HETEDIK FEJEZET
Potifárné asszony

Úgy ődöngött a népjárta utcán, mint egy őrült, aki most szabadult el a bolondok tornyából. Körülötte idegen nyelven beszéltek. Szokatlan népviseletében úgy tűnt föl előtte minden ember, mint valami más világ lakója. Ha megszólította őket, a szeme közé nevettek. A sokadalomban mindenki iparkodott őt magától eltaszigálni.

Egyszer csak a nagy idegen tömegből egy hang kiált feléje:

– Fricó! Trenk Fricó!

Olyan ismerős, olyan édes volt ez a hang! Kedves emlék a múltból. A nép közül egy aranyzsinóros katonatiszt tört feléje. – Hajdani nevelője volt az, a derék Brodovszky. Most kapitány a lengyel hadseregnél.

Amint egymásra ismertek, összeölelkeztek, a fényes tiszt s a rongyos szökevény.

– Hozott az Isten, kedves fiam! – zokogott a katona elérzékenyülten. – Bizony mondom, hogy vártalak. Hallottuk már, hogy Glatzból elszöktél. Bizonyosra vettük, hogy az anyádhoz fogsz törekedni; minket útba ejtesz. Szent atyám! Milyen állapotban vagy! Nos, mit akarsz előbb? Megfürödni vagy megebédelni?

– Fürödni! – rebegé Frigyes. A piszok jobban kínozta, mint az éhszomj.

Brodovszky elvitte őt magával a fürdőbe; a jó meleg víz meg a szappan olyan volt neki, mint az újjászületés. A borbély megfésülte, megborotválta: a mennyország volt az!

S amint a fürdőből kiszállt, ott vártak rá a tiszta gyolcsruhák, aztán egy tisztességes polgári öltözet.

De Frigyes alig akart a levetett rongyoktól megválni. Azok rá nézve már ereklyék voltak. Büszke volt rájuk, minta katona a tépett zászlójára.

– Nézd! Itt járta keresztül a fogdmegek golyója, itt hasította ki a verbunkosok kardja. Szeretném magamat lefestetni benne.

– Hát hiszen egy piktornak, amilyen Kupeczky, megbecsülhetetlen figura volnál ezekben a rongyokban, fiacskám; de a feleségemnek nem mutathatlak be ilyen kosztümben.

– Neked feleséged van?

– Az ám. Képzeld csak: vénségemre, szürke fővel. A farsangon esett meg rajtam. Most éljük a mézesheteket. No hát! Több sonkoly, mint méz. Én hatvanesztendős vagyok, a feleségem meg harminc. Kapitális egy perszóna. Majd meglátod. Özvegyasszonyvolt: katonatiszt felesége; megszokta már a tábori életet. Majd meglátod. Bizonyosan meg fog ölelni, ha meglát. A lengyeleknél szokásos az ölelkezés. De most gyere ebédelni.

Erre sem várt másodszori kínálást Frigyes; de ugyan hozzálátott a feltálalt lakomához a fürdő vendégszobájában. Úgy falt, mint egy vadállat, nem rágta az ételt, csak nyelte, nem itta a sert pohárból, hanem kancsóból, s amíg habzsolta az ételt, addig fogta fél kézzel a kancsónak a fülét, hogy el ne szaladjon.

A hajdani nevelő gyönyörködött a tanítványa egészséges étvágyában, s amíg jól nem lakott, nem is beszélt hozzá.

Csak azután, hogy Frigyes az utolsó mócsingot is lerágta a sonkacsülökről, s fenékig üríté a kancsót, kezdett el hozzá okos dologról beszélni.

– Kedves fiacskám! Te most itt maradsz nálam. Nem mégy odább. Az anyádat személyesen ne keresd fel; hanem írj neki levelet, hogy ő jöjjön ide hozzád. Nem tudhatod, hogy a férje szívesen fogadna-e a háznál?

– De kaptam ebből egy leckét; amiből a posteriori levonhatom a konklúziót. A húgomnak a házából már kikergettek.

– No, hát hozassuk ide most a papirost és kalamárist, s előbb te írj egy szép levelet az anyádhoz, azután majd én is írok komitivát mellé, grófné őkegyelmességéhez.

Frigyes akkor vette észre, hogy mennyire elszokott a keze az írástól: három hónapig tartott ez a vad elzüllés; azalatt egész vadember lett belőle. Valahogy összeöklözte azt a levelet, elrágva mellette egy tollnak a szárát. Szinte beleizzadt. – A rajongó költő alig tudott egy levelet megírni.

Azután pedig Brodovszky vette át a tollat, s ő már szép hosszú levelet tudott írni, helyes kalligrafiával.

Azalatt a kocsmáros pipákat hozott az uraknak, meg mézespálinkát szűk nyakú egyesekben; azonkívül kedveskedett a jövevény vendégnek egy olvasmánnyal, melynek felkunkorodott lapjai arról tanúskodtak, hogy az már sok kézen megfordult. Fametszetekkel is fel volt ékesítve.

Az volt a magyar Trenk hazaárulási perének a története.

Trenk Frigyes káromkodott, mint egy manikéus, amikor ebbe a históriába belemélyedt; öklével verte az asztalt; Brodovszky alig tudott tőle írni. „Gyalázat! Szemtelenség! Hazugság! Ezt én mind meg tudom cáfolni!”

Hát még mikor az a bizonyos nő előáll a hamis tanúskodással!

– Orcátlan Jezabel! Ilyen rágalmat koholni! A bátyámra is és a királyra is. Különösen a királyra.

– Te védelmezed Frigyes királyt? – kérdezé írás közben Brodovszky.

– Védelmezem hát! Ő engem üldöz, de én őt azért imádom. Ó énhozzám igazságtalan, de én azért nem vagyok igazságtalan őhozzá. Én tudom, hogy ez a nő hazudik; ádáz, vakmerő módon hazudik. S ne adj Isten, hogy még egyszer a kezem közé kerüljön ez a Circe, ez a Messalina! Mert a torkába fogom fojtani a hazugságát.

A kapitány nevetett.

– Nagy bolond vagy, fiacskám, ha egy szépasszonnyal nem tudsz egyebet csinálni, mint megfojtani!

Azzal összehajtá a leveleket, lepecsételé, és a zsebébe tette.

– No, most gyere a házamhoz, hadd prezentáljalak a feleségemnek.

A hajdani nevelő tanítványával karöltve ment a szállásáig, ott bevezette azt az elfogadószobába. Az asszony kijött; elnevette magát: „Ah, hisz mi már ismerősök vagyunk!” – Nyakába borult Trenknek, háromszor megcsókolá; az meg csak bámult és elmeredt.

Brodovszky felesége volt, Miranda asszonyság.

Miranda nem hagyta az urakat sokáig a meglepetés bámulatában: egy igazi lengyel nő kedélyességével megragadá Trenk Frigyes kezét, mintha a férjének mutatná be.

– Mi közeli rokonok vagyunk: Trenk Frigyes öccse az én nővérem férjének, Trenk Ferencnek. Annak a szerencsétlen hős Trenknek, akit az irigyeinek az ármánya Bécsben oly fatális helyzetbe hozott.

Brodovszky most még jobban meg volt lepetve.

– Ah! Hát te azt hiszed, hogy méltatlanul vádolják Trenk Ferencet?

– Hazugság, hamis tanúskodás az egész ellene emelt vád – tüzeskedék Miranda. – Ha nekem lehetne Bécsbe mennem, én be tudnám bizonyítani, hogy hamisan vádolják Trenk Ferencet azzal, hogy Frigyes királyt elfogta, és pénzért szabadon bocsátá. Ugye, Frigyes: én tudom azt legjobban? De hát én Bécsben nem jelenhetek meg. Egyszer már elmondtam az uramnak, hogy miért.

– No, hát mondd el Frigyesnek is. Itt hagyom őt nálad. Atyafiak vagytok. Én sietek kurirt keresni, akivel a leveleket elküldjem a grófnénak.

Azzal a kapitány egyedül hagyta Mirandát Frigyessel.

Trenk Frigyes olyan állapotban volt, mint a mesebeli elbűvölt herceg a tündérrel szemben. Itt állt előtte az a nő, aki a paradicsom gyönyöreitől kezdve a purgatórium kínszenvedéséig mindent megismertetett vele. Érezte a csókjait és a harapását. Éppen ez órában fogadta meg, hogy ha még egyszer a keze közé kaphatja, megfojtja kegyetlenül. És most itt találja őt, mint jótevőjének, megszabadítójának a nejét. És ez az asszony sajnálkozik Trenk Ferencen! Elszörnyed a vád fölött, amit a „szerencsétlen hős” ellen emeltek!

Hol van ennek a talánynak a megoldása?

Amint a kapitány betette maga után az ajtót, Miranda egész szenvedéllyel szökött Frigyes nyakába, karjaival ölelte, csókjaival fojtogatta, míg ki nem fáradt bele.

A fiú egész ostoba volt, és magával tehetetlen. Se az esze, se az érzéke nem tudott semmit kigondolni a védelmére. Csak azt érezte, hogy a csók édes. Hogyne! Tizennégy hónap óta nem érezte arcán az asszonyi lehelet megigéző ámbráját. Pedig ahány csók, annyi vétek! Tolvajság, csalás, hitszegés, szentségtörés!

És mennyi eszeveszett szó, fecsegés, hízelgés aközben.

Ő csak tűrt és hallgatott.

A hölgy aztán leültette őt a szófára, maga mellé vonva.

– No, hát te meg vagy némulva? Meg vagy dermedve?

– Madame! – szólt Frigyes. – Engem igenis szoborrá fagyaszt egy gondolat. Ön maga idézte azt elő, midőn nagybátyámat említé. Trenk Ferenc balsorsán sajnálkozott kegyed. Hát nem kegyed volt az, aki a bécsi haditörvényszék előtt Trenk Ferenc ellen tanúskodott?

– Én? Hol veszed ezt a gondolatot?

– Éppen ez órában olvastam a bécsi pamfletet, melyben Trenk Ferenc honárulási pere traktáltatik.

– No? És az én nevemet találtad abban a pamfletben?

– Igaz, hogy nem Sch…in tábornok özvegye van abban felhozva, hanem Sch…in tábornok leánya. De hát ezt az utóbbit én nagyon jól ismerem. Ez egy aggszűz, a tábori kórházak főnöknője. Ez nem ment Bécsbe Trenk Ferenc ellen tanúskodni; Frigyes király szerelmével dicsekedni. Tehát vagy az egyik, vagy a másik volt. Tertium non datur! Ez a logika!

– Jól van! Annyit én is tudok diákul: „purus putus logicus; purus putus asinus”.¹ Hát olyan csekély költő uramnak a fantáziája, hogy magától nem talál rá a punctum saliensre? Ha tertium non datur: de tertia datur. Az a hamisan esküdött hölgytanú sem Sch…in tábornok özvegye, sem a másik Sch…in tábornok leánya nem volt, hanem volt egy közönséges hübschlerin; báró Rippenda kitartott szeretője, aki e hazudott név alatt tanúskodott.

– De hát hogy tudhatott ez a bécsi kisasszony olyan dolgokat, amikről másnak, mint kegyednek, nem lehetett tudomása? Ő nem volt Frigyes király sátorában.

– Mindjárt meg fogod érteni az összefüggést; csak jól figyelj. Ebben a rémmesében úgy össze van gubancolva a valóság a hazugsággal, hogy ész kell hozzá szétbontani. Az való, hogy Trenk Ferenc engemet talált ott a király sátorában. Én voltam az, aki a magam megszabadulásáért, váltságdíjul elárultam előtte az aranyrejtő haubicok titkát. No, ezért nem kárhoztathatsz. Melyik asszony ne hozná áldozatul, ha kell, a golkondai gyémántbányákat, ha nőiségét kell a gyalázattól megmenteni? Ezen a prédán azután összevesztek vele a harámbasái: kénytelen volt velük megosztozni. Hogy mi történt azután, azt én nem tudom; mert engemet azonnal szabadon bocsátott, s én a markotányoskordémmal, pálinkát osztogatva, kiszabadultam a pandúrok közül. De jól ismered Trenk Ferenc szokását, mely szerint ő azokat a tisztjeit, akik a prédából osztályt követeltek, olyan veszélyekbe szokta küldeni, ahol a fejüket ott hagyják, s ha gyanakodtak, infám kasszálta őket. Ez a három tiszt szerepelt az ellene támasztott bűnperben. Ezek tanították be Rippenda báró haditörvényszéki asszesszor frajját a hamis tanú szerepére. Hisz ezt már Bécsben minden ember tudja. Én pedig azalatt otthon voltam beneschaui kastélyomban, ott ismerkedtem meg a te egykori derék instruktoroddal, s kezet adtam neki, és most itt vagyok lengyel Borussziában.

Miranda olyan ártatlan, őszinte arccal beszélte el ezt az egész mesét Frigyesnek, hogy az ifjú elhitte azt neki. Nagy tehertől szabadult meg a lelke. – Tehát nem kell beváltania azt a fogadását, hogy őt megölje a találkozásnál. – Tehát nem kell őt gyűlölnie.

A megszökött gyűlölet helyét pedig nagyon hamar elfoglalja valami ellenkező démon. Nem jobb amannál, ha ifjú férfi és ifjú nő között volt a gyűlölet.

Frigyes nem kérdezősködött tovább. Beleadta magát a sorsába.

Pedig az egész viszontagságos menekülése alatt nem forgott nagyobb veszedelemben, mint most.

Jellemző, hogy ezt az egész szakaszát kalandos életének maga Trenk Frigyes kihagyta a „német” közönség számára készített emlékirataiból; ellenben a „francia” memoárjaiban keresztül enged látni a falon. Madame Potifárnak nevezi a becsületes Brodovszky feleségét; de hogy ő maga bibliai József lett volna, azt egy szóval sem állítja, sőt ellenben azt mondja, hogy ha Potifárné asszony, a hírhedett „Koleikháb”, oly rendkívüli kecsekkel lett volna megáldva, mint az ő háziasszonya, akkor az erényes Józsefnek a köpönyegje aligha szakadt volna a kezébe, sőt inkább gyönyörűségei takarójául szolgált volna.

A becsületes Brodovszky nem volt féltékeny. Hatvanesztendős volt már. Ebben a korban a nagylelkűség ékesíti a férjet.

De annyi józan észt mégis tartott meg Trenk Frigyes, hogy nem állt rá Mirandának arra a tervére, hogy együtt szökjenek meg Szentpétervárra. Ámbár az ifjúnak igen nagy kedve volt orosz katonai szolgálatba állni, ahol számára fényes életpálya kínálkozott. Rút hálátlanság lett volna tőle nevelője, megszabadítója szívének ilyen halálos döfést adni. – Ez a hitetlenség csak annak a másik Trenknek a jellemébe illett. – Pedig közel volt hozzá, hogy azt megtegye. „Egy bolond százat csinál!” Hát még egy bolond szépasszony!

A becsületérzéshez szegődött még az emlék és a barátság is. Az emlék Amáliára, s a barátság a hátrahagyott Schell iránt.

Ha Trenk Frigyes Mirandával együtt szökik Oroszországba, akkor a sebesülten hátrahagyott Schell ottvész nyomorultul, koldus módra az idegen tanyán.

De hát vajon hárman együtt: becsület, barátság, emlékezet meg tudnak-e küzdeni az érzelmek oroszlánjával: a szerelemmel? – A pokoli szerelemmel? Ha csak még egy másik hatalom nem jön segítségükre: az égi szerelem.

De hát megjött.

Nyolcadnapra hogy Brodovszky elküldé a leveleket Trenk Frigyes anyjának, megérkezett a grófnő Elbingbe. S megadatott neki az a csodatétel, hogy újjászülhette a fiát. Az anya ölelő karjai között újra felébredt az a becsületes Trenk, akit a lekötött becsületszó még a börtönbe is visszatérni késztet.

A grófné éles szemei az első pillanatra felismerték a helyzetet. Rögtön kitalálta, hogy minő viszony van Miranda asszony és az ő fia között. Brodovszkynak első felkérésére oda szállásolta be magát az ő házukhoz, s attól fogva olyan jó őrizet alá voltak helyezve a szerelmesek, hogy még szembeszéddel sem szólhattak egymáshoz.

A grófnő ezer tallért hozott a fiának és egy drága gyémántos keresztet, mely megért ötszáz tallért. Most már vehetett paripát, díszes egyenruhát.

Az egyenruha kérdése fölött össze is tűzött a két asszony.

Miranda azt kívánta, hogy dzsidás jelmezt készíttessenek Frigyesnek: ellenben a grófné azt követelte, hogy dragonyos tisztnek öltözködjék. Mindkettőnek megvolt a titkos gondolatja. A dzsidás egyenruha igen jól beválik Szentpétervárott, ellenben alkalmatlan lenne Bécsben. Viszont a dragonyos öltöny meg Bécsben otthonos.

Az anya azt kívánta a fiától, hogy Bécsbe menjen. Oda Miranda nem szökhetett utána! – Ezzel szemben pedig Miranda az ifjú legjobb érzelmeire appellált, a hazája iránti hűségre. Trenk Frigyesnek nem szabad, nem lehet a hazája ellenségeinek szolgálatába állni. Ő csak egy neutrális államnak ajánlhatja fel a fegyverét. Olyan pedig nem volt több, csak Muszkaország. S ez a nemes érzés: a honszeretet, nagyon jól játszotta a csábító szerepét. Frigyes Mirandának adott igazat. Ő Bécsbe nem mehet; – ha saját hazája méltatlanul üldözi is: ő kardját ellene nem fordíthatja. A grófné azonban még nem játszotta ki az utolsó tromfját.

Tizenöt napig maradt ott Elbingben, Brodovszky házánál. Mind a két nő szándékosan késlelteté Frigyes elutazását. Jó ürügy volt az egyenruha elkészítése. A hajdankori szabómesternél ez megkívánta a maga időhaladékát. S aztán, mikor készen volt, megint hol az egyik asszony, hol a másik talált rajta valami kifogásra méltót: a zsinórok, a paszomántok, no meg a gallér, aztán a karmantyúk! Itt szűkebbre, ott bővebbre kellett venni. A sisak cizellálása is sok időt vesz igénybe. Az asszonyok ki akarták egymást böjtölni. – Miranda abban reménykedett, hogy egyszer mégiscsak megunja az elbingi mulatságot a grófné, s hazautazik; Trenk anyja pedig egy levélre várt, melynek az ő levelére válaszképpen meg kellett érkeznie – Berlinből.

A tizenötödik napra megjött a várva várt levél.

A grófné nagy rafinériával visszatartotta annak az előmutatását az ebéd végeztére. Akkor vette elő, s odanyújtá a fiának.

– Ismered ennek a kéznek az írását?

Trenk Frigyes éppen susogott Mirandával. Egyszerre elsápadt, amint annak a levélnek a borítékján az írást fölismeré. Amália hercegnő kézvonásait ismerte föl azon.

Hát még a levél tartalma!

Amália hercegnő forró köszönetét küldi a grófnénak azért a tudósításért, hogy fia szerencsésen megmenekült Elbingbe. További előmenetelére küld neki e levélbe zárva egy négyszáz aranyra szóló váltót, mely Danczkában fizetendő. Kéri a grófnőt, hogy hasson a fiára, miszerint az siessen Bécsbe, meghazudtolni azt a rágalmat, amellyel Frigyes király hírnevét, becsületét beszennyezték.

Ez a levél egyszerre átdobta Trenk Frigyest egy más planétába. A vér ösztöne elnémult a nemes indulatok szava előtt.

Az ideál visszafoglalta az oltáron a maga helyét.

Annak a dicsőséges alaknak a képe, aki maga is megsértve, megbántva legforróbb érzelmeiben, minden önzés nélkül, a vágyak kielégítésének minden reménye nélkül, segélyére siet kedvesének, hogy azt a lovagiasság, a becsület útján tovább vezesse, s megmutatja neki a célt, az irányt, melyet elérni, melyet követni kell; tisztára mosni a hírnevét a királyának; annak a királynak, aki őt zsarnoki módon eltapossa – de akinek igaza van! Még akkor is, amikor őt eltapossa.

– Még ma… még ebben az órában indulok! – szólt Trenk Frigyes, fölkelve az asztaltól.

Miranda szemei pokoltüzet szikráztak a grófné felé.

– Én is veled utazom Danczkáig – monda a grófné.

Marasztották. Éjjel nem jó utazni. A fia is kérlelte.

– Nem, fiam – súgá a grófné. – E pillanattól fogva nem eszem többet Miranda asszony főztéből.

Az képes lett volna aqua toffanát keverni az ételébe.

Trenk Frigyes azt mondja a francia emlékiratában, hogy az elválás szerfelett keserű volt.

Értheti, aki érti.