MÁSODIK FEJEZET
A levágott kabátszárny

Tanulmány, fegyvergyakorlat, fárasztó táborozás tölté be az első esztendőt, mely alatt minden bajtársa megszerette a gyermek hőst. Irigye nem volt, sem vetélytársa. Még nem ismerte a szenvedélyek napját, a szerelmet.

A következő télen nagy ünnepségek következtek a berlini udvarnál. Frigyes király nővérét, Saroltát nőül vette a svéd király, Gusztáv; annak a nászát ülték meg a királyi udvarban. Az ifjú Trenk ez alkalommal abban a kitüntetésben részesült, hogy a király őt bízta meg az udvari bálban a felügyeléssel. Óriási tolongás volt a termekben. Nemesség, polgárság, minden fegyverzetű katonatisztek, idegenek tolongtak egymást szorítva, s a lakomaasztalokat prédálva, melyeket az udvari lakájok újból megterítettek és étkekkel megraktak. A publikum szokása szerint az abroszokat is felszabdalta ünnepi emlékül. Valamelyik vendég magának a felügyelő tisztnek a kabátszárnyát is elvitte magával souvenir gyanánt; Trenk egyszerre csak azon vette észre magát, hogy a szép piros bársony szupervesztéjének a krepin hímzésű jobb szárnya hiányzik, s azzal együtt aranyóráját is ellopták.

S ahogy a német példabeszéd mondja: „akit a kár ért, az a csúfságot is megkapja”, a fiatal testőrtisztnek még azt a bosszúságot is el kellett viselni, hogy akármerre ment az ünneplő sokaság közt, mindig azt mondták: „Nini, a félszárnyú gárdista”.

Láthatta, hogy még az udvarhölgyek is a legyezőik mögé takarják az arcaikat, hogy nevetésüket elrejtsék. Kedve lett volna sírni, mint egy gyermeknek! Utoljára egy sötét zugot keresett fel, a díszbokrok között, hogy elrejtse magát: az éppen a női toalettszobának a szőnyegajtaja volt. Egyszer kinyílt az ajtó, s kilépett rajta egy ifjú hölgy. – A szépek közül a legszebb. – Rangban a legmagasabbak közül való.

Az úrhölgy néhány szót súgott az ifjú Trenk fülébe.

– Ön kárpótolva lesz a veszteségéért: látogasson meg holnap este.

Azzal elsietett a társaságba.

A szónál még többet mondtak a szemek. Ez a tekintet egy világot gyújtott fel az ifjú szívében.

Megtudta, mi a szerelem.

És a hölgynek is ez volt az első szerelme.

Az a hölgy már egy év óta férjnél volt.

Trenk Frigyes emlékiratában következetesen elhallgatja első szerelme istennőjének a nevét. Titoktartása nemes és helyes. Az a hölgy még élt: köztiszteletben élt. Trenknek sírjába kellett vinni a titkot. Ezért, mint maga is elismeri, egész élettörténete egy megérthetetlen káosz marad, melyben ő maga és a király ferde világításba kerül; az indulatok elképzelhetetlenek, a helyzetek megfoghatatlanok, összefüggés, vezéreszme hiányzik az egész meseszerű történetből.

Ámde az utókor kíméletlen; a sírba temetett titokzatos nevet manapság már minden Conversations-Lexikon kifecsegi. S amint az ki van mondva, egyszerre világossá és érthetővé lesz mindaz, amit Trenk maga önéletírásában homályba burkol. Első szerelme hölgyéről mindenkor úgy beszél, mint őrangyaláról, imádott bálványáról, ki őt balsorsában sem hagyta el soha.

S a szerelmi mámor nem volt az egyedüli öröme e titkolt szívtalálkozásnak. Az úrhölgy gazdag is volt, s jövedelméről szabadon rendelkezett. Azt kívánta, hogy választott ifja ragyogjon. Trenk Frigyes fényes öltözetével, pompás paripáival kitűnt a többi tisztek közül. Bőkezű volt, jó cimbora: tiszttársait pazarul vendégelte.

Ez a fényűzés feltűnt a királynak. Négyszem közé fogta az ifjút, egy híres dáridó után:

– Hallja maga! mondja csak: csupa sáfrányt terem a scharlaki uradalom? Mennyi magának a jövedelme hazulról?

– Ezer tallér, fölség!

– És maga egy hónap alatt elkölt ezer tallért. Bizonyosan tudom. Azt tudja maga, hogy én az adósságcsinálásért rögtön elkergetem a tiszteket?

– Egy tallérral sem tartozom senkinek fölség.

– Hát talán az aranycsinálás titkát találta fel. Alkimistákkal dolgozik egy műhelyben?

– Annyit tanultam a fizikából, hogy az alkímiában nem hiszek.

– Akkor hát a bockritterekkel van maga szövetségben, akik a vásáros kereskedőket kifosztogatják.

– Fölség! Bűnt nem lehet rólam föltenni.

– No, márpedig kivert tallérok és aranyak nem hullanak az égből! Én nem tűrök olyan embert magam körül, aki miszteriózus úton jut a pénzhez.

– Fölség! Annak a forrása nem földi eredetű!

– Mit mond maga? Hát talán vannak a világon még jótevő tündérek?

– Vannak, fölség – szólt Trenk szemét lesütve.

Erre a király elnevette magát.

– Értek mindent! Asszony van a kabálában! Jól van, jól, nem kérdezősködöm tovább. Az ilyen dolgokra boldogult atyám is szemet szokott hunyni. Azt mondta: szeretem, ha a gárdistáimat nagyra becsülik az asszonyok! Hadd legyenek a szegény generálisnék is boldogok vénségükre. Remélem, hogy a maga szeretője is vénasszony.

– Nem fölség: az egy tündér.

Ezt a szót nem lett volna szabad Trenk Frigyesnek kiszalasztani a száján. Ez lett egész balsorsának az enigmája.

– Ejh! Tündér? Tehát fiatal nő? Aki a bájait még kincsekkel is tetézi? Én eddig úgy tanultam, hogy a szép asszony pénzbe kerül.

Trenk megint hibázott, amidőn bizalmaskodni kezdett a királlyal.

– Igen. Egy princnek meg egy feleséges embernek.

Ezt a riposztot nem felejtette el Frigyes király.

Hja, bizony ő is Ádám fia volt. Eszébe jutott a szép danzigi énekesnő, akit atyja, a „nagy kurfürst” a pellengéren korbácsoltatott meg, amiért a kronprincet „élek-e, halok-e?” virágot tépni tanította.* Aztán meg a többi. A szép Frigyes nem utálta a szép asszonyokat. Mikor az atyja kiszemelte számára a fejedelmi menyasszonyt, akiről azt írta a fiának, hogy „se nem szép, se nem rút”, akkor azt mondá a princ, hogy „Isten neki! Legyen hát feleség belőle. Akkor aztán szabad leszek!” – És tudta használni a szabadságát, amit a házasság ad a megnősült férfinak. Óh, annak már minden szabad. Azért Frigyes király a legnagyobb tisztelettel viselkedék a királynéja iránt. „Tisztelet” – házastársak között! Ez az a gyümölcstelen fügefa, melyet a Messiás megátkozott a pusztában.

Most már csipkedve volt a király, s végére akart járni a titoknak.

– Van férje a szép tündérnek?

– Nagyon öreg.¹

S ez elég ok arra, hogy a homlokára szarvakat növesszen?

– Eltakarják azt a babérai.

– Tehát katona? Hadvezér?

– Azt én nem mondtam. Lehet államférfi is.

– Ah, azoknak a feleségét mind ismerem. Tisztességes asszonyok. Egy szeretőnél többet nem tartanak. Előttem nincsenek budoártitkok.

– Ez az egy az fog maradni, fölséges uram.

– Maga nagyon elbizakodottan beszél.

– Felséged jósága bátorít rá. Tudom, hogy amit a szív vétkezik, azt kegyelmesen szokta megítélni.

– Ezt helyesen mondta maga. Szerelmi kalandokat nem úgy ítélek meg mint király, nem úgy mint atya; hanem mint testvér. De van egy bíró, aki nem ilyen kegyelmes: az a férj.

– Az nem tudhat meg semmit.

– Jól van, ne mondjon neveket, se a személyeket ne írja le, a kaland színhelyét se mappázza le előttem; de a többit mondja el őszintén, hogy megtudjam, bolondság-e az, vagy okosság, amit tesz. Nem szeretném, ha a férj egyszer rajtakapná magát a tête-à-tête-en; mert az rögtön főbe lőné.

– Az bizonyos. De a meglepetés lehetetlen. Tündérnőmnek a titkába csak egy fraj van beavatva, aki él-hal az asszonyáért, s olajba hagyja magát főzetni, mégsem vall ellene. Az öregúr ebéd után elmegy a klubba, s ott kártyázik éjfél utánig, ezek az én üdvösségemnek az órái. Ezalatt találkozom szívem bálványával. Higgye el, fölséged, hogy a legideálisabb gyönyöröket élvezzük egymással: Plátó sem álmodott égibb szerelemről.

– Elhiszem: ha akarom. Magától szép, hogy mondja. De hát van magának olyan mesebeli köpönyegje, amit ha fölvesz, láthatatlanná lesz, hogy egy nagyúr cselédjei észre nem veszik, mikor jön és megy a palotában?

– Van ilyen köpönyegem.

– És nem is hallanak meg semmit?

– A komorna szobája a találkozónk helye, melynek szomszédja nincs. Ez pedig egy dupla szőnyegajtóval van elválasztva az úrnő budoárjától. Azalatt, amíg mi e szerény kis szobában az Olymp örömeiben osztozunk – testvériesen, a bizalmas fraj az úrnő helyét foglalja el az alkoven fekhelyén. Mikor aztán kinn az utcán a strázsa elkiáltja magát: „Fegyverbe!”, s a nehéz karossz begördül a kapu alatt, akkor a fraj tudatja velünk, hogy a paradicsom kapuja bezárult, s a megérkező férj ott találja a helyén a hitvesét –, jó éjt kíván neki, s aztán megy aludni.

– De hátha egyszer el találna maga az őrt álló (azaz fekvő) fehércseléd is aludni, s ugyanakkor a hazatérő férjnek eszébe jutna – jó éjszakát helyett jó reggelt kívánni az asszonyának?

– Már egyszer megtörtént ez az eset. A frajt elnyomta az álom, nem hallotta meg sem az őr kiáltását, sem a kocsigördülést, az öregúr az escalier dérobén jött fel. A fraj csak akkor vette észre, mikor föléje hajolt. De hirtelen feltalálta magát. Gyorsan az arcára rántotta a takarót, s azt kiáltá: „Ah, vous sentez du pipe”. Erre az öregúr, kötelességét tudva, átment a toalettszobába, alaposan kimosdott a pipafüstből, s kellőleg beotkolonozva tért vissza. Ezalatt végbement a személycsere. Azóta Menelaus mindig előbb az eau de Cologne-os flaconnál tesz látogatást, mielőtt Helena álmát megzavarná.

– Maga csakugyan az ördögökkel játszik. No, még egyet mondjon meg. Én több ízben alarmot fúvatok éjfél után. És maga még egyszer sem maradt el a megjelenésről. Hogyan lehet nyolc perc alatt fegyverbe öltözni, a szép tündértől a királyi palotáig jönni, az istállóban a lovat felnyergelni, s a vártéren megjelenni? Van magának egy olyan tevebőre, mint az ezeregyéjszakai tündérhercegnek, amire ráül, s azt mondja: „Hipp, hopp! ott legyek, ahol akarok”?

– Van, fölség.