ÖTÖDIK FEJEZET
A magyar Trenk

A kalandos regényt egyszerre félbeszakítá a megújult háború.

A béke esztendjét, mely menyegző és parádé között folyt le, már megelőzte két véres hadjárat; II. Frigyes az 1741-i háborúban elfoglalta az osztrákoktól Sziléziát, s a visszafoglalási kísérletnél döntő ütközetet nyert meg Mollwitz körül. Ezt a diadalt ugyan tudtán kívül aratta a király, derék gránátos ezredei – ezek a mozgó bástyák – nyerték azt meg; míg ő maga összetört lovasságával futott a csatatérről, az üldöző huszároknak visszakiáltva: „Engem nem fogtok el; jobb lovam van, mint valamennyiteknek!”

Azután az osztrák örökösödési háború szépen kihízott európai háborúvá. II. Frigyes szövetséget kötött XV. Lajossal, német a franciával! Ausztriának pedig segélyére jött Anglia; amazokhoz csatlakozott Spanyolország, emezeknek pártjára kelt Nápoly és Szardínia; valamennyi ellenség kiválasztotta Ausztria semmivé tételére a bajor királyt, Károly Albertet; annak szánták Mária Terézia német és cseh tartományait. Magyarországot meghagyták a királynőnek.

Ekkor azonban Magyarország is beleszólt a háborúba. Ismeretes a „vitam et sangvinem pro rege nostro” jelszóval kezdődő fordulópontja a történelemnek, s amíg a francia hadsereg Prágát elfoglalta, amíg a bajor sereg Bécs kapujáig hatolt, a burkus a kettő között nyomult előre; amíg Károly főherceg, az osztrák deréksereg élén azt kérdezgette a bécsi főhaditanácstól: „Már most én a három ellenség közül melyiket támadjam meg?”, azalatt a magyar hadsereg, Khevenhüller tábornagy alatt Nádasdy Batthyány-huszárjaival, kunok, jászok, hajdúk hadaival betört Bajorországba, elgázolt franciát, németet, akit útban talált, s amely napon Károly Albertet Frankfurtban a Bertalan-székesegyházban német császárrá megkoronázták, azon a napon törtek be fővárosa, München kapuin Menczel pandúrjai, s a frankfurti illuminációkhoz és tűzijátékokhoz a szerteszét felgyújtott falvak és városok vésztüze adta a visszfényt. VII. Károly császár, Csehország királya megkapta, amiről álmodott, ezt a két dicsőséges titulust; hanem egész Bajorországot elveszté.

Ekkor kezdett Trenk Ferencnek a neve Németországon egyértelművé lenni az ördögével. Ő csinálta ezt a rettenetes kivilágítást ellenség földjén.

Trenk Ferenc közeli rokona volt Frigyesnek, atyáik testvérek voltak. Családjuk a legrégibb német lovagok törzséből való. Frigyesnek az atyja a család törzsbirtokán, Königsbergben maradt. Porosz lovassági tábornok lett, az öccse pedig osztrák szolgálatba állt, magyar honosságot nyert, Horvátországban nagy főnemesi birtokot kapott donációba, s Magyarországon is halt meg mint Lőcse városának parancsnoka.

Tehát már a két testvér megérte azt, hogy mint ellenség álljon egymással szemközt. A mollwitzi ütközetben egymásnak a katonáit vágták. A két unokatestvér azután még az ellenséges fegyverzeten kívül testben és lélekben is tökéletes ellentéte volt egymásnak.

Frigyes szoborszerű, atlétai alak, apollói arccal, behízelgő kék szemekkel, oroszlánrőt hajjal, mely Frigyes király mintájára, nagy göndör fürtökben, homlokáról felsimítva omlott hátra. Ferenc pedig széles vállú, vastag derekú vasgyúró, rendkívül hosszú karokkal és iszonyú tenyerekkel, ha egy embernek a koponyáját a markába szorította, az elájult bele. Az van róla feljegyezve, hogy a pallosával egy ökörnek a nyakát egy csapásra le tudta vágni, s a törökök fejeit úgy aprította, mint a répát. Arca születésétől fogva rút volt; kiálló pofacsontok, bikahomlok, sűrű szemöldök, vastag orr, felvetett, széles ajkak, előrenyúló áll; sörtekemény haja fekete volt, s mikor haragba jött, a fejbőrét mozgatni tudta, s akkor a haja ég felé meredt. S ezt az ijesztő arcot még rémségesebbé tette egy véletlen. Egyszer egy tonna lőpor robbant fel mellette, s a láng úgy teleszórta az egész arcát fekete lőpor-pontokkal, hogy annak most már minden attribútuma megvolt, ami egy ördög minősítéséhez megkívántatik. Tökéletessé tette azt azonban indulatának kifejezése az arcvonásaiban.

Ahogy Frigyes maga leírja nagybátyját, a magyar Trenk kegyetlen volt, dorbézolásban és kicsapongásban véget nem ismerő. A szerelmet is csak úgy ismerte, mint a kínzásnak legpokolibb faját. Kíméletlen az ártatlanok iránt, engesztelhetetlen a bosszúállásban, embergyűlölő az istentelenségig, s minden vallásnak megtagadója. Mint ellenség félelmes, mint barát hitszegő, csalfa.

És amellett egy lángész! Tele humorral, szatírával, sokat olvasott, tanult; a feje egy káptalan; hétféle nyelvet beszél úgy, mint aki beleszületett; mikor a kalandjait elregéli, mikor a vezérek, udvaroncok léhaságát előadja víg társaság előtt, mindenki kacag rajta, s elfelejtik neki, hogy olyan rút. Még hegedülni is tudott – és igen szépen. Mikor azokat a mélabús magyar és horvát népdalokat hangoztatá a nyirettyűjével, az embert megríkatta vele.

Legrosszabb indulata volt a kapzsiság, a kincsszomj. Hősi életútjának ez volt az útmutatója. Mikor pandúrjai élén egy városba betört, azoknak az volt az utasításuk, hogy raboljanak. A templomok kincse sem volt előtte szent; kelyhek, monstranciák, pásztorbotok, keresztek, szent szobrok (ezüstből) különösen érdekelték. A rablott tárgyakat aztán potom áron összevásárolta a pandúrjaitól, s szekérre rakva küldte haza Unna-völgyi várába. S ha a harámbasái közül valamelyik vonakodott átadni a zsákmányolt ékszert a vezérének, egy drágaköves órát, brilliántos nyakláncot, azt a legközelebbi ütközetben óriási küldetéssel bocsátá az ellenségre, mikor azután elesett, érte ment, hulláját megmenté, s úgy örökölte az ékszereit.

Három év alatt kétmillió forintot érő kincseket rabolt össze. Csak az igazgyöngyök százezer forintot értek, amiket összegyűjtött.

És amellett határtalan volt a fösvénysége. Roppant gazdagságából soha semmit el nem költött. Pandúrjai nem kaptak zsoldot, szabad rablás volt a fizetésük. A táborozás alatt mindent ingyen kapott a megsarcolt lakosságtól, s ha béke idején felvetődött Bécsbe, naponként nem adott ki saját élelmére többet egy forintnál; azt is a fogához verte előbb: reszketett a pénzért.

Mennyire ellentéte volt ebben is az unokaöccsének, aki mindenét megosztá bajtársaival, s ahogy jött a pénze, úgy el is ment rögtön.

S ennél a kegyetlen szörnyetegnél, aki a démoni fogalom ideáljának látszott, még voltak kegyetlenebb, szívtelenebb démonok, akik őt is semmivé tudták tenni – a bécsi udvaroncok.

Trenk Ferenc már húszéves korában kimutatta a foga fehérjét. Legelső hőstette az volt, hogy egyszer kivont jatagánnal ment az apja tiszttartója elé, pénzt követelve tőle. Az kereken megtagadta az úrfitól kívánsága teljesítését. Fel sem kelt előtte, csak úgy a karszékében ülve, a szájába dugott pipán keresztül mondá, hogy „nem”.

– Adsz? Nem adsz? – kérdezé még egyszer az úrfi, a jatagánt fölemelve.

– Nem!

Azzal egy suhintással leütötte a fejét a tiszttartónak, s aztán megint viszatette a leütött fejet a helyére.

– No, hát mégsem adsz?

Ezért a virtusáért aztán futnia kellett az országból.

Átmenekült Oroszországba, ott a cárné szolgálatába állt, s Münnich tábornagy alatt vitézül harcolt a törökök ellen. Hamar fölvitte a kapitányságig.

A besszarábiai hadjáratban megnyílt a dicsőség mezeje Trenk Ferenc előtt, s ott még nagyra vihette volna, ha azt, amit a kardja élével kivívott, a kardlappal el nem rontotta volna.

Egyszer a huszárezred, melynél mint százados szolgált, erőszakolt kémszemlére lett kiküldve. A sűrű erdők között előhaladva, rá is bukkantak a török előcsapatra, mely előőrsöket nem állítva, sátorozott egy folyam melletti síkon.

Csacsinoff ezredes, amint megpillantá a török tábort, azonnal vissza akart húzódni, hogy a fővezérnek jelentést tegyen az ellenség állásáról.

– De ördögöt vonulunk vissza! – tüzeskedék Trenk Ferenc. – Itt most meglephetjük a törököt; ezerkétszázan vagyunk, azok legfeljebb háromezren; úgy szétverjük őket, hogy a Dunáig meg sem állnak.

Az ezredes azt mondta neki, hogy fogja be a száját.

Trenk Ferkó befogta a száját, de kihúzta a kardját, s amit az óbester az egész ezredével nem mert megpróbálni, azt megtette ő a maga svadronjával. Kétszázad magával kirohant az erdőből; közévágott a háromezernyi töröknek. A nyavalyások, akiket csendes álmukban lepett meg, azt hitték az ördög van a hátukon, szétfutottak; otthagyták a sátraikat, az volt boldogabb, aki lóra kaphatott, s átúszhatott a folyón. Ferenc vitéz levágott belőlük, ahány a keze ügyébe került, elvett tőlük ötszáz lovat, elkapta a basának a lófarkas jelvényét, s aztán felgyújtá az otthagyott sátorokat.

És Csacsinoff ezredes még akkor sem avatkozott bele a hajcihőbe. Trenk Ferkó haragtól lángolva, vérontástól mámorosan tért visssza a maga svadronjával az ezredeshez.

Odarúgtatott Csacsinoffhoz, amint az a szép rendben fölállított lovasság előtt a tábori távcsövével szemlélte a terepet, s az adjutánsának diktálta a futó ellenség létszámát – pontos tudósítás céljából.

– Hát te nyomorult gyáva pribék! – kiálta rá Trenk Ferkó. – Még akkor sem mersz a helyedből megmozdulni, mikor már látod, hogy én magam szétzavarom a török tábort. Te most megsemmisíthetted volna az egész török avantgárdát!

S nem elégelte meg a szóval hanem ott az ezred hadrendje előtt úgy végigverte kardlappal az ezredesét, hogy az a lováról is leesett.

Ezért aztán annak rendje szerint haditörvényszék elé állíták Trenk Ferkót, s főbelövetésre ítélték.

Münnich tábornagy azonban kegyelmet adott neki, azon föltétel alatt, hogy a legközelebbi csetepaténál három török fejet fog elhozni.

Trenk Ferkó hozott aztán neki négyet.

Ekkor a tábornagy a fiút őrnaggyá léptette elő. Most már hatszáz embernek parancsolt.

Ezúttal egy kozák ezredhez tették át.

Ott is sok merész hadikalanddal tette magát nevezetessé. Úgy beszéltek róla, mint egy csodahősről.

A Drina mellett erős ágyúharc folyt, a törökök a bal parti üteggel nagy kárt tettek a jobb parton fölállított kozákságban. S az orosz pattantyúsok nem bírtak nekik megfelelni.

Trenk Ferkó egyre lovalta az ezredesét, a vitéz Buffaloff kossevói attamánt, hogy bocsássa rohamra a kozákjait a gyilkos ágyútelep ellen; de ez azt felelte neki, hogy „maradj veszteg”.

Egyszer aztán fejébe ment a vér az ifjú őrnagynak; rohamot fúvatott, s a maga hatszáz kozákjával átúsztatott a Drinán, az ágyútelepet fedező szpáhikat szétverte, a török komparadzsikat leaprította, az ágyúikat beszögezte, s aztán, mint ki dolgát jól végezé, megint visszaúsztatott az ezredéhez.

Folytatása következett logikai egymásutánban. Trenk Ferenc Buffaloff kossevói attamánt, ott az egész sereg színe előtt kegyetlenül elpáholta kardlappal.

Ezért aztán másodszor is halálra ítélték.

Münnich tábornagy ismét kegyelmet osztott neki, de egyúttal elcsapta a hadseregtől, s kitiltá Oroszországból.

Akkor aztán a tüzes fiatal legény hazakerült Magyarországba.

Jó híre megelőzte. Az ilyen derék vitéznek nagyon is lett volna helye az osztrák ármádiában, aki a tohonya generálisok flegmatikus temperamentumát kardlappal szokta kikúrálni, éppen ezért nem kapott sehol helyet.

Pedig az apja is előkelő vezértiszt volt. Annak meg éppen nem volt rá szüksége. Még csak az kellett volna!

Hisz ez megkardlapozná az egész Hofkriegsrathot és a Generalkommandót első alkalommal.

Azt mondta neki az apja:

– Édes fiam, ha már verekedni akarsz, ott van a saját dominiumunkban a hozzád méltó ellenség: az ezer meg ezer haramia. Tele van velük a fekete erdő. Szedd össze a szerezsánokat, pandúrokat, hajdúkat pusztítsd el, irtsd ki a zsiványokat. Az lesz a neked való mulatság. A katonáink nem bírnak velük.

És a fiatal Trenk Ferkó megtette azt, amire a generálisok nem voltak képesek. Egy év alatt megtisztította Horvátországot és Szlavóniát a rablóhadtól. De fel is voltak ékesítve az országutak karóba húzott meg kerékre font zsiványokkal végtől végig. Az utolsó csapatjukat pedig körülzárta hozzáférhetetlen sziklavölgyeikbe.

Ekkor tört ki a háború Mária Terézia és ellenfelei között.

Soha csúnyább utálatosabb ürügy alatt nem indítottak meg népirtó vérfürdőt, mint ebben a háborúban. Megtámadtak egy törvényes uralkodót, egy megkoronázott főt – csupán azon okból, mert asszony. Ha férfi lett volna, békében hagyják. De mivel nő volt, meg kellett osztozni a tartományain. A porosz király nagy hirtelen elfoglalta Sziléziát, a bajor király Felső-Ausztriát, s Bécsig hatolt hadseregével; a francia pedig elfoglalta Csehországot, megszállta Prágát. A másik kettőnek csak volt oka, ha nem is volt igazsága, országát akarta új tartományokkal gyarapítani; de mi keresete volt XV. Lajosnak Csehországban?

Ennek a fiatal királynak a viselt dolgaira mindig nagy befolyással voltak a szép hölgyek. Az egyik kedvence megtanította hímezni. A király igen sokra vitte ebben a művészetben. S a király példája hódít. Valamennyi udvaronc mind hímet varrni tanult; a versailles-i palota egész hímzőműhely lett, s nem is volt igaz nemes, aki nem a saját stikkolását viselte a kard hevederén. – Ekkor új vonzalma támadt a királynak, a szép Chateauroux hercegnőben. A kegyencnő andalúziai faj volt, heves vérű és követelő. Ez felbuzdítá a királyt, hogy ő is tépje a harcmező babérait, miként kortársa, a szép Frigyes király. S erre XV. Lajos félredobta a hímzőrámát, előhozatta a paripáját, nyeregbe ült, zászlót bontott, vele együtt a hercegek és márkik szintén félbehagyták a tűvel festést, lóra ültek, zászlót ragadtak, s berontottak nagy hadsereggel Mária Terézia országába, hogy a szép Chateauroux hercegnőnek örömet csináljanak vele.

Ennyi igazságtalan orvtámadás visszatorlására Mária Terézia is hozzányúlt minden kínálkozó fegyverhez.

Mikor már a három ellenség minden örökös tartományát elfoglalta, s azokból csak annyi volt még az övé, amennyit Károly főherceg hadserege kicövekelve tartott, akkor felhívta a királynő a magyarokat elveszett országai visszafoglalására.

A fiatal Trenk Ferenc önként ajánlkozott egy szabad pandúrcsapatnak saját költségén kiállítására. Amint erre felhatalmazást nyert, felszólította a sziklavölgyekben körülzárt haramiákat, hogy teljes bűnbocsánat mellett álljanak be az ő csapatjába. Azok odasereglettek mellé: harámbasáik lettek – főtisztjeik.

Három év alatt Trenk Ferenc pandúrcsapatja ötezer főnyi dandárrá szaporodott fel. Csupa merő szemenszedett zsivány, bojnyik, haramia, futóbetyár, akik között válogatott gárda volt a pandúr. Zsoldjuk szabad rablás. Jaj annak az országnak, ahova ezek beszabadulnak!

Először végigpusztították Bajorországot. Amíg Khevenhüller Nádasdyval a bajor király hadseregét két ütközetben tönkreverte, addig Trenk Ferenc pandúrjai lángba borították a falvakat, s ölték, mészárolták irgalom nélkül, akit a lovuk utolért. A francia hadcsapatok hanyatt-homlok futottak előttük. A jó bajor király a saját országából kinnrekedve, csak lamentáló protestációval tudott föllépni a pusztító hadak ellen: „A népjog ellen való az ilyen hadviselés!” De hát őneki minő népjog adta a fegyvert a kezébe?

Azt mondja az írás: „Aki fegyverrel öl, fegyver által hal meg.”

(Ezt a tételét a szentírásnak a nazarénusok hamisan magyarázzák. Szerintük a Megváltó e szavakkal megtiltotta a fegyver használatát. Pedig éppen ellenkező e mondásnak az értelme. Aki fegyverrel öl, azt fegyverrel kell megölni. Aki az én hazámba betör, aki az én hazám fiait megöli, annak Krisztus vezérszava szerint fegyver által kell meghalni. És miután magától lövő puska nincsen, s a karddal láthatatlan kezek sem hadakoznak, bizony nekünk magunknak kell azt a fegyvert a kezünkbe vennünk, hogy Krisztus mondása végrehajtassék, s az, aki fegyverrel ölt, fegyverrel haljon meg. Igaz értelme az, hogy istenfélő ember ne kezdje el a háborút; de ha az istentelen ember elkezdi, akkor a kegyes istenfélő ember verje vissza!

Az első hadjárat azzal végződött, hogy Mária Terézia Boroszlóban különbékét kötött II. Frigyessel, átengedve neki Szilézia legszebb részét, s azzal a porosz hadsereg szépen hazament. A bajor sereget már a magyarok, osztrákok tönkreverték, s akkor aztán egyesült erővel fordultak a Prágában uralkodó franciáknak. Azok télben, hóban menekültek haza, üldöztetve Festetics tábornok huszárezredeitől, s jó, ha egyharmad része meglátta a szép Franciaországot. A király segíthetett volna ugyan tönkrevert hadvezérén, Bellisle hercegen, mert ott állt a Rajna mellett egy derék sereggel: de hát mással volt elfoglalva. A szép Chateauroux hercegnő a húgával együtt meglátogatta a táborban a királyt, s enyhülést hozott neki a hadjárat fáradalmaiért, s aközben XV. Lajos elfeledé az egész háborút. A királyi sátor előtt a testőr svájciak dalolták fennhangon a gúnyverset: „Ah, madame Enroux! Je deviendrai fou. Si je ne vous baise!” (Ah, Enroux asszonyság! Mindjárt kitör a kórság. Ha meg nem csókolhatlak!)

A sok édességnek az lett a hatása, hogy a király belebetegedett, s akkor aztán hosszú ideig nem volt kedve semmiféle vitézkedéshez. Ebben a mizerábilis állapotában riasztá föl az a rémhír, hogy a rettenetes Trenk Ferenc átúsztatott a Rajnán ötezer pandúrjával, széltében öl, vág, rabol, sarcoltatja és gyújtogatja a szép elszászi városokat szerte.

Trenk Ferenc átvitte a háború fáklyáit magába Frankhonba.

Trenk pandúrcsapatja teljesen felzavarta a francia hadakat. A rendes haditaktika csúffá lett téve a szokatlan harcmód által. Ezek derékharcot ritkán álltak: ha kemény ellenállásra találtak, megfordultak, szétfutottak, de néhány óra múlva ismét egy csapatban voltak, s újra kezdték a támadást. Ravasz megfutással maguk után csalták az ellenséget, s elrejtett cimboráikkal egyszerre két tűz közé fogták: mikor az ellenfél azt hitte, hogy elkergette őket, egyszerre csak azt vette észre, hogy már a háta mögött vannak. Soha az ellenséget éjszaka nem hagyták pihenni, s hihetetlen utakat tudtak belovagolni az éj sötétjében.

Embereik és lovaik abból a fajtából valók, amely minden viszontagságaihoz az időjárásnak hozzá van edzve, maguk a paripák is csikó koruktól kezdve az erdőn nőttek fel, télen-nyáron soha akolban nem voltak; a lovasaiknak is többször adott szállást a bokor, mint a csárda. Fegyvereik is olyan ismeretlenek. A horgas fokos, amely ellen a sisak meg nem véd; a pányva, amivel az ellenfelet lováról lerántják; a görbe kard, a handzsár, ami veszedelmes eszköz összekeveredett tusában; lőni tudnak puskával lóhátról futás közben, s kurta nyelű baltáikkal célba hajítanak, hogy az az élével áll meg. Pardont nem adnak senkinek. Házakat, templomokat előbb kirabolnak, azután felgyújtják. Istent nem ismernek, ahol egy pap akad a kezükbe, azt kegyetlenül elverik. Ebben a vezérük jár elöl a példával: papokat eldöngetni, reverendákat kiporolni, ez az ő legkedvesebb mulatsága. (Majd lesz még erről szó!)

Trenk martalóccsapatai Strasburgig elszáguldoztak, s ezalatt Nádasdy tábornok egész kényelmesen hidat verhetett a Rajnán, s átkelhetett a hadtestével. Egy nappal később maga Károly főherceg is átvonult a deréksereggel.

Az osztrák és magyar seregek hatvanezer főnyi erővel álltak Elzászban. Egy év előtt még a franciák voltak Csehország urai.

A francia király kórágyán olvasá vezére, Noailles herceg tudósítását a magyarok és osztrákok kellemetlen látogatásáról: a vezér azt kérdezte, hogy mit csináljon? A király átadta a jelentést Chateauroux hercegnőnek, a hercegnő átadta a bíbornok miniszternek; a király káromkodott, a hercegnő sírt, a bíbornok fohászkodott; de a fővezérnek egyik sem mondta meg, hogy mit csináljon.