ÖTÖDIK FEJEZET
A börtönben

Hát hiszen az elején nem lehet ezt a dolgot olyan tragikusan venni, mint ahogy Trenk Frigyes maga hangoztatja az emlékirataiban.

Nem volt ez „justiz-mord”.

A király rajtakapta egy gárdistáját, hogy az nagyon is a tilalmasban vadászik, mégpedig az ő vadaskertjében, sokféle bolondságot követ el az ő rovására, s emiatt egy kis javítóintézetbe küldé, egy kis porkolábfogságra.

Hiszen tudjuk, mi az a porkolábfogság. Csupa merő tréfa.

A fiatalember nincs zár alá téve: az ordinánctiszttel egy szobában aluszik, azzal együtt ebédel, vacsorál, sétál, ostáblázik. Hozat magának a charcutier-től mindent, ami jó és drága, olvashat, verseket írhat, kenyérbélből szobrocskákat készíthet, s a várkertben szegfüveket nevelhet. Ami pedig az egyébfajta nélkülözéseket illeti: még most csak huszonegy esztendős az ember; annak még nem is kellene ezen jártatni az eszét. Huszonegy esztendős korában az ember az anyján kívül más nőnek meg nem csókolja a kezét. Ez a kis vesztegzár bizony nem ártott volna meg Trenk Frigyesnek.

A királynak, elképzelhető, milyen keserves jelenetei voltak Amália hercegnővel a kedvelt cicisbeo elcsukatása miatt! Amennyire lehetett, szemet is hunyt Frigyes király a hercegnő további magaviselete fölött. Levelezhetett titokban Trenk Frigyessel. Az nem árt meg. Mindennap írhattak egymásnak, versben és prózában, forró érzelmeikről. Azt is megtehette a hercegnő, hogy elfogott kegyencének ezer aranyat küldjön, fogsága kényelmesebbé tételére. S ezer arany akkoriban roppant pénzösszeg volt. Kivált Glatz várában. Kivált egy államfogoly kezében. A rendes havi díja egy államfogolynak az egész élelmezésre négy tallér volt.

Ezzel az ezer arannyal Trenk Frigyes herceggé lett téve a glatzi garnizonban.

Ennek a várőrsége maga is olyan ezredből állt, amelynek a király a csatatéren semmi hasznát nem tudta venni. A tisztek is mind afféle kimustrált vagy kegyvesztett alakok, akik büntetésből lettek e várba bedugva: adósságokkal terhelt korhelyek, tűzpróbát ki nem álló poltronok, összeférhetetlen veszekedők, értelmetlen stokkfisek. – Ebben a szép gyűjteményben a gazdag, splendid, szellemes gárdista valóságos lumenként jelent meg.

A jogcíme is arra való volt, hogy respektálják.

Öccse a félelmes magyar Trenknek! Akit azért zártak ide, hogy bátyjával, a pandúrvezérrel össze ne cimboráskodhasson. Ez a derék legény!

Mikor Amália hercegnő azt az ezer aranyat Frigyes úrfi kezébe juttatá, mindazok, akiknek erről tudomásuk lett, azt suttogták, hogy ez a „magyar pandúrkasszából érkezett”! – S annál nagyobb volt a respektus iránta.

Nem is titkolták a tisztek Trenk Frigyes előtt az érzelmeiket. Mindannyian haragudtak az uralkodóra.

Ez a hely rossz javítóintézet volt a király kegyencére nézve.

Itt mindenkitől csak panaszkodást hallott Frigyes királyra. Nem látták benne a nagy embert, csak a nagy zsarnokot. Hadjáratai vérengző testvérharcok voltak: németek küzdelme németek ellen. Szövetsége a francia királlyal istentelenség, nemzetárulás! Diadalai csupa véletlenek. Ő maga nem is tudott róla, mikor a gránátosai győztek. Ő futott a magyar huszárok elől. A vén Dessauer érdeme a győzelem. Aztán az a sok pikáns adoma a magánéletéből! Milyen kicsapongás! Milyen feslett erkölcs! Hány szeretője volt, s azokból mi lett?

Ezek a glatzi tisztek öt hónapi fogság alatt úgy felforgatták Trenk Frigyesnek eddigi érzelmeit, hogy az nem gondolt már egyébre, mint a megszökésre.

A megszökés egyértelmű volt a hazaárulással. Mert valahová kell a szökevénynek menekülni, s az a hely nem lehet más, mint Bécs vagy Magyarország. Ellenség földje. S akkor az ellenség szolgálatába kell állni.

Ha ilyen fordulatra pusztán bosszú meg a kényelmetlenség érzete bírta rá Trenk Frigyest, azt mondhatnók, az ilyen ember nem érdemes arra, hogy költő tolla foglalkozzék vele. Annyival inkább, mert azáltal, hogy megszökik, a napjához is hűtlen lesz: az nem követheti őt menekülése helyére. – Ott csak a holdjára fog rátalálni.

No, hát éppen azt akarta megtalálni!

S ez az indok költői fényt vet Trenk Frigyes alakjára.

Amália hercegnő leveleiből megtudá, hogy mi történt Trenk Ferenccel Bécsben. Magát a bécsi pamfletet is becsempészték a börtönébe. S ekkor támadt a lelkében az a gondolat, mely törvénytelen ágyból született ugyan, de azért nemes származású: hogy kitörjön ebből a fogságból elfusson Bécsbe: meghazudtolja a nagybátyja ellen támasztott vádakat; lerántsa az álarcot a hamis tanú képéről; ő, a leghitelesebb szemtanú, ki egyedül bizonyíthatja be, hogy Miranda egy percig sem volt a királlyal egyedül a sátorában soha a királynak szeretője nem volt; s őt Trenk Ferenc együtt nem találhatta Frigyes királlyal. Egy egész cselszövényt széttépni biztos vasmarokkal! Ez volt a vezéreszméje. S lám, még Frigyes királynak is jó szolgálatot vélt ezzel tenni.

Ilyen nemes alapeszmét találva szökési tervéhez, most már csak annak a kiviteléről gondolkozott.

Igen könnyű volt az elillanás. Maguk a tisztek, akikre az őrizete bízva volt, vállalkoztak rá, hogy vele együtt szöknek a várból. Pénzen mindent meg lehetett vásárolni: őröket, polgárokat, a lovak is készen voltak tartva. Mégis rajtavesztett. És nem a bűne buktatta meg, hanem az erénye. – A glatzi börtönökben volt egy várfogságra ítélt tiszt, akivel Trenk Frigyes ottléte alatt sok jót tett; ezt is beavatta a titkába, s irgalomból magával akarta vinni. – Ez aztán elárulta a várparancsnoknak a szökési szándékot. – Az áruló kegyelmet kapott, szabaddá lett, s a rangját is visszakapta. Trenk Frigyest pedig a szökési szándék miatt most már igazi börtönbe zárták a „lármatorony” legmagasabb cellájába, ajtaján kettős lakat, ablakán vasrács.

Most már rászolgált a börtönre.

Nyugtalan vére újabb kísérletre ösztönözte. Megvesztegeté a szolgálattevő tisztet, s az szerzett a számára ráspolyt, mellyel keresztülfűrészelte a rács vasrúdjait, s akkor a bőröndjét szíjakra hasogatva, s az ágy lepedőjét kötélnek fonva, egy zivataros éjen leereszkedék a tizenöt öl magas toronyból. Akkor azonban beleesett egy kloakába, s abból nem tudott megszabadulni. Ott elfogták, s ilyen nyomorult állapotban vitték a várparancsnok elé.

A várparancsnok neve Fouquet volt: vén, embergyűlölő. Valami emléke is volt a Trenk családtól. Fiatal hadnagy korában Frigyesnek az apjával párbajt vívott, s attól egy vágást kapott az arcára, mely az orrát is levágta. Attól fogva ezüst orrot viselt. Ennek az ezüstorrú embernek a körme közé került Trenk Frigyes.

Most még szigorúbb tömlöcbe záratott.

Itt azután mindennap megvizsgálták, hogy nem készül-e valami újabb kitörésre.

Egy napon a térparancsnok a hadsegéde és a felügyelő tiszt kíséretében jött a börtönébe, s miután minden zeget-zugot felkutatott, még ott maradt kegyetlen leckét tartani a gonosztevőnek, elkövetett gyalázatos vétkei miatt.

Már a meggyalázó szavak is lángolásba hozták az ifjú vérét. S mikor türelemről beszélt neki a parancsnok, azt kérdé dacosan:

– Hát mennyi időre vagyok elítélve a király által?

Ha abban a parancsnokban csak egy csepp emberi érzés lett volna, hát megmondta volna neki az igazat. – „Egy évre vagy elítélve, négy hét múlva kiszabadulsz s akkor mehetsz vissza Berlinbe.”

Ezt a négy hetet majd csak el tudta volna tölteni türelemmel a fogoly. De ahelyett a parancsnok kegyetlen büszkén mondta:

– Egy hazaáruló büntetésének nincs határideje! Egyedül a király kegyelmétől várhat szabadulást.

Ez a szó lángoló dühbe hozta Trenk Frigyest; odaugrott a parancsnokhoz, kirántotta annak a kardját, tiszteket, porkolábot félretaszigált, kirohant az ajtón. Ott strázsált egy katona puskával, azt puskástul ledobta a lépcsőn, s azzal rohant le, karddal a kezében.

A tömlöc ajtaja előtt éppen akkor váltották fel az őrséget. A két csapat puskával a vállán egymással szemközt állt. Trenk Frigyes őrülten rohant közéjük, jobbra-balra vágott, akit maga előtt talált; négy embert megsebesített, azzal fölrohant a sánc mellvédjére, s kétölnyi magasból leugrott az árokba. Még egy másik sánc állt előtte, arra is fölkapaszkodott, s arról is leszökött.

A várőrség úgy meg volt lepetve e vakmerőség által, hogy senkinek sem jutott eszébe az üldözése. A puskák nem voltak megtöltve hogy utánalőhettek volna, a sáncon keresztül utánaugrani senkinek sem volt kedve, s amíg a várkapun keresztül kerülnek, azalatt a szökevény egérutat nyer. Tisztek és katonák néztek egymás szeme közé.

Trenk Frigyes szerencsésen megmenekült egész a külső sánckarópalánkig, mely a várat körülfogja. Ezen már könnyű lesz átugrani.

Itt azonban egyszerre útját állta egy őr, szuronyt szegezve. Trenk félrecsapta a kardjával a szuronyos fegyvert, s aztán adott egy vágást a katonának a képére, ami annak elég volt.

A megsebesített őr jajgatására a pallisade túlsó oldaláról előfutott a másik strázsa; azt már nem várta be a menekülő, hanem keresztülvetette magát a cölöpzeten. Szerencsétlenül járt: az egyik lába odaszorult két karó közé, s azt nem tudta kiszabadítani, itt aztán megragadták, szuronnyal a száját megsebesítették, puskaaggyal összeverték, s megkötözve visszavitték a várba: vért hányva, kificamodott lábbal.

Az ezüstorrú őrjöngött dühében e hallatlan merénylet fölött. Most már azonfölül, hogy bezáratta Trenk Frigyest, a börtönben éjjel-nappal két katonával őrizteté, akiket hatórai időközben felváltottak: azért, hogy Trenk el ne csábíthassa őket. – Trenk Frigyes aztán elcsábította valamennyit. Harminckét katonája volt már, akit rábeszélt, hogy vele együtt szökjenek el a várból. Mind poroszok voltak. Királyukkal elégedetlenek. Vezetőjük is akadt: Nikolai őrmester. – Szerencsétlenségükre egy osztrák szökevény is keveredett közéjük, s az elárulta az egész összeesküvést a kormányzónak. Az rögtön parancsot adott a kapitánynak, hogy fogassa el Nikolai őrmestert. Amint azonban a kapitány betoppant a patrollal a katonák szobájába, hogy Nikolait vasra veresse, az őrmester kardot rántott, odakiáltott a társainak: „Pajtások! Fegyverre! El vagyunk árulva!” S erre tizenkilenc katona puskát ragadott, a kapitányt leverte, kirohant az udvarra, aztán neki a várkapunak: azt hat legény őrizte, azokat is magukkal vitték, s azzal szuronyszegezve keresztültörtek a városon, a parasztok zárvonalán, s átfutottak Csehországba.

Trenk Frigyes azonban ottrekedt a börtönben, melynek vasajtaját a cimborák nem bírták feltörni.

Most azután már volt igazi bűne. Porosz katonák elcsábítása az ellenséghez átfutásra. A vallatásnál ugyan semmire sem felelt: megmondta egyenesen, hogy ő, kit ítélet nélkül tartanak fogva, minden eszközt fel fog használni a kiszabadulásra.

Frigyes király haragja ez utóbbi merénylet miatt az engesztelhetetlenségig fokozódott ellene.

Amália hercegnő ekkor írta hozzá utolsó levelét, mely Trenket minden reményétől megfosztá.

„Veled együtt sírok: balsorsod gyógyíthatatlan. Ez az utolsó levelem hozzád. – Szabadítsd ki magadat, ahogy tudod. Én az maradok irántad, aki voltam, s ahol tehetem, használok. Isten veled, szerencsétlen barátom. Jobb sorsot érdemeltél.”

Most azután az ezüstorrú azt a rendszabályt vette alkalmazásba, hogy közkatonák helyett mindig egy tisztnek kellett Trenk Frigyes börtönében őrködni. S a tisztek gyakran váltakoztak a helyőrségnél. A glatzi állomás büntetés volt rájuk nézve.

Egyszer egy Bach nevű hadnagyot relegáltak a várba, akit szintén a hibái hoztak oda. Nagy verekedő volt, párbajban mindenkit csúffá tett. Természetesen itt is megtartotta a szokását.

Alig nézett körül a várban, már talált ürügyet belekötni egy szintén akkor érkezett fiatal tisztbe, akinek Schell volt a neve. Vékonydongájú, cingár emberke volt, a góliát Bach könnyen elbánhatott vele.

Másnap éppen Bachra került a Trenk fölötti őrködés sora. Duhajkodók szokása szerint rögtön eldicsekedett a fogolynak legújabb hőstetteivel.

– Köszönd, hogy én fegyvertelen vagyok – mondá neki Trenk Frigyes –, mert tőlem ugyan megkapnád a leckét, amit még meg nem kaptál.

Erre a tiszt dühbe jött, kiszaladt, hozott magával két muskétás szablyát, aminőt a közkatonák viselnek.

– No, hát itt vannak a kardok. Hadd lássam, mit tudsz, te gyerek!

Trenk Frigyes hasztalan szabadkozott, Bach odanyomta a kezébe a kardot, s kényszeríté az összemérkőzésre. Kapott aztán Bach mindjárt az első összecsapásnál olyan vágást a karjára, hogy kiejtette a kardot a kezéből.

– No, fiú. Mesterem vagy. Mától fogva jó barátok vagyunk.

Azzal megölelte, megcsókolta a foglyot, s aztán ment a felcserhez a sebét beköttetni.

A várparancsnok majd a bőréből ugrott ki dühében, mikor ezt a kázust meghallotta. Még duellálnak is a tömlöcben!

Ekkor aztán eltiltotta a tiszteknek a Trenk Frigyes tömlöcébe való belépést. Egy olyan börtönbe záratta be, melynek az ajtaján egy rekesz volt: azon keresztül adta be a porkoláb a rabnak az ételét. A börtönkulcsot a várparancsnoknak kellett beszolgáltatni mindennap.

Hát akkor aztán a tisztek csináltattak egy tolvajkulcsot Trenk börtönajtajához, azzal jártak be hozzá, s egész nap ott pipáztak, kártyáztak vele.

Egy este azzal lépett be hozzá Bach:

– Héj, pajtás, szeretsz-e vadászni?

– Vadászni? Egerekre talán? Itt a börtönben.

– Nem! Szarvasokra. A glatzi erdőken. Én meghívást kaptam B. gróftól, a földesúrtól, hogy vegyek részt a hajtóvadászatán, még egy tiszttársammal együtt. Én azt gondoltam, hogy téged viszlek el magammal. Természetesen becsületszavadat lekötve, hogy ezt az alkalmat megszökésre nem használod, hanem a vadászat után velem együtt visszatérsz a várba. Holnapután visszatérünk.

– De hát a börtönöm hogy marad üresen? Megtudják, mikor ételt hoznak.

– Ne félj, nem marad üresen. Azalatt lefekszik az ágyadba a szegény kis Schell; az még most is maródi attól a vágástól, amit tőlem kapott: megteszi az azt a kedvünkért. Áldott jó fiú. Annak az egyenruhájában kijöhetsz velem a várból egész tisztességgel.

És a két tiszt barátsága mellett megtörténhetett az, hogy a szigorúan őrzött várfogoly harminchat óra hosszat vadászott szarvasokra a glatzi erdőben. Ott látta maga előtt a kis folyót, mely a porosz határt képezi Csehország felől. Csak egy ugrás kellett volna. – Hanem a jó pajtásnak adott becsületszó erősebb minden láncnál és závárnál. Harmadnap Trenk Frigyes megint ott ült a börtönében.

– Derék fiú vagy pajtás! – mondá neki Bach, mikor együtt visszakerültek az álkulcs segélyével a börtönbe. – Látom, hogy igazi nemesember vagy. Kár volna neked itt a tömlöcben elrohadni. Én nem maradnék itten, ha neked volnék.

– Mennék én, de már háromszor rajtavesztettem.

– Mert nagyon poétásan fogtál hozzá. Sötét éjjel, zivatarban, keresztülfűrészelt vasrácson át, összebogozott ágylepedőn, toronyablakból leereszkedni; karddal a kézben keresztülvágni az őrcsapatokat, bástyáról leugrani: ezek mind regénybe való históriák. Láttad most, hogy milyen egyszerű dolog a glatzi várból megmenekülni. Korán reggel, fényes nappal iderendeled a szekeret a várkapu elé; másodmagaddal, az ordinánctiszt társaságában, muskatéros tiszti egyenruhában kisétálsz; az őrök prezentéroznak előtted: azzal mind a ketten felültök a csézába, s „köd előttem, köd utánam!”, mire az ezüstorrú megszagolja, hogy elillantál, rég túl vagy a porosz határon.

– Hát mért nem teszed te ezt meg velem?

– Azért, pajtás, mert énnekem még van valami dolgom a porosz hadseregnél. Lesz háború megint, akkor rám szorulnak. A bátorságomat meg tudják becsülni. Előttem fényes karrier áll még, s azt a te szép szemeidért el nem rontom. De hát nézd ezt a becsületes Schell fiút. Ennek semmi kilátása sincs se békében, se háborúban a burkusok közt: azért, mert fázik a tűztől. Az osztrákok ellenben megbecsülnék, mert teoretikus ismerete bőven van, hat nyelven beszél és ír. Fouquet azért nem állhatja ki: gyűlöli a tudós tiszteket. Elszökik az veled, mihelyt rákerül a sor az inspekcióban.

A kis Schell ezalatt visszacserélte a ruháit Trenk Frigyessel.

Nem kellett neki nagy biztatás. Az első szóra felajánlotta, hogy ő kész együtt elszökni a várból Trenk Frigyessel.