Az utolsó szó

Szerteszét voltak már válva, ki-ki egymástól és mindannyi valamennyitől.

Egy teljes év lefolyt anélkül, hogy akár személyesen, akár levélben jelezték volna egymásnak a világon létüket Sidonia, Médea és Bertalan.

Pedig ez idő alatt valami olyan esemény is jött közbe, amit érdemes lett volna a családi krónikában feljegyezni. Deának fia született, akit egész Nagy-Enyedre kellett bevinni keresztelni, mert másutt nem találtak kálvinista papot. Csak azért is, truccból is Bertalannak keresztelték. Médea nem invitált meg senkit a keresztelőre, sem a férjét, sem az anyját. Úgysem jött volna el egyik is. Mindegyik felbontatlanul küldte volna vissza a levelét.

Sidonia grófnőnek volt különben a legreálisabb oka a haragtartásra Médea ellenében. A többi mind csak tréfa. De hogy Médea elvitte az anyjának a hintaját ama bosszúságteljes napon, s abba a kényszerű helyzetbe hozta a grófnőt, hogy egy parasztszekéren, melyben kukoricaszárból volt az ülés, zötyögtesse magát hazáig: ez soha meg nem bocsátható. Sidonia rögtön elcsapta a kocsisát, s Médea felfogadta. Még ez is hozzá!

Médea eszerint igen csendesen élhette napjait Dorogmándon. Senki sem jött hozzá látogatóba. Volt, kivel mulasson: egy kisleánya, aki már beszélt, s egy kisfia, aki még szopott.

Egy késő őszi délután annál jobban meglepte Médeát, hogy egy hintó gördült be a kastély udvarára, melyből Sidonia grófnőt látta leszállni.

A grófnő tíz évet látszott vénülni egy esztendő alatt. Bottal járt. Egyszer kificamította a lábát, mikor a lovak elragadták, s a hintóból kiugrott. Azóta biccentve jár. – Médeával még ezt sem tudatta.

Médea eléje sietett. Olyan hosszú idő óta nem látta az anyját, pedig oly közel voltak a kastélyaik.

– Hagyd el! Hagyd el a kérdezősködést! Hogy mi baja a lábamnak? Az csak hagyján. Sokkal nagyobb bajom van most. Azért jöttem hozzád. Nincs kivel beszéljek róla. – Ami elmúlt, elmúlt. Én is elfelejtettem; te is felejtsd el. Óh, az a Lyonel!

– Megint róla akarsz beszélni?

– Róla, a máglyára tenni való gazemberről!

– Ah, most ez a címe?

– Azt tudod, hogy máltai lovaggá tette magát?

– Nem tudom.

– Még tavaly. Csak azért tette, hogy a Lis Blanc birtokot a kezébe kapja, mielőtt nagykorúvá lesz; s az én gyámságomat megszüntesse. Amint aztán ezt megkapta, rögtön csinált egy praktikát De L’Aisne Alfréddel. Annak átadta a domíniumait, magának biztosítva százötvenezer frank élethosszig tartó járadékot. De L’Aisne viszont oltárhoz vezette Scilla kisasszonyt, csinált belőle marquisnőt. Az új marquis-nő elment Moszkvába, s Lyonel a máltai lovagok szent küldetésének tartotta utána menni. Alfréd a birtokban maradt. S nekem az egész saját vagyonom ott van beruházva a seigniers-i birtokban, a párizsi palotában. Aztán a végrendeletben hagyományozott özvegyi évdíjamat sem fizetik. Most én perelhetek emiatt De L’Aisne Alfréddel. Ki tudja, érem-e a végét?

– De hisz úgy tudom, hogy a mostohafiad viszont teneked engedte át az albisorai birtokot, amit te az eladott gyémántok árából vettél.

– Igen. De éppen az volt a pokolbeli gazság, amit ez a két szélhámos velem elkövetett. Nekem engedte ám át az albisorai birtokát Lyonel, de azt nem mondta meg, hogy arra előbb kétszázezer forintnyi adósságot vett fel, s azt be is tábláztatta. Most ezt a kétszázezer forintnyi összeget követelik rajtam a hitelezők; s ha ki nem fizetem, kihúzzák alólam a földet, elviszik a fejem fölül a házat. Nekem nem marad hátra más, mint ciánkálit innom.

– De hiszen neked sok pénzed volt.

– Elvesztettem a turfon. A lósport nem asszonyoknak való. A zsokéim nagyon megcsaltak. Ha kifizetem a saját tartozásaimat, egy sou nélkül maradok.

– Ez bizony nagyon kellemetlen helycet.

– Kellemetlen helyzet? Nem azért jöttem én hozzád, hogy tőled megtanuljam, hogy a helyzetem kellemetlen! Hanem hogy segíts ki a zavaromból.

– Én? Hogy segíthetnék én ezen a bajon?

– Add kölcsön azt a kétszázezer forintot, amivel a Lyonel hitelezőit kielégítem. Nálad megvan az az összeg, amit az az ember nálad hagyott.

– Micsoda „ember?”

– No, hát, Lándory no.

– Úgy? A Lándory! Az nem az enyim. Az a Lándory leányának a pénze.

– De te rendelkezel vele. Médea összeszedte egész erélyét.

– Kedves maman! Én azt az összeget, amit Lándory munkájával, eszével szerzett a gyermeke számára, a te Lyoneled adósságainak a kifizetésére oda nem adom.

– Meg tudnád ezt tagadni az édesanyádtól?

– Már megtagadtam.

– És engeded, hogy engemet kiűzzenek a házamból az ég alá?

– Az én házam nyitva előtted mindig: jöjj ide, és lakjál itten.

– Ahhoz nem szoktam, hogy magamon kívül más úrnőt ismerjek a háznál.

– Légy te az úrnő: én leszek, aki engedelmeskedik.

– S te eltaszítasz engemet: az anyádat egy emberért, aki téged csúfosan elhagyott, megvetett? Te olyan szívtelen nő vagy, mint amilyen szívtelen leány voltál gyermekkorod óta.

Ettől a szótól túlcsordult a keserűség pohara.

– Jól van, anyám. Hát beszéljünk egymásnak a szíveinkről, ahogy te kívánod. Kezdjük el az én keresztelőm napján. Mennyire szerettek engem a szülőim már a születésem órájában, azt megmondja a nevem. Ha az egész bibliát felhányják: nem találnak nevet, amely gyűlöletesebb legyen az enyémnél. Neveztek volna el Delilának, Jezabelnek, Herodiásnak, nem volnék úgy megbélyegezve, mint ezzel a névvel – Médea, amit ti választottatok ki a számomra. Mások boldogan emlékeznek vissza az édesanyai arcra, melyet bölcsőjük fölé láttak hajolni. Én nem láttam a tiedet soha. Mikor már az eszemet bírtam, gyakran úgy tettem, mikor ágyba fektettek, mintha alunnám, s hallgattam, mit beszéltek fölöttem a cselédek, akikre bízva voltam: „Csak ez ne született volna!” Azon nőttem fel, hogy nekem nem kellett volna születnem. Hogy az én világrajövetelem szerencsétlenség. Gyermek voltam, és nem játszottam soha. Félve néztem a mások játékát, azt tudva, hogy azoknak szabad vígnak lenni, mert azokat szeretik, engem gyűlölnek. Ha egy karácsonyfát akartam látni, leszöktem a kapusnéhoz: az állított fel olyant a gyermekei számára. Nekem nem hozott a Jézuska soha istenajándékot. Hát rászoktam arra az eszmére. Nekem ne ajándékozzon senki semmit; de én sem adok senkinek ajándékba semmit. Aztán kolostorba küldtek. Rossz voltam, tudom jól. Több büntetést kaptam egymagam, mint az egész leánysereg összevéve. Nem akartam a hittanító szavait elhinni. Mindennap azt hallottam, hogy nekem pokolra kell jutnom: másutt nincsen helyem. Aztán kaptam egy új apát. Öregember volt; beteges. Őtet ápoltam. Nekem panaszkodott. A gyermeknek. Aztán kaptam egy mostohatestvért, akit te szerettél, kényeztettél. Te biztattad, hogy szeressen engem. És énbennem volt valami érzés, ami iszonyattal töltött el, amikor te azt mondtad, hogy csókoljuk meg egymást. Aztán magára hagytuk az öregembert. Te adtál nekem pompás ruhákat, s bevezettél a fényes világba, ahol azt tanultam, hogy vagy minden embert meg kell vetnem, vagy saját magamat. Ekkor az öregember meghalt. Nagy zavar lett a családban az örökség miatt. Ezt a nagy zűrzavart kiegyenlítettétek szépen azzal, hogy engem dobtatok oda áldozatnak. Hozzáadtál engem egy félemberhez; akinek a teste állat, a lelke ördög; de nyomorult mind a kettő; aki ellen a menyegzőm éjszakáján úgy kellett magamat védelmeznem, mint a pápua leánynak az erdőben rátámadó pávián ellen. S mikor ettől megszabadultam, s végre elém hozott a sors egy férfit, aki egész ember: becsületes szív, tiszta lélek, csupa szeretet, s ez az ember megszánt, megszeretett, magához emelt, akkor te mindent elkövettél, hogy ezt az embert meggyalázd, elkeserítsd, hogy engem nyomorulttá tégy. Belevittél a kísértetekbe. S mikor megszabadultam csoda által, tisztán, ismét beletaszítottál a sárba. És azt, aki fölemelt, megtisztított, a halál elé állítottad, rákényszerítetted, hogy magát és becsületét gyilkoló kézzel védelmezze; s mikor az nekem minden bűneimért megbocsátott, akkor elüldözted tőlem: élő férjnek özvegyévé tettél. – De mindezt megbocsátottam neked. – Hanem azt a percet, amelyben ama bajadér velem szemben állva, azt mondá nekem: „egyenlők vagyunk; ön is olyan, mint én!”, hogy ezt a pillanatot megszerezted nekem, hogy ezt megérdemeltetted velem, azt nem felejtem el neked soha! – Ez van a szívemben! Mármost tudod. – De mert világra hoztál – ebben a kastélyban ezért a nagy tartozásomért – itt hagyom neked ezt a világot. Légy te e kastélyban az úrnő! – Én majd ölembe veszem a két porontyomat. Valahol majd csak találok menedéket.

Sidonia egy üdvözlő szó nélkül hagyta el a leányát.

Nem akarta elhinni, hogy ez az ő arcképe, amit Médea eléje tartott. Azt hitte: a tükör a hibás.

Lándoryt átkozta magában: a gonosz varázslót, aki így el tudta bűvölni a leányát. Ezt az engedelmes leányt, aki mindig azt tette, amit az anyja parancsolt neki.

Az ajánlott alamizsnát nem fogja tőle elfogadni.

Még voltak halavány reménységei.

Háromfelé is elkötötte a sorsát.

Mielőtt arra a nehéz lépésre szánta volna el magát, hogy a leányához forduljon segélyért, előbb a párizsi ügyvédét bízta meg hogy ajánljon egyezséget De L’Aisne Alfrédnek. Ő okiratokkal bebizonyíthatólag hétszázötvenezer frankot ruházott be a seigniers-i uradalomba s a párizsi palota átalakítására, a képtárra. Ezt a jogos követelését elengedi neki, ha a marquis viszont elvállalja a Lyonel adósságait, amelyek az albisorai birtokra lettek betáblázva. Ha erre nem áll rá, ő bírói zárt fog kérni a Lyonel vitalitiuma ellen.

A másik vállalata az volt, hogy megszerezte az utolsó pénzén a longchamp-i győztes paripát, a Gladiateurt s átküldte Angliába a derby-versenyre. Ismerve a nevezett paripákat, bizonyos volt felőle, hogy a nagydíjat ő nyeri meg. Akkor a paripát is eladva nyereséggel, legalább egy időre segít a pénzzavarán.

A harmadik vállalkozása már csakugyan határos volt a kétségbeeséssel. Annyira megalázta dölyfös lelkét, hogy levelet írt Moszkvába, De L’Aisne Alfrédnének! – A Scillának! Apellált a marquis-nő „nemes” szívére. Neki csak egy szavába került, hogy Alfrédet és Lyonelt rábírja az általuk felvett adósság elvállalására, lerajzolta előtte a zavart, amelybe juttatták. Biztosra vette, hogy ez önmegalázás által az egykori táncosnőt egészen meg fogja hódítani.

Mikor aztán a Médeával történt szakítás után visszatért az albisorai kastélyba, egész halom levelet talált az íróasztalán. Azokat a címeikről megtekintve, nagy hirtelen osztályozta. – Négy vagy öt Bécsből volt keltezve – ezeket félredobta; fel sem bontá. Tudta olvasatlan, hogy mit tartalmaznak. Egzekúcióval fenyegető hitelezők billet doux-jai. Kár az időért, amit az ember az elolvasásukra fordít. – Ellenben nagyon megörült a londoni keletet mutató levélnek; egy másikon már messziről megismerte párizsi ügyvédjének a lapidáris írását; a harmadik levél Moszkvából jött, orosz felírással, s ebben, a fogásáról ítélve, a papíron kívül egyébnek is kellett lenni.

Legelébb is a londoni levelet szakítá fel.

Hiób-hír volt benne! A Gladiateurt leverte egy ismeretlen nevű magyar paripa a kisbéri ménesből. A grófnő annyit vesztett a fogadásokon, hogy ha most rögtön eladja a versenyparipáját, annak az ára éppen fel fog azokra menni.

Ez kemény csapás volt!

Következett a párizsi levél. Az ügyvéd hosszasan értesíté a grófnőt a hivatalos eljárásáról. De L’Aisne Alfréd a grófnő beruházásaival szemben azzal a követeléssel áll elő, hogy ő meg adjon számot az eladott Lis Blanc gyémántokról, amik hozzáértők becslése szerint megértek nyolcszázezer frankot, s amiknek az eladására nem is volt a grófnő felhatalmazva. Ami a végrendeletben hagyományozott özvegyi évdíjat illeti, erre nézve De L’Aisne marquisnak az a nézete, hogy azzal az általános örökös, Lis Blanc Lyonel tarozik. De L’Aisne Alfréd csak annak a vásárlója, s az ő szerződésében ez a teher nincs fölvéve. Tehát ezzel a követeléssel forduljon Lyonelhez. Ebből nagyon kellemetlen per lesz. Szeretné, ha más ügyvédet választana a grófnő.

Kezdett vele a világ körben táncolni. Ez a remény is meghiúsult. Most már félve nyúlt a harmadik levélhez, a moszkvaihoz.

Az ollóval kellett felmetszeni, mert ugyancsak le volt kötözve és pecsételve.

A tartalmát nagyon könnyű volt elolvasni. Írás nem volt benne semmi; hanem egy pár remekül hímzett, finom selyem – harisnya! – No, hogy ne legyen kénytelen az ember „mezítláb elszaladni” ebből a kastélyból.

Ez az affront végső dühbe hozta.

Látta hogy akihez csak fordul a panaszával, az mind kigúnyolja. Senki sem érez iránta irgalmat. Mindenki azt mondja: „úgy kell neki!”

– No, hát legyen egészen „úgy!”

Egy idő óta fényképezéssel foglalkozott.

Hallotta egykor Traumhold bankár történetéből, hogy azt a szolgája azzal a ciánkálival mérgezte meg, melyet a leánya a fényképek előállításához használt.

Erre gondolt, mikor azt a csendes mulatságot megszerezte magának.

Előkereste a fényképészeti szerek közül azt a fekete üvegcsét. Aztán töltött magának vizet egy ezüstpohárba. Az üveg tartalmát beletölté, s betakarta a kehely ezüst födelével. Azt hallotta, hogy a méreg veszti a hatását a napfényen.

Hagyta azt magában elolvadni.

Mindent túlélhet az ember, csak azt nem, ha kinevetik.

Hát megsiratni fogja-e valaki?

Senki.

Hallhatta elégszer, mikor a high life-nak egy-egy hírhedett alakja a kártyán, a turfon vesztett összegek miatt az életét oltotta ki, hogy mit mondott fölötte az egész világ? Azok, akik vele együtt mulattak, akik belevitték, akik a köntösén megosztoztak! – Őrá is éppen olyan „búcsúztató” vár.

„Nem lehetett rajta segíteni! Bolond volt!”

Minden ember kiszedi a fényképalbumából az arcmását, s eldugja, hogy ne lássa többé. Aki a nevét kiejti, előrebocsátja ezt a szót: „szegény bolond”. Ez az ő „titulusuk”.

Csak egyféle emberfaj sír fölötte. A hitelező. De az is csak az „akcept”-jét siratja. Ezek azok az örökösök, akik nem nevetnek!

Eszébe jutott, hogy ilyen megfordított örökösök levelei most is hevernek az asztalán.

Meg akarta magának szerezni azt az utolsó mulatságot, hogy ezeknek a fenevadaknak az acsarkodásában gyönyörködjék! – Hogyan fenyegetőznek, hogy készülnek üldözni. – Haha! – Milyen fintor pofákat fognak majd vágni, mikor becsapja az orruk előtt az ajtót: „No, hát jöjjetek utánam!”

A méreg szépen olvadozott már az ezüstpohárban. Nehéz vérfagyasztó illata az egész szobában érezhető volt.

Amint egyikét a kezébe akadt leveleknek felbontá Sidonia, s elkezdte a tartalmát olvasni, bámulva tekinte szét maga körül. Azt hitte: álmodik.

Újra elolvasta. A szemei elkezdtek ragyogni; az arcát őrjöngéshez hasonló mosolygás derengeté. A levél reszketett a kezei között. – Felkapta a méregpoharat, s a nyitott ablakon át kiönté annak tartalmát.

És azután arcát az ég felé emelve, azt a levelet kebléhez szorítá mind a két kezével. – Más ember azt mondta volna: „Van Isten az égben!” – ő azt rebegé: „Van még ember a földön!”

S azzal térdre esve, a mellét megüté az öklével.

„Miserere mei Domine! Mea culpa, mea culpa, oh, mea maxima culpa!”

Pedig oltárkép sem volt előtte: – sem közönség, aki látja.

*

Lándorynak elég dolga volt a képviselői pályán. Akiről megtudják az országban, hogy dolgozni tud, az biztosítva van az unatkozás ellen. Alig volt ideje nagy néha a jószágára kirándulni. Azt sem örömest tette. Mindenütt beszélő üresség fogadta. Fájó emlékek.

A Godivának tett fogadása rég be lett váltva: Traumhold nevét áldották az árvák.

A Svábhegyen vett magának egy kis villát; abban töltötte az idejét, ami a bizottságok üléseiből fennmaradt. Ott laktak ketten Péterrel; amíg csak a hó le nem esett.

Egy este, mikor megérkezett a villájába: tüzet látott a konyhájában égni.

Ki főz itt vacsorát? Péternek nem kenyere a szakácsság.

Aki a tűzhely előtt állt, s valamit kavargatott egy serpenyőben, az volt a Lidy Carcasse.

Bertalannak nagyot dobbant a szíve.

– Maga itt van, Lidy? Mit főz?

– Gyermekpépet.

Bertalan nem kérdezett többet. Futott a konyhából a szobába.

Az asztal mellett látott egy nőt ülni, aki csücskés pohárból itatgatott egy kis porontyot az ölében.

Nem is lépett, csak úgy odaesett melléjük; két karjával átölelve mind a kettőt.

– Nem versz ki bennünket? – kérdezé az a nő. Hány csók volt elég erre megfelelni?

Médea nem akart belőle magának; csak „Ezt, ezt!”

– Hát a másik hol van?

Azt már lefektették az apja ágyába: elálmosodott; de ez az egyik ugyan protestáló kedvében volt: a kis kuruc! Nemhiába fiú: követelte a maga jussait, nem hagyta magát szép szavakkal elámíttatni! Úgy lármázott, úgy kiabált, s cibálta annak az odakerült embernek a szakállát.

– Te nem is tudtad, hogy mi a világra jöttünk.

– Tudtam mindent. Lidy mindennap levelet írt az urának, a jó Péternek.

– Hát a Lidynek férje a Péter?

– Amióta csak a házunkhoz került.

– S nekem azt mondták, hogy… (nem fejezte be, amit mondani akart, másfelé fordítá a szót) és ők el tudtak lenni egymástól távol, olyan hosszú ideig!

Két nagy könnycsepp gyűlt a nőnek a szemébe.

Lándory lecsókolta azokat.

S többet aztán nem beszéltek arról, ami elmúlt ama „hosszú idő” alatt.

– Megváltoztam nagyon, ugye? Rám sem ismersz? – kérdezé Dea, mikor végre kielégítve a kisebbik Bertalant, egészen férjéé lehetett.

– Akár újra megesküdjem veled.

A Lidy tűzrőlpattant menyecske volt, nagy hirtelen vacsorát főzött mindannyiuk számára; a házastársak egy tálból ehettek ismét: idebenn és odakinn.

Médea arcán nem látszott más, mint boldogság.

De mégis volt valami komor vonal a két szemöld között, ami egy elmúlni nem akaró gondot jelzett. Bertalan addig kereste, amíg kitalálta.

Mikor már elteltek a maguk örömével, azt mondá a nejének: – Nem szólsz az anyádról?

– Nem. – Az a redő a homlokon még mélyebbre húzódott.

– Hát majd én beszélek róla. Szegény Sidonia grófnőnek a birtokát Lyonel nagyon megterhelte adóssággal. A hitelezők már el akarták kótyavetyéltetni az albisorai kastélyát. Én jókor megtudtam a dolgot, s segítettem a baján. Megkapta a kétszázezer forintot.

– Hol vetted e pénzt? – kérdé elbámulva Médea. – Hiszen még nálam van!

– Boldogult első nőmnek, Godivának volt egy életbiztosítása, amit én sohasem vettem föl; azt mondtam, hogy majd ha egyszer akad egy olyan ember – a hozzám tartozókból, aki nagyon rá lesz szorulva: annak általadom. Ő lett olyan ember. Én az ügynökömet úgy bíztam meg, hogy az Assicurazioni Generalitól kifizetett összeget úgy adja át Sidonia grófnőnek, mint a „katolikus bank” kölcsönét, melyet „két” -száztóli kamatra osztogatnak; ne tudja meg, hogy tőlem jön az a pénz. Így el lett az fogadva, s most már Sidonia nyugton lehet; nem háborgatja az utolsó menhelyén senki.

Az a ránc eltűnt a homlokról végképp.

Bertalan nevetni kezdett.

– De ezúttal nem sikerült egészen a csel. Nézd ezt a levelet. Ma kaptam azt az anyádtól.

– Az anyám írt teneked? – Olvasd el.

Médea mohón nyitá fel a levelet, s bámulva olvasá.

„Nagyon tisztelt uram!

Ezúttal én vagyok a gondolatolvasó, én találom ki az ön titkos gondolatjait. A pénz, mely nagy veszedelmemből kimentett, nem származik semmi katolikus bank pénztárából, hanem öntől. Ezt a felfedezést nem azért közlöm önnel, mintha a két percent kamatot is el akarnám szédelegni. Fizetem pontosan. – Csak azt nem bírom megérteni, hogy mehetett az olyan gyorsan? Holott én csak negyednapja beszéltem erről a leányommal, s ő akkor az én kérésemet kategorice visszautasította. Megtagadta tőlem, hogy az ön tőkepénzét nekem általadja. Ezt nem bírom összehozni. Fogadja köszönetemet.

Sidonia.”

– Te visszautasítottad az anyádat énértem? – szólt Bertalan gyöngéd érzelemmel.

– Ezt egy évvel hamarább is tehettem volna; ugye? A levélnek még utóirata is volt.

„Mihelyt Médeával legközelebb összejövök (most hamar nem érek rá, millió a dolgom), azonnal proponálni fogom neki, hogy igyekezzék önnel kibékülni. Én azonban távol maradok önöktől örökre, amivel úgy hiszem, legőszintébb hálámat tanúsítom ön iránt.”

Médea nem várt, amíg ezt proponálni fogja neki az anyja.

Aztán volt miről beszélniük egyéb.

Másnap reggel azt mondá Bertalan Deának.

– Én most bemegyek az országházba, s kérek magamnak egyhavi szabadságidőt, s majd azalatt együtt elmegyünk barátfalvi otthonunkba.

– De azt csak nem hozhatod fel indokul, hogy a feleséged megérkezett.

– Nem! Nem! Azon nagyot nevetne a tisztelt ház. A választóimnak még nem tartottam „beszámoló beszédet”.

– Azt majd én is meghallgatom.

– Délre visszajövök. Addig hagyok neked itten valami olvasmányt, hogy el ne und magad. Amint egy levelet elolvastál belőle, vesd a tűzbe. Neked egyedül van ehhez jogod.

S átadta a nejének Lis Blanc gróf „révélations”-jait.

Mikor visszaérkezett az országházból, a nő akkor dobta a kandalló tüzébe az utolsó lapot.

Aztán odavonta a férje fejét a keblére, s nézett hosszasan, sokáig annak tengerkék, biztató szelíd szemeibe. Bámulta őt.

– Te ezt tudtad mind! És mégis el mertél engem venni!