám! A férje szobájába zárkózott, most is ott van.

– Akkor az is kapott valami breuvage-t. Philtrát adtak az asszonynak! Kitelik ezektől a gonosztevőktől! Az úr a fő-fő inkvizítor, a tortúra nagymestere, prestidigitateur, magnétiseur! Az inasa méregkeverő gyilkos, a szobaleány petroleuse, pirotechnikus! Meneküljön innen, grófnő! Még önt is megmérgezik! – Hanem engem is vigyen magával. Én ebben a megboszorkányozott várban nem maradok egy óráig se tovább.

Sidonia aztán magával vitte a szegény jó Hermione kisasszonyt, visszatértében. (Nem várta meg, míg Médea fölébred.)

Hermionét úgy kellett kétfelől a hóna alatt fogni, Lidynek és Péternek, hogy a hintóig el tudjon jutni.

– Mivé tettek önök engem! – mondá a kisasszony szemrehányó hangon Péternek.

– Hisz én figyelmeztettem a kisasszonyt, hogy ne bántsa a formozai szilvát; mert annak rossz következése lesz.

– Átkozott legyen a kertész is, aki ültette! Ha nem mondtátok volna, hogy nem szabad hozzányúlni, hát nem ettem volna belőle. Ah, madame! „Feu maman Eve” nem szenvedett meg úgy a tiltott gyümölcsért, mint én.

Médea csak Lidytől tudta meg, hogy Sidonia grófnő itt járt. Nem akarta madame-ot zavarni: ismét visszautazott. „Holnap megint eljő!” – Hermione kisasszony is vele utazott.

Médeának azonban olyan jó kedve volt egész nap, hogy madarat lehetett volna vele fogatni (ahogy a magyarok mondják).

És aztán megint következtek a boldog paradicsomi napok egymás után; folytatása az igaz, istenáldotta örömnek, ami a bernátfalvi lakban vette kezdetét.

Bertalan megint a felesége szobájában szürcsölgette a délutáni feketekávéját; de szivarozni kiment az erkélyre. Deának ártott a szivarfüst. Azért aztán ő is megpróbálgatta egy-egy papírszivarkát lopva elpörkölni, ha hozzá tudná magát szoktatni. – Mit meg nem tesz az asszonyember a férje kedvéért.

Itt a havasok aljában az őszi napokkal köszönt be a zord, hideg évad. Jólesett a kandalló tüze mellett olvasni a hírlapokat és a postán jött leveleket.

Médea szobájában a kandallón kívül még egy szép majolika kemence is volt. Van ez sok háznál. Télen a kandalló nem ád tartós meleget; a kemence is szükséges; abban egész nap izzik a kőszén.

Egy délután az érkezett postaküldemény közt Hermione kisasszonytól is jött egy levél Lándory címére. Azt is ott olvasta el a Dea szobájában.

Sok minden kitelhető csúnya dolog volt benne. A kisasszony leírta a Lyonel és Médea között szőtt-font cselszövényét Sidonia grófnőnek; megtoldva azt a saját fantáziája alkotásaival (a levél Zürichból kelt már) , alátolva a legnemtelenebb vonzalmakat a két mostohatestvér részéről: Aretin tollához méltó lubricitással részletezve amaz éj tanútalan jeleneteit; amiknek hitelesítéséül szolgált a rejtett csigalépcső titkának a felfedezése, melynek feljárását éppen az a majolika kemence takarja.

Lándory mosolygott, amíg a levelet végigolvasá, aztán beledobta azt a kandallóba. Még csak azt sem próbálta meg, hogy azt a kályhát elmozdítsa a helyéből. Ezek a kígyófogak nem hullottak termő talajba.

Azalatt Dea is olvasott egy neki szóló levelet. Ezt meg Sidonia grófnő írta.

Ő átnyújtá azt a férjének, hogy olvassa el ő is. „Kedves leányom!

Voltam nálatok: látni akartalak. Az egész ház aludt még. Igaz, hogy korán volt; reggel tizenegy órakor. A kis unokámat sem láthattam meg, mert a dada kiment vele sétálni. Én megtettem az első lépést; most terajtad a sor, hogy engem Kolozsvárott meglátogass. Hozd el a kicsinyedet is. Remélem, hogy Lándory úr meg fogja engedni.”

Lándory visszaadta Deának a levelet. Válaszát várták.

– Jobb szerettem volna, ha nem hív meg magához; de ha te úgy akarod: én nem ellenzem.

De hát hogyne akarna egy nő eldicsekedni azzal a szép kisbabával, aki már gagyogni is kezd az anyjának?

– Te nem kísérsz el az anyámhoz?

– Békében akarok vele maradni. (Ez annyit tett, hogy „nem!”)

Bertalan távirati úton tudósítá Lis Blanc grófnőt, hogy másnap Médea meg fogja látogatni.

Maga is elkísérte Kolozsvárra a nejét. Dea a gyermekkel és a dajkával fedett hintóban utazott, a férje könnyű kocsin Péterrel. A vendéglőben szálltak meg, két egymás melletti szobában. Estére megint vissza akartak térni Dorogmándra.

Amint Médea átöltözött, Bertalan bérkocsival küldé őt Lis Blanc grófnő lakásáig, maga másfelé ment. A főispánt, polgármestert, a református püspököt, s még néhány régi jó ismerőst szándékozott meglátogatni. Abban egyeztek meg, hogy délután két órakor együtt fognak ebédelni a vendéglőben.

Egy órakor már visszatért Lándory a vendéglőbe. A kapusnál levele volt. Médea értesíté, hogy az anyja ott tartotta déjeuner-re ne várjon rá, ebédeljen egyedül.

Lándory hamar átesett azon, s alig lépett be szobájába, midőn megérkezett Médea is – egyedül.

– Hát a kicsike?

– Még ott maradt. Elaludt. S a gyermeket nem jó felzavarni, mert akkor egész nap sír.

A válasz tökéletlen volt. Mert ha a gyermek elaludt, s nem jó felkölteni akkor minek jött haza Dea is, miért nem maradt a gyermeke mellett az anyja lakásán?

Bertalan vette észre Médea arcán, hogy annak a kedélyében nagy változás történt. Ismét ezek a lefelé forgatott szemek, ez a niobei száj, jéghideg tekintet.

– Jól mulattál a grófnőnél?

– Igen, jól – felelt Médea. De a hangja elárulta a nehéz nyomást, mely alatt keble küzdött. – Mikor az ember városba felkerül, annyi új mendemondát hall, ami érdekes.

– Elképzelem.

Médea elkezdett vetkőzni, s ismét az úti öltözetét felvenni. A beszélgetés az ő szobájában történt.

Látszott rajta, hogy valami ki akar törni az ajkain, de magában tusakodik, hogy vajon kimondja-e?

Végre kitört.

Arca mosolyogni kezdett, de az oly merev fénymázmosoly volt, mint a festett szobroké.

– Egy igen mulatságos történetet hallottam többek között az anyámnál. Egy ismerősünk, aki nagy nőcsábító hírében áll, erősen utánavetette magát egy férjes hölgynek. A férj egyszer meghívta őt magához estélyre. Ez kedvező alkalomnak látszott a trubadúrra nézve, hogy szerelmi ostromát megkezdje azalatt, amíg a többi jó barátok a férjet elfoglalva tartják. De valaki túljárt az eszén. A víg lakoma alatt valami szert itattak meg vele a férj hű cselédei, aminek a hatása az lett, hogy a hódító nevetségesen megfutott a pásztoróra elől. A nő teljesen kiábrándult. Ez igazán drasztikus befejezése egy regénynek.

Médeának az arca már akkor égett – a szégyentől, a haragtól, az ijedtségtől.

Megijedt attól, hogy ezt elmondá.

Bertalan sápadtan támaszkodott az asztalhoz, az ő arcán is észre lehetett venni a felindulást.

– Magam is hallottam ezt a tréfás kalandot. Az említett nőnek volt egy társalkodónője, aki az asszonyától haraggal válva meg, ezt az egész kényes találkozási jelenetet, minden anesztétikus részleteivel megírta a férjnek. A férj tűzbe dobta a levelet, tudva, hogy mindebből egy szó sem igaz; – s említést sem tett felőle a nejének soha. – És így az sem lehet, hogy a veszedelmes udvarlót ilyen pharmacopeiai módon tette volna valaki ártalmatlanná, a férj tudtával. Mert ha annak a férjnek erről csak a legparányibb sejtelme is lett volna – ahogy én azt az embert ismerem –, akkor ez, ahelyett, hogy a szobájába jövő asszonyát karjai közé zárja, megfogta volna annak a két szép dús hajfonadékát, s annál fogva hurcolta volna azt ki szobájából! – Ahogy én azt az embert ismerem…

Médea megrettenve tekinte Bertalanra.

Most ő is meglátta annak a zöld szemeit. Eddig azt tudta, hogy azok mély, szelíd tengerkékek. Nem! Ezek az öklelő unikornisnak a szemei! Reszketett előtte.

Bertalan pedig elővette a szivartárcáját, és rágyújtott. – Sohasem tette ezt még a neje szobájában.

– Ha a gyermeket hazahozzák: készüljetek fel az útra, s menjetek haza. Későre nem jó maradni – mondá a nejének. – Én még itt maradok. Viszonzással tartozom a minapi vendégeimnek. Nagyon megvertem őket a kártyaasztalnál, mikor nálunk voltak. Kárpótlást kell nekik adnom. Lehet, hogy csak reggel felé kerülök haza. Isten veled!

Azzal megcsókolta a nejét, és átment a saját szobájába, ahol Péterrel kezdett el halkan beszélgetni; de amiből Médea egy szót sem bírt kivenni.

– Mit cselekedtem én most? Szent Isten! – rebegé az egyedül maradt nő. – Mit tettem? Mi lesz ebből? Ennek iszonyú következése fog lenni! De meg kellett neki mondanom! Megölt volna, ha elhallgatom! – Hogy az én férjem egy gyáva nyomorult, aki cselédjeivel szövetkezik a neje ellenében, s a jalapához folyamodik, hogy vetélytársát legyőzze. – Ez öngyilkossá tudott volna tenni! Ah! Ez a szó: „Inkább a hajánál fogva hurcolta volna ki a szobájából.” Kegyetlen szó volt: de meggyógyított!

A halk beszélgetés után a második szobában Lándory eltávozott a saját szobája ajtaján át.

Nemsokára megérkezett a dajka a gyermekkel.

A kicsikének nagyon jó kedve volt. Kapott valami ezüstcsörgettyűt a nagymamától; aminek a fogantyúja violagyökérből van. Ez jó a gyermeknek, ha a szájába dugdossa: elősegíti a fogzást.

– Eredj, hídd át a Pétert! – mondá Médea a dajkának. A leány kiment, a kicsikét az ágy szélére téve.

Akkor Médea, amint egyedül maradt a kicsinyével, odatérdepelt eléje, s annak a kis szótalan embernek a parányi két kezét egymásba téve, annak a beszélni nem tudó ajkaira bízta az imáját, azt hitte, így bizton felhat az égbe: „Óh, boldogságos Szűzanya, könyörögj érettünk!”

A Péter belépett.

Az arca nyugodt, mozdulatlan volt a hű embernek; hanem a szemei tűzben égtek: azok nem tudtak titkot tartani.

– Mit mondott a férjem? Ön itt marad vele?

– Azt parancsolta, hogy kísérjem a grófnőt haza.

– Adott önnek valami utasítást?

– Mára semmit.

Ebből azt is lehetett érteni, hogy „holnapra talán”.

– Jól van. Rendelje ön el, hogy fogjanak be a hintóba.