|
Manó a kezébe vette az
útitáskáját, s a hátulsó ajtón meg a kerten keresztül tovaballagott.
Hát, biz ennek ez a
természetes lefolyása. A kitagadott fiút nem szokták négylovas hintón
eltovábbítani, hanem megy az a legközelebbi alkalmatosságon, gyalogsorban.
Mehetett a kerten
keresztül, anélkül, hogy valaki megkérdezte volna tőle, hova megy. Maga a
kert is hirdette a ház hanyatlását. A pázsitot felverte a bogáncs, a farkkóró;
az utakat ellepte a perje; néhol az út közepén óriási halmot hordtak össze a
vereshangyák. Egy-egy fa, amit a szélvész keresztüldöntött az úton, ott hevert,
míg befutotta a repkény, teleszőtte a sárga taplógomba. Nincs már itt
kertész. A nagy halastó ki van száradva, a békanyál, mint sárga szemfödél lóg alá
a vízitökök kóróiról a szélein. A hattyúkat, pávákat megette a görény. A
délszaki növényeket elfelejtették egy télen betakarni, azok kifagytak. A
rózsabokrokat elnyomta a folyondár; a vadaskert fái sudárszáradtan meredeznek
elő az aljbozótból, az őzeket, nyulakat kipusztították belőle a
farkasok, hiúzok meg a vadorzók. A patak egy nagy felhőszakadáskor elvitte
a hídját, s nem csináltak helyette újat; aki át akar rajta menni, lehúzza a
csizmáját, s átgázol. A kert kapuja zárva, nincs már kapuőr, aki
nyitogassa, hanem a kerítésen van rés törve, azon járnak ki s be. Minden azt
hirdeti, hogy a gazda csak vendég a háznál.
Manó, mielőtt
elhagyta volna az apai házat, kiszemelt egy szép egyenes somfacsemetét a
bozótból, s hozzáfogott a zsebbeli késével, hogy ezt kivágja tőből –
úti pálcának.
E munkája közben észre
sem vette, hogy valaki utána jön, és megszólítja.
– Ugyan, édes drága
úrficskám, mit csinál itt?
Dorkó nénő volt,
nagy batyuval a hátán.
– Botot vágok magamnak
az útra, Dorkó.
– Hát maga is elmegy
innen? De jól teszi. Én is elhagyom a házat, de még képpel sem fordulok felé
soha többet.
– Hát magának mi baja
van, Dorkó?
– Megütött a tekintetes
asszony. Pofon ütött tegnap este. Soha életemben, amióta a kontyot feltették a
fejemre, meg nem ütött engem senki, mert nem szolgáltam rá. Most sem vétettem
semmit. A mamsell azt mondta, hogy menjek oda, csókoljak kezet, majd
megbocsátanak. Hát, ha éhen kellene meghalnom!
(No, lám! Még ennek a
kegyelemkenyéren megvénült banyának is van büszkesége!)
– Aztán tudja, édes
úrficskám, hogy miért ütöttek pofon? Éppen maga miatt. Azért, mert tegnap este
elmondtam azt, amit láttam. Ő küldött oda az úrfi után leskelődni, s
aztán, hogy az igazat elmondtam, hogy milyen áldott jó szívvel ápolgatta azt a
beteg kalugyert, hát azt mondta hogy ne locsogjak, s hogy mégis tovább
beszéltem, hát felképelt.
– Menjen kend az útjára!
– utasítá el Manó a banyát. – Nem akarom, hogy az anyám ellen panaszkodjanak
előttem.
Dorkó nénő nagy
dohogva odább ment. Manó megfaragta a somfa botot, s aztán a vállára veté, a
végére akasztva az útitáskáját éppen úgy, mint azelőtt hét évvel, mikor
elszökött mendikásnak.
Az a somfa pálca volt az
egyedüli öröksége, ami a tűzhalmi uradalomból rámaradt.
Ezúttal nemigen messze
vitt az útja. Tanusvár gyalog is csak egy óra járás a tűzhalmi kastélyhoz,
sétálva bemehetett.
Alig ismert rá a városra
a nagy égés után. A házak legtöbbje még csak feléből volt felépülve. A
kálvinista templom tornyának, a hajdani hegyes tető helyett csak
olyanforma házisipka volt nyomva a fejére, a „Régi Nap” ismét felépült
kétemeletes háznak, de a felső emeleten még nem voltak beállítva az
ablakrámák, s az egész fal még várt a bevakoltatásra. Hanem az új címere
nagyszerű volt, hordófenéknyi küllős ábrázat aranyból, alája írva:
„Az új régi naphoz”. Dabajkó úrra is rá lehetett találni, de nem ráismerni,
mert a nagy tűz alatt összeégett az ábrázatja, egészen új bőrt
kapott, de fájdalom, bajuszt nem.
A kérdezősködésre,
hogy idebenn van-e Mántay úr? készséggel utalta a jövevényt, hogy ott van a
Numero I-ben.
Manó sietett fel hozzá.
Benyitott a szobájába, eldobta a kezéből a táskáját, botját, s odaborult a
jó barát nyakába.
Az is összeölelte,
csókolta, amellett szertelen jókedvvel kacagva.
– Hát itt vagy már?
Ugyan vártalak. Nézd, még egy második ágyat is hozattam be a számodra. Tudtam,
hogy ma itt fogsz lenni!
– Hogyan tudtad, bátyám?
– Hát mire való az
asztronómia? Meg a trigonometria? Azt megtudtam; hogy három nap előtt
Tűzhalomra megérkeztél. Azt is tudtam, hogy tegnap vége volt a tractuális
gyűlésnek, ma a vendégek eltávoztak, magatokra maradtatok. Az aurea regula
szerint azon a napon neked futnod kell a tűzhalmi kastélyból. – Ugye,
kidobtak?
– De még meg is vertek.
– Azt is tudtam. Csak
egyszer?
– Az apám ütött meg.
– Akkor ötven percentet megtakarítottál.
Én azt szántam neked, hogy az anyád is megver.
– De szomorú dolog ez
nagyon.
– Dehogy szomorú. Hát a
püspök, mikor bérmál, nem oszt-e gyönge pofonokat a lelki gyermekeinek? Hát a
királyok nem ütéssel avatták-e fel a lovagjaikat? Olybá vedd a dolgot. Ki is
tagadott az apád, ugye? No, hát csak kezdj hozzá, hogy rögtön valami munkához
láss, mert bizony mondom neked, hogy egyszer valamikor a szegény apádat,
anyádat még neked kell eltartanod vénségükre! – Van-e kedved velem kompániába
állni?
– Csak tudjam, hogy mi
feladatom lesz.
– Tudod te azt, hisz
azért jöttél ide. Azt már tudod, hogy az isteni Széchenyi megkezdette a
Tisza-szabályozást. (Én nem vagyok nagyon adakozó a címzésekkel, de aki a
mocsárfenékből kenyértermő földet teremt, annak csak méltán kijár ez
az epitheton.) Egy egész tér szakaszmérnöki munkálatait én vállaltam el.
Lámpással keresem az olyan embert, mint te vagy, s ha megkaphatom, bársonyban
köttetem. Hahaha! Daróc is jó lesz. No, hát darócba foglaltatlak. Csúnya munka
ám az, hallod! Amelyiknek gyomra van hozzá, annak esze nincs hozzá, amelyik meg
értené, az a Bécsből hozott technikus, az harmadnap patécsot kap, s vagy
elpatkol, vagy elszökik. Ilyen átkozott kemény fickó kell nekem, mint te vagy,
aki kitanulta az egész mesterséget, s beéri hétszámra sült hallal meg
foghagymás pirítóssal.
– Felváltva!
– Természetesen. Aztán a
nyáron nem látunk ám épített emberi hajlékot, hanem ott hálunk a töltésen.
Télire bekerülünk Véreskőre a mappákat elkészíteni. Mikor minden készen
lesz, sok pénzt kapunk, hanem addig a markunkból élünk.
– Az igen természetes.
– No, hát szeretem, hogy
megegyeztünk. Ez az egész bagázsiád, amit magaddal hoztál?
– De bizony még akarok
hozni valamit.
– No, csak valami
fölösleges dolgot ne.
– Feleséget akarok hozni
magammal.
– Feleséget! Asszonyt?
– Még leány.
– Akkor te roppant
praktikus egy ember vagy! Hiszen ez hiányzott nekünk! Egy asszony, aki a
számunkra megfőzi a vacsorát, a paprikás halat; amikor mi fáradtan
előkerülünk a mocsárgázolásból, hát készre vár, aztán tiszta inget mos
ránk. Mert remélem, hogy ilyen leány az, akibe beleszerettél, akit el akarsz
venni?
– Tökéletesen ilyen!
– Becsülöm az eszedet.
Nem is ér az semmit, azért venni feleséget, hogy majd az pénzt hoz a házhoz.
Veszedelem az csak. Azért nem házasodtam én soha. Egyszer voltam szerelmes egy
szép menyecskébe, özvegyasszony volt, szívesen hozzám is jött volna. Aztán egy
izromban együtt utaztunk a nagyváradi Püspökfürdőbe. Tudod, nekem szokásom
az útikészülékemet versbe szedni, hogy valami el ne maradjon. Nálam egy
disztichon kiadja, de őnála hét soros hexameter lett belőle, le van
írva a tárcámban, hallgasd meg:
„Kuffer, láda, börönd,
utitáskák, kis doboz és nagy,
Szélvánkos, ridikül, teafőző, pájdli, necesszér,
Úti bukét, ibrik, kávémalom és repülősó,
Kesztyűtágító, vasaló és hajbodorító,
Sál, bajadér, vikler, legyező, umbréla, napernyő,
Mopszli, kanári kalitkástól, pesztonka, szakácsné,
Hála Istennek, komplett a schwere bagázsi.”
Nem tudtam megtanulni
könyv nélkül, inkább megszöktem eleve.
Manó nevetve biztosítá a
barátját, hogy az ő kedvese éppen olyan könnyű szerrel utazik, mint
ő maga, s az igényei olyan szerények, aminők csak valaha a száznyolc
ázsiai magyar törzs leányaié lehettek a pusztában, amikor még a magyar nyelvben
ez a három szó: ajtó, ablak, ház nem volt meghonosítva.
– No, hát akkor
gratulálok hozzá. Persze szökik?
– Természetesen.
– No, hisz ott rá nem
talál a famíliája, ahol te a háztüzedet meggyújtod. Van egy szigetünk a kurusi
láp közepén. Nem is trigonometriai pont, a pózna sem jelzi. Az lesz a közepe
egy nagy falunak ötven esztendő múlva. Körüle a mocsár a legszebb
búzatermő róna fog lenni. Most még csak lélekvesztőn lehet hozzá
jutni. Már most is népes telep. Van rajta kilenc gunyhó. Kettő az enyim, a
többi a munkásaimé. Az egyiket odaadom nektek. Választhatsz belőle,
amelyik jobban tetszik. Az egyik egészen új, most raktuk össze
nádkévékből; a másik már régi; azt ott találtuk, vadászleskunyhó lehetett.
Hanem ez sokkal regényesebb, egészen befutotta a szederinda, a tetejében van egy
fészek, kilenc kis fiók nádiverébbel.
Manó tapsolt örömében.
– Éppen ilyent ígértem
én a kis kedvesemnek! Szakasztott ilyent! Jaj, hogy örült neki előre!
– No, hát hozd bele
minél előbb!
|