|
Trenk Ferencet csakugyan elítélte a
főhaditörvényszék – életfogytig tartó fogságra.
Miért? Talán a kegyetlenkedéseiért, miket a háborúban
védtelen lakosokon elkövetett? Talán a kirabolt templomokért? A legyilkolt
tisztekért? Talán a saját felesége megöléséért? Talán az ördögimádásért? A
vallás kicsúfolásért? Talán az orgyilkosságért? – Nem! Ezek mind
pehelykönnyű bűnök voltak a bécsi törvényszék aranymérlegén. –
Elítélték Trenk Ferencet a sziléziai molnárleánnyal eltöltött pásztoróráért
örök fogságra, a kvalifikált ártatlanságnak fizetendő nyolcezer forint
bírságra, s az invalidusalapítványt öregbítő tizenötezer forintnyi
váltságdíjra.
Apellálni csak a királynőhöz lehetett. Mária Terézia
pedig el volt fogulva a gyóntató papja információja által, aki Trenk Ferencet
egy új pokolszkizma prófétájaként mutatta be (talán nem is alaptalanul). A
királynő helybenhagyta az ítéletet. Csak egy pontot törült ki belőle:
a vagyonelkobzást.
Az éles eszű uralkodónő keresztüllátott az
egész cselszövényen, szigorúbban elítélte a bírákat, mint a bűnöst.
Pedig ezáltal azoknak porba esett a pecsenyéjük!
Hiszen nem ez ellen a sánta lábú, fekete képű emberi
szörnyeteg ellen volt intézve az ő egész hajszájuk; hanem annak a
felgarmadolt kincsei ellen. S a királyné kegyes jobbja ezt a prédát ütötte ki a
kezükből. – Trenk Ferencet elvitték Spielbergbe, várfogságra; de az egész
vagyonát birtokában hagyták: rendelkezhetett, intézkedhetett a nagy birtokairól
tetszése szerint.
Löwenwaldéknak koppant a szája az elesett zsákmány után.
Ekkor aztán új metódust kezdtek a prédaszomjasok. A
polgári per útján fosztani ki a foglyot.
Ami furfangot csak megenged a magyar és osztrák magánjog
(pedig sokat megenged) a világos birtokviszonyok összezavarására, azt mind
alkalmazásba vették. Hamis hitelezők, áladományozások, költött
inskripciók, elévült kötelezettségek, bolond fogadások, koholt
szerződések, becsempészett végrendeletek, kodicillusok, ismeretlen emberek
követelései, kezességi jótállások, kegyes legátumok úgy nőttek fel ellene,
mint eső után a gomba a harasztból. Rövid időn Trenk Ferenc a harmincnyolc
bűnvádi per helyébe kapott hatvanöt polgári processzust.
És az mind hamisság volt! De ez a sokszoros hamisság úgy
össze volt szőve, fonva, gubancolva, hogy nem bírt kiszabadulni
belőle. – Egy szegény bezárt rab, aki nem járhat a megcáfoló
bizonyítványok után. A gonosz hínár felnőtt az ajka széléig. Fuldokolt
bele.
Ekkor aztán, mikor érezte, hogy a víz fenekére húzzák,
még egy ötlete támadt: emberfölötti, ördögökkel atyafias terv.
Egyszerre elkezdett a börtönében pietista lenni:
kegyességet negélyezett; a brünni barátokat hívatta magához, azokkal
imádkozott, pénzt adott nekik kápolnaépítésre.
Mikor aztán híre futamodott, hogy Trenk Ferenc megtért,
akkor folyamodott a királynőhöz, hogy engedje meg neki, miszerint
végrendeletet tehessen. A királynő beleegyezését adta, s Trenk Ferenc a
kiküldött hivatalos közegek előtt lediktálta a végrendeletét, melyben
Frigyes unokaöccsét nevezé meg általános örököséül.
A végrendelet aláíratott, megpecsételtetett, az
archívumba letétetett.
– No, most hagytam az öcsémnek valamit – mondá Trenk
Ferenc –, amivel halálom után is és az ő holta napjáig bosszanthatom.
De még egyebet is elért vele. Azt, hogy a kapzsi
ellenségeinek maga helyett, aki négy fal közé van szorítva, adott olyan
küzdő felet, aki őket porig tudja majd verni.
Mert Trenk Ferenc elhatározta, hogy meghal.
De nem úgy, ahogy más rendes ember szokott meghalni,
akiről két napig a temetése után beszélnek, akkor elfelejtik. Ő úgy
készült meghalni, hogy aki a nevét meghallja, az vagy a lelke üdvösségéért
fakadjon buzgó imára, vagy elkezdjen káromkodni.
Egy reggel azt mondá az asztaltársainak (az is a
halálérzetét jelezte, hogy traktált; minden ebédhez meghívta a garnizon
tisztjeit):
– Cimborák. Nekem már lőttek! Az éjjel álmomban
megjelent Assisi Szent Ferenc, s tudtomra adá, hogy a nevem napján, amely
őneki is névnapja, pontban tizenkét órakor délben meg fogok halni.
Hívassátok nekem ide a brünni gvárdiánt: hadd gyónjak meg neki.
A tisztek nagyot nevettek ezen a beszéden. Trenk Ferenc
olyan egészséges volt, mint Sámson. – Hanem azért elhívatták hozzá a gvárdiánt.
Trenk Ferenc meggyónt a papnak, aztán együtt ebédelt vele, ugyanazon pohárból
itatva a gyóntatóját, amiből maga ivott. És akkor átadott neki kétszázezer
forintra szóló utalványokat a titkos bankárjához, melyek, jótékony
alapítványokra voltak szánva.
Ez már komoly dolog volt.
A másnapi ebédnél azt mondá az asztaltársainak Trenk
Ferenc:
– No, már most bizonyos, hogy elmegyek az örök
boldogságba. Az éjjel megjelent előttem a gyóntató atyám, jelentve, hogy
ő már előrement a boldogultak világába, s ott fog reám várni a
mennyország kapujában.
Ezen megint nagyot nevettek a tiszt urak.
Harmadnap azonban hírül hozta a staféta, hogy a brünni
gvárdián, amint átadta Károly hercegnek a levelet a jótékony célra hagyott
adományokkal, egyszerre rosszul lett, s mielőtt orvost hívathattak volna,
meghalt.
Ekkor aztán kezdtek az emberek borzadozni.
Trenk Ferenc szent ábrázatot meresztett: „Most már én
következem!” Azzal lenyíratta a haját, a fején kerek pilist borotváltatott,
felöltötte a kapucinus csuhát; elmondta a hiszekegyet, megbánta a bűneit,
s aztán tartott egy nagy prédikációt, egy óra hosszáig, mindenkit a kegyes
életre és a jótékonyság gyakorlására intve. – Azzal lefeküdt, és csendesen
elaludt.
Másnap volt Szent Ferenc napja. A déli lakomához mind
felgyűltek ismét a tiszt urak, akik között az ünnepelt Trenk a kapucinus
csuhában jelent meg. Azok sokat tréfálkoztak vele, ő pedig komolyan vette
a dolgát.
Délfelé leültek az asztalhoz, Trenk Ferenc kivette az
óráját, megnézte.
„Dicsértessék az Úr neve! Az én időm eljött.”
A tisztek nevettek rajta.
És amidőn a toronyban elkezdtek délre harangozni, a
vendégtársak elrémülve látták, hogy Trenk Ferenc arcának a bal oldala
halálsápadtra válik; a két kezét összekulcsolja, a feje hátrahanyatlik, a
szemei kinyílva merednek fölfelé; szólítják: nem felel, meg van halva.
– Mirákulum! Mirákulum! – kiálta minden ember, aki a
jelenetnek tanúja volt, s az előzményeit ismeré.
S ezzel a meghalással Trenk Ferenc magát a csodatevő
szentek közé
emelte.
Ez volt a kicsinált terve.
Jól kiszámította a dolgát. Birtokában volt a rejtélyes
aqua toffanának, melynek méreghatását napjára ki tudták számítani; a
gyóntatójának és magának olyan adagokban mérte azt ki, hogy egymást kétnapi
időközökben követték a más világba.
És ezzel elérte azt, hogy az ellenségein bosszút állt,
azokat megfosztotta fáradsággal szerzett prédájuktól; magát pedig fölemelte a
kegy alakjai közé, akinek a sírjához, mint csodatevő helyhez,
búcsújárással tódul a nép közelből, messziről, s a kigyógyult sánták
odatámasztják a mankóikat a síremléke párkányához.1
|