I. A pontaligeti park szigete

A pontaligeti park híres-nevezetes a kertészet kedvelői előtt. Terjedelme hatszáz hold, s évekinti gondozása belekerül harmincezer forintba. Ha a sok mihaszna fák helyett répát, kukoricát termesztenének rajta, ugyanannyit kellene neki jövedelmezni. Akkor lett alapítva, amikor az ákácot meg a platánt Európában nagy pénzen fizették, s az amerikai dióhoz meg éppen csak úgy juthatott valaki, ha lopott belőle. A kertészszenvedély ezt megengedi.

Ponthay Adalbert gróf éppen ilyen szenvedélyes kertész. Amellett azonban kitűnő jó gazda is, és erős acquisitor. Az utóbbi minőségében (mint mondják) nem is igen válogatós a jogcímekben. Télen át Bécsben lakik, ahol grata persona. Érdemrendje is van, és belső titkos tanácsosnak híják. Viselhetne nagy hivatalt is; de arra nincs szüksége. Országgyűlések alatt hatalmas védelmezője a kormány propozícióinak a felsőtáblánál.

Nyáron azonban szünetel minden ambíció; akkor a gróf csak szenvedélyes kertész.

Ha aztán egy olyan boldogtalan vendéget hoz a kastélyába a végzet, aki még nem látta a pontaligeti park dicsőségeit, azt a szíves házigazda menthetlen rabságba ejti, magához láncolja, reggeltől délig, déltől estig hurcolja keresztül-kasul a nagyszerű park tekervény útain, s megtömi botanikai ismeretekkel, amennyi csak beléje fér.

Éppen ehhez való vendége akadt a mostaniban a grófnak, őnagysága, Hruszkay Xavér Ferenc királyi tanácsos úrban, aki meg gyökerestül gyűlöli a fát. Minthogy Bécsben, éppen az ablakai előtt van a bástyán egy óriási vén akácfa, ami azáltal, hogy nyáron kancelláriáját elsötétíti, tavasszal a virágillatával a nagyságos asszonynak migrént okoz, ősszel szemetel, télen meg az egész veréb-synodusnak gyűldéül szolgál, annyira maga ellen gerjeszté a királyi tanácsos úr ellenszenvét, hogy az már nem egyszer ejté ki a cselédei előtt azt a biztató szót, hogy ha valaki ennek az átkozott fának a gyökerét megfúrná, abba kényesőt töltene, hogy az a fa elszáradna, hát ő annak a valakinek, ha a tette kitudódnék, a büntetés elengedéseért kész volna közbejárni. Még eddig sikertelenül.

A két nevezetes úr ebéd végeztével a park útait járja.

Ponthay Adalbert gróf a szokottnál magasabb termet, amihez azonban nem járulnak kedvező arányok; vállai szűkek, ellenben az alteste potrohos; dereka hosszabb, s lábszárai kurtábbak, mint aminőt a szobrászok követelnek a mintájuktól, a karjai is rövidek. A fejét hátravetve hordja, és az is kisebb, mint amekkora ily kolosszális alakot megilletne; arca általánosan görögdinnyepirossággal bír, simára borotválva, egy kis feketére viaszkolt bajuszpár kivételével. Az arcvonásoknál is feltűnő az aránytalanság, amíg az álla erősen előredomborodik, megtoldva hatalmas tokával, addig a homloka nagyon elkeskenyül, amit különben elősegít a két szemöldök magasra felhúzódása, mely miatt az apró szempár örökösen fitymáló hunyorítással néz le a többi halandókra. Az orrnak ennélfogva igen hosszú tért kell betölteni hosszában, a száj ugyanazt teszi keresztben, s ha nem beszél, úgy öszeszorul, hogy az ajkakból semmi sem látszik. A kopasz feje búbján feltűnést kelt egy jókora dió nagyságú kinövés, ami egyébiránt a Ponthay úri családnak általános ismertetőjegye. Ez a hiteles bibircsó ott van minden családtagnak az arcán, az egyiknek a homloka közepén, a másiknak az állán, a harmadiknak az orra hegyén, a hölgyeknél szemérmes lencse alakban, a szájszegletekben, arcgödröcskékben. Ez a Ponthay stigma. Talán éppen azért jár Adalbert gróf mindig fedetlen fővel, még a szabadban is (meglehet azonban, hogy csak diaeteticai okokból szoktatta magát hozzá).

S ebből a vendégre nézve az a baj származik, hogy ő is kénytelen a kezében tartani a kasztor-kalapját, azt állítva, hogy izzad a feje, pedig otthon még aludni is sipkában szokott. De hát az nem illenék, hogy amikor a belső titkos tanácsos fedetlen fővel jár, akkor mellette a (csak) királyi tanácsos feltett kalappal ődöngjön.

Hruszkay Xavér Ferenc úr pedig éppen nem termett arra, hogy hatszáz holdas parkok útjait méregesse végig. Szalonok parkettjeihez szokott, vézna, töredékeny alak, olyan hajlékony, hogy hátrafelé is tud bókolni, s a legközönségesebb mozdulata sem áll azon alul, aminővel egy ügyes seladon az elejtett legyezőt átnyújtja, anélkül, hogy a dámájának a sleppjét letaposná. Arcát az örök nyájasság sztereotip mosolya édesre kandírozta. Minden szőr le van borotválva róla, kivéve két félholdat a fülek mellett, amik egymásnak tökéletesen megfelelnek.

Az excellenciás úr kertészkedvelő gúnyát visel, sokzsebű daróc dókát, vastag talpú bakancsot, a nagyságos ellenben everlaszting géhrokkot, szatingló pantallont s szűk, fekete szarvasbőr cipőt. Nem ilyen expedícióhoz készült.

– Nézze nagyságod ezt a sophora japonica pendulát. Még csak nyolcéves.

– Azt gondoltam, szomorúfűz.

– Ah! Mit? Szomorúfűz? Hát azt a gyönyörű felfutó növényt ismeri-e?

– No, már ilyet láttam egyszer. Ez ugyebár paszuly?

– Ah! ha! Ez aristolochia sipho excelsissima. Van egy vadászkastélyom, ami egészen ilyennel van befuttatva, majd azt is felkeressük.

– Még azt is?

– Regardez! Ezt a gyönyörű példányt ott a glacis közepén. Azokkal a fehér levelekkel.

– Az a fa beteg?

– Pas du tout! Az a természete. Acer negundo foliis variegatis.

– Szegény!

– Amit itt ezen a helyen tetszik látni, azt mind én magam ültettem, ez a része a parknak az én saját teremtményem. Látja azt a nagylevelű fát ott a tamariszkok közül kiemelkedni? Az egy Pawlownia imperialis, aminek a dugványát Polignac minisztertől kaptam, amikor Párizsban követségi titkár voltam.

– Annak a leveleiből lesz a dohány, ugye?

Ez a kérdés egészen elvette a kedvét a főúrnak, hogy a középnagyságú úrnak több kertészeti élvezettel szolgáljon. Ehelyett azt hitte, a festészeti és távlati összbenyomásokkal lehet a kedvtelését megnyerni. Elvezette egy szép egyenes fasorhoz, mely a parkot egyenes vonalban szeli keresztül, s melynek egyik nyílásán át felséges panoráma tárul fel, kilátással erdős hegyekre s egy völgyben meglapult tornyos falucskára.

– Ugye, milyen gyönyörű kilátás? – mondá az excellenciás úr.

– Hanem hát Tuhutum vármegye is szép vidék ám.

Erre a szóra felcsapta a házi sipkáját a fejére Adalbert gróf, s a dókája két mellékzsebébe dugta a két kezét.

A nagyságos úr pedig megállt, és mosolygott.

– Átkozott egy provincia! – mondá a gróf, s bosszúsan rugdalt széjjel egy vakandtúrást, ami a pázsitot elékteleníté.

Hruszkay úr, látva, hogy mennyire érdekli a házigazdát e feladat befejezése, maga is odasietett, a szarvasbőr topánjaival segíteni a vakandtúrás planirozásában.

– De igen szép kilátás esik belőle a főispáni székre.

Adalbert gróf most nagyot akart mondani.

– Inkább a Fidzsi sziget kannibáljai között kacika, mint a tuhutumiaknál főispán.

– De kérem, az egy tősgyökeres magyar nép.

– Annyira az, hogy semmit sem változott azóta, hogy Tuhutum vezérrel bejött Ázsiából, csak hogy lótej helyett bort iszik, hanem azt azután érti. Azzal, hogy megkeresztelték, csak azt nyerte, hogy most a „Szélanya” helyett a Szűz Máriát káromolja.

– De excellenciádnak éppen ott van a megyében a legszebb birtoka.

– Igen. Boldogult anyám után, aki született Koromteleky volt. Ez éppen a legfőbb ok, amiért nem kívánja semmi porcikám azt a kitüntetést, hogy én menjek le Tuhutum vármegyébe királyi biztosnak. Hisz az szent, hogy minden tiszti lakomat, asztagomat felgyújtanák a nemes atyafiak.

Enél a pontnál igen erős pozícióba találta bele magát a királyi tanácsos úr a belső titkos tanácsos úrral szemközt.

– Megbocsásson excellenciád, de kénytelennek érzem magamat, helyzetemnél fogva, azon alázatos megjegyzést kockáztatni, miszerint oly magas állású férfiaknak, mint excellenciád, akiknek ősei sohasem tartózkodtak kardjukat kirántani és vérüket áldozni, amidőn a trónt megtámadva látták, nem lehet arra gondolniok, hogy vagyonukban csorbát szenvedhetnek, ha a trón és haza védelmére a veszéllyel szembeszállnak. És bizonyára ez a veszély jelen van, és annak tűzhelye kiválóan Tuhutum vármegye, a maga lázító körleveleivel.

Őexcellenciájának nem tetszett ez a sarokba szorítás. Hogy az ősei is kirántották a kardjukat! Hát, hogy ő is rántson ki valamit, hirtelen kihúzta az oldalzsebéből a nagy görbe kertészkését.

– No, nézze, nagyságod! ezeket a szép fagus purpureákat. Tizenkét kertészt tartok, s a gazemberek közül egy sem veszi észre, hogy a fattyúhajtások mind elnyomják a nemesített törzset; magamnak kell lenyesegetnem.

És hozzáfogott nagy kertészszenvedéllyel.

– Pedig saját magam nemesítettem valamennyit.

– No lássa, excellenciád, ha már a bükkfákat is így meg tudja nemesíteni, hát még a lelkes emberekbe mennyi nemes indulatokat ojtogathatna be, ha kertészkése alá venné.

– De ugye, hogy gyönyörű egy pagony ez itten? Hinné azt királyi tanácsos úr, hogy ez az egész új ültetvény nem több, mint tizenkét éves? Még boldogult atyám idejében itt ezen a helyen egy falu állt.

– Ah! És hova lett ez a falu?

– Most ott van a hosszú allé végében: annak láttuk a tornyát. A templomot én építtettem.

– És a házakkal mi történt? Borsóra tették, s úgy gördítették odább?

– Azokat bizony egyenkint kellett felvásárolnom.

– Az szép pénzébe kerülhetett.

– Meg egy kis furfangba, amit úgy hívunk, hogy „paraszt diplomácia”.

– De hát, aki oly ügyesen tudta kezelni a paraszt diplomáciát, hogy egy egész falut rá tudott bírni, hogy az ősi helyét elhagyja, és tovább költözzék egy határral, ne értene-e a „nemesi diplomáciához” még jobban, hogy egy vármegyét is rá tudjon bírni, hogy az ősi álláspontját elhagyva, a közjóra nézve üdvösebb alapokra helyezkedjék?

– Nagyságod nagyon is túlbecsüli az én tehetségeimet. Mit tehetek én? Én egy simplex bucolicus ember vagyok, aki már rég letettem a magasabb ambíciókról. A praxisából is kijöttem az adminisztrációnak, amióta Párizsban voltam a nagykövetségnél; nem ismerem ki magamat az itthoni állapotokban.

Hruszkay úr ismerte már az ilyen beszédet. Így szólnak azok, akik drágára tartják magukat. Vajon mi lehet őexcellenciájának az ára?

Azonközben a gróf egyre sikamlósabb ösvényeken kezdte vezetni nagyságos vendégét, amik érdekes bozótokon, süppedékes semlyékeken kanyarognak keresztül; amiken már nem látszik sem kavicsozás, sem kertészgereblye nyoma, ellenben az ember kalapján túl érő nagy dudvák konfidenskednek tüskés cirógatással a magas urak ruháiba csimpajkozva: bizonyosan valami egzotikus dudvák, csúnya kék, lilaszín szárú, gombosfejű vízi labodák, széles lapuk, amiknek a levele szakállat ereszt, összekeveredve szederinda, földitök gubancaival. Az embernek a lépése alatt cuppog a sömlyék, s jobbra-balra ugrálnak a lábán keresztül a nagy, veres hasú varangyok.

– Excellentissime! – rebegi szabódva a királyi tanácsos úr – talán nem jó helyen járunk.

– Csak még egy pár lépésre instálom nagyságodat, még egy rendkívüli szép partie-t kell produkálnom.

S nolle velle utána kellett gázolni a nyirkos ösvényen az excellenciás úrnak a szarvasbőr topányokkal.

Pedig már olyan bozót következett, ahol két kézzel kellett az áttörőnek elhárítani az ágakat, hogy ki ne verjék a szemeit, s ami bokrot megfogott, olyan illatos lett tőle a keze, mintha vadpoloskák ellen viselt volna irtóháborút; a parókás szömörce bűzös cserjéje az. Nem is volt rá legkisebb kilátás sem, hogy innen valami kilátás legyen. Végre egy sűrű kőrisfageszt fogadta sötétjébe a kertészetkedvelőket, aminek a fáiról csak úgy hullott a gallérjukba a spanyol légy. Egyszer aztán csak véget ért a süppedékes gyalogút.

– Regardez ça! – mondá a gróf, egy árvafűz árnyékába helyezve el a vendégét.

Amit maguk előtt láttak, az egy csúnya, ronda tó volt, pocséta inkább, végtől végig födve a békalencse zöld szőnyegével, amiből kövér nagy kecskebékák dugták elő a fejeiket, ahol a zöld szőnyeg megszakadt, ott a víz színe olyan barna volt, mint a földi gyanta. A tó partját, ami lehetett kerületben valami háromszáz lépés, buzogányos nád verte fel, s annak a törmelék csereklyéje rohadt ott körös-körül, tenyésztve a büdösbencét. Ami pedig legnevezetesebb volt a tájképnél, az volt egy sziget a pocséta közepén, s azon egy házikó. A sziget karókkal és fonott rőzsekötegekkel volt bekerítve, s az ösvénytől egy keskeny fahíd vezetett hozza, ami cölöpökön hevert, egy szál faderék volt az egész. Mintegy két ölnyi távolban a háztól a keskeny átjáró csapóhíddá alakult át; azt kötéllel felhúzták a ház felé; most is fel volt húzva.

A házból kevés látszott ki, annyira eltakarta azt négy terebélyes fűzfa; csak az ajtaját lehetett látni, meg egy darabot az eszterhéjas tornácából. A teteje zsindellyel volt fedve, de az már nemcsak hogy egészen zöld volt a mohától, de csak úgy virított a sok felmagzott gaztól, még azonfelül egynehány tökszár is végigfutott rajta. A kéményen volt egy gólyafészek, azon ott kelepelt a gólya. Annak persze hercegi dolga volt itt; előtte a mindig terített asztal. Ahol valami fal látszott ki a házból, az fehér volt; de nem a mésztől, hanem a salétromtól, s a szarufáin csoporttal sárgállott a kellemetlen házi gomba.

S hogy ne csak a szemnek legyen meg a gyönyörűsége, az egész tájképet elárasztotta valami langyos, gyomorkeverő bűz, amiből az ember válogathatta, hogy gázillat-e, vagy mocsárlég, talán keverve a ganajlé ammongőzével, nagy járulékaival a kábító kőrisbogár-szagnak, s a szömörce méregpárájának.

A királyi tanácsos úr előrántotta a selyem zsebkendőjét, s orrát, száját eltakarta vele.

– Das schauen Sie sich einmal an! – ismétlé németül a gróf, keserves büszkeséggel.

A hímgólya éppen akkor jött repülve, nagy, kiterjesztett szárnyakkal, hosszú nyakát, lábát elnyújtva, s a csőrében egy tekergőző kígyót lógázva, fészkén ülő társához; amire négy gólyafiók egyszerre nagy éhesen dugta fel a fejét a vacokból, csipogva.

– Adspiceat hoc, illustrissime! – mondá harmadik nyelven Adalbert gróf.

– Már én ezer bocsánatot kérek, excellentissime – dünnyögé Hruszkay úr a zsebkendő mögül –, de én minden obligát deferentiám mellett is, mellyel a pontaligeti híres park iránt praeoccupálva vagyok, ezt az egy partie-t belőle nem nevezhetem valami elegánsnak.

– Valóságos partie honteuse! – mormogá a gróf, nagyot köpve.

– De hát hogy került ez ide?

– Hát csak úgy, hogy miután sikerült az egész falut kisajátítanom, kit túlfizetéssel, kit ijesztgetéssel, kit furfanggal, néha egy kis douce violence-t is használva, ennek az egy háznak a tulajdonosát semmi módszerrel nem bírtam rávenni, hogy engedje át a telkét.

– Jobbágytelek?

– Hiszen ha az volna, tudnám, hogy mit kezdjek vele! De éppen az a baj, hogy nemesi kúria.

– Ugyan hogy került egy nemesi kúria a többi jobbágyporták közé?

– Hja annak cifra története van. Emlékezni fog nagyságod a harmincas évekből valami Sáromberkynére, aki az udvarnál bennfentes volt.

– Hogyne! Én akkor még fiatal adjunktus voltam. Pikáns szépség volt, magam is udvaroltam neki. A férjét, úgy tétszik, hogy agyonlőtték párbajban, vagy maga lőtte meg magát, azt nem tudom bizonyosan. Hanem arra jól emlékszem, hogy az asszonyságot egyszer csak kitiltották a császári udvarból.

– Sőt, Bécset is el kellett neki hagyni, kényszerítve.

– Úgy hiszem, hogy mindenféle kellemetlen mendemondákat csinált az udvari körökben.

– Veszedelmes pletykahordó volt. Mintha Árgusnak a szemeit, s Dyonisius füleit örökölte volna, s amellett fantáziája olyan, mint Seherezádénak, amiből csak egy szót elkapott, ahhoz ő egy egész mesét csinált, az egész tisztességes, illedelmes udvart úgy felkeverte, hogy utoljára ki kellett őt kergetni a császárvárosból. – No, hát ez az asszony lakik most ebben a vityillóban itten.

– Ah! A pikáns szép Sáromberkyné?

– Nem szép már, de annál szúrósabb.

– S hogyan került az ide?

– Boldogult anyámnak volt igen kedves asszonya; ő fogadta ide, de miután boldogult atyám nem engedte meg, hogy a kastélyunkba jöjjön, hát ezt a házat inscribáltatta rá telkestől együtt.

A királyi tanácsosnak már a nyelve hegyén volt ez a kérdés: „Excellenciádnak az anyja vagy az atyja?”, de jókor visszatartóztatta azt, egy csendes köhintés alá temetve.

– És most itt maradt az én nyakamon ez a servitus, mint valami armentum ferreum; egy maleficium, ami elveszi a kedvemet az egész uradalomtól, hogy szeretném itthagyni.

– De hát nem lehetne ezen segíteni?

– Minden meg volt már próbálva. Ígértem már ennek az asszonynak más faluban házat, szántóföldet; kínáltam neki tízezer forintot ezüstben ezért a rongyos viskóért; nem válik meg tőle. Aztán megpróbáltam kibosszantani belőle; ami csak moslékvíz lefolyik innen-onnan, azt mind ide vezettettem a háza tájára, a túlsó oldalon meg gátat húzattam eleibe, hogy megrekedjen a csáva; úgy támadt itt ez a ronda tó. Nem használt semmit, a házát körülfonta rőzsekötegekkel, s a töltéseim ellen azt a furfangot gondolta ki, hogy összeszedi mindenünnen az ürgéket meg a vakondokokat, azokat itt mind eleregeti, azok aztán keresztülfurkálják a gátakat, sőt körös-körül az egész parkomban úgy elszaporodnak, hogy nem győzöm őket pusztítani.

– Nem lehetne egy kis erőszakot használni ellene?

– Azzal a mi országunkban nagyon megjárná az ember. Ha én egy nap via facti leromboltatnám ezt az utamban álló vityillót, abból olyan cause celèbre lenne, hogy még a fiam sem érné végét. A vármegye filantrópjai, demokratái, patriótái, Kubinszkyjai rám rohannának, oculátát tartanának; utoljára kényszerítenének, hogy a birtokháborított nemesi personának új házat építtessek ugyanarra a helyre, a tavat körülötte kiszáríttassam, s kavicsozott utat csináltassak hozzá a parkomon keresztül. Ezt tennék velem, az aulikussal, az arisztokratával, a pecsoviccsal: az bizonyos.

– S miből él itt az a persona?

– A régi mesterségéből. Pletykát hord egyik faluból a másikba; azért ajándékokkal tartják; a parasztokat meg kuruzslással dézsmálja meg, mindig odajár, itthon alig látni; úgy tud elosonni, mint a róka. Ilyenkor, midőn a túlsó gerenda fel van húzva, mint egy csapóhíd, ez annak a jele, hogy megint odatekereg.

– S ki ereszti le azt a gyaloghidat eléje, ha visszajő?

– Hát a vadmacska.

– A vadmacska?

– Igen. Valami embernek született vadállat; van neki egy porontya, valami tizenkét, tizenhárom esztendős leány.

– Igen. Azelőtt való évben született, hogy Bécsből kitoloncozták.

– Valóságos kis fenevad, aki ha embert érez közeledni, úgy elbújik az odújába, hogy neszét sem vehetni.

– Biz ez kellemetlen egy szomszéd.

– De nem is szomszéd, hanem lakótárs. Egy parasit, aki a beleimben lakik. Akinek nem az a legnagyobb malversatiója, hogy a parkomat elrútítja az itt-tengésével, de azonkívül is mind rólam, mind az egész famíliámról örökösen hordja szét a pletykát az egész világba. Aki csak hozzám jön, vendég, az bizonyos lehet felőle, hogy innen el nem megy anélkül, hogy valami kalandos mese oda ne legyen varrva a gallérjához.

– Kíváncsi vagyok rá, hogy mit tudna például énrólam pletykázni.

– Óh, afelől legyen nagyságod egészen bizonyos. Mire haza tetszik kerülni Bécsbe, már ott lesz a nagyságos asszony kezében a levél, hogy a Belvedere-ben meg az üvegházban kivel találkozott nagyságod vacsora után.

– Kérem, én senkivel sem találkoztam!

– Az mindegy, de azért mégis meg lesz írva. Nem lehet itt egy hangos szót kimondani, hogy azt ez az asszony meg ne hallja, s ki ne publikálja. A legbensőbb családi jeleneteket harmadnapra már a szomszéd városban beszélik. Úgy vagyok itt, mintha üvegházban laknám. Minden cselédemnek rögtöni elkergetés fenyegetésével lett megtiltva, hogy ezzel az asszonnyal szóba álljanak, mégis mindent megtud. Igazán olyan rajtam, mint az átok. Aztán a fiam is nagy kamasz már, s mindig itt lövöldözi a mókusokat ebben a pagonyban.

– S tartani lehet tőle, hogy egyszer a vadmacskát is fel találja riasztani?

Erre csak összeszorítá a száját Adalbert gróf, úgy, hogy az ajkai egészen eltűntek.

– Hát, én tudnám egy igen egyszerű módját annak, hogyan lehetne azt a koboldot innen minden baj nélkül eltávolítani mondá Hruszkay úr.

– Fölöttébb lekötelezne vele nagyságod, ha megismertetne ezzel az arcanummal.

– Meg kellene neki engedni, hogy Bécsbe visszatérjen.

Adalbert gróf meglepetve csettentett az ujjaival.

– Ejnye, ez valóságos Kolumbus tojása.

– S ez nekem csak egy pár szavamba kerül odafenn.

A gróf mind a két kezével megszorítá vendége kezeit, s nem talált szavakat hálája kifejezésére.

– Menjünk innen, ebből a mephiticus bűzök tanyájából – mondá, és most már előrebocsátá a vendégét a bozótos ösvényen, tudva, hogy az jobban fog sietni, ha ő vezethet. – Csak akkor álltak meg, mikor ismét kijutottak a szép kavicsozott útra, ami már a civilizált világot jelképezi.

– No, hát most térjünk át Tuhutum vármegyére – szólalt meg a gróf, felhívatlanul, önkéntesen.

– Nagyon jól ismerem én azt a vármegyét – kezdé Adalbert gróf. – Nyughatatlan egy nemzet. Már a régi időben extra törvényeket kellett hozni a számukra az országgyűlésen; sőt egyszer azt határozták el az ország rendei, hogy az egész népséget szétosztják a többi vármegyék közt, s helyükbe oroszokat telepítenek le Mármarosból, Beregből. Nem használt semmit. A kitelepített nép menten visszatért; s a lehozott rusznyák már tíz esztendő múlva éppen olyan vad szittyává alakult át, mint az elébbiek. A földben kell lenni a varázsnak. Az egész valami emlékeztetés az ázsiai pusztákra; csupa legelő. Mindenki nomád életet él, és csaknem mindenki nemesember, jobbágy alig van. Azok a nagy láthatártalan puszták felköltik az emberben az utópiák vágyát; a rengeteg nádasok dacolnak minden erőhatalommal, s menedékül szolgálnak mindenkinek, akit a törvény keze zaklat. Minden országos zenebona itt szokott megkezdődni, s itt pihen el; de sohasem örökre. A kutak vizei ihatatlanok; azért minden ember bort, pálinkát kénytelen inni. Szolgabíró, vicispán nem parancsol senkinek, mert a tisztújításon kidobják az ajtón, s a generális gyűlésen kidobják az ablakon. Aztán a fő veszedelme az egész vármegyének azok a nagy, hatalmas családok, amik roppant nagy latifundiumok birtokában, mint valóságos kiskirályok grasszálnak, s felülemelik magukat minden törvényes hatalmon. Ilyen kiskirály Tuhutumban a két Tanussy testvér.

– De jó örmény név.

– Azt ne mondja nekik valaki, mert megölik érte. Ők egyenesen a hírhedett Thonuzóba vezértől származtatják le családjukat, akit, mint krónikáink írják, Szent István királyunk, a pogány oltárok újra felállítása miatt, feleségével együtt elevenen elsíroltatott. Az etimológia szerint ez a hosszú név két szó. „Thonus” annyit jelent, mint „Tanus”; a hozzá ragasztott „oba” pedig csak hibásan leírt „aba”, ami ősapát jelent. Ezzel a Tanussyak nagyra is vannak. S minthogy az ősük az első honfoglalás vezérei közé tartozott, nagyobbra tartják magukat a királynál.

– Többen vannak?

– Két testvér. A család sohasem szaporodott el, mindig egy kézen maradt az óriási birtok. Ha voltak is hajdanában nagyobb számmal, a háborús világban elhullottak. Most először lett kétfelé osztva a nagy Tanussy dominium.

– S meg tudtak az osztályon egyezni a testvérek?

– Dehogy tudtak. Hiszen már az apjuk idejében, gyermekkoruk óta veszekedő társakul nőttek fel. Most csak ezt folytatják nagyban. Nincs az az injuria, nincs az az actus minoris és majoris potentiae, amit egymáson el ne követtek volna. Ami csak rég elavult kihágást emleget a Tripartitum, azt ők mind felelevenítik egymás ellen, tizenkét prókátor nem győzi végezni a tabuláris pöreiket a kerületi táblán s a királyi táblán, s egy vármegyegyűlés sem múlik el, hogy mind a ketten fiscalis actiót ne kapjanak.

– Hisz ez nagyon kedvező körülmény. Így az egyik testvért kellene valahogy megnyerni, s aztán azzal megtöretni a másiknak a hatalmát.

– Csakhogy ezeknek az ellenségeskedése nem abból áll ám, hogy az egyik a Kubinszky, a másik a pecsovics párton álljon; az ő politikai dulakodásuk nem olyan természetű, mint más rendes eszű embereké, hogy az egyik a kormánypárton, a másik az ellenzék pártján állva, mérkőznének egymással. Ezeknek a harca egymást fölülmúlni a refractariusságban. Ha a bátya előáll egy vakmerő indítvánnyal, az öcs egyszerre készen van egy még dühösebbel. Így licitálják fel egymást egész a holdig. Aztán mind a kettőnek van a megfelelő tábora, jól berendezett táborkarral: a leghíresebb verekedők, bicskások az ő szolgálatukban állanak. Maga a megye székvárosa, Tanusvár, mely az ő nevüket viseli, úgy oszlik meg kettőjük között, hogy a földmívelő gentry, aztán a szekeres gazdák, meg a sertéshizlalók, a birkások mind a bátya pártján tömörülnek, míg a democrátia, a csizmadiák, a gubások, meg a gelencsérek, akik között sok a nemesember, az öcs zászlóit követik, s egymást viszonozva „mezítlábos pártnak” és „plundrás pártnak” csúfolják; saját maguk magukat pedig úgy nevezik, hogy „sasok” és „daruk”, s büszkék a címükre. – Ezek tehát nem ellenfelek, hanem versenytársak, ami sokkal rosszabb. Ha egyszer Tanussy Decebálnak eszébe jut, hogy proklamáltassa magát Pannonia és Dácia királyának (amihez dokumentumokban őrzött igényei vannak), hát bizonyos, hogy Tanussy Belizár, az öccse, abban az órában ki fogja kiáltani Magyarországon a respublikát.

– De furcsa keresztneveket válogatott nekik az édes mamájuk.

– Kétféle anyjuk volt. Az öreg Tanussy Balambérnak az első felesége oláhországi gazdag bojárleány volt, akivel kétmilliót kapott készpénzben; egyenesen Mihály vajdától származott le a családja. Ennek a kedvéért lett az elsőszülött Decebálnak keresztelve. Ez az asszony, a gyermeke születése után egy esztendőre, igen rejtelmes körülmények közt, meghalálozott, Balambér úr pedig még a hat hetet sem várta be, másodszor megnősült, s ezúttal egy szép fiatal bárónőt vett el Sziléziából, ez ajándékozta meg a kisebbik fiúval, akit Belizárnak kereszteltek. A két fivér között alig van korkülönbség, s mind a kettőt a férfiúi délcegség eszményképének tartják, sőt mivel egymáshoz nagyon hasonlítanak, gyakran összetévesztik őket, ami azoknak a testvéri dühét csak annál jobban neveli egymás ellen.

– Mégis azon kellene kezdeni, hogy az egyiket a kettő közül megszerezzük magunknak.

– Csaknem lehetetlen feladat. Pénzzel, gazdagsággal nem lehet rájuk hatni. Jövedelmüket most sem tudják elkölteni, ha meg akarnák duplázni, csak azt kellene tenniök, hogy ne engedjék ellopni felét a szolgáik által, s ez sokkal kevesebb fáradsággal járna, mint hogy maga álljon be az ember más szolgájának. Az igazi főúri fényűzést nem ismerik. Arra büszkék, hogy minden bútoruk kétszáz esztendős. Ambícióik pedig olyan régiókban kalandoznak, ahol azokat a kormány utol nem érheti. A bátya arról a pajzsról álmodik, amin a hét vezér Árpádot a vállára emelte, az öcs meg Brutusra játssza magát.

– Lehet azért ebből még valami. Minden embernek van a feje hátulján egy szál tarka színű haja, ha azt megtalálják, annál fogva el lehet őt vezetni akárhová. Csak az a feladat, ezt a tarka szál hajat megtalálni. – Nincs a két testvér között valami asszonyféle?

– Az ifjabbik nőtlen, s köztudomás szerint nem csapong a fantáziája magasabbra a parasztmenyecskéknél, cigánylányoknál. Ennek a szíve szenvedélymentes. Nála az asszonyféle csak olyan mindennapi kenyér. A bátya már szenvedélyesebb. Van felesége, s ő annak a rabja. Semmiféle urat nem ismer a földön, csak ezt az egy zsarnokot. És ehhez az asszonyhoz úgy jutott, hogy az elébb egy birkásának a felesége volt. Tizenhat esztendősnél több nem lehetett, mikor elszerette. Akkor aztán elválasztotta a férjétől.

– Törvényesen?

– Az erdélyi consistorium előtt, tehát protestáns felfogás szerint törvényesen, annak tizennégy esztendeje, az asszony lehet most harminc esztendős. Most is csodálatos szépség. Csupa temperamentum. Ahogy mondják nálunk, tetőtül talpig szív.

– Eszes-e?

– Hát erre nehéz határozott feleletet adni. Mert először is sem írni, sem olvasni nem tud.

– Parasztnő?

– Nem az. Köznemesi családból való. Hanem egy olyan faluban laktak a szülői, ahol nem volt iskola.

– Hát amióta férjhez ment, nem tudta megtanulni?

– Akkor meg már derogált neki az ábécét bökdösni az ujjával. Hát csak úgy maradt. Tehát a tudománya oquale zero. Amellett babonás és együgyű. Nem ül tanácsot mással, mint a kuruzsló vén banyákkal: ezek a belső titkos tanácsosai. – Hanem aztán van neki annyi természetes esze és furfangja, hogy nemcsak a gazdatisztjeit tudja kordában tartani, s dacára annak, hogy a számokat nem ismeri, mégis mindent számba tud venni tőlük, hanem még arra is kiterjed az esze, hogy a legnagyobb cselszövényeket elbogozza az egész vármegyében; úgy látszik, hogy van valami kielégíthetetlen ambíciója, amint szokott az olyan nőknek lenni, akik alacsony sorsból emelkedtek magas rangba, s folyvást azon tépelődnek, hogy a világ nem tiszteli őket eléggé.

– Ez már hasonlít ahhoz a bizonyos hajszálhoz.

– Az egész asszony élénken emlékeztet azokra a szultána validékra, akik a Yildiz-köskből kormányozták az ozmán birodalmat, s ha megharagudtak, ami hamarább a kezükbe akadt, kínai porcelán edény vagy nagyvezér feje, azt törték össze.

– S szereti az urát?

– Úgy, ahogy csak vademberek szoktak szeretni.

– Hát a férje öccsével hogy van?

– A „kisebbik urát” (így hívják a magyar asszonyok a férjük öccsét), ezt úgy gyűlöli, ahogy csak a civilizált világban tudnak gyűlölni az asszonyok.

– Van-e gyermeke?

– Van egy tizenhárom esztendős leánya.

– Az nem ér semmit.

Leány nem számít a politikában.

– Nem lehetne a két testvér közül az egyiket megpuhítani? – kérdezé, más útra térve a királyi tanácsos úr.

– Értem, hogy mire tetszik célozni. Hanem az a mi körülményeink között nem használ semmit. Akit egyszer megpuhítottak, az aztán lágy marad; nincsen sem ereje, sem éle többé. Elveszti a vármegyében minden befolyását, s mi azon vesszük észre, hogy amit megszereztünk, nem szám, csak egy nulla.

– Nem úgy gondoltam, hogy az egyiket nullifikáljuk. Hanem ahogy a kovács bánik a vassal. Elébb tűzbe dugja, attól meglágyul, akkor hideg vízbe mártja, s megacélosodik.

– Az allegória nem egészen világos előttem.

– Igyekezni fogok világossá tenni. Azt méltóztatott mondani, hogy az egyik testvér Bocskaynak, Rákóczinak vagy minek képzeli magát; praetendensi ábrándokkal jár-kel; a másik testvér pedig Brutust vagy Robespierre-t szeretné majmolni. Ezek múlhatatlanul tesznek vagy mondanak valamit, ami az ország törvényeibe ütközik, tartanak valami conventiculumot, amiben valami perduellio kerül elő, eljár a szájuk.

– Óh, azt ők nagyon sűrűn teszik. Hanem a nagy mondásokon túl nem mennek. Erőszakoskodásaikban megtartják az alkotmányos formákat, s ha valami törvényellenes kihágásra vetemednek, ami a törvényszék szigorát felhívja ellenük, egyszerre annyi tanút állítanak elő, aki megesküszik rá, hogy a vád alá veendő Tanussy ugyanakkor tíz mértföldnyire távolban betegen feküdt az ágyban, amikor ez történt, más valaki cselekedte azt, hogy nem lehet a vétkest megfogni soha.

– No, ha a vétkest nem lehet, hát meg lehet fogni az ártatlant. Az még sokkal jobb. Ugyanaz az apparátus, amelyik az egyiket tisztára mossa, a másikat befeketíti. Ha a hamis tanúk az egyik testvért kihúzzák a sárból, egészen kezük ügyére esik, hogy a másikat meg belemártsák. Ha anélkül is ellenséges lábon állnak egymással.

– Ez nem rossz gondolat.

– Akkor aztán úgy tesz az ember a kelepcébe kerülttel, ahogy a vad elefántot szokták megszelídíteni. Előbb a rossz emberek ütik, verik, éheztetik; akkor aztán előjön a jó ember, ételt hoz neki, jól tartja, leoldozza a köteleit; szépen szól hozzá, elkergeti mellőle a rossz embereket, s az elefánt azontúl hűséges követője lesz a „jó embernek”.

– Ez kidolgozásra méltó gondolat.

– Minden siker a körülmények előidézésétől függ. A kellő hatalommal ellátva, alkalmat adni nekik a törvénybe ütköző kihágásra. Eleinte úgy tenni, mintha félne tőlük az ember; – hogy vérszemet kapjanak. A hetvenkedés elől óvatosan visszavonulni; hadd nőjön nagyobbra a szarvuk. A könnyű diadal hőstettekre csábítja az embert. Ha az megvan, akkor aztán megragadni vagy a ludast, vagy az ártatlant. Az utóbbi jobb. Mert az igazi csihést a cimborái körömszakadtáig védelmezik, de az ártatlant minden ember magára hagyja, azt gondolva, hogy annak elég védelem az, hogy nem követte el, amivel gyanúsítják.

– Aha! Haha! Igen! Igen! – döcögé közbe Adalbert gróf.

– Ez aztán kellemetlen processzust kap; dühös lesz: eleinte azokra, akik által üldöztetik, de később jobban azokra, akik helyett szenved. S ha pláne megsententiázzák, az egészen el fogja keseríteni. Felségsértésért, rebellisségért, amit az ember elkövetett, tudom, hogy gyönyörűség börtönben ülni, – de olyanért, amit más követett el, bosszantó a legszelídebb szenvedés is.

– Nagyon jó!

– Akkor aztán az elkeserített emberhez odalép a jó ember, beszél hozzá részvéttel, rokonszenvvel. Megígéri neki a közbenjárását a kellemetlen következmények elenyésztetésére, s azzal meg van találva, amit kerestünk.

– A tarka hajszál a feje hátulján? Hahaha!

– Aminél fogva aztán lépésről lépésre odavezetjük, ahova akarjuk. Megmutatjuk neki az éremnek a másik oldalát, új irányt adunk az ambícióinak. Kitüntetjük, megkülönböztetjük a többiektől, felfedezzük a jó tulajdonságait, míg egyszer aztán szerencsésen megfordítjuk, s ellenlábasává tesszük a másiknak. Ami pedig azután következik, az már csak a cserépedény és vasedény sétája egymás mellett.

– Kezd a prospectushoz kedvem támadni.

– Excellenciád tökéletes teljhatalommal lenne felruházva, s e hatalom gyakorlásához mindenféle eszközökkel bőven ellátva.

– Lesz katonaság küldve a helyszínre?

– Egy zászlóalj Ceccopieri már útban van Tanusvár felé.

– Azok olaszok. Annál jobb.

– Azonkívül egy svadrony Kresz-svalizsér fogja excellenciádat kísérni a bevonuláskor.

– Azok jobban imponálnak.

– Hiszen komoly tettekre nem is fog kerülni a sor. Excellenciád bölcsessége legjobban el fog igazítani mindent. A nemes urak is szeretnek lármázni nagyon, de a katonát respektálják még nagyobban.

– Valami gárdát azonban kell vinni magammal, majd a somogyi birtokomról felhozatom a juhászlegényeimet, s felöltöztetem hajdúknak, mert ahogy én a Tuhutum vármegyei hajdúkat ismerem, azoknak hite és vallása parancsolja, hogy ahol valami baj van, onnan elszaladjanak, de ha az én somogyi bicskásaim ott lesznek körülöttem, akkor biztos vagyok felőle, hogy a tuhutumi mándruc legények nem dobnak ki az ablakon.

– Óh, kérem, hiszen csak egyemeletes a vármegyeháza.

– És az is alacsony. Ez is biztató körülmény. – Holnap reggelig meggondolom magamat, akkor majd bátor leszek tudatni nagyságoddal az elhatározásomat. Addig kegyeskedjék kastélyomban unatkozni.

– Óh, kérem, nekem legélvezetesebb óráim azok, amiket excellenciád körében tölthetek.

– Aztán kérem, ne tessék elfelejtkezni erről a piszokszigetről itt a parkomban.

– És a vadmacskáról. – Első dolgom az lesz Bécsben – szólt meghajolva Hruszkay úr, s csomót kötött a zsebkendője szegletére. – Magában pedig azt gondolta, hogy mikor már valaminek az árát kérik, akkor már az alku perfektté lett.

Minden embernek van valami ára. S néha a kicsiny embernek nagy ára van, máskor meg a nagy embernek van kicsiny ára. Már mi az egy Ponthay Adalbertért?

Egy vadmacska! De hát meglehet, hogy rá nézve ez a rozzant viskó éppen olyan pretium affectionis-szal bír, mint annak a mostani törvényes tulajdonosnéjára nézve.

Eközben visszakerültek az urak a kastélyhoz.

– Ugyan, kérem – monda a királyi tanácsos úr –, miféle felfutó növény ez a verandán, aminek olyan szép sárga virágfürtjei vannak?

– Bizony nem tudom én! -hárítá el magától a kérdést őexcellenciája. – A főkertészem fogja tudni a nevét. Valami „scandens”, vagy „radicans” nem tudom micsoda?

Hruszkay Xavér Ferenc úr tapintatos politikus volt. Ponthay Adalbert gróf úr őexcellenciája ugyanazzal a postával kapta meg királyi biztossá kineveztetését, amellyel Sáromberkyné felmentetését az osztrák metropolisból való kitiltatása alól. Hogy ezt a felmentő okiratot miért ne kapja az érdeklett asszonyság egyenesen megküldve, hanem őexcellenciája kezén keresztül, azt csak az olyan finom érzékű diplomata, mint őnagysága, bírja ésszel felérni, egyébiránt őexcellenciájának teljes méltánylatát nyerve meg e gyöngéd figyelme által.

Egyelőre e sorsfordulatról még ne tudjanak meg semmit a pontaligeti pocsétasziget lakói, s élvezzék még egy kis ideig a békák estzenéjét, a bűzmocsár minden illatait.