III.

A passzátviharok időszaka beállt. Mindennap hajótörésekről lehete hallani. Az ég és a tengerek elemei szakadatlan csatában voltak egymással, elnémítva az emberek kisszerű harcait.

Barthelemy híre pihent. Az angol és hollandi factorie-k jól tudták, hogy hajói a Cap-Corso kikötőjében horgonyoznak. Ki merne ily időben a tengerre szállani, hogy az Istent kísértse? A legbátrabb kalóz szíve is remeg, ha eget és tengert egy éjjé válni lát, melyben csak a villámok világítnak. Ördögnek kellene annak lenni, nem embernek, ki e világítás mellett, a mennydörgés és viharordítás közepett harcra merne szállni.

Barthelemy nyugszik Cap-Corso partjain, kalózai isznak, mulatnak, vendégeskednek; mit tehetnének egyebet e rettentő időben, midőn minden reggel friss hajóromokat hány ki a tenger a partra?

A kormányok ez idő alatt csendesen gyűjtögetik hadihajóikat a vakmerő kalóz ellen, ki egy egész világrészt meg mer támadni egyedül; csupán a whydaci kikötőben tizenegy hajó áll már készen, mik a 80 ágyús „Salamon király” s a 110 ágyús „Fecske” után várakoznak még, hogy a passzátszelek elmúltával rögtön meginduljanak Rooberts elfogására.

*

A vihar tombol, a tenger föl van háborodva, a fekete fellegek oly alant járnak, hogy uszályaikkal szinte a hullámokat söprik, s a tenger oly fehér, mikor tajtékos habhegyeit a felhőkig feltolja.

A láthatár sötét lilaszínbe van borulva, melyet örök villogások szaggatnak keresztül. A lilaszín ború fenékszínében egy küzdő hajó látszik felcsavart vitorlái fehér keresztezetével, ugyanaz mindannyiszor feketén tűnik elő, midőn a villámlobbanás megfehéríté körüle a tájat.

Ez a „King Salomo.”

Egy délceg háromárbocos hadigálya, mely körül ablakos három födélzetével úgy látszik a habok között, mint egy háromemeletes ház, szárnyakkal. Ablakai és lőrései most mind be vannak szegezve.

Az eső hull, a hajó körül a fekete hojszák s a fehér vészmadarak röpkednek sikongva, a hab mélye olykor fölveti a hajót körülúszkáló cápákat, mik éhesen néznek fel egy pillanatig mozdulatlan hideg szemeikkel a remegő hajósokra.

Minden ember keze tele van dologgal; Trahern kapitány a középen áll, a legmerészebbek a vitorlákon csüggnek, azokat kötözve tekercsbe, egy része a kidűlt árboc helyébe iparkodik fölállítani a segélyárbocot, amott a szivattyúk működnek munka által felhevült legények kezei alatt, a kormányt négy ember fogja, megfeszítve minden erejét, ha egy-egy erősebb hullámroham jő a hajó ellen.

A megnyugvás perceiben beszélgetnek egymással a kormányon állók.

– Minő vihar! Lehetetlen, hogy kikötőbe jussunk valaha.

– Az imént csaknem fennmaradtunk az égben, úgy felhajított bennünket a hullám.

– Jézus, segíts! Úgy hull a mennykő, mint az érett vackor, most mindjárt belénk üt.

– Csitt, látjátok a szent Elm tüzét? Ott az árboc hegyén – szólt Philipps, a kormányos, társaihoz.

– Szent György, ne hagyj! Ott lebegnek valamennyi árbocon, mint valami gyertyavilág – suttogák azok borzadállyal.

– Ez rosszat jelent, a szent Elm lángja csak a veszendő hajók árbocán szokott megjelenni. Nézzétek, hogy táncolnak.

– Vigyázz! – kiálta a kapitány a kormányosoknak. Már késő volt vigyázni; míg ők az árbocokon megjelenő villanytüneményt bámulák, egy iszonyú hullám közelge a hajó felé, mintha egy egész átlátszó hegylánc indult volna meg. Minden törekvés hasztalan volt a hajót elfordíthatni előle, a legmagasabb árbocnál magasabban közelge a roppant vízhegy, hányva a tajtékot legtetején. Az emberek a mellvédbe s a kötelekbe fogództak. Egyszerre sebesebben emelkedik fel a hajó, felhajítva a toronymagas hullám tetejére, a másik percben túlsó oldalára csapott át, árbocaival a vízbe vágva, s egy utó-hullám keresztülözönlött rajta.

Néhány perc múlva ismét egyenesen állt a gálya, megfürösztve, mint egy elbukott hattyú, az emberek megrázkódtak a víztől, s tovább láttak dolgaik után.

– Nézd, az Elm-tűz még most is ott van az árbocon! – kiáltá Philipps. – Ha pokolbeli tűz nem volna, e hullámcsapástól el kellett volna aludnia.

– Ezek a vészmaradak is éreznek valamit, hogy mindenütt nyomunkban vannak.

– Jack azt állítja, hogy ő a múlt éjjel látta a tengeri kísértetet.

– Való ez, Jack?

– Miért mondanám, ha nem láttam volna? Ti aludtatok, én magam voltam a kormányon. Egyszer a távolból egy hajó alakja jött felénk. Alig látszott a vízben úszni, s szél ellenében haladt. Ember-alakú árnyak mozogtak rajta, úgy téve, mintha vitorlákat húznának alá s fel, a kapitány mint egy ködalak járt jobbra-balra. Én ijedten rákiálték a kísértetre, s erre az egyszerre eltűnt szemem elől, de még ezután is elég jól hallám a szélzúgás s a habok csapkodása közül a kísértetalakok szavait, s a rémhajó köteleinek verődését a vitorlafákhoz.

– Ez rosszat jelent.

A kormányosok félénken tekintgettek szét az elborult látkörön, mint szokott az, ki rémmeséket hallott.

– Nézd! Nézzetek oda – mondá Philipps, egyszerre a szürke homályba mutatva. – Szent György nevére mondom: a rémhajót látom ott.

Társai lélekzetüket visszafojtva követék szemeikkel ujjmutatását. A villám lobbant, s valamennyien keresztet vetének magukra.

– Ott van!

– Mit láttok ott? – kiálta a kapitány, észrevéve kormányosai meglepetését.

– A kísértethajót, uram… – szólt reszketve egyik.

Trahern szemügyre vette távcsövével a mutatott tárgyat.

– Az nem kísértethajó – monda kevés vártatva.

– Mi volna más, uram? Lehetne-e élő ember, ki ily viharban kifeszített vitorlákkal szálljon a tengerre, miként ez? Nézd, mily sebesen közeledik felénk! A hullámokat megveti, és repül, mint madár.

– Ez nem kísértethajó – ismétlé a kapitány –, hanem kalóz!

– Eleven ördög – dörmögé Philipps.

– Bizonyosan Barthelemy lesz – mondó Trahern. – Minő kár, hogy közel nem juthatunk hozzá, most elfognók rögtön. De ki tudna csatázni ily viharban?

A kalózhajó sebesen közelgett a „King Salomo” felé. Néha elborítá a hullám, másik percben ismét egyenesen állt, s folytatta irányát.

– E vakmerő fickók! – kiálta Trahern. – Úgy látszik, még ők iparkodnak velünk összejönni.

– Ezek nem emberek – szólt Philipps. – Ha ember rohanna így hullámokon keresztül, százszor összetörhetné magát hajóstól együtt.

A kalózhajó világosan üldözni látszék Salamon királyt, vele egy szél alá érve, minden módon azon törekvék, hogy mellé juthasson. E törekvése azonban mindig meghiúsult a hullámzaj miatt, mely mintegy felsőbb hatalom, kénye-kedve szerint hajigálta mindkét hajót jobbra-balra, s ha egyszer-egyszer lőtávolságnyira hozta őket, a másik pillanatban ismét félmérföldnyi távolba lódítá.

– Más jó lélek ilyenkor Istent imádna – szólt Philipps. – Ezeket meg a vihar sem ijeszti vissza. Hah! Minőt csapott most egyszerre a villám a két hajó közé. Az ég tüzei tiltják a közeledést.

A kalózhajó rögtön behúzta minden vitorláját, s nemsokára lehete látni, hogy a nagy dereglyét eresztik a vízre, s abba húsz kalóz beleül, s elkezdenek evezni a Salamon király felé.

A hadihajón kétszáz fegyveres volt, s nyolcvan ágyú; Trahern el nem képzelheté, mit akar e tizedrésznyi nép ellene?

A dereglyét hányta-vetette a hullám, de a húsz fickó evezőcsapásai szél és hullám dacára közelébb juttaták azt a gályához.

Ekkor a dereglye párkányára egy óriási férfi lépett fel, meg sem tántorodva a hánykodó hab tetején, s szájához illesztve a hangcsövet, dörgő mély hangon átkiálta:

– Trahern kapitány, Rooberts Barthelemy felszólít ezennel, hogy add meg magadat neki a „King Salomo” népeivel együtt, életre-halálra!

A felszólító Skyrme volt.

Trahern előállítá fegyvereseit, s megbosszankodva a kalózok vakmerőségén, mely a szemtelenséggel volt határos, parancsot adott, hogy ez ágyúkat irányozzák ellenük. Tüzérei azt felelék, hogy az ágyúk mind meg vannak nedvesedve.

– Az hazugság! – kiálta Trahern, hisz fedve vannak mindig.

– Aki ellenáll, irgalom nélkül meghal! – hangzék újra még közelebbről Skyrme dörgő szava. A tengerészek sápadtan néztek maguk elé.

– Mit bámultok, semmirekellők! – kiálta Trahern. – Fegyvert fogjatok, s törjétek össze a vakmerő gazembereket!

– Mit? Hát halandó emberek ezek? – kiálta fel Philipps. – Akik ellen küzdeni, aiket megölni lehet? Látott már valaki ördögöt meghalni valaha? Köszönöm! Én ördögökkel nem harcolok.

S ezt mondva elveté fegyvereit magától.

– Mi sem, egyikünk sem! – kiáltozák valamennyien, fegyvereiket kilövöldözve a légbe, és elhajigálva. Trahern egyedül hagyva látta magát.

– És ti ily szégyent akartok hozni magatokra, hogy tízszer kevesebb erő előtt lerakjátok fegyvereiteket! Emberek! Térjetek magatokhoz, hisz ezek sem lelkek itt.

Azokat semmi erő sem bírhatta rá, hogy fegyvereiket a rablók ellen irányozzák, kik csáklyáikkal már a gálya oldalába kapaszkodtak.

– Védni fogom hát én egyedül magam a hajót – kiálta kétségbeesetten a kapitány, s felragadva egy karabint, a rablók közé lőtt vele.

Nem talált senkit, mert saját emberei félre rángatták kezeit, s nem engedék, hogy másodszor lőhessen megtámadóikra. Egy perc múlva a kalózok urai voltak a Salamon királynak.

A nép nem mert nekik ellenállni, oly pokolbeli magasságon állt már hírnevük, hogy amit ők akartak, semmi sem volt lehetetlenség, a remegő mindennapi emberek elveszték lelküket e másvilági lényeknek hitt szörnyekkel szemben, s hol tízannyian voltak, még csak az ellenállást sem merték megkísérteni.

Ha okiratok nem bizonyítanák, hihetlen volna, hogy húsz kalóz egy nyomorult dereglyével a legnagyobb vihar közepett elfogjon egy hadihajót, melynek nyolcvan ágyúja, kétszáz fegyverese, s bátor kapitánya van.

A tizenegy hajó a whydahi kikötőben csak a passzátszelek elmúltát, s a „King Salomo” megérkeztét várta, hogy Rooberts ellen kiinduljon.

A passzátszelek még javában dühöngtek, mikor már Rooberts ott állt a whydahi kikötő előtt, maga után vontatva a Salamon királyt.

A „Royale Fortune” minden árbocán fekete zászlók lobogtak, a két vitorla közé egy négyszegű zászló volt kifeszítve, azon egy ijesztő rémkép: lándzsával keresztülütött csontváz, kezében fövényóra és keresztberakott csontok, vérző szíve lábainál feküdt. A „Kopó” zászlójára pedig egy vörös palástú férfi volt festve, kezében lángoló pallossal, melynek hegyére halálfő volt szúrva. A főárbocokon Szent György lobogója kígyódzott.

A vihar zúgása közepett a „King Salomo” elfogott zenekarának pokoli dobpörgése és trombitaharsogása szólt, melyhez irtózatos dalt énekelt a vad kalóz nép. Így vitorláztak be a kikötőbe.

A legelső lövésre mind a tizenegy hajó megadta magát. Rooberts valamennyi hajó kapitányait a „Royale Fortune” födélzetére összegyűjtve, ott pompás lakomát rendelt számukra, melyhez azok rövid kínálás után hozzáültek, egyetlenegyet kivéve, Fletchert, ki határozottan megtagadta a rablók asztalához való leülést, a velök együtt ivást és dorbézolást. Barthelemy megengedé neki, hogy tetszése szerint háttal üljön az asztalhoz.

Ebéd vége felé, mikor a bor földerítette a kedélyeket, Roobertsnek jó kedve támadt, megengedé a kapitányoknak, hogy hajóikat tőle visszaváltsák, megalkudván velök nyolc fontnyi aranypor-harácsban.

Azok rögtön készek voltak letenni a sarcot, Fletcher ezt is megtagadta; ő úgy mondá, rablóktól nem fogad el kegyelmet, s hajóját nem veszi meg, hogy becsületét eladja, tessék vele a kalóznak azt tenni, amit akar.

Úgy szólt, mint valódi angol.

Rooberts rögtön parancsot adott ki, hogy tüzet kell vetni a Fletcher hajójába, s azt megégetni minden rajta levő áruneműekkel egyben.

Asphlant vevé át a teljesítendő parancsot, ki nemsokára visszatért azon jelentéssel, hogy a kérdéses hajó áruneműi nem egyebek, mint nyolcvan néger rabszolga, s miután nem bizonyos róla, hogy a szerecsent meg lehet-e gyújtani, mit tegyen velök?

Rooberts szemei pokoli tűzzel villogtak.

– Szerecsenek? – kérdezé fogcsikorgatva. – Hányjátok őket a tengerbe, hadd ússzanak.

Asphlant egy szót sem szólt többet, hanem indult a parancsot teljesíteni. A gentlemanek ittak tovább. Mulatságukat időközönkim félbeszakasztá egy-egy irtózatos vérfagylaló halálordítás, arra egy percig félbeszakadt a tivornyaének, megállt az ajkakhoz emelt pohár, másik pillanatban folytatták a mulatságot. A vigalmat tűzijáték fejezte be, Fletcher felgyújtott hajója, mely lángjaival körös-körül megvilágítá szépen a kikötőt.

A négerek párosával voltak egymáshoz békózva, és a tengeröböl tele volt cápákkal; valahányszor egy párt belehajítottak a tengerbe, körül vér lepte el a habot, a halálordítás alatt mindannyiszor egy poharat üríte ki Rooberts, felordítva: „A hispaniolai gunyhóért!” A néger mind ottveszett, és Rooberts mégsem volt ittas.

Késő éjszakán váltak el a kapitányok tőle, szerencsés viszontlátást kívánva neki. Rooberts mind valamennyinek bizonyítványt szolgáltatott az átvett harácsról, mely az okiratok közt fönnmaradva, ekként hangzik:

„Mi, a szerencse lovagjai, tudtára adjuk mindenkinek akit illet, hogy **hajó **kapitányától nyolc font aranyport harácsul fölvettünk, melynek következtében az említett hajót szabadon bocsátók. Kelt pecsétünk és saját aláírásunk alatt, a whydahi kikötőben 1722. év január 13-án. Rooberts Barthelemy. Glasby Henry.”

A vihar megszűnt, rá csendes éjszaka következett; feljött a hold, tündérvilági fényt árasztva szét a tengeren; Rooberts karjait összefonva állt hajója párkányán a távol csillagokra bámulva.

Mennyi bort és mennyi vért elpazarlott, hogy magát leittasítsa, hasztalan! Sem bor, sem vér többé mámort, feledést neki nem adott.

Oh, nem feledést, azt az édes öntudatlanságát a léleknek, helyette inkább emlékezetet, fájó visszhangjait a múltnak. Ezek a csillagok valami bűverővel vannak a lélekre, ha sokáig néz rájok az ember, kilopják belőle a lelket, s odaviszik, ahova nem akar, ahova menni fél.

Mit látott Rooberts a csillagokban? Ifjú éveit látta bennök, szelíden ragyogó képekben lefestve, egy egészen más életet, annyira különbözőt a mostanitól, mintha vagy ez, vagy az csak álom volna.

Pedig így volt. Ott enyelgett körüle a három gyermekleány, vadvirágból koszorút fűztek homlokára, szelíd csókkal odatűzték, játszadoztak, nevetgéltek. A pálma oly halkan susogott.

Együtt ültek a kis gunyhóban, az anya a nagy karszékben veszélyekkel kalandos mondákat regélt, mik hírneves bajnokokkal estek, a leánykák oly félve tekintgettek az elsötétült ablakra, melyen a puszta éj kezde benézni, amint a kandalló tüze lassanként kialudt, míg Villiam keble nyugtalan vágyaktól kezde dagadni, megküzdeni ez ismeretlen veszélyekkel, s olyan hírnevet szerezni, mint azon hősök, kiket a rege örökít. A pálma oly halkan susogott.

Éppen így sütött a hold, a déli táj holdéje fényesebb, mint az északi nappal. A szép, szerelmes menyasszony keblére simulva szólt: mint szeretlek, mily boldog vagyok, együtt fogunk élni-halni. Villiam keblére hajtá le fejét, s az egész mennyországot tartá karjai közt. A pálma oly halkan susogott.

A lányka kinn ült a zöld partokon, fehér kendője lebegett a szélben, ott várta epedve, várta imádkozva; mint repesett szíve, midőn vitorlát látott közeledni, a távol láthatáron ismerni vélte a nyúlánk árbocokat, melyek szemei előtt feltűntek, s lelkével százszor bejárta a tért, mely közöttük feküdt, keble hevült, lelke égett a vágy és az öröm miatt, látva, hogy az mindig közelb-közelb repül, csókjait hinté elébe…

– Micsoda hajó lehet az, kapitány? – kiálta Rooberts mellett Moody durva, dörmögő hangja.

Rooberts összerázkódott, fölriasztva éber álmaiból, s félig ijedten, félig haraggal tekintett a kérdezőre.

– Micsoda hajóról beszélsz?

– Arról, melyet tovább félóránál bámulsz velem együtt, azok a nagy vitorlák, mik a láthatáron föltűntek.

Rooberts csak akkor vevé észre a hajó alakját, melynek képét ábránd-ittas lelke átszőtte álomképei közé, s mely sebesen látszott közeledni a tengeröböl felé.

– Hahó! Elő a „Kopó”-val! – kiálta Rooberts. – Talpra, fiúk!

– Ma nem! – kiálta egy fickó a másik hajóról. – Menjen a „Royale Fortune”, ti ittatok eleget, mi józanok vagyunk, s józanul az apám lelke se harcolt.

– Micsoda beszéd ez?

– Ez olyan beszéd, hogy nálunk ma este elfogyott a rum és cukor, míg a „Royale Fortune”-ön még a hal is punchot iszik.

– Hát, gazemberek, én gyártom a cukrot meg a pálinkát, hogy tőlem kéritek azt? Ha elfogyott, szerezzetek. Ahol a láthatáron egy portugál gálya, az hoz cukrot, amennyi kell, rohanjatok utána, s itassátok meg magatokat.

A gálya ezalatt oly közel jött, hogy vitorláit meg lehete számlálni a fényes éjszakában, s akkor egyszerre visszafordult, s elkezde ismét távozni.

– Utána sietve! – kiálta Rooberts. – Nézzétek. Már észrevett bennünket, és menekülni kíván. Skyrme! Munkára gyorsan, ne hagyjátok megszabadulni. Vadászatra, „Kopó”, hajrá!

A „Kopó” rögtön kifeszíté minden vitorláját, a főhajó legénysége prédaszomjasan rohant önkénytesen a „Kopó” födélzetére, s a kedvező szél nyomása alatt üldözőbe vétetett az ismeretlen gálya, mely mindig közelebb-közelebb érve a Kopó által, nemsokára azzal együtt letűnt a láthatárról.

Ez a gálya volt a „Fecske”, a legfélelmesebb angol hadihajó, a két legvitézebb kapitány vezénylete alatt, az egyik volt Ogle Dávid, a másik – Rolls!

Midőn Barthelemy valamennyi hajónak urává tette már magát, melyek ellene ki voltak küldve, akkor a „Fecske” egyedül indult meg őt fölkeresni és legyőzni.

A kikötőhöz érve messziről meglátták a félreismerhetlen kalózhajókat, s egyenesen rajtok akartak ütni; előbb azonban egy félelmes zátonyt kellett megkerülniök, melyet „Francia zátonynak” neveznek. S a kalózok e visszavonulást félelemnek magyarázva, üldözésükre rohantak.

A „Fecske” csak haladt előre, a „Kopó”-t a sík tengerre csalta maga után, s mikor már annyira el voltak, hogy az ágyúdörgés nem hallatszott a kikötőig, akkor utol hagyta magát érni.

A rablók egyszerre ordítva ránták fel fekete zászlóikat az árbocokra, s nyílsebesen vágtattak a „Fecske” mellé. Skyrme legfelül állt, hosszú csáklyáját kapaszkodásra tartva készen.

– Barthelemy és a halál! – ordító a rablósereg rettentő hangon.

Azon pillanatban irtózatos mennydörgéssel szólaltak meg a brit hajó ágyútelepei, egyszerre pusztító tüzet szórva a kalózok soraira, s füstfellegbe borítva a „Kopó”-t.

Amint a füst szétoszlott, a rablók még elrémülve álltak, mintha a közéjük ütött villám megfosztotta volna őket a gondolkozástól. A födélzeten irtózatosan szétzúzott holttetemek hevertek, a fekete zászló le volt lőve az árbocról, csak Skyrme állt még, és nem veszté el lelkét.

– Előre, gazemberek! – ordítá dühösen –, mit bámultok magatok elé? Húzzátok föl újra a zászlót, s ki a csáklyákkal! A kalózok erre hirtelen fölhúzták újra lobogójukat.

– Előre! – ordító Skyrme mennydörgő hangon.

Erre egy második roppanás dörgött le a brit ágyúkról rájok. A zászló ismét leesett, de leesett Skyrme is, egy ágyúgolyó mind a két lábát elsodorta.

A rablók elveszték lelküket; odarohantak a kormányoshoz, s kényszeríték, hogy forduljon vissza, s kifeszíték vitorláikat a menekülésre.

– Ne hagyjátok magatokat! – ordítá Skyrme az árbocba fogózva –, szégyen, gyalázat reátok! Kapaszkodjatok a hajóba, s rohanjatok a födélzetre, haljatok meg hős halállal!

A vén kalózok erre végső vakmerőséggel kezdték hajójukat a Fecskéhez közel faroltatni, s már-már sikerült azt elérhetni csáklyáikkal, midőn egy harmadik lövés recsegve törte ki a főárbocot, vitorláival együtt, leterítve azt a vízbe.

Veszve voltak. Még csak harcolniok sem lehetett többé.

– Vessétek a zászlót a vízbe, ne kapja meg az ellen! hörgé rekedten Skyrme, kinek óriási termetéből csak fél teste volt még meg. – Rohanjatok a lőporos kamrába, s lőjetek bele a hordóba.

Öt kalóz rögtön pisztolyt ragadva futott a födélzet alá, s egy pillanat múlva mennydörgő ropogás hallatszott, a hajó közepéből magas füstoszlop lövellt fel sebesen; egyéb kárt nem tett. A lőpor kevés volt arra, hogy a hajót szétvesse. Az öt kalóz kínlódva és átkozódva feküdt a kamrában, feketére égve, mintha előre átalakultak volna ördögökké. A kormányost földreveté a pukkanás, ki, mintha egyéb baja sem volna, a castor kalapja után kiáltott, mely a tengerbe repült.

Az angolok rögtön elfoglalták a legyőzött hajóroncsot, melynek födözete csak holtakkal és sebesültekkel volt megrakva.

Ez utóbbiakat fölszedték és bekötözék.

– Hozzám ne nyúljatok! – ordítá Skyrme emberentúli dühvel, mindkét kezébe kardot ragadva, s kétségbeesett viadalt kezdett a földön fekve. A legbátrabb katonáknak alig sikerült lefegyverezni a béna óriást, kinek, midőn roppant kezeit lebilincselék, hogy lábait bekötözhessék, láncaival tépte szét kötelékeit, s azzal még egy utolsó erőfeszítéssel kettészakítá a kezére vert láncot, és meghalt.

Barthelemy ezalatt, hogy az idő ne teljék munka nélkül, egy Indiákról jövő hajót fogott el.

A hajó kapitánya, Hill Jonathan, joviális fickó volt, a kalózok hívására leült velük reggelizni, az első pohár után te és tu lett valamennyivel, s második után felhívta őket pohárversenyre, fogadva, hogy ő valamennyit képes leinni.

A nemes versenyzés alatt minden ivónak sorba kellett énekelni a maga nótáját; Hill Jonathannak kettő-három is volt.

– Énekeld el most te a magad nótáját, Barthelemy! – szólt ez végre a kalózvezérhez fordulva.

– Én nem tudok dalolni! – felelt ez hidegen.

– Ej, pedig eltanulhattál volna egyet azok közül, miket úton-útfélen énekelnek rólad, teszem föl ezt: „Útra kelt a fehér galamb, utána a sötét ölyü; az egyik az én kedvesem, a másik a kalózkirály.”

Barthelemy összeborzadt.

– Hol hallottad te ezt a dalt?

– Hohó, öcsém, egy gyönyörű szép lánykától, kihez hasonlóról a lelked sem álmodott soha; kár, hogy már mást szeretett.

– Szólj, mikor? Hol?

– Hja, regényes kaland volt az. Hispaniola partján horgonyoztam éppen, midőn a szent-domingói négerek föllázadtak; huszadmagammal voltam a parton édesvízért, midőn a távolból sikoltozást hallok. „Gyerünk!” – mondék társaimnak –, „segítsünk, ha szükség van ránk”, s puskáinkat ragadva rohantunk a zaj felé. Három leány jött a dombon alá, háromszáz négertől üldözve. A fekete gazemberek ujjongva rohantak utánuk, s mindig közelebb érték őket. A leánykák nem futhattak gyorsan, mert egy nagy karszékben öreg anyjukat hurcolták magukkal. „Hajrá!” – kiálték én –, „ne hagyjuk őket elveszni!” – s egyszerre közéjök lövettem a fekete ördögöknek. Azok szétfutottak rögtön, s míg ismét összeszedhették volna magukat, én és matrózaim nyalábra kaptuk a szegény üldözötteket, s árkon-bokron keresztül csónakainkhoz futottunk velők. Mondhatom, hogy az a szép kis leány olyan könnyű volt, mint egy kis madárka, elvittem volna ölemben a világ túlsó végéig.

– Beszélj tovább… – suttogá Barthelemy, alig érthető hangon.

– Ugye? Érdekel, hogy szép leányról van szó? Pedig emlékezett ám rólad is ez a szép leányka, de hogyan? Ő készíté rád ezt a dalt, mely neked nemigen hízelg. Volt neki valami kedvese, ki messze útra távozott, szegényt mindig féltette tőled, s ahányszor imádkozott érte, mindig utána tevé, hogy Rooberts Barthelemyt süllyessze el az Isten a mély tenger fenekére. Szegény leány, hogy szerette azt az eltávozott fiút! Minden hajóst megkérdezett, akivel csak összejöttünk, nem látták-e azt a gályát, melyen Villiam elutazott? Nem beszéltek-e ővele? Úgy fájt a szívem szegényért! Én elhagytam őt Dublinban; nem tudom, rátalált-e már azóta kedvesére?…

Barthelemy lassankint elkábult e beszéd alatt, ajkán elállt a lélekzet, szemei meredten néztek maguk elé, halálsápadt arcán valami tébolyodott mosolygás vonult szét.

– Nézzétek! A kapitány megőrült! Hogy mosolyog! – suttogták a kalózok, elborzadtan kelve fel székeikről.

– Mi lelt, öcsém? – kiáltá Hill, vállára ütve Roobertsnek; ez hirtelen összerendült az érintésre, s arcán az őrült mosolygást mély bús melankólia váltá fel.

Fölkelt az asztaltól, s megfogva Hill kezét, félrevonta őt magával, karját karjába ölté, s a hajó orrába érve vele, tompa, el-elfulladó hangon mondá neki:

– Kapitány! Ez a nap utolsó napja életemnek. Érzem, tudom, hogy ma el fogok veszni. Nem szükség kérdezned, miért? Az az én bajom. A kalóznak is vannak babonái. A hajós előre tudja, hogy el fog veszni, ha a tengerrémmel találkozott. Az én lelkemnek is van ily réme, ma találkoztam vele; nem tudom hogyan, mi által? De el fogok veszni. Az elfogott „King Salomo” fenekében tízezer font sterling aranypor van elrejtve; ha én el fogok veszni, ez aranyat vedd magadhoz – kárpótlásul elrablott javaidért.

Hill végigbámult a kalózon, s azzal visszament a többiekhez.

– Kapitánytok olyan részeg, hogy azt sem tudja már, mit beszél.

Egy óra múlva a kalózok legnagyobb része az asztalok alatt hevert ittasan, alig kettő-három ült még az asztal mellett, győzve a versenyt Jonathan úrral, midőn a kormányos kiáltása hangzék:

– Vitorla jő! Nagy vitorlák!

E kiáltás néhányat kijózaníta a kalózok közül, s akik föltápászkodva a jelentett hajó elé néztek, mindnyájan megismerék benne a múlt éhjel látott hajót.

Valami névtelen ijedtség fogott el mindenkit. Hirtelen fölrázták ittas társaikat mámoros álmaikból, s mutatták nekik a közelgő hajót, és siettek Roobertssel tudatni a hírt.

Rooberts észrevevé arcaikon az ijedelmet. Hidegvérrel monda nekik:

– Ez bizonyosan a tegnapi portugál cukrász, ki a „Kopó” elől fut, s a kikötőbe akarva menekülni, két tűz közé hozza magát.

– Ez nem portugál cukorhajó, uram – szólt egy kalóz remegő hangon –, szolgáltam rajta, mielőtt hozzád átszöktem, jól ismerem; ez a „Fecske”.

– Nos? – szólt megvető mosollyal Rooberts. – És ha az volna, az én úri barátim nem volnának elég merészek vele összetalálkozni?

– A hajón százhúsz ágyú van, s egyike ez a legjobb vitorlásoknak.

– Mind nem tesz semmit. Kik a kapitányai?

– Az egyik Ogle Dávid, a másik Rolls.

– Rolls! – ismétlé magában megdöbbenve Rooberts.

– Tehát mégis jól sejtettem. – Föl, fiúk! Üssétek meg a dobot, föl a zászlókkal, feszítsétek ki a vitorlákat, készüljetek a csatára! Nem kell félni, a harc Istene velünk van.

A rablók futottak fegyvereikért, a tüzérek ágyúikhoz álltak, Rooberts kabinjába távozott, vezéri öltönyét fölveendő.

Nemsokára előjött ismét, fején széles karimájú kalap, hosszú vörös tollal, melyet rubincsat foglalt a szalaghoz, drágakövekkel hímzett öltönyét becses persa sál szorítá derékban át, nyakába széles aranylánc volt vetve, melyről pompás gyémántkereszt szikrázott, övébe gyöngyökkel kirakott pisztolyok voltak dugva, úgy lépett elő, oly büszkén, úgy fölékesítve, mint egy vőlegény, ki menyegzőjére indul.

A rablók szeme mind őrá volt irányozva. Mindenki azon hitben élt, hogy őelőtte semmi sem lehetetlen. Barthelemy odainté magához Moodyt, s fülébe súgott:

– Vén bajtárs, nem sejted-e, hogy ez az óra nehezebb lesz mindazoknál, miket eddig keresztüléltünk? Erősen kell magunkat viselnünk. Megkísértjük teljes vitorlákkal elvágtatni az ellenség előtt; elfogadjuk az ő ágyúlövéseit, és visszaadjuk. Ha leárbocoztak bennünket, akkor iparkodunk a partra menekülni; ha ez nem sikerül, belefogózunk az ellenségbe, s vele együtt a levegőbe röpítjük magunkat.

– Nagyon jól van – dörmögé a vén kalóz, pipáját fogai közt tartva.

– Még egyet, Moody. Ha el találok esni, ragadjátok fel holttestemet, s vessétek a tengerbe. Ott a tenger fenekén akarok feküdni.

A kalóz rábillenté fejét s rámormogá:

– Jól van.

Ezzel mindenki helyére állt. Rooberts kivonta kardját s nagy büszkén fölemelve fejét, kiálta:

– Fel a horgonyokkal!

A horgonyt felhúzták, a vitorlák kifeszültek, mindkét hajó szélsebesen közeledett egymáshoz, lobogó zászlókkal. Amint egyvonalba értek, egyszerre nekifordultak egymásnak. A „Fecske” először lőtt; hatvan ágyú dördült meg egyszerre. A „Royale Fortune” kiállta a lövést, egy vitorláját sem veszté el miatta, s csak három kalóz esett el.

– Hajrá! – kiáltá Rooberts. – Miénk az előny! – S azzal negyven ágyúval visszaadta a lövést a „Fecské”-nek, mely nagyot hajolt a dördülés után.

Akkor egy magányos pisztolylövés hallatszott a „Fecske” fedélzetéről és Rooberts hanyat esett egy ágyúra holtan.

A golyó éppen szívén ment keresztül.

A kormányos Stephenson látta őt lerogyni, és nem véve észre rajta a sebet, rákiálta:

– Ne feküdjék le, kapitány, hanem nézz bátran a veszély elé, s vívj, ahogy férfihoz illik!

E pillanatban magasan szökellt föl melléből a vér. Stephenson ezt látva, kétségbeesetten ugrott le az emelvényről, odahagyva a kormányt, s vad ordítással veté magát Rooberts testére, hangos zokogással kiáltva fel:

– Meghalt!

A veszélyes pillanatban megbénítá a rablókat e vészkiáltás, névtelen ijedtség fogta el szíveiket, ordítva rohantak a kapitány holttestéhez valamennyien.

Moody jobbra-balra taszigálta őket, s a holttesthez érve, azt fölkapta hirtelen, s a korláton keresztül belehajítá a tengerbe.

Roobertssel oda volt a kalózok lelke. Sem harcra, sem menekülésre nem gondoltak többé. Azon pillanatban gyáva önfeledéssel hányták el fegyvereiket, s megadták magukat. Senki sem tudta, mit tegyen: mint egy fejevett test, összerogytak önmagukban.

Csupán Scudamore gondolt valamire. Megpillantá az ellenhajón Roolls arcát, s kanócot ragadva futott le a lőporterembe.

Annak ajtaja előtt Glasby Henryt találta kivont karddal.

– Hát te miért állsz itt? – riada rá.

– Hogy téged be ne bocsássalak – felelt Glasby, kitekerve a kanócot az orvos kezéből, és elgázolva azt.

– Hej, Asphlant! Moody! – kiálta Scudamore. – Itt áruló van. Segítsetek betörni a lőporkamarát.

Kiáltásaira zaj támadt a kalózok között. Egy része föl akarta vettetni a hajót, a másik ellenszegült, Glasby azalatt, míg a két fél egymással tusakodott, teleönteté vízzel a lőporos hordókat, s mire a kalózok hozzájutottak, nem tudták azokat többé föllobbantani.

Egy óra múlva minden harc nélkül el voltak fogva.