NEGYEDIK FEJEZET
A salto mortale

A királynak legbizalmasabb embere volt a lengyel eredetű Jasinszky, a testőrcsapat parancsnoka. Ez hordta neki a tudósításokat a tisztek köréből. Egy napon a király A. Z. hercegnek megbízást adott, mely azt huszonnégy óráig távol tartá a fővárostól. Annak a napnak az estéjén ezt az utasítást adta Jasinszkynak:

– Kegyelmed most ide plántálja magát az én udvari szobámnak az ablakába, és egész éjfélig és azután ismét az alarm-trombitaszóig figyelemmel obszerválja azt a két szemközti ablakot. – (A király jól tudta, hogy melyik Trenk ablaka, s melyik a komornáé.) – Énnekem aztán hűségesen referál arról, amit animadvertálni fog.

Jasinszky ott maradt a lesben.

Nem soká tartott az unatkozás. Amint a váróra elkongta a tizenegyet, s az őrt állók „Halt! Wer da? – Patrol vorbei!” kiáltása elhangzott, felnyílt a hercegnő lakosztálya felőli ablak. Egy fehér alak jelent meg egy pillanatra; de rögtön visszahúzódott.

Arra tüstént felnyílt az átelleni ablak, s ott meg egy férfialak lett látható.

Ez azonban kilépett a párkányra, s valamit hajított a hársfa felé. Az udvari lámpa gyönge fényénél nem lehetett kivenni, hogy mit. A következő mozzanatból azonban kombinálni lehetett, hogy az egy kötél, melynek végére valószínűleg nehéz gömb van megerősítve, aminél fogva az, mint a „lasszó” a fa ága körül tekeredik. A férfialak mind a két karját magasra nyújtva, előredűlt, elrúgta magát a faltól, s aztán egy merész lódulással ívben repülve átjutott a hársfára. Ott eltűnt a sűrű lombozat között.

Rövid vártatva előkerült a fa másik oldalán. Ott megkötötte a zsinórt a faághoz, s a gömbös végét behajítá az átelleni nyitott ablakon. Azt odabenn feszesre húzták.

Akkor aztán a kezein függve végigkapaszkodott a faágról az ablakig. Az ablak bezárult utána.

Jasinszky, utasításához híven, tovább is a kémszemlén maradt. Irigyen számlálta az óranegyedeket, amiket a kastély órája elkongott. Már az éjfélt is elütötte. Ez a kísértetek és a szerelmesek órája.

Ekkor hangzott a fegyverbe hívó trombitaszó. Két perc múlva már nyílt az ablak.

A férfialak ugyanazzal a merész ívrepüléssel áthajította magát az ablakpárkányról a hársfára, s a túlsó oldalon a lombok közül előkerült. Itt azonban már nem ismételheté a kötéllel való átrepülést, mert akkor az ághoz tekert kötél ott maradt volna, s árulójává lesz. Mit csinált hát? Kiállt az ág közepére, s néhányszor meghimbálva magát, a hajlós hársfaágat rugantyúnak használta, s egy vakmerő szökéssel átugrott az ablakába. Ha a trempolinnak használt ág letörik alatta, agyonzúzza magát.

Lenn az istállók udvarán már jártak-keltek a lámpásokkal, de éppen a fény miatt nem vehették észre oda alatt, ami a fejük fölött történik. Mikor ezt a tapasztalatát elmondá Jasinszky a királynak, őfelsége elszörnyedve kiálta fel: „Ezt a gamint a bolondok tornyába kell záratnom!”

Hiszen más is volt szerelmes! De hogy mindennap a nyaktörést kockáztassa a szerelméért: az több a megengedett könnyelműségnél.

A király föltette magában, hogy a védencét ki fogja gyógyítani ebből a nyavalyából.

Jasinszkynak ugyan szigorú titoktartást parancsolt, de föl lehetett tennie, hogy más tiszttársa is észrevette már ezeket az éjjeli tornagyakorlatait Frigyes kornétnak. S abból aztán egyszerre ki lesz találva az enigma.

Az ablak ugyan a szobaleányé; de az a feltűnő pazarlás, az nem a cseléddel való szerelmes viszonyra vall.

A király most már világosan tudott mindent. Ennek az idillnek véget kell szakítani.

Jasinszky utasítva lett, hogy szépszerével figyelmeztesse az úrfit játékának veszedelmes voltára.

A fővárosba olasz kötéltáncosok vetődtek, akik merész erőművészeti mutatványaikkal gyönyörködtették az udvart és a teljes című közönséget. Volt közöttük egy pojáca, aki a lóbált trapézról elhajította magát hatöles magasban s akit egy fejével lefelé csüggő akrobata hölgy kapott el röptében a két kezével.

Este a vacsoránál a tiszt urak is e bámulatos salto mortaléról beszéltek.

– Ez mind semmi – monda Jasinszky. – De én láttam egy olyan saltimbanque-ot, aki a királyi palotának egyik ablakából a másikba átrepült a nagy hársfán keresztül, s ott akadt fenn, a szemközti hölgy karjai között.

Trenk Frigyes elsápadt erre a szóra.

A tisztek kacagtak, és protestáltak Jasinszky ellen. Ekkora medvét nem szabad felkötni gavallér embereknek.

– Parola d’honneur, hogy láttam ezt a produkciót – szólt Jasinszky.

Erre Trenk Frigyes fölkelt az asztaltól, s a pohara tartalmát a háta mögé öntötte.

– Én olyan emberrel, aki egy lehetetlenségre a becsületszavát teszi fel, egy asztalnál nem iszom.

Ha ez a gorombaság más tiszttel szemben történik, okvetlenül párbaj lesz belőle, azonban Jasinszky parancsnoka volt Trenknek, s az alsóbb tiszteknek tiltva volt az elöljáróikkal verekedni. Trenk Frigyes kapott egy heti árestomot Spandauban.

Mikor visszakerült Berlinbe, szomorúan tapasztalá, hogy a gárdisták szobáinak ablakai vasráccsal lettek feldíszítve. Vége volt a salto mortáléknak. Mást kellett kigondolni.

A tavasz megnyíltával a király tiszti környezetével együtt átköltözött Charlottenburgba; a királyné és a hercegasszonyok Berlinben maradtak: ott még akkor az operaévad tartott.

Charlottenburg azonban nincs olyan messze Berlintől, hogy egy szerelmes gárdista este későn oda ne vágtathasson, s korán reggel ismét ott ne legyen a réveille-nél.

Trenk Frigyes azt írja a memoárjaiban, hogy a béke esztendejében két paripát agyonlovagolt. Ilyen módon ez könnyen megeshetett. Néha az is megesett rajta, hogy nem volt ott pontosan a szabott időben. Azzal vágta ki magát, hogy vadászni volt. A király fölmentette a büntetés alól. Maga II. Frigyes gyűlölte a vadászatot, de tisztjeinek elnézte. Azt tartotta, hogy az megőrzi őket a kártyázás szenvedélyétől.

S minthogy Trenk rendesen a vadászat trófeumait is magával hozta, vadásztáskáját teletömve szalonkával (Oculi és Palmarum között volt az idő) hát igazolva is volt a holjárása.

A szalonkákat a királyi asztalra szervírozták, az ebédhez rendesen A. Z. herceg is hivatalos volt, aki nem győzött eléggé csodálkozni a fiatal gárdista vadászszerencséjén, aki egy éjjel tíz-tizenkét szalonkát tud összeszedni, holott őneki hat vadásza van, s azok együtt sem viszik többre egy tucatnál. Azt nem találta ki a sérénissime, hogy ezt a másik tizenkettőt is az ő vadászai lőtték.

A király sem tudhatta meg az igazat. Egy szalonkavadászt nem lehet rendőrkémekkel kísértetni a kokojszásban.

Trenk Frigyes vadászöltözetben, mint a hercegi erdőszerhez tartozó jáger, jött-ment minden feltűnés nélkül a hercegi palotában. A városon kívül volt egy határkocsma, ott levetette a livrét, s fölvette a gárdistadolmányt.

Azt írja ezekről a napokról maga a regény hőse, hogy a charlottenburgi hadgyakorlatok alkalmával nyolc nap alatt nem aludt többet ugyanannyi óránál. Így van az, aki a szalonkákra cserkészik.

Azonban – ahogy a jägerlatein mondja a szalonkákról: „palmárum! trallárum!”, a húzásnak vége van, s azzal együtt megszűnik minden vadászati ürügy, kezdődik a vadakra nézve a kíméleti idő. Valami mást kell kigondolni a paradicsom tolvajának. Mert az a mindent tudás tiltott almafája olyan csodálatos fa, hogy minden évszakban érik a gyümölcse.

Más akadályok is halmozódtak össze. A király és a testőrcsapat Potsdamba költözött át. A gárdisták ott tanították be a lovasezredeknek a hadfordulatokat. Trenk Frigyesre volt bízva a sziléziai lovasság betanítása. Nagy tisztelet, de nagy fáradság.

Azt a bizonyos frajt, aki a tündéri találkozásokat közvetíté, férjhez vitték. A király szerzett számára egy erdőmestert, aki elvitte magával Litvániába.

Amália hercegnőt pedig átköltöztették a Spree szigetére. Ott volt a hercegnek egy pompás nyaralókastélya. De oda már igazán nem lehetett ellenőrzés nélkül bejutni a szerelmes úrfinak.

Pedig hát tizenkilenc éves korában nem lehet az embernek a szívét jégre tenni.

Hiszen a király nem is követelte a testőrtisztjeitől, hogy az aszkétai életben gyakorolják magukat.

Mikor hírül hozták a királynak Jasinszky kémei, hogy Trenk úrfi a fáradságos hadgyakorlatok után, ahelyett, hogy testét a megérdemelt pihenésnek adná át, gyorsan átöltözik az inas ruhájába, s a vezetéklóra ülve, galoppban elvágtat a Spree partjára; ott van egy híres csárda, annak egy még híresebb kocsmárosnéja; szép, mint az ördögök leánya: annál szokott az úrfi vigasztalást keresni; hát arra azt mondta a király, hogy jól teszi. Azt már homoeopathia nélkül is tudták, hogy a szerelmet szerelemmel szokták gyógyítani.

A szép Annamidinek azonban volt egy halászlegény szeretője, akinek a kunyhója odaát volt a Spree-szigeten. S az minden alkalommal rajtakapta az érzékeny találkozón a gárdistát a kedvesével; s abból nagy veszekedés támadt a zárt szobában, aminek azonban rendesen az lett a vége, hogy Trenk Frigyes jól eldöngette a féltékeny vetélytársat, s kidobta az ajtón. Ez aztán, a betört orrát a markában tartva, bömbölve ment a ladikjához, s átkozódva, fenyegetőzve evezett vissza a szigetre. Azért másnap megint csak ott volt, s ismét kidobatta magát. De rendesen még aznap is visszaevezett a csárdához, s aztán a még ott talált lovas katonával szépen kibékült, és együtt megitták a békepoharat.

A kémkedők egyet mulasztottak el apróra megfigyelni, azt, hogy vajon a betört orrát tenyerével takargató legény ugyanaz a halász-e aki a kocsmárosné szobájába betört? Hátha az maga ott maradt? S akit az ajtón kitaszigáltak, az a Frigyes kornét úr volt; aki aztán szépen átevezett a halászcsónakon a szigetre.

Ez a gyanú nem csírázott ki.

Annyival kevésbé lehetett aggódni, mert a hercegnő nyári kastélya nagyon jó őrizet alatt volt tartva. Hatalmas palánk zárta el a sziget többi részétől, s a kapu előtt katonaőr állt.

Hát még belül. A hercegnőnek volt egy vén duennája, akinek az úrnőjét, mint az árnyéknak úgy kellett mindenüvé követni.

Amália hercegnő szenvedélyes solymász volt. S erre a sportra különösen kínálkozott a Spree-sziget, melynek zátonyos oldalát ellepték a gémek és kócsagok. A duenna oda is mindig vele ment. Majd meg madárfogásra adta magát a hercegnő, s az udvarhölgynek ott kellett vele naphosszat ülni a bokorban lélegzetét visszafojtva, s lesni a csapóhálóba kerülő pintyőkéket. Máskor meg végigjárták a nagy pázsitot, négylevelű lóherét keresve. A hercegnő talált is néha egyet-egyet. Mint tudva van, a négylevelű lóhere szerencsét hoz, de nem annak, aki találta, hanem akinek a találó ajándékozza (természetesen – nő férfinak). A herceg nemigen kapott a négylevelű lóherékből. Az udvarhölgy pedig sohasem talált; meg is lett volna verve a szerencséjével, akinek azt ajándékba adja.

De mindenekfelett nagy szenvedélyt mutatott a hercegnő a fürdés iránt. A hercegi kastély parkja a sziget egyik oldalán egész a partig nyúlt le, ahol vén szomorúfűzfákkal volt szegélyezve. A folyam fölé egy deszkapavilon volt építve, annak a belsejében volt az úszómedence, kétoldalt öltözőszobákkal.

Már ezt a gyönyörűséget csak a korlát mellől nézte a duenna, ő nem szerette a hideg fürdőt. Kettőjükön kívül senki sem volt jelen. Ami arra bátorítá a hercegnőt, hogy lubickolásai közben az úszóruhát is mellőzze. Hisz nem láthatta más istennői termetét, mint asszonyi szemek. A fürdőpavilonhoz száz lépésnyire közelíteni tiltva volt minden halandónak, vízen és szárazon. A vízben fehér-fekete zászlós karók jelölték a tiltott részt, s a parton ott állt a faköpönyeg előtt a strázsáló vadász, aki mindenkire rálőtt, amint a tilos határt átlépte.

Itt is tökéletesen biztosítva volt Amália hercegnő a meglepetéstől. Csak egy dolog nem bizonyos. Az, hogy hátha akadhat olyan gyakorlott úszó, aki száz lépésnyire el tud úszni a víz alatt egy lélegzetvétellel; ennyi a távolság a halászkunyhó és a pavilon között. S valamelyik öltözőszobának a padlóján lehet egy fölemelhető deszka.

Maga Trenk Frigyes ennyit mond sejtetőül:

„Talán megírom egyszer azt a regényt, mely Robinson lovagnak háromévi élményeit a berlini Spree-szigeten, átöltözött alakban elmeséli.”

Három év a paradicsomban! S még most csak az elsőnél vagyunk. Nem ér-e ez meg tíz esztendőt a pokolban?

Hogy valamennyi árgus szemek elől el tudta rejteni Spree-szigeti boldogságának titkát Trenk Frigyes! S azalatt mindennap szemtől szemben állt azzal a királlyal, akinek kertjéből lopta a virágot, s szelíd, nyugodt arccal, ábrándos kék szemeit félig lezárva, tűrte el annak vizsgáló tekintetét.

S ha egyszer – évek után – rájön ez a király – ez az ember, hogy őt a legkedvesebb védence folyton csalja és meggyalázza, s teszi ezt a lángész találékonyságával, a gonosztevő rafinériájával, s az őrült szenvedélyével! Mit fog tenni vele ez a sértett ember? Aki azonfölül még király is?