NYOLCADIK FEJEZET
Bécs városában

Danczkáig (Danzig) együtt utazott Frigyes az anyjával. Ott elbúcsúztak, sohasem is látták többet egymást. Fatális véletlenek akadályozták meg a viszonttalálkozást.

Danczkából sietve ment Frigyes Thornba, zálogban hagyott barátját, Schellt kiváltani.

Nagy lehetett a jó szatócsnénak a bámulata, mikor a minapi ágrólszakadt vendégét visszatérőben meglátta; telivér angol paripán lovagolva, fényes egyenruhában, inas, lovász kíséretében. A két jó barát ölelkezése is szív szerinti volt bizonnyal. Trenk Frigyes bőkezűen kiegyenlíté a költekezéseket, s most már őszintén elmondá kilétét a szatócscsaládnak, felfogadva a jó háziasszonynak, hogy amint Bécsbe érkezik, első dolga lesz az osztrák szolgálatba állott fia felől tudakozódni, s bizonyosat írni felőle.

Ezt az ígéretét be is váltotta, bár nem nagy szerencsével. Bécsbe megérkezve, kinyomozta, hogy mi történt Willel. Az bizony megszökött az ezredétől, futtában elfogták, s rövid processzussal kötélen felejtették. Trenk Frigyes száz forint áldozattal kieszközölte az illető hatóságtól azt a bizonyítványt, hogy Will természetes halállal múlt ki, s ezt küldé el a thorni gazdasszonyának. Az már most teljesen meg volt nyugtatva.

Jó barátja, Schell pedig rögtön szolgálatot vállalt az osztrák hadseregnél, s aztán lement Olaszországba az ezredéhez. Trenk Frigyes híven megosztotta vele az idáig elhozott aranyait.

Akkor aztán látott a missziójához, mely őt Bécsbe vezette. Felkereste a császárt. (Lotharingi Ferenc, Mária Terézia férje volt a választott császár; de nem egyúttal Magyarország királya. A „király” a felesége volt.)

A császár is kegyesen fogadta, de még inkább Károly herceg. Mindkettőnek különös kegyence volt a bűnvád alá helyezett Trenk Ferenc, akinek kiszabadítását tette feladatává Trenk Frigyes.

Ilyen két magas rangú férfiú gyámolítása mellett lehetővé vált Trenk Frigyesnek nagybátyját, Ferencet a fegyvertárban meglátogatni. (Ott volt a pandúrvezér börtöne.)

Ez volt az első találkozás a két rokon között.

Ferencnek a lelkét soha semmi gyöngéd érzés meg nem szelídítette. Az érzelgők, az ábrándozók előtte csak nevetség tárgyai voltak. Csúf pofája gúnyra ferdült, mikor unokaöccse az első látogatásnál elmondá neki, hogy egyenesen azért jött Bécsbe, hogy mint legilletékesebb tanú, meghazudtolja azt a nagybátyja ellen koholt vádat, mintha az Frigyes királyt elfogta és szabadon bocsátotta volna. Ő bizonyosan tudja (első kútforrásból), hogy az a nő, aki mint tanú szerepelt a Ferenc hazaárulási perében, nem Miranda volt, hanem báró Rippenda szeretője.

Trenk Ferenc dühös nevetésre fakadt.

– Jól van, öcsém! Esküdjél meg rá. A te lelkednek is jó helye lesz a pokolban.

(Bizony Miranda volt az!)

Trenk Frigyes azonban olyan adatokat mondott el a császár és Károly herceg előtt, hogy azoknak az alapján a haditörvényszéknek el kellett ejtenie azt a vádat, mely Ferencet a porosz király elfogatása miatt terhelte. S ettől fogva Trenk Ferencnek a súlyos fogsága enyhítve lett egyszerű házi árestommá. Járhattak hozzá a cimborái; azok között három híres verekedő, akikkel Ferenc óra hosszat elvívott vívótőrrel, Frigyes jelenlétében, akit, mint afféle gyereket, a hírhedett spadassinok nem méltattak arra, hogy egy „gang”-ra felszólítsák.

Hanem azért még távol volt Trenk Ferenc attól, hogy szabadon bocsássák. – Még harminc per volt akasztva a nyakába, amelyek miatt letartóztatását folytatni kellett.

A császár és Károly herceg azt tanácsolták Trenk Frigyesnek, hogy bírja rá a nagybátyját: folyamodjék kegyelemért az uralkodónőhöz. Mária Terézia akkor szabadon fogja őt bocsátani, s rangjába visszahelyezni.

– Micsodát? Kegyelmet? – ordíta dühösen Trenk Ferenc. – Gonosztevők csússzanak kegyelemért esdekelve a királynő lábaihoz! Én igazságot akarok. Nem kérek, és nem adok kegyelmet. Amint kiszabadulok innen, azon kezdem, hogy összezúzom a galád ellenfeleimet, ott, ahol találom!

Ennek a replikájának is híre ment, s az megint nagyon elrontotta a dolgát. Löwenwalde nyíltan megmondá Frigyesnek, hogy Trenk Ferencnek a börtönből csak egy irányban van kijárata: a bolondokháza felé. Egyébiránt bűnvádi pereinek sorozata sohasem fog véget érni.

Ekkor aztán Trenk Frigyes is elkeseredett a bécsi igazságszolgáltatás felett. Eszébe jutottak a saját kiállott szenvedései: igazságtalan bebörtönzése, csodálatos kiszabadulása.

Egy napon elbeszélte nagybátyja előtt ezt az egész menekülési legendáját. – Mennyivel könnyebb a bécsi arzenálból kisétálni s készen tartott csónakon leevezni Magyarországba, ahol aztán már a bécsi policiának a hatalma megszűnik. Az egész szökési tervet aprólékosságig kicirkalmazva adta át nagybátyjának. Ő maga ajánlkozott neki ebben a hatályos segédkezésre.

Másnap korán reggel Bécs város katonai főparancsnoka, Königseck gróf, magához hívatá Trenk Frigyest.

Derék, jószívű uraság volt: Frigyest különösen szerette.

– Édes Fricikém! – monda neki a komendáns. – Mi a patvart incselkedel te itt? Meg akarod szöktetni a nagybátyádat?

Frigyes tagadni akart; de ekkor Königseck eléje tette a saját keze körmölte plánumot, s tudatta vele, hogy ezt maga Trenk Ferenc küldte meg neki.

Frigyes el volt szörnyedve e hallatlan árulás fölött.

– No látod, fiacskám: ilyen ez a te nagybátyád! Ne adj te annak rossz tanácsot. Mert tud az annál rosszabbat is. Most ezt a te szöktetési tervedet csak azért küldte el nekem, hogy ennek az árán saját magát kiszabadítsa, s aztán tégedet ültessen be maga helyett a dutyiba. Ezúttal nem sikerült neki. De ezután megnézd, hogy kivel kezdesz összeesküvést.

Azzal a jó, becsületes Königseck összetépte a veszedelmes iratot, mely Frigyest könnyen a vesztőhelyre vihette volna.

Frigyes elkeseredett szívvel rohant a nagybátyjához a börtönbe. Alig talált szavakat elszörnyedésének kifejezésére ezen cudar árulás fölött. Trenk Ferenc nagyokat nevetett az öccse ekspektorációin.

– Látod, bikfic! Minek avatkozol az én dolgomba? Jobban tudom én azt, hogy mitől nyílik ki a zár az ajtón. Ki hítt ide?

– A becsületem, és a teirántad való szeretet.

– Ilyen szamár sincs több a világon, akiben még becsület van és szeretet. Hát igazán becsületes vagy, és szeretsz engem?

Frigyes sírt az elkeseredés miatt.

– No, most „eltörött a mécses cserép”! – gúnyolódék a nagybátya. – No, ne sírj, kis fiacskám. Veszek neked csecse lovat, ha kimegyek a vásárba. Jaj, de nagy bolond fiú vagy! Kár volt még a mama szalüpje mellől elszakadnod. Hiszen megüzentem Königsecknek, mikor a plánumodat elküldtem neki, hogy tréfa volt közöttünk az egész. Anélkül bizony nyakadra szorította volna a hurkot. No, hát most én avatlak be az én titkomba. Én a magam dolgát nem olyan buta módon igazítom el, mint tea magadét. Én nem futok el a világba, mint te, prédára hagyva az ellenségeimnek minden vagyonomat, elrontva az egész karrieremet. Én itt akarok maradni, s folytatni akarom a pályámat, amin még több dicsőséget és vagyont akarok szerezni, mint eddig. Ennek csak egy módja van. Felvásárolni a bírákat. Már nyélbe van sütve a dolog. Van egy jó barátom: báró Lopresti Alfonz. Ez a közbenjáró. Három asszesszor már meg van nyerve a részemre, és így a votánsok többsége. Ezek megígérték, hogy egyenként tízezer forintért kiadják az ellenem szóló aktákat, amik legjobban terhelnek, s akkor Löwenwalde uram maga esik a verembe. Hát nem okosabb dolog-e, ha így szabadulok ki innen, bírói ítélettel tisztára mosva? Akkor a te sorsodat is zöld ágra vihetem, gyerek! No, hát rossz bátyád vagyok?

Frigyes kibékülten borult Ferenc nyakába.

– De én is jó öcséd vagyok.

– Az már igaz. Hiszen azért avatlak bele a titkomba. Plutó küldött ide hozzám jó órában. Egy ilyen naiv, becsületes fickó hiányzott csak ehhez a cudar processzushoz, ahol minden ember, a bírákon kezdve, pokoltűzre való gonosztevő: magamat is odaértve. Most te éppen kapóra jöttél. Mint ahogy a lutrinál egy szűz gyereket alkalmaznak, hogy a szerencse kerekéből húzza ki a számokat. Vállalkozol-e rá?

– Ha be nem piszkolom vele a kezemet.

– Semmit se félj. A piszok már el van kenve. Csak a pénzt kell még átadni a piszkos tenyerekbe. Pénz van elég: bár hamarabb hozzányúltam volna. Az elején tizenötezer forint is elég lett volna; s akkor még rendelkezésemre álltak Frigyes király haubicai. De azokat már lefoglalta az aerárium, mint hadizsákmányt. Elárulta a te ördöngős Mirandád. A birtokaimat szekvesztrum alá vetette Löwenwalde: minden ingó-bingóm az ő körme között van. De azért még van készpénzem elég. Annak a hollétét nem tudja senki. S ezt a titkot még Loprestinek, a legjobb barátomnak sem merem megmondani. Hiába! Occasio facit furem. Sok pénzem van; nagyon sok. Olyan sok, hogy a legjobb barátom is ellenségemmé lehet, ha azt felfedezi. De te nem fogsz elárulni. Vérem vagy. Téged megbízhatlak vele, hogy attól az embertől, akinél a pénzem le van téve, végy föl harmincezer forintot, s azt vidd el Loprestinek. Egyéb járatod nem lesz ebben a fertelmes ügyben.

Frigyes elfogadta a megbízást: el tudta felejteni azt a hitetlenséget, amivel őt ez órában kelepcébe ejté Ferenc. Szerette ezt a rettenetes szörnyet.

Ferenc átadott neki egy titkos jegyekkel írott levelet, mely egy Bécsben lakó pénzváltóhoz volt címezve, akinél Ferenc nagy összegei voltak, amiket összeharácsolt, megzsugorgatott.

Frigyes fölkereste a bankárt: az Trenk Ferenc levelére azonnal leszámlálta a kezébe a harmincezer forintot aranyokban.

Frigyes sietett a pénzzel Lopresti báróhoz. A báró adott neki róla elismervényt, s másnapra odarendelte magához, amikor a megvesztegetett bíráktól elsikkasztandó periratokat át fogja neki adni.

Ezzel a biztatással visszament Frigyes a nagybátyjához a börtönbe. Másnap délben Lopresti báró egy cédulát küldött Trenk Ferencnek a börtönbe; ez volt a cédulára írva:

„A drága aloesed virágja kinyílt.”

Akkoriban kertészdivat volt aloesvirágzást produkálni.

Ez azt jelenté, hogy a bírák meg vannak már vesztegetve, s a veszedelmes periratok biztos kézben.

– No, ezt jól csinálta a gyerek! – mondá Ferenc. Az a két katonatiszt volt éppen nála, mikor az üzenetet kapta, akikkel a tőrvívásban szokta magát gyakorolni. A fogoly tiszteknek meg volt engedve, hogy a börtön folyosóján ilyen testgyakorló mozgást végezhessenek, a porkoláb felügyelete alatt.

A cédula elolvasása után Trenk Ferenc abbahagyta a mulatságot, s behívta magához a két cimborát a börtönébe.

– No, pajtások, maholnap kiszabadulok innen, s akkor csapunk nagy dínomdánomot. A „pulya” megtette a kötelességét. De már most a pulya olyan titkaimat tudja, amik nem válnak egy gyereknek egészségére. Különösen az a titok, hogy hol van elrejtve a pénzem. Ezzel a titokkal én holtomig adósa fogok lenni ennek a fickónak, a fél keze mindig az én zsebemben fog lenni. Nem tudnátok ezen valahogy segíteni? Nem sajnálnék érte ezer aranyat kiugratni.

Azok nem válaszoltak semmit: csak hunyorítással jelezték, hogy értik a célzást.

Trenk Ferenc bérgyilkosokat fogadott fel az öccse elpusztítására azért, mert az birtokába jutott az ő készpénze titkának.

Milyen feneketlen örvénye az emberi rosszaságnak! Egy fenevad, akit a csapdából kiszabadítanak, nem ölné meg a megszabadítóját. Trenk Frigyes, midőn újból meglátogatta Loprestit, már ott találta nála a bírák által kiszolgáltatott hivatalos okiratokat. Valamennyit összekötötte, s a dolmánya belső zsebébe dugta. Haza akarta azokat vinni a szállására, s ott biztos helyre tenni.

Amint a Zsidópiacon végigballagott, két szürke kabátos alak a nyomába hágott, akik fennhangon beszéltek a szökevény porosz Trenkről, gúnyos megjegyzésekkel. Trenk Frigyes visszafordult. Erre az egyik a spádéjával egy döfést intézett a mellére. Jó szerencse volt ránézve, hogy a bátyja periratai éppen oda voltak rejtve: a sok papiros felfogta a döfés élét.

Erre Frigyes is kirántotta a kardját, s kiütötte megtámadója kezéből a spádét. A másik vitéz azután megfutott; tele torokkal kiabálva: „gyilkos”. Frigyes utána futott, utolérte, földhöz. csapta. Erre a rendőrség ott termett, s kérdőre vette a dulakodókat.

A két megtámadó, kabátját szétnyitva, igazolta magát, hogy ők Kolowrat-ezredbeli tisztek, akiket az a csavargó megrohant, fegyveres kézzel.

Az lett belőle, hogy a rendőrség Trenk Frigyest tartóztatta le. Frigyes nem védhette magát azzal, hogy ő kapta az első döfést orozva; mert akkor elő kellett volna mutatnia az okiratokat, amik az orvdöfést felfogták, s abból még nagyobb veszedelem lett volna.

Azonban a két tisztnek szeme közé vágta a „gyáva pribék” címet.

A térparancsnok azután hatnapi fogságra büntette Frigyest, s mikor elbocsátotta, tartott neki kemény leckét a tisztességről.

Alig ért haza Frigyes a szállására, három katonatiszt lépett be hozzá. Kettőben fölismerte a minapi utcai megtámadóit, a harmadikban egyikét azoknak a vívómestereknek, akikkel Ferenc bátyja szokott kardgyakorlatokat tartani a börtön folyosóján.

Mind a hárman átadták a kartelljeiket: az egyik volt F…g hadnagy, a másik K…n hadnagy, a harmadik M… főhadnagy.

Fegyveres elégtételt jöttek kérni, a szemükbe mondott „gyáva pribék” szó miatt.

Frigyes készséggel fogadta el a kihívást, a kihívóknak engedve át a fegyverválasztást.

A találkozást a Schottenthor előtti bástya mellett határozták el egy óra múlva.

Trenk Frigyes sietett a bátyját fölkeresni a fegyvertári börtönében. Pipázva találta a reggeli kávé mellett.

Elmondta neki, hogy milyen fatális galibába jutott. Két párbaj egy órában. Vagy őt ölik meg az ellenfelei, vagy ő veri le azokat. Ez esetben aztán futnia kell Bécsből, mert Mária Terézia szigorúan bünteti a párbajokat. Ő azonban eddigi bécsi időzése alatt minden magával hozott pénzből kifogyott: kéri a bátyját, hogy adjon száz aranyat, amivel továbbfuthasson, ha életben marad.

– Egy petákot sem én, öcsém! – felel dölyfösen kacagva a nagybátyja. – Ha te bolond fővel civakodást kezdtél a tisztekkel, most idd meg a keserű levét. Hahaha! Bolond fickó!

Ez az ördögi nevetés egyszerre rémvilágot gyújtott Frigyes előtt. Megtudta belőle, hogy éppen a nagybátyja az, aki azért a hűséges jó szolgálatért, amivel a rossz ügyét fordulóra hozta, most ilyen aprópénzzel akar neki megfizetni. Nem szólt többet, megfordult; ment ki az ajtón.

Trenk Ferenc még utánakiáltott.

– No, ne félj! Azt megteszem, hogy az orrlapítót¹kifizetem a számodra.

A démoni indulat annyira elvakítá Ferencet, hogy elmulasztá megkérdezni Frigyestől, hogy hát a periratokkal mi lett.

Azokat a drága okmányokat Frigyes most is a zsebében hordá, de a szívtelen elutasítás után ő sem vesztegetett több szót a bátyjára. Futott Lopresti báróhoz; annak mondta el az egész ügyet. Lopresti gavallér ember volt; ezredes a lovasságnál. Adott Frigyesnek egy jó vívótőrt és egy pár damaszk pisztolyt a párbajhoz; és egy erszényt ötven arannyal.

– Csak te bánj el az elleneiddel, aztán fuss, amerre látsz.

Az átadott iratokról az sem beszélt.

Frigyes sietett azután szekundánst keresni. Ismerőse nem volt a katonai körökben; a véletlen egy öreg invalidus tisztet hozott az útjába: Pereira kapitányt. A derék spanyol megértve a dolgot, egész nemes tűzzel ajánlkozott a segédkezésre, s maga is kardot kötött, s úgy kísérte Frigyest a schottenthori bástya mögötti glaszira.

Ott már egy egész csoport tiszt várt Frigyesre, akik gyönyörködni jöttek abban a látványban, hogyan spékelik fel a szökevény Trenket. A segédek vívótőrt választottak fegyverül. Elsőnek K…n hadnagy állt ki. Trenk Frigyes az első összetűzésnél keresztülszúrta ellenfele karját, amire az vívásképtelen lett.

Ekkor a második ellenfél F…g rohant rá nagy káromkodással: ez aztán kapott nagy hirtelen egy szúrást a hasába, amivel meg volt elégedve.

A lovagiasság szabályainak eszerint Trenk Frigyes eleget tőn. S ezzel minden rendes ügynél befejezettnek kell nyilatkoztatnia párbajt. Azonban az egyik hadsegéd, M…f, a híres vívómester, elkezdett kötelőzködni: hogy hiszen csak ő kaphatná kard hegyére az úrfit, majd odaszögezné a faköpönyeghez, mint egy pillangót.

Erre a szóra előugrott Frigyes segéde, a rokkant vitéz spanyol, s kihúzva hosszú toledói pallosát, odaállt a vívómester elé.

– Nem úgy, uram! Trenk megvívott az ellenfeleivel vitézi szokás és regula szerint. Ha a szekundáns is verekedni akar, úgy annak a másik szekundáns felel meg. Ha az úr kihúzza a kardját, akkor velem gyűlik meg a baja.

A néző tisztek kacagtak e jeleneten. Az a kis tömzsi emberke, akinek a feje is reszketett, hogy hadonászott annak a félelmes spadassinnak az orra előtt a hosszú kardjával, sűrű bozontos szemöldökeit mérgesen mozgatva.

Trenk Frigyes pedig nem szerette azt, hogy az ő rovására nevessenek.

– Hagyja el vitéz kapitány uram – monda az öreg spanyolnak. – Amíg én a kardot bírom emelni, ne védjen engem senki más. Ha olyan nagy kedve van ennek az úrnak velem megmérkőzni, kezdjen hozzá.

A veszedelmes vívó pihenni sem engedte Frigyest, azonnal támadott – és aztán tapasztalá, hogy magához méltó mestervívóra talált. Hasztalan vette elő minden cseleit és fintáit, amelyekkel rendesen győzni szokott: azokat mind el tudta hárítani Trenk Frigyes. S mikor az ellenfele egyikét a védhetetlen kvartszúrásainak intézte feléje, azt olyan ügyesen fogta föl, hogy a támadó a saját tenyerét sebesíté meg a Trenk kardhegyében.

Erre a spadassin szertelen dühbe jött, s ordítva rohant az ifjúra. Ez pedig ügyesen hátrálva, egész hidegvérrel fogta fel a döféseket. A hátrálás közben egész a silbak házikójáig jutott.

– Odaszegezlek a faköpönyeghez! Te macska! – üvöltött a bérvívó.

Egyszer aztán Trenk Frigyes előretoppant, s félrecsapva ellenfele kardját, a mellébe adott neki egy hatalmas döfést.

A spadassin, amint a szúrást érezte, a dühtől és szégyentől elvakulva rohant előre. Azt akarta, hogy markolatig szaladjon ellenfele kardjába, s akkor aztán ő is leszúrja azt, s magával vigye a halálba.

De Frigyes ekkor is megtartá bámulatos lélekéberségét. Hirtelen oldalt ugrott, kirántva a kardját ellenfele testéből, s azzal kiüté a kardot annak a kezéből, s mikor az még harapni is akart, a bal kezével belekapott az üstökébe, s hanyatt vágta a földre.

Ezzel aztán vége volt a viadalnak.