MÁSODIK KÖTET

ELSŐ FEJEZET
A diadalszekéren

Az már régi szokásuk a hadvezéreknek, hogy az elvesztett ütközetnek kimenetelét olyan takargatott, vigasztaló modorban tudatják a világgal, mintha tulajdonképpen csak egy megváltoztatott hadállásról lett volna szó; ellenben egy kisebb mérvű sikert mint valami döntő diadalt trombitálnak ki.

Így történt a szoóri ütközet után is. Az osztrák fővezérség magáról az elveszett derékütközetről olyan bonyolódott, olyan körmönfont hadi bulletint származtatott Bécsbe, hogy aki azt elolvasta, azt sem tudta, merre van hát előre, merre hátrafelé?

Ellenben a Trenk Ferenc diadala aztán a poroszok teljes, tökéletes kudarcát hirdeté. A porosz tábor elfoglaltatott, az ágyúk beszögeztettek, az egész főhadiszállás foglyul esett, maga a porosz király ekvipázsa és asztali ezüstje is prédára jutott. Ezt az ezüst portékát Trenk Ferenc előre felküldé Bécsbe, s az ott volt kitéve a Matsakkerhof vendéglő emeleti ablakaiban a publikum bámulatára.

Csák Máté háza volt Trenk Ferencnek a rendes szállóhelye, mint minden magyarországi nagyúrnak. Itt költött el ő naponként egy forintot. (Ezt az adatot az életírói mint zsugoriságának bizonyítványát hozzák elő; ámde tudnunk kell, hogy az egykorú étlapok tanúsága szerint a Matsakkerhof-úri éttermében egy ebédnek a díja 24 rézkrajcár volt, amely lakoma állt hét fogás ételből azok közt kétféle sült. Eszerint Trenk Ferencnek egy rénes forintból még harminchat krajcárja maradt. Inkább azt kérdhetjük, hogy mire tudta ezt a tenger pénzt elkölteni.)

A könnyen lobbanó kedélyű bécsi publikumnak egyszerre kegyencévé lett Trenk Ferenc. Az utcán pamfleteket árultak az arcképével, s a hárfások rémballadákat énekeltek róla.

A szerencséjéhez tartozott az is, hogy amíg Károly főherceg a még mindig harcképes osztrák derékhadsereggel északnak vonult, azalatt Trenknek ellenkező irányban kellett nagy sietve loholni. „Kellett”: mert az ő hadcsapatja úgy volt szoktatva, hogy nagy diadal után, mikor prédával megrakodott, addig új csatába nem volt vihető, amíg mindenki haza nem vitte a zsákmányt, és el nem helyezte. Később aztán visszajöttek becsületesen. Ilyenformán csak a testőrségét képező lovasság maradt meg mellette. Ezeknek az élén tartá bevonulását Bécs városába.

Megérkezése valóságos diadalünnep volt; a Verestorony bástyától a Burg kapuig minden utca tömve „vivát”-kiáltozó néppel; az ablakokból szép hölgyek virágokat szórtak eléje; a neve is alkalmas volt arra, hogy az ezerajkú óriás szájából megrengesse a levegőt: „Franz Trenk!” Kinézése pedig túlhaladta a róla szárnyaló legvadabb híreket is. Gondos családapák eltakarták a feleségeiknek a szemeit, hogy rá ne csodáljanak. Tökéletesebb Belzebubot tán még Höllen-Breughel sem tudna vászonra festeni.

Hát a lovasai? Ezek a csodahősök. A huszárok farkasbőr kacagányjaikkal. A szerezsánok vörös köpönyegeikkel, fejükön a poroszoktól elvett aranyos kaskéták! Egy gyűjtemény országos gonosztevőkből! Hóhérpallos alól kiszabadult légió!

Mikor a Burg udvarára ért Trenk Ferenc, a főőrség fegyverbe állt, és dobszóra szalutált, s zászlóját meghajtá előtte. A hartsir-gárdisták segíték leszállni a lováról, s vezették fel a követségi lépcsőn. Minthogy a meglőtt jobb lába rövidebb volt, mint a bal, amiatt gyalog jártában mankót használt.

A királynő a gobelinok termében fogadta a hőst, s látva, hogy mankóval jön, megkínálta őt egy székkel, hogy üljön le, amíg az egész udvari kíséret állva maradt. Olyan nagy kegyesség, aminőben csak fejedelmi vendégek szoktak részesülni.

Őfelsége magasztaló dicséretekkel halmozá el a hőst, és legmagasabb kegyének kifejezéséül ezredesi címmel ruházta fel, a rendes hadsereg főtisztjeivel egyenlő ranggal, s kinevezte magyar bárónak. (Tudvalevő, hogy a külföldi báró Magyarországon, amíg a Corpus Jurisba nem inartikulálják, csak „armer Reisender”, és nem más.)

Azon nap estéjén Bécs városát illuminálták, s a Burgszínházban (melyet Mária Terézia négy évvel előbb építtetett a komoly Tháliának) díszelőadást tartottak Trenk Ferenc tiszteletére.

…Egy hét múlva pedig egy pecsétes levelet kapott Trenk Ferenc Cordua tábornagytól, melyben megidéztetik speciális haditörvényszék elé, mely az ellene emelt vádakban ítélni fog.

Már ekkor az egész városban Trenk Ferenc bűneiről beszéltek.

A papok minden templomban arról prédikáltak, hogy Trenk Ferenc istentagadó, templomrabló, szentségfertőztető; papoknak megkínzója, ártatlan szüzek megrontója; káromkodó és eretnek.

Huszonhárom pandúrtiszt lézengett Bécsben, akiket Trenk Ferenc önkényűleg elcsapott a seregéből: ezek között volt Todbitter.

Ez a huszonhárom sértett ellenfél szerteszét hirdette Bécs város kávéházaiban és sörcsárdáiban, hogy Trenk Ferenc nemhogy diadalt aratott volna a szoóri ütközetben; de ő volt egyenesen az oka, hogy Károly herceg elvesztette a csatát; mert ahelyett, hogy a parancs szerint Frigyes királyt hátba támadta volna meg, egy puskát sem sütött ki ellene; hanem az egész ütközet alatt a zsákmányt szedte össze, s a porosz lovasságnak időt engedve, ő idézte elő a haditerv meghiúsulását. A vádban sok igaz volt.

A királyné azt kívánta, hogy az általa kegyelt hősnek az igazolása végett egy speciális hadi bíróságot kell összeállítani; melynek ítélete aztán végképp elpihentesse a sok rágalmat. Az volt a szándék, hogy megmentsék, tisztára mossák Trenk Ferencet.

A törvényszék elnöke, Cordua tábornagy, derék, egyenes lelkű ember volt, aki Trenk Ferencnek katonai érdemeit meg tudta becsülni. A közvádló Weber haditanácsos volt.

A perpatvar folytán sok minden egyéb bűnét is felhordták Trenk Ferencnek; hogy a pandúrjait sajátkezűleg öldöste le, ha a legkisebb hibát elkövették, hogy a tisztjeinek a gázsiját nem fizette, s hogy egy molnárnak a leányát legnagyobb kincsétől megfosztotta. (A királyné előtt ez volt a legsúlyosabban terhelő vád ellene.)

Trenk Ferenc az egész vizsgálat alatt igen nyugodtan védte magát. A csatatéri mulasztás vádját elhárította a Károly főhercegre hivatkozással, kitől ő az ütközet napján semmi parancsot nem kapott. A porosz királyt ellenben parancs nélkül is megtámadtatá: de éppen a vádló tisztek, Todbitter, Buntewicz és Köppenik voltak azok, akik gyáván megfutottak a csatából. A többi vád mind zöld mese. A molnár leánya pedig közönséges hübschlerin, akitől nemhogy az ártatlansága kincsét vette volna el erőszakkal, sőt inkább korbáccsal kergette el a tolakodásáért.

Egyedül megállható vád maradt ellene az, hogy a tisztjeit önkényűleg elcsapta, s a fizetéseiket nem adta ki nekik.

Trenk Ferenc még ezt a vádat sem akarta megállni.

Mikor szembeállították vele Todbittert, már akkor elhagyta a nyugalma.

– Hát te sem kaptál tőlem semmi pénzt? Kutyaházi!

– Nem.

– Hazug kutya! Hát nem tele marokkal tömted a táskádba? Te hajdemák!

– A „te pénzedet” soha.

– Ó, te országos gazember!

– Dixit cacabus ollae. (Katlan csúfolja a fazekat.) Mondd meg, hogy hol adtad nekem azt a pénzt?

S e mérges szóváltás alatt folyvást kacagott Trenk, akkor aztán Todbitter is rákezdte a kacagást. Olyan röhejt csináltak duettben, mintha a legnevettetőbb hanswurstiad folyna le közöttük.

A bírák el nem tudták gondolni, hogy mit nevetnek ezek mind a ketten?

Hát azon nevettek, hogy Trenk nem állhat elő a világos cáfolattal, ami a tenyerén fekszik. Nem mondhatja el, hogy ötezer aranyat adott osztalékul Todbitternek Frigyes király sátorában. Mivelhogy a hadi regula szerint az elfogott ellenséges hadipénztár az aerariumot illeti meg. Azt tehát Trenk Ferencnek azonnal ki kell szolgáltatni, mihelyt valaki felemlíti. – Csak Todbitter árulhatná el. De az sem szólhat; mert akkor őtőle is elvennék az ötezer aranyat. – Ez az, ami olyan nasgyon nevetnivaló.

Trenk Ferenc a kincsrejtő haubicokat mindenütt magával hordta. Bécsi szállásán egy nagy üvegszekrényben tartá: úgy mutogatta a látogatóinak, mint szoóraui tróféumait. De hozzányúlni senkinek sem engedett.

Végre a kiküldött törvényszék meghozta az ítéletet. Az igazán kegyelmesen hangzott Ferencre nézve. Minden ellene támasztott vád alaptalannak lett nyilvánítva. Pletykabeszéd az egész. Hadászati szabályok szerint Trenk Ferenc semmi kifogás alá nem eshetik. – Hanem abban az egyben elmarasztalták, hogy az elbocsátott tiszteknek a hátralékos zsoldját tartozik kifizetni. Summa summarum tizenkétezer forintot.

No, hát mi az a tizenkétezer forint? Ilyen potom áron kiszabadulni a limbusból?

Ezen a bagatellen dűlt fel azután Trenk Ferencnek a diadalszekere. Nyomorúságos tizenkétezer forint miatt vesztett el hírnevet, ősi vagyont, milliókat, jövendőt, szabadságot, mindent.