XXXVII. Hol van a macska?

Tehát már minden szükséges dolog megvolt, aminek egy szerencsés házasságot megelőzni szokás: apai részről a kitagadtatás, aztán meg egy nádkunyhó, aminek a tetején van egy fészek kilenc nádiveréb-fiókkal. Mi kell még hozzá? „Egy nagy bogrács, hat cseréptányér, egy tucat főzőkanál, egy duplapuska, egy vizsla, só, paprika, lőpor…”

(„Soh’se számláld! Azt mind beszerzem én. Te csak a menyasszony után láss!”)

… és végül a menyasszony.

Ezt azonban szöktetni kell. – S az a nagy tudomány.

Mikor Manó Bécsbe visszakerült, s a legközelebbi éjjeli ablakparádé alkalmával értesíté a kedvesét az eddig történtekről, az is elmondta neki, hogy idehaza hová gyarapodtak a kül- és belügyek. A mama és a grófné egész ostromot áll ki a versenyzők részéről. Amint az egyik bolond megkezdte, a többi tódul utána. A mama védi azt az álláspontot, hogy csak az oltárlépcsőn keresztül lehet a leányához eljutni. Aki kezet kínál, annak nem nézik az ábrázatját. – S akad ilyen is; gazdag, de rücskös.

Innen nem szabadít ki más, csak a szökés.

De az minálunk nem olyan könnyű.

Éjjel a mama mélyen alszik, de a kapu be van zárva, s a házmesternének meg van tiltva azt bárkinek is kinyitni. Nappal pedig ez a szokás: – Hogy a mariahilfi utcából a Bástya utcai házig eljusson Lizandra, az ott folyton ólálkodó kémek miatt mindennap más meg más álcát kell felvennie. Egyszer tejáruló leánynak öltözik, ki tejeskantákkal a kezében minden kapun beénekel; máskor mosónő lesz, aki hosszú rúdra akasztott keményített szoknyákat visz haza, majd meg piacról hazatérő szakácsné, nagy kosárral a karján, aminek a födele alól kilóg a csuka úszfarka. Húsz lépésnyi távolban pedig állhatatosan kíséri egy öreg klaviermesternő, hangjegymappával a hóna alatt, nagy fekete szemüveggel az orrán, régimódi capuchonnal az arca körül. Ez a mama. Lizandra arca ki van festve barnapirosra; kockás zöld kendő vagy bodros fehér főkötő van a fején, fekete álhajjal.

Így senki sem ismeri fel benne a jövendőmondó álomjárót, akivé átváltozik, amint a grófné által lakott szállás ajtaján bemegy. Innen ismét ugyanazon álcában tér vissza, kísérve a lakásáig a zongoramesternőtől. Tehát őrizetlen soha sincsen.

– Mármost hát idehallgass, hogy mit csinálj – oktatá a kedvesét a bölcs kisasszony. – Holnap a tejárusnőn lesz a sor. Te a Bástya utca sarkári fogsz rám lesni, s egy bérkocsit tartasz készen a Torony utcában. Mikor ezt az én zöld kockás kendőmet meglátod, meg a piros máslis cipőmet, s hallod a hangomat, hogy „Kauftz a gutsz obersz!”, akkor előbukkansz, flanírozva. Húsz lépésnyire jön utánam a mama. Ő is rád fog ismerni bizonyosan, de te hiába akarnád őt megszólítani, hogy visszatartóztasd; ő nem engedi, hogy a köztem és közötte levő távolság csak egy lépésnyit is növekedjék, kivált a sarokkanyarulásnál. El fog taszítani maga elől, s akármi nyelven szólsz hozzá, azt feleli: „Süket vagyok!” Hanem így tégy. Amint engem meglátsz, rám kacsintasz: „Ej, de kacki leány!”, aztán meg egyszerre meglepetést színlelsz, megállsz, utánam bámulsz, ismerősnek látszik előtted az arcom, elárulod a szándékodat, hogy visszafordulj, és utánam jöjj. Ekkor aztán majd ő fog meg téged. Ő siet rád ismerni, a jó barátságot felújítani, visszatartóztat, hogy meg ne láthasd, melyik ház ajtaján osontam be a Bástya utcán! Majd elmondja nagy sopánkodva, hogy meghaltam, vagy kolostorba mentem, vagy valami ilyenformát, amíg gondolja, hogy én már helyben vagyok, akkor aztán utadra ereszt; de még a sarkon folyvást utánad fog lesni, hogy nem térsz-e vissza? Te azonban továbbmégy, s hátra sem nézesz többet, hanem bekerülsz a Torony utcába, ott fogsz engemet találni a Braunfeld-palota kapuja alatt, amint tejet mérek meszellyel a szakácsnéknak. Akkor aztán felülünk a bérkocsidba, s vágtatunk, amerre nincs a világ bedeszkázva. Megtanultad a szerepedet?

Manó tökéletesen megtanulta azt.

Csak egy aggodalmát akarta még elmondani.

– De hát, te szentem, te oltárképem, nem félsz velem egyedül elfutni a világba? Paptól meg nem áldva, oltár küszöbén át nem lépve, apa, anya átkától kísérve?

A leány megsimogatta a fiú fejét.

– Hát nem magad mondtad-e, hogy szented vagyok, oltárképed vagyok? Ha tőled félnék, kiben bíznám akkor? Megyek én teveled, ahová te viszesz, s ha azt mondanád, hogy az égő pokolba vezetsz, tudnám, hogy ott sem engeded, hogy egy hajam szála is elégjen, oda is veled mennék. Nem tehetsz te velem semmi rosszat, hiszen szeretsz…

Bárcsak a színpadon tudnának olyan jól eljátszani egy vaudeeville-t (próba nélkül), mint ahogy ezek végigjátszták a maguk vígjátékát. A cselszövény tökéletesen sikerült.

Sáromberkyné éppen úgy fogta el az utcán Manót, ahogy tervezve volt, úgy tartotta diskurzussal, hogy a tejesleány után ne sompolyoghasson, s azután megnyugodva benne, hogy a leánya ezalatt bement a titokzatos házba, búcsút vett a fiútól, s maga is odabandukolt.

Nagy elővigyázattal kellett élnie. Föltehette a kapusnéról, hogy az sok oldalról meg van vesztegetve a kémkedésre. Neki nem volt szabad elárulni, hogy a grófnéval van valami összeköttetése. Egy hátulsó falépcső vezetett az ő szállásához, ahol ő napestig verte a zongorát, csak akkor hagyta abba, amikor a két szállásból egymásba szolgáló akusztikai csövön át a leánya hívó hangját hallá megcsendülni. Akkor aztán odaült a „Dionys fülébe”. De soha a grófné szállására fel nem ment. A világ előtt nem ismerték egymást. Az kereste fel őt a máriahilfi házában esténként, ahol aztán Sáromberkyné már nem volt zongoramesternő.

A delejes álom órái meg voltak szabva; tízaranyos látogató csak ezek alatt nyert bebocsáttatást.

Sáromberkyné ezúttal nagyon sokáig várt hasztalanul a jeladó hívásra. Már a dél is elmúlt. A hintók gördülése jelzé, hogy látogató jött; de az megint olyan hamar eltávozott.

Egyszer aztán a Lizandra hangja helyett a grófné mély alt hangját hallja átzengni a hangközlő kürtőn.

– Madame! Nem jön ma el a kisasszony?

– Micsoda? – kiált vissza a mama elszörnyedve – hát nincs odaát a leányom?

– Én még ma nem láttam.

– Par tous les diables! Ez szép dolog volna.

Azzal félretéve minden elővigyázati óvintézkedést, rohant le a főlépcsőkön, fel a grófné márványlépcsőin, be az elfogadóterembe! Az inas eléje jött azzal a jelentéssel, hogy ma nincs séance; a somnambule nem jött ide alunni.

Annak nem akart hitelt adni, betört a grófnéhoz, – az nem látta Lizandrát. Az ágyfülke üres volt.

Sáromberkyné annyira elfeledkezett az alakoskodásról, hogy egyenesen a kapusnéhoz futott le, azon követelte, hogy mit tud arról a milimáriról, aki ide tejet szokott hordani?

Az tudott róla felvilágosítást adni.

– A Dierndl benézett ide korán reggel, s ezt a levelet hagyta itt a madame számára.

– Kinek szól a levél?

– A grófnénak.

Tehát előbb a grófnéhoz kellett felvinni a levelet.

A borítékban azonban csak egy lepecsételt levél volt, mely Sáromberkynének volt címezve.

Ezt a leánya írta. A levél tartalma ez volt.

„Kedves anyám! Jelentem neked egész tisztelettel, hogy férjhez megyek, ahhoz az ifjúhoz, akit régóta szeretek, ő is csak engem szeret. Jól ismered. Tanussy Emmánuel. Nem akarok többé senkit megcsalni, senkinek hazudni. Igaz, hűséges asszony akarok lenni. Annak a művészetnek, amire te tanítottál, vége. A pénzt, amit ezzel szereztem, használd békével, és élj nyugalomban; ne törd magadat tovább a világgal való küszködésben; nekem lesz annyi kényelmem, hogy boldog leszek vele. Mindig szeretni foglak, de a kedvesemet még jobban szeretem, s megyek vele örömbe, bánatba. Isten veled. Lizandra.”

– Ez nem igaz, ebből egy szó sem igaz! – dühöngött Sáromberkyné a levél olvastára, aminek a tartalmát a grófnéval is közölte. – Én tanítottalak csalni, hazudni, engem is megcsalsz. Hamis nyomra vezetsz! Majd bizony te egy quietált hadnaggyal szököl, – ha már szököl, akit apja-anyja elvert, egy átkozott garasa sincs, mikor előtted vannak mások. Engem bolonddá nem tesztek.

Rögtön szaladt, fiakkerbe vágta magát, vágtatott a Hotel Wandlhoz. Ott lakott Ponthay Gil Blas.

Ez volt legindokoltabb gyanújának tárgya.

Nem kérdezte, föl van-e már öltözve? Nem borotválkozik-e? Betört hozzá.

Az pedig éppen borotválkozott.

– Hová tette ön a leányomat? – rivallt rá még az ajtóból.

A jámbor tüzérhadnagy majd az állát vágta le a borotvával ijedtében erre a szóra; az egyik orcája még fehér volt a szappanhabtól.

– Mi történt a leányával? – kérdezé elförmedve.

– Elszöktették! Ön tette azt! Hol van? Adja elő!

Szegény Gil Blas, ha tüzértiszt nem lett volna, sírva fakad.

– Én szöktettem el? Én? Hiszen most borotválkozom.

Nem is folytatta hát a borotválkozást, ledobta a szőrvakaró kést, letörülte a képe másik feléről a szappant, az hadd maradjon borostásnak, s aztán felnyitogatta a szobájában levő szekrényeket, kommódokat, hogy lássa az asszonyság, hogy őnála egy csepp elszöktetett leány sincsen.

– Szégyen, gyalázat ez! Hát így kell vigyázni egy anyának a leányára? (Még utoljára neki állt feljebb!)

Utoljára olyan krawalt csaptak, hogy pincér, szobaleány mind összeszaladt; azt hitték, egymást ölik.

– Megálljon, madame! Én tudom, hogy ki cselekedte ezt az alávaló árulást – monda végre a kis gróf. – Így bízzék az ember meg az atyafiaiban. Ne nálam, hanem a bátyámnál, a Don Juannál keresse a leányát! Óh, én bolond! Még őrá bíztam a titkomat! Jöjjön, madame. Én vezetem önt hozzá. Együtt megyünk oda. Megállj, te áruló!

Azzal felölté az egyenruháját, kardot kötött, vitte magával Sáromberkynét a Hotel Londonba. Az volt Don Juannak a rejteke.

Az bizony még az ágyban feküdt, de kihúzták onnan, s kényszerítették felöltözködni, előadva neki duettben a forró vádat, amely árva fejét terheli.

Don Juan csak a kezeivel csapkodta hol a homlokát, hol a térdeit e megtámadás és felöltöztetés alatt, s nem volt más felelete rá, mint „kolosszál!”

– Kolosszális gazember vagy! – üvölté a fülébe az unokaöccse. – Én neked elmondom, hogy egy ártatlan leány erényét hogyan akarom megmenteni a világ csábjai ellen, s te magad odamégy, s elcsábítod! Becsület ez?

– Becsületem szentségére esküszöm, hogy nem én tettem! – menté magát a nagybátya. – De én tudom, hogy ki tette! Hát hinné azt valaki? Nem! Ilyen dolgok még XIV. Lajos erkölcstelen korszakában sem történtek, hogy a női ártatlanságot, akit a fiú őriz, az apa csábítsa el.

– Micsoda apa?

– Nem az enyim, hanem a tied, Adalbert gróf. Annál keressük. Ott fogjuk megtalálni.

Sáromberkynének volt oka lehetségesnek találni ezt a kimenetelt. Adalbert gróf neve valóban ott szerepel a Sommacampagna grófnő lajstromán, a fokozott ajánlatok között. Ő is a női erény biztosításában fáradozott.

– Rontsunk rajta!

Most azután már Sáromberkyné harmadmagával, (mint egy párbajra hívó) jelent meg a gyanúsított leányrabló szállásán, a Hét Választófejedelemnél.

Adalbert gróf pedig éppen a gazdasági számadásai gyökeres átvizsgálásába volt elmerülve, mikor betört hozzá az ellenséges hadosztály.

Az unokaöcs, az anya és a szülötte magzat együttes támadását kellett egyszerre kiállania. Kettő kétfelül, a harmadik szemben támadta meg. A tragikai jelenetek leghatásosabbikának volna ez nevezhető. Egy elvetemedett apa, akit a fia és az unokaöccse leckéztet, míg egy kétségbeesett anya lábainál térdel, s kezeit tördelve kéri tőle számon a leányát.

Neki azonban ez csak bosszúságot okoz, mivelhogy érzi tökéletes ártatlanságát.

– Édeseim, nekem hagyjatok békét. Én a leányotokért felelősséget nem vállalok. Nem mondom, hogy a szándék hiányzott volna nálam az ilyesmihez, én nem vagyok hipokrita; de hőstettekkel, amiket el nem követtem, ékeskedni nem akarok. Ne échauffirozzátok magatokat. Hallgasson rám, madame. Én ismerni vélem a talány megoldását. Itt mi részt vettünk egy concursusban; melyikünk nyom több fontot? Ekkor előállt egy negyedik, aki azt mondta, én nehezebb vagyok, mint ti hárman, s azzal mi mind felbillentünk. Hát nem jött ön rá arra a gondolatra, madame, hogy aki önt megfosztotta a leányától, az csak egy nagy hatalom; – az a Simphonides herceg.

Most gyúlt egyszerre világosság a felháborodott erényvédők agyában. Különösen a mama kezdett legmélyebben belátni a titokba.

Nagy volt az elkeseredése.

A jelenlevő három nemeskeblű férfiú mind a legönzetlenebb célból ajánlkozott pártfogolni a leányát, de a herceg egészen fölöslegesnek találta ezt az előjátékot. Ő egyszerre színt vallott, s megmondta, hogy ő egészen aranyból van; amihez hozzányúl, annak is mind arannyá kell változni.

– Menjünk hozzá most együtt mind a négyen, és vonjuk őt számadásra!

Ezt indítványozta maga Adalbert gróf.

Az indítvány végre is lett hajtva.

A herceg saját palotájában lakott. Éppen déjeuner-nél ült; maga volt a dúsan megrakott asztal előtt.

Ponthay Adalbert névjegyére az egész ostromló dandár be lett bocsátva hozzá. Mind jó ismerősök; de különösen az Sáromberkyné, régibb és újabb jó időkből.

– Hum, hán, ha! – fújtatott, amint a vendégeit csoportostól felvonulni látta. – Foglaljanak helyet! Reggelizzünk együtt. Nem! Semmiről sem akarok hallani addig, amíg reggelizem! Aki nem akar velem tartani, nézhet, de hozzám nem szólhat.

– Herceg! – szólt a nőoroszlán bátorságával lépve a kolossz elé Sáromberkyné. – A leányomrul van szó.

– A leányáról? – kérdezé a nehéz férfiú. – Hát van a madame-nak leánya?

– Igen. A somnambula a Bástya utcai házból.

– Ah! – Hát az nem a grófné leánya?

– Nem. Az enyém. A herceg egy levelet írt a grófnénak.

– Ahán! Egy levelet. – Ugyebár, madame a somnambule minden titkot kitalál, ami mások leveleiben van írva?

– Nem volt erre szüksége. A herceg mindennapos látogató volt a séance-on elmondhatta neki szóval is.

– Haha! Igaz. Elmondtam neki szóval is. Sokszor lecsörömpölt a rézfüggöny. Nagyon erényes leány volt. Hum!

– A vége az lett, hogy ön elszöktette a leányomat.

– Hán! Hán? Én elszöktettem?

– Igen, herceg! – hangzott kvartettben ez a vád: mind a három Ponthay gróf sietett nyomatékot adni az anya állításának.

– De hát, par exemple, hadd tegyek én egy előzetes kérdést madame-hoz. Csakugyan elszökött önnek a leánya, vagy pedig csak kiment sétálni, unalmában? Hán?

– Itt van a levele, amiben tudatja velem, hogy itthagy.

– Megláthatom azt a levelet? – Áh! Gyönyörű szép írás. Az embernek kedve volna ilyen betűkkel teletetovíroztatni a testét. Hát mit ír a kicsike? – Ohó! – Diable! – Nous sommes battus et volés! – Hisz azt ellopták tőlünk! – Hiszen megírja, hogy kivel szökött el! Itt van. Tanussy Emmánuel.

– Tanussy Emmánuel! – kiálta fel mind a három Ponthay gróf.

Erre aztán elolvasta nekik az egész levelet a herceg, s egy pohár chablis-t öntött utána.

A levél felolvastára mind a három Ponthay tett egy megjegyzést a szöktetőre.

– A háladatlan! – kiálta fel a Nagy Mogul.

– No, nézd a mendikást! – szörnyűködék a Don Juan.

– Az imfámis áruló! – pattogott a Gil Blas.

– Dehát mit keresi ilyenformán madame mirajtunk a leányát, hán? – kérdé a herceg.

– Mert nem hiszek az egészből semmit! A levelet csak azért írta a leány, hogy engem hamis nyomra vezessen.

(Hiszen ő tanította arra, hogy mindig mást kell mondani, mint ami igaz.)

– De én elhiszem! – kesergett a Gil Blas. – Kitelik tőle az ilyen gonosztett. Ismerem én ezt a fickót! Majd rátalálok én. Azonnal megyek minden hírlapba beiktatni a kihívásomat. Arra elő kell neki állni, ha gavallér ember. Ne féljen, madame, önnek vissza kell kapni a vadmacskáját vagy micsodáját? A leányát!

– De köszönöm én azt szépen; én megyek a rendőrségre.

És úgy tett mind a kettő, ahogy mondta.

Sáromberkyné szaladt a rendőrségre, ott volt egy régi ismerőse, egy polizeirath, aki a titkosrendőrség ügyeit vezette. Elmondta neki, hogy a leányát elszöktették; azt akarja tudni, hogy hová lett.

A tanácsos úr tréfás ember volt; azt a tanácsot adta Sáromberkynének, hogy az ilyen titokteljes talány nyitját legjobban megtudhatná, ha elmenne Sommacampagna grófnő hírhedett alvajáró csodakisasszonyához, s attól kérne útbaigazítást.

– Hiszen éppen az a jövendőmondó csoda az én leányom! Azt szöktette el valaki!

Erre aztán a tréfás tanácsos úr igen komoly tanácsos úrrá változott át.

– No, hát akkor, madame, én is elhiszem, hogy az a csodahölgy igazán clairvoyante volt; mert a rendőrfőnök éppen ma adta ki a rendeletet, hogy ezt a sok feltűnést okozó szemfényvesztő nőt egy titkos rendőrfőnök látogassa meg (miután őkelme államtitkokba és diplomáciai pletykákba is bele szokta magát ártani), s a vele összeköttetésben álló egész társasággal együtt helyezze őrizet alá. És mármost áldja ön meg, madame, azt a derék embert, aki a leányát elszöktette, mert a mai séance után mind valamennyien ott duzzognának önök a kóterben. El ne mondja ön senkinek másnak ezt a dolgot. Én úgy teszek, mintha nem hallottam volna semmit.

Gil Blas pedig nem restellte a fáradságot, hogy a bécsi és budapesti lapokba beiktassa a következő kihívást:

„Tanussy Emmánuel, volt császári főhadnagy, ezennel felhívatik általam, hogy lovagias úton elintézendő becsületkérdésben velem holtartózkodása helyét egy hónap alatt okvetlenül közölje. Ha e felhívásomnak eleget tenni vonakodik, a gyávaság vádjával fogom megbélyegezni. Gróf Ponthay, tüzérhadnagy.”

Csakhogy oda, ahová az költözött, nem jár hírlap!