Vagy, vagy ?

Médea egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét. Képzelete eléje hozta a történendőket.

– Miért kellett ennek így bekövetkezni?

Senkit sem tudott okolni, mint saját magát.

– Miért egyezett bele, hogy Lyonelt elfogadja titokban: a férje tudta nélkül? A jó szándék, az erős elhatározás, az üdvös cél mind nem menti azt ki. Azért ez mégis egy végzetes tévedés marad, melyet önmaga sem bocsáthat meg magának.

Most már a megbánás késő.

Tudta jól, hogy minő veszélybe kergette bele a férjét azzal, hogy elmondta neki az anyjától hallott pletykát. Annak most nem maradt más választása, mint a fejével nekimenni annak az alaknak, aki közte és a felesége között áll. – Az pedig halálos ellenfél.

Olyan soká akart megvirradni.

A kisleánya ott aludt az ágyában. Ma nem bízta azt a dajkára. Egész éjjel annak az álmát őrizte.

Csak most érezte, hogy mennyire szereti a férjét.

Nagyon sokat sírt.

Pedig lett volna mentsége is. Ez a csodálatos emberi alkat: aminél nem tudni, hol végződik a test, hol kezdődik a lélek? Mi benne az állati ösztön, mi a szellem akaratereje?

Egy idő óta ismét boldog reményben érezte magát; ez állapotban a nő ingerlékeny, izgatott, szeszélyes, kedélybeteg. – Lehet-e neki beszámítani, amit ilyenkor tesz, mond, érez? Nem kell-e neki mindent megbocsátani azért, hogy ezt az átokkal párosított istenáldást keblébe fogadta?

Amint pitymallott, felöltözött, s felsietett a várkastély őrtornyába. Onnan kilátás nyílt a messze vidékre. Felvitette magához azt a nagy távcsövet, amellyel a múlt nyáron az ég csodáit bámulták. Azon keresztül kémlelte végig a hegyek közül alákanyaruló országutat.

Ott az útfélen volt egy kőkereszt.

Egyszer csak azt látta, hogy az erdő sűrűjéből egy emberalak jön elő, s az a kereszt felé tart.

A távcső olyan közel hozta hozzá az alakot, hogy ráismerhetett. Péter volt.

Mért jár ez korán reggel az erdőn? Hisz ő nem vadász.

A szolga leül a feszület talapzatára, s tenyerébe hajtva a fejét, ott méláz mozdulatlanul.

Úgy szeretne rákiáltani: „Mit méláz ön? Mire vár ott? Nem izent öntől nekem valamit a férjem?”

Majd fölkel az inas, s térdre bocsátkozik a feszület előtt, és imádkozni kezd, utoljára átöleli a keresztet, és zokog.

Kit sirat ott? Kiért imádkozik?

Egyszer aztán nekiiramodik, s elkezd nyargalni fel a hegynek, mint aki eszét veszté. Ez már lát valamit közeledni az országúton, amit a kanyarulat még eltakar Médea szemei elől. Az elé szalad a szolga.

Most előbukkan, ami elé sietett: a kocsi.

Médea ráismer a kocsira, rá a benne ülőre, Bertalan maga hajtja a lovakat.

Mikor a Pétert eléri, megállítja a kocsit, és leugrik az üléséből.

Az inas odarohan hozzá, hogy megragadja a kezét, összecsókolja azt, és kacag, s a kalapját a levegőbe hajítja.

A távcső még az arckifejezést is láthatóvá teszi.

Aztán a tenyereivel összetapogatja az urának a testét: nem történt-e semmi baja?

Bertalan szól hozzá valamit, amire az visszafelel.

Ha meg lehetne hallani, hogy mit beszélnek?

Egyszer aztán mond valamit az úr a szolgájának, amitól ennek az arca megvadul, az ökleivel üti a mellét, majd térdre bocsátkozik, s felemelt három ujját az ég felé rázza, esküdözve, és fejével mutatja, hogy az nem igaz!

Nem igaz, hogy valaki mérget kevert volna Lyonel italába; a saját gyávasága volt a méreg! Ezt már érthette Médea, ha nem hallotta is.

S erre az úr lehajol a szolgához, és átölelve azt, megcsókolja annak az orcáját.

Az úr a szolga arcát!

Akkor aztán a szolga megfordul, s visszafut az erdőbe hanyatt-homlok, hegynek alá-felé. A kocsi lassabban haladhat a lejtőn, bekötött kerékkel.

Médea lement a toronyból a verandára, ahol a kocsival meg szoktak állni.

A kocsisnál hamarabb megérkezett Péter. A gyalogúton megelőzte az urát. Még arra is ráért, hogy pihenten jöjjön az asszonya elé.

Médea ott állt egyedül a verandán, fehér reggeli pongyola köntösében.

– Mi hír, Péter?

A szolga alig bír szót kiejteni.

– Az uram – megérkezett.

És arra előveszi a sírás; nem bír magával: illik – nem illik? Megfordul, és otthagyja az úrnőjét.

Aztán becsörömpöl a kocsi az udvarra. Bertalan leszökik belőle, odadobva a gyeplőt a kocsisnak.

Médea mint egy bűnbánó szent áll ott, lehajtott fejjel: s várja, hogy mi fog vele történni? Vajon megöli-e? Vajon megszólítja-e?

Az pedig három lépcsőt szökve rohan fel hozzája ragyogó orcával, s odarántva a karjai közé a nőt, azt kiáltja neki: „Nem hagylak elvenni magamtól!”

S úgy öleli, majd megfojtja.

Bertalan egy szót sem mondott el Deának mindabból, ami az elmúlt órák alatt történt. Ilyenről nem beszél a férj a felesége előtt.

Másnap aztán mindent megtudhatott Médea a kolozsvári lapból. Le volt abban írva az egész párbaj minden részleteivel. A párbaj indokául az volt felhozva, hogy Lándory a sógorával a nemzetiségi politika fölött zördült össze.

Csak akkor rémült el Médea, mikor azt olvasá, hogy a férje is sebet kapott. Elájult bele.

Mikor életre hozták, odavonta magához a férje fejét.

– Hol vagy megsebesítve?

– Sehol. A golyó eltalált; de nem sebesített meg. Egy kis horzsolás az egész.

Dea odahozatta a kisleányát.

– Tudod, ki fogta fel a golyót? – Ez a két kis kéz itt!

Bertalan már akkor gondoskodott róla, hogy azt a kabátját, amelyet a golyó megtépett, elpusztítsák; Médea ne tudja meg a veszélyt, amelyben ő forgott, soha.

Ez után az esemény után következett egy csendes hét, ami alatt a zaklatott kedélynek ki lehetett pihenni magát.

Egy hét múlva a kolozsvári látogatás után ismét eljött Sidonia grófnő Dorogmándra a leányához.

Gyászba volt öltözve, s nagyon meg is botránkozott rajta, hogy Médeát kockás pepitaszövet öltönyben találta.

– Mit cselekedtél, te szerencsétlen asszony? – ezzel a szóval köszönte be hozzá.

– Amit te tanácsoltál, anyám.

– Ah, én nem mondtam azt neked, hogy tálald ki egyszerre, egész forrójában ezt a dolgot a férjednek.

– De én nem tudtam azzal a tudattal élni, hogy a férjem gyáva és alávaló. Ha félt, öljön meg, de ne tegyen csúffá. Szeretem, hogy elmondtam azt neki, amit tőled hallottam. Ő adott nekem arra egy olyan választ, amiért a lábaihoz kellett volna borulnom. „Ha tudott volna valamit abból, amit ráfognak: a hajánál fogva hurcolta volna ki az asszonyát a szobájából ahelyett, hogy magához közel eressze.” Ez a szó engem össze is tört, de újjá is alkotott. Elhiheted, hogy többet nem fog a titkos lépcsőkön feljönni senki: ha egy angyal lenne is. Arra is te bírtál rá. Az Isten igazságos volt. Azt ejtette el, aki bűnös.

– Ne vétkezzél! Ne szidalmazd őt, aki temiattad szenved.

– Szenvedtem én többet őmiatta.

– Két keze tönkrezúzva.

– Nekem a szívem volt összetörve.

– E drága szép arc foltokkal teleszórva!

– Hát az én lelkem foltjai olcsók?

– Te egy szörnyeteg rabja vagy. Egy ezeregyéjszakai dzsinné, aki az áldozatát láncra kötve tartja.

– S azt akarod, hogy én meg az ezeregyéjszakai menyasszony legyek, aki a látogatói gyűrűit zsinórra fűzi?

– Az nagy különbség. Lyonel mostohabátyád. A világ előtt semmi vád nem érhet.

– Elég, ha én ismerem őrjöngő szenvedélyét. Ha ráálltam, hogy egyszer találkozzék velem, Isten a tanúm, csak azért tettem, hogy a lelkére beszéljek, hogy szűnjön meg e szenvedélyével üldözni.

– Most nincs szó szenvedélyről, csak szenvedésről. Ő sebesülten ül karszékében, magával is tehetetlen. Egy könny, amit sebeire ejtesz, balzsam fog azokra lenni. Megtagadsz-e tőle egy könny cseppet?

– Én könnyeimmel áztattam fejvánkosomat egy keserű éjszakán át miatta! Nem tudtam imádkozni! Rettegtem az Istentől! Te azt nem tudod, hogy mit szenvedtem én azon az éjszakán.

– Azt jól mondod. Az én álmomat nem ronthatta el az a hír soha, hogy a férjem párbajt vív miattam. Ezt nem tudom.

– Ne értelmezd rosszra a szavamat. Én nem szólok rólad. Arra nincs jogom. De én szeretem a férjemet. Ő engem megvédett: férfi, lovag módra. Az életét tette fel értem. Azután megbocsátott. Másodszor nem fogok neki alkalmat adni rá, hogy megbocsásson.

– Hiszen nem tudja meg. Az én hintómon jössz. Egy sétakocsizás az egész. Négy óra alatt oda-vissza. Ő óhajt téged látni. Csak látni, csak egy vigasztaló szavad hallani: csak a hűsítő kezedet érezni sebzett homlokán, s aztán visszajöhetsz. Senki nem fogja tudni, hogy ott voltál. Milyen nagyon szerettétek egymást, mikor gyermekek voltatok!

E szónál megnyílt az ajtó, s belépett Lándory.

Nem üdvözölte Sidonia grófnőt. – A feleségéhez beszélt.

– Kedves Dea. Én téged arra kérlek: válassz kettőnk között. Vagy éntőlem válsz meg örökre, vagy az anyádtól.

Médea elámulva nézett a férjére: nem tudott mit mondani. Sidonia grófnő hamarább megtalálta a szavát.

– Uram! Ezért az erélyért kezdem önt becsülni.

– Hát hogy teljesen kiérdemeljem a grófnő becsületét, ismétlem a kérdést: vagy én távozom el ez órában örökre, a soha vissza nem térésre a kastélyból, vagy Lis Blanc Sidonia grófnó? Rajtad függ az elhatározás.

– Bertalan! – rebegé Médea, kezeit könyörgésre kulcsolva.

– Engedek időt a megfontolásra. Ebéd idejéig gondolkozzál rajta. Ha azt akarod, hogy én hagyjalak el, az megtörténhetik minden feltűnés nélkül. Otthon megválasztottak képviselőnek tudtomon kívül. A két pap, aki a politikai téren egymásnak kemény ellenfele volt, sok küzdelem után megegyezett abban, hogy engem kiáltasson ki képviselőnek. A mandátumot megküldték, rajtam áll, hogy elfogadjam, s akkor mehetek Budapestre, a családomat falusi birtokán hagyva, ahogy százan mások. Senki sem fog más indokot keresni. – Azontúl egészen szabad vagy, nem fogom a rabláncod végét. – A leányomat nálad hagyom. S hogy annak a sorsát biztosítsam, kezedbe teszem le azt az ötszázezer frankot, amit a munkámért kaptam a párizsi kiadótól. – Kezeld okosan, s neveld a leányodat szeretetben. Rólam nem szükség neki tudni. – Gondolkozzál azon, amit mondtam. – Ebéd idejéig várok a válaszodra. Ha nem küldöd, megyek búcsú nélkül.

Azzal megfordult, és kiment, magára hagyva a két asszonyt. Médea kétségbeesve tördelte kezeit.

– Anyám, én szeretem őt!

– Akkor hívasd a cselédeidet, s dobasd ki innen az anyádat; mert én innen, apád ősi kastélyából, egy „pékin” szemforgatása elől, önként ki nem megyek.

Lándory gyorsan ment át a saját lakosztályába. Ott találta Pétert.

– Málházd össze a holmijaimat. Lehet, hogy egy óra múlva mennem kell Budapestre. A kocsis készen álljon.

Péter szótlanul engedelmeskedett.

Lándory felindultan járkált fel s alá szobájában, az ablaktól az ajtóig. Majd nyugalmat erőszakolt a kedélyére, s összeszedte az irattárát.

Egyszer kinézett az ablakán, ahonnan a kertbe lehetett látni.

A dajka ott sétált a kisgyermekkel a karján.

– Soká maradunk Budapesten? – kérdezé Péter.

– Én meglehet, hogy nagyon soká.

Aztán eszébe jutott neki, hogy hiszen Péternek felesége van.

– Te visszajöhetsz a feleségedhez.

– Majd csak az urammal együtt.

– De hátha én nem fogok visszajönni?

– Akkor meg éppen szükséges, hogy itt maradjon ennél a háznál „egy” Lidy Carcasse!

Péter kitalálta azt, amit az ura gondol e percben.

S amint ez ki volt találva, Lándory nem volt többé ura a keserű indulatának.

– Nem várom a határóra időt! Azonnal megyek! Eredj, fogass be rögtön! Mit gondolkozik rajta? – Neki rögtön kellett volna válaszolni! Nem halogatom tovább! Vége van!

Péter futott a rendeletet foganatosítani.

Tíz perc múlva egy kocsi gördülése hallatszott az udvaron, s aztán a felvonóhídon.

Lidy Carcasse az úrnője szobájába lépett, kisírt szemmel.

– Ki távozott el? – kérdezé Médea.

– A Péter – rebegé Lidy, akinek természetesen az volt a főszemély.

– A Péter? – kérdezé Médea elbámulva.

– Igen. Az urával. Azt mondta, hosszú útra mennek.

– A férjem is?

– Az úr elébb a kertbe ment. Ott sétál a dajka a kicsinnyel. A kicsikét megcsókolta, s a dajkának adott tíz aranyat. Azután nem szólt semmit.