II.

Rooberts Barthelemy neve ismeretes lőn az Óceánon. A hollandi és portugál hajósok reszkettek előtte, ha a sík tengeren vitorláit megismerék, s ha kétségbeesett üldözés után biztos kikötőbe menekültek, Rooberts utánuk rontott, s ott a kikötő ágyúi előtt fosztá ki őket, s ha megtámadák, összelöveté az egész partvárost, s felgyújtá erősségeit.

Vége-hossza nem volt a kalandoknak, miket róla az emberek egymásnak beszélni tudtak.

*

Hispaniola déli partján, egy kies völgy hajlásában áll egy kis faház, eleje befutva szőlővenyigével, ablakában virágcserepek, ereszén tollászkodó galambok, ajtajában törleszkedő fehér macska.

Kétfelől mellette sövénnyel körülkerített gyapotültetvény terül, melynek négyszegű zöld tábláit oly jólesik messziről meglátni az utazónak, ki Szent-Domingo belsejéből jő, s egész nap rengeteg hegyszakadékok közt utazva, estenden meglátja ezt a kis kunyhót, füstölgő kéményével, nyugalmas völgye mélyén.

Ugyan ki lakhatik abban?

Néha a holdéj csendében édes zengzetes dal hangzik föl a völgyből. A hajósok, kik édesvizet meríteni kiszállnak, bámulva hallgatják azt a magányban.

Vajon ki lakhatik ottan?

Egy alkonyatban könnyű csónak evezett e parthoz, három férfi ült benne; egy kiszállt, a másik kettő ott maradt.

A partra szállott szép barna, életvidám arcú ifjú volt; ajkai, szeme tele szenvedéllyel, göndör fürteivel szabadon enyelgett a szél, s azok alatt őszinte, tiszta homlok derült.

Oly vidáman tekint széjjel, mint ki messzeútról szülötte földére lépett, s ismerősen jő elébe minden fa, minden bokor.

Vállán egyszerű tengerészzubbony van, fején kerek szalmakalap, fehér inggallérra ki van hajtva tágan kötött nyakkendője fölé; valami kedélyes hajóslegénynek vélhetjük, ha rátekintünk, ki hosszú tengerjárása közben útba ejtette ősi házát, hogy egy rövid órára meglátogathassa.

Az ösvény most is úgy van, mint ahogy elhagyá, valamivel járatlanabb még, mint akkor; a galambok éppúgy tollászkodnak, a fehér kandúr éppúgy mosdik az ajtóban, mint azelőtt.

A jövevény csendes léptekkel közelít a küszöbhöz, halkan fordítja el a kilincset, s feltárja a kis hajlék ajtaját.

Ott benn nagy karosszékben vén, elaggott asszony ül, ez a jövevény nagyanyja; körüle három ifjú lyány – kettő szőke, a harmadik barna, csillagszemű, hajnalarcú; a kettő a jövevény testvére, a harmadik, a legszebbik – eljegyzett arája. Ott ülnek guzsalyaiknál, finom gyapotfonalat fonva.

Amint megpillantják a belépő ifjút, felsikoltnak valamennyien

– Villiam! – A két testvér eléje fut, és nyakába kapaszkodik, a nagyanya nem tud már futni, csak karját tárja elé, legutoljára marad a menyasszony, hogy leghosszabban maradhasson keblén.

Van öröm. Alig találják helyét a kedves jövevénynek, ültetik ide is, oda is – ki-ki maga mellé; száz kérdést intéznek hozzá, s egyre sem várják be a feleletet.

– Egy egész éve, hogy nem láttunk – szólt az öreg anya könnyező szemekkel.

– Egy egész örökkévalóság – rebegi a menyasszony, fejét vállára hajtva.

– Ugye, nem hagysz el bennünket többé? – kérdi a legifjabb testvér, bátyja nyakába akasztva magát, mintha azáltal lekapcsolhatná őt.

– Egy óráig maradhatok. A hajó a magas tengeren áll, míg legényeim édesvizet töltenek a hordókba.

– Tehát még mindig távol kell lenned tőlünk? – kérdé sóhajtva az öreg asszony.

– Fájdalom, igen. Azt hívém, hogy rövidebb idő alatt érhetek célt, de a sors ellenem van; mikor már azt hiszem, hogy elértem, ismét továbbtaszít. Kétszer volt már kis vagyonom, szerencsétlen esetek mindannyiszor megfosztottak tőle, s ismét újra kellett kezdenem.

– Szerencsétlen esetek? – szólt az ifjabb testvér, elragadva a beszédből egy szót. – Hajótörések, ugye, meg tengeri rablók?

– Igen, a hajótörések.

– Hát a tengeri rablók nem? Mi téged legjobban féltünk azoktól; mennyiszer beszéltünk róla, hogy ha azok elfognának, megölnének, s aztán, hogy megsirattunk akkor mindig.

A jövevény mosolygott.

– Ne félts te azoktól engem, jó leánykám. Nem bántanak azok engem. Legfölebb vagyonom veszik el, s ti engem szívesen fogadtok, ha anélkül jövök is vissza, ugyebár?

– Bár el se mennél soha – rebegé a szép menyasszony.

– Nem, kedvesem; azt nem akarhatom, hogy ti éltetek fogytáig itt e telepítvényen szűkölködjetek; oh, én boldogságban, jólétben akarlak benneteket látni; el akarlak vinni valami szép, nagy városba, ahol barátságos nép közt élhessetek, hogy e szép arcokat ne süsse el a nap, e gyöngéd kezeket ne durvítsa el a munka. Meglássátok, én még megérem azt.

– Tedd hozzá: „Ha Isten segít!” – szólt közbe az öreg anya. – Istennel kell kezdeni minden munkát, úgy fog az Istennel végződni. Szoktál-e még imádkozni, Villiam?

Az ifjú felsóhajtott.

– Sok ájtatos imádságra tanítottál egykor, anyám.

– Azokat el ne feledd. Lásd, mi teérted mindennap imádkozunk.

– Igen, bizony – erősíté a kisebb testvér. – Én is, meg Julietta is. Nagyanyánk imádkozik a könyvből, s mikor ő elvégezte, mi meg azután egy hosszú imát mondunk el, amiben előszámláljuk mindazt a jót, amit néked Isten megadjon, s mindazt a rosszat, amitől megőrizzen; vihartól, betegségtől, hajótöréstől, éhségtől, szomjúságtól, cápáktól, vademberektől és kiváltképpen Rooberts Barthelemytől. Az ifjú nyájasan tekinte le a leányka fejére.

– S miért Rooberts Barthelemytől? – kérdé tőle mosolyogva.

– Mert az egy gonosz, istentelen kalóz, akinek senki sem állhat ellen, ki az ördöggel van cimboraságban, s akiket elfog a tengeren, mind lassú tűzön égeti meg vagy a tengerbe fojtja.

– Ez talán nem lesz igaz. Rooberts sohasem bánt senkit.

– Oh, mi tudjuk jól, mert mi mindennap őróla is megemlékezünk imádságunkban.

– Igen? Őróla is?

– Úgy ám. Mindennap háromszor keresztet vetve magunkra, imádságunk után tesszük, hogy az Isten merítse el a tenger fenekére ez átkozott szörnyeteget, ki miatt téged mindennap féltenünk kell.

– S ti mindnyájan meg szoktatok emlékezni Roobertsről imáitok végén? – kérdé az ifjú sorba átölelve a kedves lánykákat.

Azok sírva és nevetve csüngtek nyakán.

– Julietta! – szólt az egyik. – Énekeld el Villiamnak a dalt, amit róla s a kalózról készítél.

– Te dalt készítél rólam s a kalózról? – kérdé hízelgő arccal az ifjú.

Julietta arca rózsapirossá gyúlt, előbb átölelteté pálmakarcsú derekát, szemérmesen húzódva vissza, azután eléneklé a dalt, belső melegségtől rezgő édes hangon:

„Útra kelt a fehér galamb
Utána a sötét ölyű,
Az egyik az én kedvesem,
A másik a kalózvezér.
Közöttük állj, erős Isten!
Adj jobb kézzel, adj bal kézzel,
Szellőt a galambnak,
Villámot az ölyvnek.
Az én galambomat
Hozd vissza fészkére.
A fekete ölyűt
A tengerbe sújtsad!”

– Érted? – szólt az ifjabb testvér. – Az a galamb te vagy, és az az ölyv: az Rooberts Barthelemy.

Az ifjú csókjaival árasztá el mind a három szép leányzót, akik közül egy sem sejté, hogy a kedves, édes testvér és a még édesb vőlegény, ki őket oly forrón karolja, az maga Rooberts Barthelemy.

Úgy van. Egykor Barthelemy neve Villiam volt. Az a csendes hajlék látta őt felnőni, az a reszketeg öreg nő tanítá őt imádkozni, ezek a vidám gyermekek taníták őt szeretni.

Két család vándorolt ide, egyik Irlandból, másik Korzikából, s itten telepedett meg; apa, anya nagyhamar elhalt az idegen éghajlat alatt, s a két családból lett egy; Julietta mint Villiam testvére nőtt fel annak menyasszonyává.

Szegények voltak, s Villiam szívét bántotta, hogy kedvesét és családját nyomorban lássa, s a jobb sors után ábrándozót sokszor lehete látni, mint állt kunyhója küszöbén, elmerengve a sík tengeren futó hajók után, s gyakran találkozék az édesvizek forrásainál partra szállt hajósokkal, s hallgatá azok mesés kalandjait, aranyfövényt termő országokról, kincsek partjairól, tengerész szerencséről, s ha ilyenkor visszatért kunyhójába, szavát sem lehete venni.

Egy napon elhatározá magát, tudtára adva családjának, hogy az ő boldogságukért elmegy szerencsét keresni, búcsút vőn azoktól, s fölszegődött egy rabszolga-kereskedő hajójára.

Mint siratták, midőn elment, mint omlottak karjaiba, mint futottak utána, ismét és ismét újrakezdve a búcsúzást; mint feledé el szűz tartózkodását a szelíd menyasszony az elválás pillanatában, s mint karolta őt át hevesen, zápor csókjaival s özön könnyeivel borítva el arcát, s mint rogyott le a parton fájdalmától elalélva, midőn a csónak tengerre szállt, a testvérek fehér kendői még azután sokáig lobogtak, utána integetve a távolból; óh, mindez örökké elevenen maradt meg Villiam szívében; pedig abba később sok mindenfélét írt be a sors.

Szorgalmáért és becsületességéért megszerették a hajón, előbb kormányossegéd, később maga lett kormányos, s már útban volt hazafelé, józanul megtakargatott keresményével, már látta képzeletében a kunyhót, a családot, melynek jobb sorsot fog adni, midőn egyszer rajtok csap egy kalózhajó, s rövid ellenállás után elfoglalja hajójukat.

Villiam egymaga tíz ellen védte magát, hasztalan, a túlnyomó erő legyőzte. Már villogtak a mellének szegzett kések, midőn a kalózok kapitányának rekedt hangja hallatszék:

– Azt a fickót nem kell bántani! Hozzátok őt elém élve. A kalózok vállaikra kapták az ifjút, s vezérük elé vivék. Villiam borzadva néze annak halálfej-arcára. Davis volt az, a tengeri ördög.

– Te derék verekedő vagy – szólt Davis bántó fahangjával. – Kár érted, hogy becsületes embernek termettél, derék kalóz válhatnék belőled. Fickók! Adjatok neki inni kulacsaitokból.

Egy gazember odatartá Villiam ajkaihoz a rummal tölt calebasset; ő undorodva fordítá el tőle száját. A kalózok poharaiból inni annyit jelentett, mint szövetségükbe fölvétetni.

– Haha! – kacagott a kapitány ajktalan fogai közül. – Te durcás legény vagy. Láttál-e már embert kikötve a középárbochoz, mikor a nap legmelegebben süt? Vagy hallottál-e olyan tréfát, midőn valakit meztelenül nyers bőrbe varrnak, s kiteszik az égető déli sugárba, amikor a testéhez tapadt bőr összefacsarodik rajta?

– Kínozhatsz – szólt Villiam nyugodt odavetéssel.

– Azért sem kínozlak – szólt Davis. – Legények! Oldjátok fel ezt a fiút, s megbecsüljétek, valaha nagy ember lesz belőle. Amióta kalóz vagyok, ez az első suhanc, aki dacolni mer velem; vigyázzatok rá, még valaha utódom leend.

Villiam ott maradt a kalózhajón, s azt remélte, hogy tán egyszer majd egy hatalmasabb ellen le foga győzni, s akkor ő is megszabadul.

Egy hét sem múlt el csata nélkül, a kalózok megtámadtak minden hajót, mely látkörükbe tévedt, magukénál sokkal nagyobbakat, s mindig győztek; az ellenfél vesztett, vagy megadta magát, a szerencse a rablókat pártolta.

Egyszer végtére két hadihajó fogta elő a tengeri ördögöt. Villiam most már teljes reményében volt a szabadulásnak. Az ellenfél hajóin nyolcvan ágyú volt, s kétszáz ember; a rablókén harminc ágyú s hatvan ördög.

Mikor észrevették a kalózok, hogy nem futhatnak el többé, vakmerően nekitámadtak az egyik ellenfregattnak, s az első ágyúsortűzzel egy tüzesített golyót lőttek annak lőporkamrájába. A gálya a levegőbe repült; erre a másik üldöző megfordítá vitorláit, s gyáván elfutott a kalózok elől.

– Ez hát a becsületes embernek sorsa? – gondolá magában Villiam, midőn körülte a győztes kalózok diadalhahotája hangzott, s azzal a legközelebb állóhoz fordult, s megszólítá:

– Adj innom a poharadból.

A megszólított kalóz Skyrme volt.

– Nagyon jól van, fickó! – kiálta a Herkules, széles tenyerével az ifjú markába csapva. – Tudtam, hogy ez lesz a vége! Azzal a kapitány elé vezette az újoncot, s ott az egész nemes társaság színe előtt e nevet írta a fekete könyvbe az ifjú: Rooberts Villiam.

Így lett Villiamból Rooberts Barthelemy.

*

A testvérek, a menyasszony, az öreg anya kisírták, kiörülték magokat. Az óra múlt, a jövevénynek ismét menni kellett.

Egy fillért sem adhatott családjának, pedig hajója kincsekkel volt teli. De az rablott jószág volt mind, s Villiam nem vihetett átokterhelt vagyont azon födél alá, mely alatt kedvesei laktak szegényül, de lelki tisztaságban.

Az ősz anya megcsókolá, megáldotta, fejére sírta könnyeit, a leánykák elkísérték a partig; Julietta átölelte nyakát, a két testvér hátrább maradt, hogy a szeretők édes titkos beszélgetéseit ne zavarják.

– Mikor fogsz ismét visszajönni? – kérdé suttogva a leány.

– Majd ha boldoggá tehetlek.

– Engem csak szerelmed tesz azzá. Az én boldogságomért nem kellene a tengeren túl menned, az én boldogságom az volna, ha mindig láthatnálak.

– Így gondolkoznak a gyermekek; bár maradhatnánk örökké azok. De lásd: szegény ember keze alatt szegény minden, még a boldogság is.

A leány fejét csóválta.

Eközben egy bokros csalithoz értek, mely a partot eltakarta a szem elől; itt megállítá az ifjú a leánykákat.

– Ne jöjjetek tovább; társaim durva hajósok, nem akarom, hogy elválásunk érzelmeit zavarják. Térjetek innen vissza. Öreg anyánk vár reátok.

A két testvér sok csók, ölelés és könny után visszafordult, a menyasszony még ott csüggött az eltávozó nyakában, s forró hangon suttogá:

– Vigy el engemet magaddal.

Az ifjú egész valójában megrendült e szóra, s elsápadt arccal nézett a leányra, ki mint tépett folyondár karolta körül vállait.

– Mit gondolsz? Te velem jönnél – a tengerre?

– Oh, én boldog volnék mindenütt, ahol te vagy. Én nem félném a zivatart, a te arcod látása ott is bizalommal töltene el engem. Boldog volnék, ha oszthatnék minden veszélyt, minden nyomort, amelynek te most magányosan mégy elébe; s ha nem akarná Isten, hogy valaha célt érhessünk, legalább együtt halhatnék meg veled.

Az ifjú arca mindig jobban elsötétült. Mennyi szerelem! Mennyi önfeláldozás! Egy megnyílt paradicsom előtte. De a paradicsom ajtajában áll az angyal a lángkarddal, és azt mondja: vissza innen, a te neved Rooberts Barthelemy!

– Sokszor gondoltam reá – szólt a leány rebegve –, hogy ha majd egykor hazajősz, s kérdeni fogod, hol van Julietta? Miért nem szalad előmbe? Akkor majd egy virágos halomhoz fognak elvezetni, és azt mondják: várt sokáig, a várásban megtört szíve, elhervadott, most itt pihen; nem fogja-e ekkor azt mondani szíved: miért nem vittem őt magammal?

– Ne szólj! Ne szólj! – kiálta fájdalmában elfulladva az ifjú. – Amit kívánsz, az lehetetlen. Eredj vissza.

A leány fehér lett, mint a liliom, karjai lefoszlottak kedvese nyakáról, termete összehanyatlott, szép feje vállaira hajolva.

Az ifjú karjaiba fogta az elalélt leánykát, s lefektetve gyöngéden a selymes pázsitra, egy csókot nyomott halavány arcára, s azzal elfutott a sűrű bokrok közé, mint kit az őrültség kerget.

*

Barthelemy feltűzé vörös tollát kalapjára, társai közé lépett, szemeiben nem könny ragyogott, hanem tűz; ő ismét Rooberts volt, a büszke, a merész, a kalandos rablóvezér.

Fejének büszke tartása, szilaj tekintete, elhatározott mozdulatai megtagadák az egy óra előtt szelíd, ábrándos vőlegényt.

Első tekintetre észrevették éles szemei az arcokon elterjedt mogorvaságot; eltávozása óta megváltozott a rablók hangulata vezérük iránt. Valaki kitalálta és megsúgta nekik, hogy a vezér szerelmi kaland után jár.

– Mi bajotok? – kiálta Rooberts, végigjártatva szemeit arcukon. – Miért néztek oly savanyú pofákkal szemembe? Szóljatok.

A rablók félrehúzódtak durcásan, Moody zsebbe dugta kezeit, s kurta pipájából majd kiszítta a lelket, s a fellegeket nézte.

– Beszélj te, vén Lucifer, mi lelte e suhancokat? Mijök fáj? – Hm, vezér – szólt a rabló összefonva karjait, s hátát megvetve egy korongnak. – Tudod-e, hogy mi hite van a kalóznak? Ez a hite: nem félni senkitől, és nem szeretni senkit.

– Jól tudom. Hát félek-e én?

– De szeretsz. S aki szeret, az sóhajtozik, aki szeret, az érez, és aki érez, az nem való kalóznak!

– Tehát ti azt hiszitek, hogy ha én tán egy némberről találnék gondolkozni, nem volnék olyan jó, mint bármelyik közületek?

– Nem volnál az, vezér! Aki szerelmes, az mindig a jövendőre gondol, s elébb-utóbb arra vágyik, hogy valami csendes fészekbe félrehúzhassa magát, s ott boldogan élhessen, halhasson és megvénülhessen másodmagával. Az mindig a holdvilágot nézi, s megborzad, ha megszólítják, az megveti társait, s jobb akar lenni náluknál. Az ilyenképp miközénk nem való. Látod, vezér, én sohasem szerettem életemben senkit, senkit, mondom, még csak magamat sem, s ezek a vad fickók itt körüled, mind úgy állnak itt, mint az ágrólszakadt, kinek sem apja, sem anyja, sem felesége, sem szeretője. Az ilyen való tengerre, az ilyen való tengeri rablónak, akinek, ha a vihar ordít, a golyó süvölt, nem jut eszébe a csendes gunyhó és a szerelmetes leány. Nem számunkra termett ez a virág! Ma megölel, megcsókol, holnap megcsal és elárul. Egyszer jutott csak eszünkbe, hogy Párizsból egy hajó némbert szállíttassunk magunknak. A Salpetriére-ből válogattuk őket; legalább nem kellett attól tartanunk, hogy beléjök szeretünk. Ejh, az sem tartott sokáig; ez a kalóznép nem sokat szokott tréfálni; ha megdühítik, nem üt, hanem gyilkol, egy hónap alatt alig maradt egy-kettő belőlük. Az ilyen érzelmek erkölcstelenítik a kalózt.

– Tehát ti azt hiszitek – viszonzá Rooberts, merően szemébe nézve a rablónak –, hogy keményebb szívetek van, mint nekem, mert semmi sem világít rajta keresztül? Ezt alkalmatok lesz bebizonyítani rögtön. Figyeljetek rám. Az éjjel egy portugál kereskedelmi flottával fogunk találkozni a sík tengeren, negyvenkét kereskedőhajó, két erős hadigálya kíséretében jő a Todos los Santos szigetek felől, pénzzel s áruneműekkel megrakodtan. Ha akartok merényletet látni, mely csodálattal töltendi el a fél világot, jertek velem.

– Tán csak nem állítod azt, hogy e negyvenkét hajót el akarod foglalni? – kérdezé Skyrme.

– Azt nem, hanem megtámadni azt, mely a leggazdagabb teherrel megrakodva jő, s ott az egész flotta és valamennyi hadihajó színe előtt elfoglalni, s mind a többi negyvenegy hajó közül elhozni azt magunkkal.

A rablók kétkedve tekintének Rooberts arcába, nem tudva, hogy tréfál-e, vagy komolyan beszél?

– Itt lesz alkalom megmutatni, kinek van helyén a szíve! – monda Rooberts. – Száz ember fog jutni mindegyikünkre, s módjában leend egyenkint mindenkinek minden percben egy olyan csodát követni el, hogy maga is elbámuljon rajta később.

– Kapitány – monda Asphlant, hosszú gondolkozás után –, ez határos a lehetetlenséggel.

– Egy perc előtt szíveitek keménységével dicsekedtetek mindannyian; úgy látszik, Moody nem jól tolmácsolta érzelmeiteket, midőn azt mondó, hogy a kalóznak semmitől sem kell félni, s nem nézni a jövendőt. S ti akartok engem merészségre tanítani? Menjetek! Aki fél velem jönni, közel a part, kiszállhat, s menjen anyjához haza! Én, ha harmadmagammal maradok is, amit kimondtam, megteszem, mert én nem csak akkor tudok bátor lenni, ha rumtól vagyok ittas, miként ti, hanem akkor is, midőn arcom még kedvesem könnyétől nedves!

A rablók megalázva húzódtak félre, megdöbbenve vezérük óriási vakmerősége előtt. Rooberts észrevevé a nagy, de kedvetlen hatást, s buzdító jókedvvel fordult újra feléjük:

– Hát aggódtok-e ti, midőn én elöl megyek? Hát ha én azt mondanám tinektek: jertek velem a tenger fenekére, rohanjuk meg a tengeristent s húzzuk ki szakállánál fogva a napvilágra, én elöl megyek! Nem jönnétek velem? Hát ha azt mondanám, izenjünk hadat a fél világnak s vitorlázzunk be a Themze torkolatába, és vessünk tüzet a Towerbe! Én elöl megyek! Elmaradnátok-e? Ha azt mondanám: nyomorúság a földi harc, jertek velem a pokolba! Nem jönnétek-e oda is velem?

A rablók dühödt lelkesüléssel ordítónak fel: veled megyünk! S kezeiket nyújtók Barthelemynek, ki azokat sorban megrázta.

– Így, vén fiúk, így! Mi a szerencse fiai vagyunk, s a szerencse védistene a vakmerőknek. A tenger rabszolgánk, a vihar játszótársunk, örömünk a halál! Amire más gondolni sem mer, mi azt véghezvisszük.

– Hurrah! Éljen Rooberts Barthelemy! – ordító az egész sereg, süvegeit hányva a levegőbe.

…Az est leszállt, a kis kunyhóban kézösszetéve imádkozék három angyal, hogy az átkos szörnyeteg Rooberts Barthelemyt, ki a tengeri utazóknak réme, az Isten süllyessze el a tenger fenekére…

*

Az éj előjött, miriád csillagaival nézte magát az ég a tenger tükrében. A látkörön negyvenkét hajó tűnt elő, egymástól szabályos távolságnyira.

Kedvező szelük van, a legénység nyugodtan alszik mindenütt: az őrök az árbockosarakban ásítozva hirdetik, hogy egy vitorla közelít szemközt, a kapitányok megértik a tudósítást, s másik oldalra fordulva ismét elalszanak.

A szemközt jövő hajó rövid ideig tétovázva, végre egyenesen a középen álló hajók egyikének, a Tritonnak tart. A Triton kapitánya éppen nyugodtan alszik függőágyában, midőn a hajóspatron belép, s jelenti a közelgő hajót. – Hát tisztelegjetek neki – szól ez morogva, s magára vonja paplanát.

A szemközt jövő hajó erre megáll, egy dereglye oldódik el róla, melyben hat ember ül, s erős evezőnyomásokkal a Tritonhoz siet.

A dereglye senkit sem látszik nyugtalanítani, odaérve, a férfiak közül három benne marad, másik három fölkapaszkodik a fedélzetre.

Egy közölök a kapitány után kérdezősködik, kivel sietős beszédje van. Mutatják neki a kabint, melyben a kapitány alszik. Ez belép, a másik kettő az ajtóban marad.

– Mi baj már ismét? – kiált fel bosszúsan a kapitány, kiemelkedve ágyából; erre az idegen csendes hangon viszonzá:

– Egy szót se, uram… Én Rooberts Barthelemy vagyok. A kapitány megmerevült a borzalomtól. A kalóz nem szegzett mellének pisztolyt, nem fenyegette halállal; csak annyit mondott neki: én Rooberts Barthelemy vagyok.

– Mit akar ön? – kérdé ez fogvacogva.

– Ön ellen semmit – szólt a kalóz. – Csupán egy kérdésemre kérek feleletet: mondja meg ön nekem, e negyvenkét hajó közül melyik van legbecsesebb teherrel megrakodva?

– Azt kérdi ön, melyik van legbecsesebb teherrel megrakodva?

– Ha ön lelkiismerete elleni dolognak tartaná e kérdésemre válaszolni, akkor az ön hajóját viszem el magammal; ha pedig becsületével összeférhetőnek találná engemet megcsalni hamis adatok közlése által, akkor bizonyos lehet ön róla, hogy vasat fog enni, és tengert fog inni rá.

A kalóz határozott beszéde, az ajtóban álló marcona arcok látása csakhamar határozatra bírták a kapitányt. Ígérte, hogy meg fogja a kérdéses hajót mutatni. Különben teljes reménye volt, hogy ha a kalózok azt meg merik támadni, bizonyosan ők vesztenek rajta.

– Öltözzék fel ön, és jöjjön velünk – mondá Rooberts.

– Hogyan? Én önnek hajójára?

– Nehogy elárulhasson ön bennünket, jelt adva a többi hajóknak. Semmi ellenvetés. Nekem a legjobb hajót kell bírnom, ha azt nem akarja ön, hogy megelégedjem az ön hajójával. Előre!

A kapitány engedett a kényszerítésnek, felvette ruháit, s a három rabló által közrefogva, anélkül, hogy saját embereit figyelmeztetni merné, követé a kalózokat a csónakba, mely a hajóhoz ismét visszaevezett.

A többi hajókról azalatt nyugodtan nézték, mint értekezik az idegen hajó a Tritonnal, s nem találtak az egészben semmi gyanakodásra méltót.

Az elvitt kapitány a tengeri ördögre érve, kimutató Roobertsnek azt a gályát, melyet az keresett, becsületére fogadva, hogy a legdrágább terhet viszi. Hanem azt elhallgatta, hogy ugyanazon hajó negyven ágyúval, s százötven főnyi őrséggel van ellátva.

A tengeri ördög rögtön megfordult, s a mutatott hajó felé kezde farolni.

Egy nagy háromárbocos gálya volt az, nehézkes alkattal, fölcifrázott orra, fedélzetének alkotása, talajzata egészen ódivatú kereskedelmi hajóra mutatott.

A kalózhajó már oly közel jutott hozzá, hogy a hangot át lehetett egyik hajóról a másikra hallani. A kalózhajón legmélyebb csend volt, a legények mozdulatlanul álltak vitorlaköteleik, evezőik, vagy ágyúik mellett.

Ekkor, midőn minden szem a mindig közelebb ért hajóra volt függesztve, melynek patronjai álmos közönyösséggel várták a közeledő hajót, legkisebb rosszat sem sejtve: a foglyul hozott kapitány észrevevé, hogy senki sem figyel reá, egyszerre felugrott a hajópárkányra, s tele torokkal átkiálta a másik hajóra:

– Fegyverre legények! – S azzal a vízbe veté magát, s sebesen visszaúszott hajójához.

Mindez oly gyorsan s oly véletlenül történt, hogy a kalózok első meglepetésükben nem tudták, hová legyenek?

A megközelített hajó legénysége egy perc alatt fel volt lármázva a kapitány intő kiáltása által figyelmeztetett patronoktól, s a kalózok meglepetve látták meg egyszerre a túlnyomó erőt, mely ellenükben állott.

Néhányan tétovázva tekintének egymásra, s szó esett, hogy meg kell fordítani a vitorlákat, s a lehető legrövidebb úton menekülni a vakmerően keresett veszélyből.

Barthelemy megvetően tekinte le félvállról, s karját nyugodtan összefonta.

– Hisz ezek csak portugálok! – mondá gúnyos lenézéssel.

A rablók fölkacagtak ez ötletre, s rögtön nekioldattak a portugál hajónak, melynek védői annyira meg voltak lepetve e kacagva közeledő rémcsoport láttára, hogy ágyúikat, fegyvereiket a legügyetlenebb modorban lövöldözték ki jobbra-balra, minden irány nélkül, s még egy vitorlájában sem tettek kárt a tengeri ördögnek, midőn az már csáklyáival belekapaszkodott; egy perc múlva födözetükre ugráltak e vakmerő ördögi alakok, veres öltözetők, marcona arcaik, csodás vakmerőségük elrémíté a megtámadottakat, nem tudták fegyvereiket használni, nem hallották vezéreik szavát, elhányták lőszereiket, s ugráltak a tengerbe.

A harc egyre tartott a megtámadott hajón, melynek ágyúlövései fölriaszták a többi negyvenkét hajót is, azok is elkezdtek jobbra-balra lövöldözni, azok csupa segélylövések voltak: harcba elegyedni egynek sem volt kedve. A kalóz ott az egész flotta közepett öldöste le a megtámadott portugálokat, kiknek fele elhullt a harcban, míg kalóz csak kettő esett el.

Barthelemy urává lett a hajónak, s azt a tengeri ördög után köttetve, bámulatos gyorsasággal kivitorlázott vele az egész flotta közül.

Ekkor jött még csak elő a két hadihajó, melynek a flottát kelle védeni, s üldözőbe vette a zsákmányával futásnak eredt kalózt.

Barthelemy egy ideig engedé magát kergettetni, s mikor aztán a két sorhajót elég messze elcsalta maga után, egyszerre visszafordult, s embereit szétosztva a két hajóra, szembeállt üldözőivel.

Azokat meglepni látszott e vakmerőség, egy ideig tanakodtak magukban, utóbb visszafordítók vitorláikat, s míg a rablók kacagva várták, mi fog kisülni ügyetlen, esetlen, oldalozó mozdulataikból, félbehagyók az üldözést, visszatértek többi hajóikhoz; a kalózok pedig nagy nyugodtan vitorláztak el a távol tengerbe, rablott kincseikkel.

*

A rablók vígan kötöttek ki Guyana partjain. Volt pénz! Nyolcezer arany moidorest találtak az elfoglalt hajón tonnákba lerakva, egész füzéreket keleti gyöngyökből, miket a brazíliai fejedelem küldött a portugál királynénak ajándékba, s ládákat megrakva drága szövetekkel, Dél-India legbecsesebb áruneműivel.

S arra való volt-e a kalóznak a pénz, hogy azt tán kamatra adja? A drága szövetek, hogy beüljön velük a boltba, s azokat rőfszámra kimérje? Oh, nem. A rabló hite ez volt: ittasnak lenni, míg az utolsó aranyban tart, s nem józanulni ki addig, míg az utolsó aranya van. Aki félretett valamit osztalékából, az áruló volt, s aki el akart vonulni közülők pénzével, hogy becsületes emberré legyen – azt megölték.

Jól ismerék a szárazföldön e hitét a kalóznak. A kalóz csak akkor szállt a szárazföldre, midőn pénze volt, midőn élvezni, kincseit mentül rövidebb idő alatt s mentül nagyobb gyönyör között elszórni kívánta. A tengeren reszkettek előttük, a szárazon tárt karokkal fogadták – nemcsak a hölgyek és asszonyságok, oh, még maguk a férjek is. Bizonyítványok vannak róla, hogy az ördögszigeteken, a Surfinam folyamban, még a főhivatalnokok, sőt maga a kormányzó is vetélkedtek a hozzájuk szállt kalózok iránti vendégszeretetük tanúsításában.

Igaz ugyan, hogy tizenöt nap alatt nyolcezer aranyat költöttek el a rablók, s az egész város hölgyei, az első dámától az utolsó szolgálóig, selyembe és kashmirba lőnek öltöztetve, s a drága gyöngyfüzér, mely ő felsége a portugál királyné szép nyakát volt díszítendő, a kormányzó feleségének nyakát fonta körül, de volt is hegyen-völgyön lakodalom, a gubernátor termeitől kezdve az utolsó csárdáig, a kalóz egyikből ki, a másikba be, amott gavallér, itt betyár, egész nap ivott, táncolt, verekedett és szerelmeskedett; tizenöt nap alatt nem volt vége a napnak, sem az éjszakának, egy folytonos mámor volt az gyönyörökkel felfokozva, egy tengere az élvezetnek, melynek nem lehete elérni a fenekét.

Mikor aztán ki volt merítve minden gyönyör, mikor már nem volt a városban bor, melytől le ne részegültek, hölgy, akit ne öleltek, s szerető, akit meg ne vertek, és férj, akivel baráti poharat ne ittak volna; mikor tudniillik az utolsó moidor is elgurult: akkor felültek hajóikra a rablók, kitörölték a mámort szemeikből, s szétnéztek új munka után.

Hírt kaptak egy gazdagon terhelt brigantine felől, mely e partokhoz közeledék. Estefelé meglátta a kormányos a hajót a távol láthatáron.

– Vigyázva! – szólt Barthelemy. Ha észrevesz bennünket, ideje marad előlünk elfutni. A két gálya itt marad, Kennedy hadnagy vezérlete alatt. Bocsássátok el a sloopot, negyven ember üljön bele, azok velem fognak főni. Így gyanútalanul fogjuk megközelíthetni a brigantine-t.

S ezzel maga kiválogatott negyvenet kalózai közöl, köztük Skyrme-ot az óriást, Scudamore-t, alkapitányát, Glasby Henrit, Asphlantot, Moodyt és Sympsont, a nemes lordot. Ezekkel a távol tengerbe vágott.

Oly bizonyosnak hívé, miszerint a brigantine-t reggelre elfogja, hogy szokása ellenére, még arról sem győződött meg elébb, hogy van-e a sloopra elég élelmiszer felrakva?

Az éj sötét volt, a sloop egész éjjel folyvást repült a felvett irányban; Rooberts várakozása szerint reggelre lőtávolságnyira kellett a brigantine-hez lenniök.

S íme, feljön a nap, széttekintének a láthatáron: és a brigantine nincs sehol. Lavíroznak jobbra-balra, az egész látkörön nem bírnak vitorlát felfedezni.

A brigantine bizonyosan észrevevé őket, s az éj oltalma alatt elfutott előlük.

Barthelemy dühös volt, nem akart szégyennel visszatérni hajóihoz, s tovább üldözé a brigantine-t, majd erre, majd arra változtatva meg futását.

Nyolc napig kószált alá s fel a tengeren, folyvást dacolva ellenkező szelekkel és tengerárral; nyolcadnapra elfogyott minden elesége, s kénytelen volt horgonyt vettetni, s sloopja dereglyéjét visszaküldeni hajóihoz, melyektől már harminc mérföldnyire eltávozott, hogy számára onnan eleséget és segélyt hozzon.

Barthelemy s társai a sloopon maradtak, egyedül, mozdulatlanul a tenger fenekéhez kötve.

A legszigorúbb számítás szerint három nap kellett a dereglyének, hogy az elhagyott hajókhoz érjen, s ugyanannyi, hogy visszafőjön. Hat napig kellett, ím, ezeknek a sík tenger színén egy ponton állaniok.

Egy hét előtt minden bőségben úsztak, a bor patakban folyt előttük, most az égető nap alatt osztoztak az utolsó falat száraz kétszersültön, s epedtek egy ital vízért.

Végre Barthelemy azt találta ki, hogy árbocgerendákból összekötöztetett egy tutajt, s két embert elküldött rajta egy hordóval a partot keresni. A végeltikkadás órájában érkezett vissza a tutaj; a küldöttek csakugyan partot találtak, s megtölték a hordót valami mocsárvízzel, s hoztak egy nyaláb retekfajta növényt.

Mocsárvíz és retek! Fejedelmi lakoma volt ez a kalózoknak. De nemsokára ez is elfogyott, s már hatodnap is elmúlt, a dereglye mégsem jött vissza, s a tutajnak lehetetlen volt a tenger ellenkező zajlása miatt másodszor a parthoz közelíteni.

A kalózok kétségbe voltak esve, s zúgolódni kezdettek. – Haszontalan fickók – monda dörmögve Moody. – Elkorcsosult kalózok, kiket még az éhség is legyőz, pedig még csak három nap óta koplaltok. Veszni indult a világ! Még a kalózok is gyávák. Bezzeg, nem ilyenek voltak az én időmben, mikor még én fiatal voltam, mikor Olonais volt a kapitány. Egy hétig nem ettünk egyebet száraz gyökereknél, s akkor Vera-Cruz kellő közepéből hoztunk magunknak ennivalót a kormányzó asztaláról.

– S ti a szárazföldön is mertetek harcolni? – kérdé Asphlant hihetetlen arccal.

– Bizony, nem is ingadozott a talpunk alatt a föld, mint a tiétek alatt, ha a partra léptek; egyszer Olonais vezérlete alatt huszadmagunkkal egész Havanna kapujáig hatoltunk.

– Nem hallottam hírét, hogy valaha elfoglaltátok volna azt a várost.

– Bizony, kicsinyben múlt. Szerencséjére a kormányzó hírt vett róla, hogy ily kevesen támadtuk meg a városát, mielőtt kezünket torkára tehettük volna.

– S ti aztán bölcsen visszamentetek, amerről jöttetek.

– Könnyű arról most beszélni; kétszáz katonát küldött utánunk a kormányzó egy hadihajóval, mi csak két csónakkal voltunk. Egyúttal a hóhért is elküldé utánunk, hogy ahol elcsípnek bennünket, a part melletti fákra sorba fölaggasson.

– Ti aztán szépen elkerültétek őket.

– Bevártuk őket. Mikor jó messzire elcsaltuk őket Havannától, én és még egy másik hozzám hasonló ördög, aki nem vénült meg, miként én, a csónakokról a vízbe bocsátkozónk, s fúróinkkal a hajó alá úszva, annak fenekét nyolc helyen kilyukaszták. Hej, hogy merült el egyszerre az üldöző gálya, hogy ordítottak segítség után a katonák, hogy evickéltek a vízben, könyörgő kezeiket feltartva. Ekkor Olonais visszafordult a csónakokkal, s amint a katonák fejei kilátszottak a vízből, egy nagy pallossal egyenként leütögette őket mind, csupán a hóhért hagyta meg közülők, kinek fejét megismeré a veres sipkáról, s azt visszaküldé a kormányzóhoz, nyájasan köszöntetve, hogy neki nincs szüksége hóhérra.

– Derék legény volt ez a te kapitányod, Moody. Vajon hol dicsőült meg?

– Hjaj, különös vége lett neki.

– Legfeljebb is felakasztották.

– Sokkal különösebb; egy csatában a vad indiánokkal sebet kapott, s elfogatott. A gazemberek ruhástul együtt megették szegényt.

– A dereglye! – kiálta a kormányos e pillanatban, s egyszerre mindenki odahagyta a vén kalózt meséivel együtt, hogy az érkező dereglye felé tekintsen. Rögtön ráismerének, s felszedve horgonyaikat, kifeszített vitorlákkal repültek az érkezőkkel szemben.

A sloop legényei, megismerve a dereglyén ülőket, hurrah-kiáltással lebegteték fövegeiket, míg amazok szótalanul ültek padjaikon, mintha nem találnának annyi okot az örömre a viszontlátásban, mint társaik.

Skyrme volt a dereglye vezetője. Amint a sloophoz ért, levert, bosszús arccal lépett át annak karzatára, s a hajósok minden oldalról támadó kérdéseire: „Hoztál rumot, húst, kétszersültet?”, bosszúsan felele: „semmit”, s míg azok elbámulva néztek rá felelet után, Skyrme reszkető ajkakkal fordult Barthelemyhez:

– Kapitány, meg vagyunk csalva, elárulva, semmivé téve.

– Mit beszélsz?

– Mindkét hajó, melyet Kennedyre bíztál, eltűnt, elhagyott bennünket.

– Lehetetlen.

– Úgy van. Két nap kerestük őket, hírük sem volt sehol; ott járókelő halászoktól tudtuk meg, hogy amint bennünket elvesztének szem elől, minden vitorlát felhúztak, és a tengerre szálltak.

A düh és kétségbeesés vad ordítása hangzék fel e szavakra; a megcsalatott társak égnek emelt késeikre esküvének száz halált az árulók fejére. Barthelemy fehér volt, mint a fal.

– Találkozni fogunk velök – monda rekedt hangon. Egy percig sincs idő tétovázni, előre, fiúk!

Skyrme tétovázva kérdezé:

– Hová?

– A tengerre! – szólt büszkén előre utalva Rooberts.

– Igen, de így? Egy falat kenyér, egy ital víz nélkül.

– A legelső hajó hozni fog számunkra mindkettőt. Jaj annak, amelyikkel legelőbb találkozunk, ördögökkel fog küzdeni, akik szomjaznak – vizet és embervért.

– De hátha napokig nem találkozunk senkivel?

– Negyvenen vagyunk. Ha két napig zsákmányt nem kapunk, akkor tengerész-ebédet adunk egymásnak, akire a sors fog esni, annak vére ital, teste eledel lesz a többinek. Negyven napig van eleségünk! Az utolsók örököljék a bosszúállást. Előre!

A kalózok vad ordítása széthangzott a néma vizek felett, amint merészen nekivágtak a magas tengernek. Még aznap szemben találtak két jól fegyverzett sloopot, melyek Deseada sziget felől jöttek.

A rablók vizet és embervért szomjaztak. Ihattak mind a kettőt, dühös védelem után elfoglalók a két sloopot. Nem tartottak meg egyebet róluk, mint az élelmiszereket és ágyúkat. A hajókat elsüllyeszték.

Több napig járták ismét keresztül-kasul a tengert anélkül, hogy valamit foghattak volna, tápszereik ismét elfogytak, s amint az utolsó adag vizet feloszták maguk között, akkor sejtének meg egy bristoli gályát a láthatáron.

Utána rögtön! A bristoli hajó futni akart előlük. Egész nap üldözték, annyi vitorlát felhúztak a sloop árbocára, hogy az néha keresztül csapott a vízbe, de estefelé elfogták a nehézkes anyányi gályát, mely látva, hogy nem menekülhet tovább, megadta magát minden védelem nélkül.

A kalózokat kiizzasztá az egész napi erőfeszített üldözés, s arcaikon nem egy fenyegető vonását lehete látni azon vágynak, hogy bosszúfok hevéért az üldözöttekkel vetessenek tengeri fürdőt.

Barthelemy a födélzetre kapaszkodott, hol a hajóslegénység kalaplevéve várta.

– Hol kapitánytok? – förmedett reájok.

Leghátul állt a jámbor, nem volt nagyravágyó. Onnan kellett előhúzni, s mikor Barthelemy elé hozták, ottan térdre esett.

– Kelj fel, ne térdelj. Emeljétek föl, hogy egyenesen álljon.

Két kalóznak kellett a kapitányt erőszakkal fölemelni térdeiről, ki, miután látta, hogy a földön nem engedik térdelni, fölemelte lábait, s a levegőben térdelt. A kalózok dühe egyszerre nevetésre vált.

– Mivel van hajód megrakva? – kiálta rá Rooberts.

A megszólított szépen kérte, hogy bocsássák el, mert nem tud beszélni, ha fogják, s azzal nagy remegve kivalló, hogy hajója spanyol borokat szállít.

– E szavad megment – mondá Barthelemy, míg a rablók ujjongva hajítók fel a levegőbe a kapitányt, mint egy labdát, s azzal szétfutottak a hajó üregébe, nemsokára ketten, hárman hengerítve fel roppant nagy vasabroncsos hordókat. A szegény kapitány ott állt nagy szomorúan, s a rablóknak, kik kötekedve kérdezgeték tőle borainak nevét, ketté tört szájal felele, nagyokat sóhajtva:

– Malaga.

Szegény ember legaggodalmasabban pislogott a hajónak egy elrekesztett része felé; a rablók észrevették aggodalmát, s feltörték a rekeszt, fölfedezve a gondosan rejtegetett cervelatkolbászokat, s úgy tértek vissza, azokat füzérenként akasztva nyakukba, mint valami igazgyöngyöt.

A kapitány nagy nyalánk volt, konyháját a legfinomabb ételekkel látta el, és jó mennyiségben, ketrecei kappanok- s kalekuti pulykákkal voltak tele, miket dióval hizlaltak, hogy húsok jobb ízű legyen.

A gonosztevők e szép állatokat mind egy lábig előhordták.

– Hol a borbély? – kiáltozónak. – Eret vágni! – S előtuszkolók Scudamore-t, hogy becses sebészi műszereit a kappan-nyaknak amputálásában gyakorolja.

Scudamore gyönyörködve koppantgatá el a rikoltozó madarak fejeit, miket a bristoli kapitány egyenkint látszott megsiratni, s mikor a legutolsóval készen volt, egyszerre megkapta a sóhajtozó tengerész üstökét, metszőkését gégéjére téve, s baromfiai sorsára juttatja szegényt, ha Skyrme elég jókor oldalba nem üti úgy, hogy hanyatt essék.

– Azt hittem, hogy most meg ezek fognak következni – szólt ördögien kacagva az orvos.

A kalózok ezalatt hozzáfogtak a baromfiak koppasztásához, azokat jól-rosszul felaprítók, Scudamore segítsége nélkül, ki minden pokolra esküdött, hogy ő nem barmokat, hanem embereket metélni szegődött.

A drága sok szép pulykát aztán belehányták három nagy rézüstbe, megfűszerezték jól fehér borssal, fokhagymával s nyers kabeljauval, s tüzet raktak alá.

– Oh, a barmok! – sóhajta fel a bristoli kapitány. Kabeljaut tesznek a pulykahús közé.

Amint félig megfőtt a bográcsos eledel, körülülték, késeikkel kotorászva benne; a jámbor kapitányt is odaültették maguk közé, s kínálgatók, hogy egyék; a szegény nekiült, s látva, hogy már ezeket az áldozatul esett állatokat úgysem mentheti meg, legalább megvolt benne a dicséretes törekvés, hogy három ember részét kiegye belőlük.

Ebéd végeztével előhordták a semmirekellők a kapitány befőtt gyümölcseit, miket ő szépen lekötve hólyaggal eltett saját használatára, s azokat ott szeme láttára fölbontván, megették.

A nyers füstölt húshoz szokott gazemberek marokkal ették a drága pisztáciákat, a befőtt ananászt, kandírozott batatát, s még azt mondták nagy fitymálva, hogy jobb annál a vereshagyma.

S hogy itták ama felséges borokat! Tán ama kis szűknyakú üvegekből, miket az ilyen borokhoz használni szokás? Nem, beütötték a hordó fenekét, s kalappal merítettek belőle, vagy a csap alá tartók torkukat, s föl nem keltek addig, míg aztán föl sem kelhettek.

S amilyen szélesen folyt torkukba a bor, olyan szélesen folyt torkukból a dal, a legvadabb tivornyabőgés, melyhez valaha zsiványok csinálták a szöveget; a bristoli kapitánynak is innia kellett saját boraiból, ki mentül többet ivott, annál erősebben kezdte hinni, hogy ő maga a rablóvezér, ki egy hajót elfogott és kirabolt, s kínálta a rablókat, hogy akasszák föl egymást, egészen ellenkezőleg Scudamore-ral, ki a bor hatása alatt valami becsületes embernek képzelte magát, aki rablókat fogott; amiből az lett, hogy az orvos és a bristoli kapitány összevesztek, és jól eldöngették egymást, s a kapitány erősebb levén, Scudamore-nak két kiütött foga bánta meg a tréfát.

Ezzel amaz diadalmasan ült a rablók közé, s versenyt dalolván velük, oly enthuziazmusra ragadta őket, hogy Skyrme felugorva helyéből, egy egész borrá vált tengerre esküvék, hogy akkora pohárból fog a bristoli kapitány egészségére toasztot inni, amekkorából még nem ivott senki.

Meg is tartó szavát, eléhozatván egy tíz akós hordót, tele malvasiai borral, annak beüté fenekét, s azután beleállt, úgy ivott belőle a kapitány egészségére, ki majd hanyattdűlt nevettében, rettenetesen mulatságosnak találva, hogy valaki benne üljön a pohárban, melyből iszik, nem félve attól, hogy le találja magát nyelni.

Három nap és éhjel folyt szakadatlanul a dorbézolás az elfoglalt hajón.

Harmadnap összeölelkeztek a részeg rablók a részeg kapitánnyal, s még néhány hordó bort átszállítva saját sloopjukra emlékül, útnak eresztették, elbúcsúzva tőle, szívére kötvén, hogy ha Barbadosba ér, utasítson hozzájuk egypár gazdag kereskedőhajót, amire éppen szükségük van.

A bristoli kapitány azonban, mire Barbadosba ért, kialudta mámorát, s eszébe jutottak legyilkolt tyúkjai, mint szintén a boraiban véghezvitt pusztítás, s gondolta, hogy majd küld ő egy pár mulatságos hajót a kalózok számára, ígéretéhez képest.

Rögtön felkeresé a kormányzót, s elmondó neki balesetét, s annyira vette, hogy ez hadihajók hiányában rögtön felszerelt egy kereskedelmi gályát huszonnégy, s egy sloopot tíz ágyúval, s azokat Rogers és Greves kapitányok alatt a vakmerő rablók után küldé, kik nyíltan ott cirkáltak a kikötő előtt.

Ezek még akkor is mámorosak voltak, még tartott nekik a borban, s amint meglátták a közeledő hajókat, prédának tekinték, s ellenők fordultak.

A gálya és a sloop közel hagyták őket jőni, s a kalózok első ágyúlövéseire nem feleltek.

Ez még merészebbekké tevé őket, s átkiáltva hozzájuk, hogy zászlóikat eresszék le, s adják meg magukat, egészen közel húzódtak ellenfeleikhez. Azok hallgattak csendesen.

Azon pillanatban, midőn a kalózok csáklyáikat kiveték, hogy a gályába kapaszkodjanak, egyszerre megdördültek annak ágyútelepei, s a rablók könnyű préda helyett félelmes ellenséget láttak maguk előtt, ki két oldalról rémséges ordítással rohant reájuk.

A veszély egyszerre kijózanítá a rablókat; elhallgatott az eddigi vad össze-vissza kiabálás, s csak Barthelemy szava hallatszék, ki a legnagyobb veszély percében érezte magát mindig legerősebbnek.

A legvadabb kereszttűz közepett megfordíttatá vitorláit s védte magát mindkét megtámadója ellen, s amint egy jól irányzott lövéssel egy percre zavart idézett elő az ellenfél egyik hajójában, azon perc elég volt neki arra, hogy ennek elébe kerülve, a két hajó közül kimeneküljön.

Erre rögtön minden vitorláját fölvonatta, és futott. Üldözői utána. Jó két vitorlás volt mind a kettő. Roobertsnek lehetetlen volt előlük megmenekülni.

Az ágyútüzelés egyre tartott, a kalózhajó menekülve védte magát, a másik kettő hol innen, hol amonnan iparkodott eléje kerülni, nem tágítva tőle; ekkor egyszerre elhallgattak a kalózok ágyúi, Rooberts a tengerbe hányatta azokat.

A kalóz-sloop rögtön megkönnyült legnagyobb terhétől, s azon pillanatban, midőn ellenei azt hitték, hogy menthetlenül el van veszve, oly könnyen és oly sebesen, mint a sirály, kirepült közölök, a szélnek adta minden vitorláját és megszabadult.

Üldözői mindig hátrább maradtak tőle, végre egészen felhagytak a kergetéssel, s visszatértek a kikötőbe.

Mint a megkergetett darázs, repült a kalózhajó New-Foundland felé. Huszonkét hajó volt az ottani kikötőben. A kalózoknál nem volt sem ágyú, sem lőpor, csak düh és kés.

Amint a kikötőbe értek, megütötték a dobot, megfútták trombitáikat, felhúzták a fekete zászlókat, s mind a huszonkét hajó legénysége a partra futott előlük.

A kalózok kiválasztották a legjobb hajót maguknak, a többit kirablák és felgyújtották. A barbadosi lecke még égett lelkeikben, lángokat kellett neki valahol szerezni. Amíg ennek emléke tartott, nem menekült meg előlük senki; kivált, ha barbadosi hajó került kezeikre, annak még az egereit is megölték.

A szerencse fordult, Rooberts ismét felülkerült. Volt kincs, volt hír minden napra. Adófizetője volt minden tenger; utóbb a hajókról nem vett el egyebet, mint a készpénzt, s azok nem is védték magukat ellene; pompás hajójával, melynek orrára a szerencse istenasszonyának aranyos jelképe volt kifaragva, sorra járta a kikötőket, az ott talált hajókra kivetette az adót, azok lefizették szépen; sőt, ha hinni lehet a hírnek, még biztosító-leveleket is lehete nála váltani – előre.

A minden országbeli kormányok megtilták alattvalóiknak a kalózok számára élelmiszereket szolgáltatni: azon is könnyű volt segíteni. Az angol telepítvényekről rendes időszakonkint Afrikába élelmiszereket szállító hajók indultak el, úgy intézve a dolgot, hogy a kalózokkal összetalálkozzanak; egyet-kettőt lövettek magukra, s azzal erőt hagytak magukon venni, s átadták az egész terhet; a rablók igen jól fizettek.

Egyszer druszája, Szent Barthelemy kikötőjében szállt meg a kalóz, s kiszállt mulatni egész népségével.

A lakosok kivilágíták városukat, a kormányzó török muzsikával ment eléjök, s tűzijátékot rendezett tiszteletökre, és az asszonyságok bált adtak kedvükért!

A rablók tudtak mulatni! Igaz, hogy náluk a táncvigalom orgiával szokott végződni, s az orgia verekedéssel, de a szép asszonyságok épp oly kevéssé irtóztak a csóktól, mint a bevert fejektől, mert hisz a rablók szórták az aranyat.

A kalózok gavallérok voltak, selyem ruha, arany csipke, tollas föveg volt rajtok, zsebeikből két-három aranyóra lánca lógott elé, s ujjaikon gyémánt és karbunkulus villogott; igaz ugyan, hogy a csipkék rummal és pálinkával voltak parfümözve, s a széptevő szájából omlott a hagyma- és dohányillat, az is igaz, hogy az aranyórák mellé pisztolyok és kések voltak dugdosva, mikről még a vér sem volt letörölve, s a gyémántos kezek feketék voltak a puskaporlángtól, de a jó asszonyságok mindettől nem irtózónak, mert tudták azt a szokását a kalóznak, hogy az addig el nem megy onnan, ahova kiszállt, míg egy gyűrűt érez az ujján, s egy órát a zsebében.

Nem hízelkedett a rabló semmiért, fizetett mindent készpénzzel, s amilyen tele szájjal káromkodott, olyan tele marokkal szórta az aranyat.

Mi csodálni való van rajta, ha a kormányzók ilyenkor eltévesztették az ajtót, s akiket az akasztófához kellett volna vezetniök, asztalaikhoz ültették.

A szent-kristófi kormányzó el akarta Barthelemyt kergetni a kikötőjéből, no, hát mit nyert vele? Ez elégette a hajóit meglövöldözte a városát; a szent-bertalani okosabb volt, bemutatta a kalózvezért a feleségének, s gazdag ember lett belőle.

Valahány ház, annyi szokás. Nálunk azt mondanák rá az emberek, hogy az nagyon furcsa.

Szép kreolnő volt a kormányzó felesége, szemei tüzével ki tudta égetni az emberből a szívet, s kiszívni a lelket piros ajkaival. Arcán halovány volt az epedés színe, de ha a szenvedély napja kisütött rá, fokonkint tért meg arra a vér ragyogása, előbb mosolygó rózsaszín, majd derülő hajnal, utóbb égő bíbor.

Óh, e színek változatát látni, és azt okozni és élvezni: ez az őrültség iskolája.

Mindenkit elragadt ez őrültség, kivéve a férjet magát, de senkit sem annyira, mint a kalózkirályt, Barthelemyt.

A férj, egy derék kövér ember, ott ült a lakoma alatt Barthelemy mellett, átellenben ült vele a kreol asszony. Rooberts ittas volt bortól és szerelemtől.

– Nézd ezt a nőt – szólt a férjnek, elkezdve neki saját feleségét dicsérni. – Ilyen arc, ilyen szemek! Ez a méltóságos termet! Egy szökevény istennő, ki elhagyta papboszi templomát, hogy Kelet-Indiába jöjjön; nézd, nézd most e szemeket! Ahogy felénk villámlanak, mi szükség napra, csillagokra, midőn ezek világítnak?

A férj azonban nemigen nézett oda, sokkal bölcsebb dolognak találta ennél szemeit behunyni, s úgy tenni, mint aki alszik.

Rooberts megrázta a gallérát az ittas alvónak.

– Miért nem vagy ellenségem, miért nem találkozom veled a tengeren, hogy akkor megölhetnélek? Királlyá tenném magamat, hogy őt királynévá tehessem.

A férj sem látott, sem hallott, amint Rooberts elereszté gallérát, ismét visszaesett székébe, és elbólintott.

Körül vad dana és pohárcsörgés hangzott, a rablók mindegyike akadt már párjára, s a női kacagás, csevegés között bátran dörgött a kalóz káromkodása, mint valami igen erős neme a gyöngédségnek, s néha egy-egy tréfás fiú azzal mulattatá környezőit, hogy pisztolyait kilövöldözte a szobában.

Rooberts égő reszketéssel nyújtá poharát a kreol hölgynek, az kiivá azt a kalózkirály egészségére az utolsó cseppig, s midőn levette ajkairól, a kalóz már lábainál térdelt.

Szép gömbölyű nyaka volt a kreolnőnek, a kalózt bántá az a gondolat, hogy e szép nyakat semmi ék nem fonja körül, s levette saját nyakából a tízezer dollárt érő gyémántláncot, s azt a hölgyére csatolta. Tehette-e ezt anélkül, hogy a hölgy fejét kebléhez ne szorítsa? S ha már odaszorította, ugyan ki kívánhatná tőle, hogy meg is ne csókolta volna?

A rablók mind odanéztek s olyan hurraht ordítottak rá, hogy a boltozat rengett bele, s ökleikkel doboltak az asztalon, s salvékat lőttek pisztollyal.

A férj aludt, mint a tök.

Barthelemy odahajtó fejét a hölgy ölébe, a kreolné ujjai játszottak a kalóz fürteivel, Rooberts átölelte annak karcsú derekát.

– Jer velem, én elrabollak – suttogá neki hevesen; megveszlek férjedtől, adok egy milliót érted! Ha kell neki egy egész flotta, százával hajtom ide a hajókat, mint egy nyáj juhot. Jer velem, elveszem az ördögtől a poklot, s azt változtatom paradicsommá számodra, elhalmozlak kincsekkel, elhalmozlak gyönyörrel, jer velem.

A kreolnő szerelemittasan hajolt a kalóz vállára, s engedé magát őrült öleléssel szorítni annak keblére.

Rooberts szép, bátor és életteljes ifjú volt, és a férj aludt csendesen.

– Így, kapitány – kiálta Moody, ki egy szegletben ült pipázva, és körülrakva kiivott palackokkal –, így szeretlek. Idd ki a gyönyör poharát fenékig, s aztán vágd a falhoz.

E percben hírnök lépett be, sürgönyöket hozva a kormányzó számára.

A kalózok szóhoz sem engedék jőni a fickót.

– Fel ne ébreszd! Nem látod, mi édesdeden alszik? Jobb lesz, igyál!

A hírnök három perc alatt tökéletesen részeg volt, s amint a kormányzó nejét Barthelemy mellett látta ülni bizodalmas, szerelmes suttogásban, részeg ember eszejárásával odavitte Barthelemynek a sürgönyöket, hogy ő olvassa el.

A kalóz elébb a földhöz akarta vágni az iratot, midőn annak borítékjára tekintve, e szót olvasó annak keletén: Hispaniola.

Rooberts arca egyszerre elkomorult; hevesen felszakító a sürgönyt, s amint olvasni kezdé, szemei elmerevültek, arca elsápadt, keble elszorult.

„Uram – szólt a levél –, a szent-domingói fekete rabszolgák e napokban fellázadtak, megrohanták a védtelen gyapotültetvényeket, s azokat parthosszant fölégeték, elpusztítók, az ültetvényeseket irgalom nélkül legyilkolák, nem kímélve férfit és nőt, aggot és gyermeket. Hispaniola északi partján egyetlen kunyhó sincsen többé.”

Rooberts arcán a hideg veríték folyt végig: szemei mereven néztek maga elé, ujjai görcsösen törték össze az elolvasott levelet, azzal egyszerre felugrott helyéről, a nyakán függő kreolnőt eltaszító magától, s olyat vágott öklével az asztalra, hogy a kalózok mind elhallgattak egyszerre, s meglepetve néztek reá.

– Vége a vigalomnak! – ordító Rooberts irtózatos hangon. – El a hajóra rögtön, szakítsátok ketté a gyönyört, s jertek a harcba!

A rablók még mindig nem bírtak magukhoz térni bámulásukból. A kreolnő csábító arccal, élveteg tekintettel simult közel a kalózvezérhez, s annak kezét megragadva, égő ajkaihoz szorító.

Barthelemy Moodyt kereste szemeivel. A vén rabló sokat ivott, de egészen józan volt.

– Azt mondád – szólt Rooberts –, hogy ürítsem ki a gyönyör poharát, aztán törjem össze. Én összetöröm azt, mielőtt ajkaim ízlelték volna.

S azzal kirántó kezét a kreolnő kezeiből, s kardját kivonva, kiálta:

– Előre, Hispaniola partjaira!

A rablók elragadtatva vezérük lelki hatalmától, irtózatos hurráht kiáltónak neki, s poharaikat elhajítva, s hölgyeiket lerázva nyakukról, ittas lelkesüléssel tolongtak utána, a széttépett gyönyör karjai közül, a tengervihar küzdelmei közé.

A hajó kikötött Hispaniola partján.