TIZEDIK FEJEZET
Juventus – ventus

Úgy történt, ahogy a haldokló császár előre látta. Trónörököse, Miksa József a füsseni békekötésben lemondott minden igényéről a császári koronára, Mária Terézia örökös tartományaira, s cserébe visszakapta elfoglalt Bajorországát, s ezzel megszűnt szövetségese lenni II. Frigyesnek.

Mária Teréziával ellenben szövetséget kötött Anglia, Hollandia, Szászország, s a szövetséghez hozzájárulni készült Orosz- és Lengyelország.

A porosz királynak nem maradt más fegyvertársa, mint a francia király.

II. Frigyesnek rossz napjai voltak! Egy emlékezetes levélben két példát idéz fel: az egyik azé a hajóskapitányé, aki az ütközetben minden oldalról körülfogva ellenséges gályáktól, kanócot készül dobni a lőporos tonnába; a másik pedig dicső ellenfelének példája: Mária Teréziáé, aki asszony létére nem esett kétségbe, midőn ellenségei már Bécs város kapuit döngették; hanem valamennyivel elfogadta a harcot.

Tehát ennyire jutott már II. Frigyes király, hogy ilyen képek vonuljanak át képzeletén.

Hanem hát a könnyűvérű fiatalság mit törődött a magas politikával? A Pelham-minisztérium aknamunkájával, mely biztató szavakat küldött II. Frigyesnek, de ötmillió forintra emelte fel Mária Terézia hadi szubvencióját, s szolgálatába bocsátá a hannoveri ezredeit. Trenk Frigyesnek újra kezdődtek az elíziumi napjai.

Azokat a jó tanácsokat, amikkel a király masírozás közben impregnálta, s amiknek követését oly szentül felfogadta, mind elfelejté, amint Berlinbe visszakerültek.

A bájos istennő rá volt szorulva a vigasztalásra. A hadjárat szalmaözveggyé tette. A. Z. herceget Bécsbe vitték. Ott ugyan rangjához illő bánásban részesült. Lovagi szavára szabadon hagyták járni, kelni: csak a vámsorompót nem volt szabad túllépnie, s minden udvari táncmulatságra meghívást kapott, melynek hasznát is vette.

Amália hercegnő azonban egész visszavonultságban élt: nyilvános helyeken nem mutatta magát, gyászt viselt és minden héten kétszer küldött levelet staféta által a férjének.

Ez a gyászfátyol nagyon jó függöny volt a mögötte lejátszott szerelmi idillnek.

Trenk Frigyesnek most már nem kellett meglepetésektől tartani. Azért nem is volt többé óvatos. – Mondják, hogy a szerelem vak.

Kezdett közbeszéd tárgya lenni a boldog viszonya a hercegnőhöz.

Egyszer vacsora alkalmával, melynél csupa gárdatisztek voltak jelen, bajtársai felszólítására elregélte Trenk Frigyes annak a másik Trenknek a hadikalandjait, amelyben egy franciáktól megszállt várat szalmabábok által vett be.

Egy gyalog gárdatiszt, akit Trenk különösen gyűlölt nőiesen finom arcáért, s akit emiatt Ganymedesnek hívott, ezt a csípős tréfát veté az elbeszélés végére:

– Ez semmi. Én ismerek egy Trenket, aki szalmaözvegyek által tudja bevenni a várakat.

Trenk Frigyes erre a szóra annyira elfeledkezett magáról, hogy az élc mondójának a szeme közé önté a pohara tartalmát, s mondott neki egy címet, minek a vége az volt, hogy „et cetera”.

Az inzultált tiszt rögtön kardot rántott, s a két testőr ott az étkezőteremben párviadalt kezdett, aminek az lett a vége, hogy Trenk ellenfele egy vágást kapott az arcára, amivel el lett rontva az eddigi szépsége.

Ez elég nagy bolondság volt Trenktől.

A következményeit rövid időn tapasztalá. A legelső vasárnapi templomi parádé alkalmával, mikor a király elhaladt Trenk előtt, eléggé fennhangon mondá neki e szavakat:

– Hallja, uram! A mennydörgő mennykő csapjon a kend szívébe! Vigyázzon kend magára!

Még ez az intés sem téríté eszére Trenk Frigyest. Úgy fogta fel a dolgot, hogy ha már az ember a paradicsom tiltott almafájáig eljutott, ne érje be annyival, mint szegény, jámbor Ádám apánk, hogy az első harapásnál eldobja az almát, hanem másszék fel a fájára, és lakjék jól kedvére az adományából.

Pedig a kelepce már ki volt vetve a számára.

Mindenki irigyelte a szerencséjét: s az irigyek a legkevésbé kibékíthető ellenségek. Az iriggyel nem lehet duellálni. Az hátulról szúr le. Trenk Frigyes ez esemény után néhány napra barátságos vacsorára volt hivatalos a testőrség parancsnokához, Jasinszkyhoz. Rajta kívül még két jó pajtása volt az asztalnál, akik közül az egyik a táborozás alatt sátortársa volt, egyenrangú kornét.

Szóba került ismét a magyar Trenk.

Jasinszky pipaszónál hozta elő, hogy miféle rokoni összeköttetés lehet a két Trenk között?

Frigyes elmondott mindent, ami köztudomású volt.

De még azon is túlterjedt, s kifecsegett valamit, ami megőrzendő titka volt. Elmondta, hogy a magyar Trenk halálosan megsebesítve kerülvén Bécsbe, ott végrendeletet írt, melyben őt, az unokaöccsét teszi magyarországi nagy birtokainak s még nagyobb zsákmányainak általános örökösévé. Ezt a végrendelkezését meg is írta Frigyes anyjának, ki Pomerániában, másodszori házasságban élt, s az anyja elküldte a levelet fiának.

Akkor pedig, amidőn Trenk Ferenc azt a levelet írta Frigyes anyjának, eszében sem volt a végrendelettevés; a lába összeforrott, s ő készült a pandúrjait ismét dandárba gyűjteni.

Minek írta hát ezt a levelet?

Talán, hogy a poroszokat áltassa azzal a hírrel, hogy a félelmes Trenk Ferenc haldoklik, a halottas lepedőjét rágja, magába száll, és testálni kezd?

Vagy valami démoni terve volt vele, kis öccsének megrontására?

Jasinszky azt mondá erre a levélre:

– Ejh, barátom, hisz ez egy krőzusi szerencse. Egypár milliót érő vagyon! Te csak két kézzel kaptál utána?

– Nem biz én. Egy kisujjal sem. Köszönöm a szlavóniai erdőket, tele haramiákkal; meg az összerablott aranyat, ezüstöt. Én az én királyomat a nagymogul minden kincséért sem cserélem fel mással.

Erre mind a három tiszt rátámadt, hogy a szerencsét nem kell ily könnyen elutasítani.

A hálátlanság csúnya vétek! A nagybátyja jóakaratát legalább illik levélben megköszönni. Ki tudja, jövőre mire lehet az még jó? Unszolták, hogy ő maga válaszoljon egyenesen a magyar Trenknek, nevezze azt kedves nagybátyjának, köszönje meg atyafiságos jóakaratát. Frigyesnek eszébe jutott mindaz, amit Miranda beszélt neki Trenk Ferenc iránta való jóakaratáról – s ez felforralta vérét egész a dühig aztán meg amaz éjszaka, melyben Kollinnál maga előtt látta őt, démoni működésében: a víz közepén töltött éjszaka, a fülke körül fütyülő golyók, a pokoli török muzsika, s az megint jéggé fagyasztott benne minden rokoni szeretetet.

– Hát tudod mit? – monda neki Jasinszky. – Írd neki azt, hogy köszönöd a testamentumát, csak bírja békével tovább is a pandúrjait, cum appertinentiis; hanem ha jót akar veled, küldjön neked egy néhányat azokból a pompás magyar lovakból, amik három nap, három éjjel ki nem fáradnak a nyargalásban. Add ide nekem a levelet, én majd kézhez juttatom a szász követség útján. Hiszen nem állami titok, csupán családi levelezés. Aztán majd ha küld magyar paripákat a bátyád, nekem is adj belőlük egyet.

Trenk Frigyes rá hagyta magát beszélni, hogy ilyen tartalmú levelet írjon Trenk Ferencnek. Ezt a levelet Jasinszky átvette tőle, s a saját pecsétjével zárva le, zsebébe tette.

Ez a levél képezte azt a fordulópontot, melyen Trenk Frigyes sorsa lejtőre jutott.

Nem gondolt rá többet.

Élte világát mint könnyelmű gyermek. Asszony szívében lakik az üdvösség! S ki ne szeretne üdvözült lenni?

Egyszer aztán megesett vele, hogy a boldog pásztoróra miatt elkésett a reggeli parádéról.

A király ezúttal nem nézte el a hibáját. Fogságra küldé Potsdamba. Ott adtak neki egy szobácskát a „hosszú hídon”.

Az ilyen aprólékos szolgálati mulasztásokért legfeljebb háromnapi fogság szokott lenni a megfelelő díj.

Frigyest ott hagyták ülni két hétig.

Azalatt jöttek hozzá, barátság színe alatt, kémkedő azsan provokatőrök, akik biztatták, hogy folyamodjék a királyhoz megkegyelmeztetésért.

– Én nem vétettem semmit – mondta Frigyes, s nem könyörgött.

Tovább is ott hagyták ülni.

És még mindig nem sejtette, hogy ez a hercegnő szép szemei miatt történik.

Ekkor a király maga is Potsdamba érkezett, s másnap a szárnysegéde, Bork tábornok fölkereste Trenk Frigyest, sürgönyöket bízva rá, miket azonnal Drezdába kell vinnie.

Örült, hogy ismét lóra ülhetett.

Drezdából visszatérett újból találkozott a királlyal a parádén.

A testőrszázad, melynél kornét volt, Berlinben feküdt.

– Parancsolja felséged, hogy a századomhoz visszatérjek Berlinbe?

– Honnan jött kend?

– Drezdából jöttem, ahová sürgönyöket vittem.

– S hát azelőtt hol volt kend?

– Az árestomban.

– No, hát menjen kend megint oda, ahol volt.

S azzal Frigyes úrfinak megint szépen vissza kellett ballagni a hosszú hídra, az árestomba.

Hja bizony: „a szerelem sötét verem”!