XXXVIII. Justus Fraus

„Justus Fraus!”

– De furcsa név! – mondá Decebál, mikor legelőször meghallotta. Aztán többször is megcsendült a fülében ez a név.

Hát te eladnád az őseid ereklyekincseit a Justus Frausnak, ha a te kezedre kerülnének?

Elvetemült korcsfiú! Ki az a Justus Fraus?

Mégsem lehet valami közönséges halandó, ha ilyen kincstárt képes felvásárolni.

Nem is érti ez az oktondi fiú, hogy mi ennek az értéke!

Ő csak azt látja, hogy ez arany, amaz ezüst; ki mennyit nyom, annyit ér. Nagy olcsón elvesztegetné – a bolond!

Nagy volt a haragja az elűzött fiú ellen, s igyekezett magát ebbe az indulatba még jobban belehajszolni.

Ez a harag nagyon jó segítség volt elhatározásának megállapításában.

Régóta szorongatott helyzetben volt már. Válogatott a hitelezőkben, mint a tarokkozó a talonban, melyiket vegye fel? A kiadásai aszerint nőttek, ahogy államférfiúi szereplése nőtt – és a feleségének a nagyvilági dámasága; a jövedelmei pedig éppen abban az arányban zsugorodtak össze. A földet költötte a lába alól. Zaklatott órákban néha megöklelte az a szarvas ötlet, hogy jó volna a pénzügyeit valahogy rendbe hozni. Ilyenkor nem védhette magát azon bűnös eszmétől, hogy hátha a Thonuzóba-kincsekhez is hozzá lehetne nyúlni! Azzal egyszerre helyreállíthatná a rendet a birtokviszonyaiban. Akkor azonnal megszabadulhatna a hitelezők gyűlöletes pofáitól. – És azok között még nem azoknak az ábrázatja a legkellemetlenebb, akik nagy uzsorát vesznek, hanem Ponthay grófé, aki törvényes kamatra adta a kölcsönt, de nyájas mosolygást is követel a találkozásnál; ez a legkeservesebb uzsora!

Most még ennek a rossz fiúnak a tartozása is hozzájárul! Abban igazat adott Manónak, hogy ezt Ponthaynak vissza kell fizetni! Ez rosszabb a kártyaadósságnál.

Tehát legyen úgy! De nem te fogod kótyavetyére bocsátani az ősök drága hagyatékát.

Decebál most már egészen logikai egymásutánt talált abban, hogy eddigi makacs ragaszkodását az őskori lelethez megmásítsa. A fiú kimondta fitymáló nézetét; az el foga prédálni az egészet potom áron, ha örökbe rá lesz hagyva. Megelőzni helyes lesz. Végezzen inkább az apa bölcs talentuma.

Nemes elbúsúlásának ugyan még azzal is adhatna kifejezést, ha az egész régiségtárát végrendeletileg a magyar nemzeti múzeumnak hagyományozná, hanem arra is talált okot, hogy a hazai tudósokra s különösen a nemzeti múzeumra megnehezteljen. Azt a remek olajfestményt a zomotor jelenetével ő egyenesen a nemzeti múzeum számára készítteté, s képzeljék! nem lett elfogadva. Az igazgató azt mondta, hogy nem a múzeum képtárába való piktúra. Pedig már csak láthatja, akinek szeme van, hogy különb művészi teremtvény, mint azok a németalföldi mázolatok. No, ha Thonuzóba képe nem odavaló, hát akkor a kincsei se legyenek odavalók. Vándoroljanak hát külföldre; ne kapja meg a háládatlan haza.

Miután a kedélyhangulatát így beleerjesztette a világgyűlöletbe, mutatóba becsomagolt néhány legcsodálatraméltóbb darabot az ősi kincsekből; az arany sisakot és a vezéri csákányt, s közeledvén az országgyűlés bezáratása, ismét felment feleségestől Pozsonyba.

Óvatosan kellett hozzákezdenie a kényes üzlethez. Elébb utánajáratni a jószágigazgatója által, hogy miféle ember az a Justus Fraus. Bécsi ágense útján e kérdezősködésére a legkielégítőbb választ nyerte. Justus Fraus a legjobb hitelű cég a metropolisban, régi antikvár üzlet a Himmelpfortgasseban, átellenben a „Magyar Koronával”, a „Gábor angyal”-hoz címzett házban. Az üzlet főnöke udvari szállító, minden, külföldi múzeum és ritkasággyűjtemény bizományosa; képes százezreket készpénzben kifizetni.

Decebál szegre akasztotta azt a fogadását, hogy nem fog Bécsbe menni soha, hacsak nem zászló után. Felment biz ő egy pozsonyi fiakkerrel, s meg hagyta magát vizitáltatni a határvámnál, hogy nem visz-e csempészett dohányt?

A jó hírű „Magyar Korona” vendéglőbe szállt egyenesen, amelynek az ablakából éppen ráláthatott arra a kőből faragott Gábor angyalra, melyről az átelleni házat elnevezték.

Dél volt, mikor megérkezett. Olyan sietve akarta elvégezni a dolgát, hogy még este el is mehessen Bécsből, így a neve nem lesz kinyomtatva az idegenek névjegyzékébe, mely adat a történelemírót (ki az ő viselt dolgait meg fogja örökíteni) zavarba hozhatná. Át sem öltözött, úgy ment át úti bekecsben a Gábor angyalhoz.

Az ódon háznak alul bolthelyisége volt, melynek kirakóhelyén régiségek, furcsaságok voltak közszemlére elhelyezve; azok között igen értékes darabok. Amint a boltba belépett, csak egy pápaszemes öregurat talált ott, ki valami ócska könyvet bírálgatott nagyítóüveggel.

– Ez itt Justus Fraus üzlete? – kérdezé tőle németül.

Erre a megszólított magyarul felelt neki vissza (ráismert a nemzetiségére a ruhájáról és a kiejtéséről):

– Ez itt az antikvárius bolt. Justus Fraus úr maga az emeleten lakik.

– Fontos üzleti ügyem volna vele.

– Sürgetős?

– Nagyon sürgetős. Még ma vissza kell utaznom Pozsonyba a diaetára.

A pápaszemes erre mély bókot csinált.

– Justus Fraus úr ugyan ez órában a déjeuner mellett ül, de azért uraságodat felvezetem. Szabad a nevéért esedeznem.

– Tanussy Decebál.

A név megtette a hatását.

– Ah! Nagyon ismeretes név előttünk. A nagy bajhalmi lelet! Világhírű kincsek.

Decebálnak csak úgy nőtt a mája az elismeréstől.

A pápaszemes bezárta a boltját, s a hátulsó ajtón kibocsátva Decebált, felvezette az ódon falépcsőkön az első emeletbe. Ott egy vasrácsajtó előtt csengetni kellett; arra megjelent egy livré-be öltözött óriás belülről, s kinyitá a rácsajtót.

– Az uraság étkezik.

A pápaszemes felírta egy papirdarabra Decebál nevét, s beküldte azt az inastól. Decebált pedig bevezette addig az elfogadási terembe. Az is tele volt értékes régiségekkel: szőnyegek, képek, vázák, bronzok, halmozottan.

A rövid várakozási idő alatt három inas suhant végig a termen, a szomszéd ebédlő ajtaján ki és be. Az egyik egy tálat hozott ki egy fajdtyúk maradványával, aminek a piros karikás feje büszkén tekinte le a porcelán tálról, a másik ellenben egy ezüsttálcán hozta a pudingot, amelyen még lobogott a meggyújtott borszesz kék lángja, a harmadik egy felnyitott madeirával sietett a helyszínén jókor megjelenni.

– Az úr talán vendégséget ad? – kérdé Decebál a pápaszemestől.

– Nem biz az. Magában étkezik.

– Tehát nagy gourmand?

Eközben a kolosszusa az inasoknak is visszatért, s jelenté nyájas vigyorgással, hogy a Commerzienrath úr elfogadja az uraságot.

Az ebédlőterem is fejedelmi berendezésű volt. A falakon vertművű ezüsttálak, a szekrények faragványai, az edények vésművei a cinquecentora vallanak; a kínai, japáni igazi régiségek még ezektől is elvitatják az elsőbbség rangját. A szoba közepén a gazdagon terített asztal, s amellett ült a sokat emlegetett főnök, a régészet mentora, tekintélye, virágos selyemkantusban, egy pohár madeirát szürcsölve: „Justus Fraus”.

Decebál azt hitte, hogy álmodik, – hisz ez Vakandi Anonymus!

– Vakandi! – Te itt? – hebegé Decebál.

Vakandi! A penészes földtúró, a cinikus tudós, selyem hálókabátban! A feketekenyér-faló, a pocsolyavíz-ivó aszkéta, fajdtyúk-pecsenye, plumpuding, ananász előtt, madeiárt pityizálva! Bűvészet ez?

A ház ura e megszólításra csodálkozó tekintettel fordult a Decebált bevezető pápaszemeshez, s azt kédezé németül:

– Was hat der Herr vor?

A vezető odasúgott Decebálnak.

– A pricipális úr csak németül ért.

Decebál egészen megconfundálódott.

– Micsoda? Vakandi Anonymus! Csak németül ért? Aki nem értett más nyelvet, csak a keletieket? Aki a német tudósokkal szanszkritul levelezett? Aki a hunnus szittya alfabetet föltalálta! Az most nem tud, csak németül?

– Uraságod tévedni látszik a személyben – jegyzé meg a kísérő.

– ’Sz úgy ismerem, mint a saját testvéremet! Hát nem együtt ástuk-e a bajhalmi dombot? Nem egymás hátán silabizáltuk-e a tanusvári tömlöcben a penészes okiratokat? Úgy össze voltunk nőve, mint az újszőnyi kettős leányok. Csak ismerem Vakandit!

– Ez az úr Justus Fraus. Tudtommal sohasem volt Magyarországon.

A principális úr ezalatt nagy nyugalommal törögette az olasz mogyorót egy furcsa diótörőben. A diótörő mintha csak az ő miniatur szobrocskája lett volna.

– No, akkor ez egy olyan természeti csoda – szólt Decebál –, amilyen a világon nem fordult még elő. Én meg mernék esküdni, hogy ez az úr az én Vakandi Anonymusom.

A háziúr intett az inasoknak, hogy adjanak széket a vendég úrnak, s előkelő arckifejezéssel mondá.

– Was ist Ihr Anliegen?

(– Hogy mi kívánsága az uraságnak? – tolmácsolá a kísérő.)

– Hagyja abba – utasítá el Decebál. – Nem kell nekem tolmács. Hiszen tudok én annyit németül, hogy nem hagyom magamat eladatni. – S azzal helyet foglalt a principálissal szemközt, s elkezdett vele németül értekezni.

– Tehát az úr Justus Fraus?

– Szolgálatjára.

– Régiség- és ritkaságkereskedő?

– Bécsben, Antwerpenben és Hamburgban.

– Hallotta ön hírét a bajhalmi cölöpsírleletnek?

– Olvastam róla.

– Csak olvasott?

Minden szájfelnyitásnál jobban meggyőződött róla Decebál, hogy akivel beszél, senki sem más, mint az ő régi ismerőse. Ezek a rendetlen fogak, amik közül egy előreáll, ezek a ráncok a száj körül: nem! Ilyen arabeszkek nem fordulnak elő másutt, mint a földtúró fizimiskáján.

– Ismeri ön „Barrer et Son” antikváriusi céget Londonban? – kérdezé tovább.

– Nem ismerem – szólt stracchinót kenve egy szelet zsemlyére Justus Fraus úr.

– Nem ismeri? Hisz ön hozta oda hozzám Snopkins urat?

– Én sohasem voltam azúrnál, és sohasem láttam Snopkins urat.

– Bocsánat! A nagy hasonlatosság hoz tévedésbe. Nekem a Barrer et Son cég 48 ezer font sterlinget ajánlott a bajhalmi lelet kincseiért.

– Az nagy pénz – szólt fejét kétkedően ingatva s az ezüstkéssel piszkálva a fogát Justus Fraus.

– A királyi biztos jelenlétében tette az ajánlatát.

– Kár volt el nem fogadni – szólt Justus Fraus, valami hegyes sündisznó-tüskét dugva a fogai közé.

Hogy ezt ugyanaz a pofa mondhatja, amely a düh extázisába jött, mikor arról volt szó, hogy Mántay Móric odaajánlotta a kincseket az anglusnak!

– De „barátja az erénynek!” – kiálta fel Decebál magyarul.

S a diótörő képmása még erre a címzésre sem mosolyodott el. Értetlenül nézett a bolt hivatalnokára:

– Mit tesz ez a szó?

– Freund der Tugend – tolmácsolá az.

A magyarázat mégiscsak megmosolyogtatá Justus Fraus urat.

– Aha! Igaz ugyan, hogy az „erény” is a ritkaságok közé tartozik, de azért nemigen akadnak rá a mai nap amateurök. Leszállt az ára, mint a conchyliáknak.

S ezt mondva, inte az egyik inasnak, hogy hozza oda a szájöblítő csészét.

Decebálnak még azt is látni kellett, hogy Vakandi Anonymus hogy öblíti ki előtte a száját, porcelán csészébe, evés után. Ezt már nem bírta elviselni!

Felállt a székéről, s áthajolva az asztalon, ezt kiáltá magyarul Justus Fraus úr szeme közé.

– Akasztófára való gazember vagy!

Erre a szóra csak megmozdul tán az arca? Nem az.

– Was sagt der Herr auf italienisch? Casto, fara, vallo?

No, ha még ez is olaszul van neki!

A boltügynök tolmácsolás helyett az öt ujját táncoltatta a homloka előtt, ami néma szótár szerint annyit jelent, hogy a látogató úrnál valami nincs odahaza a felső emeleten.

Decebál kapta a kalapját, s minden búcsúvétel nélkül ott hagyta Justus Fraus urat az asztalánál.

A düh és a bámulat kevergett az agyában.

Lehetséges-e az, hogy két ilyen tökéletesen egymásból szakított emberi torzkép létezhessen a világon? Az egyik Magyarországon, a másik Bécsben? Az egyik a föld alatt él, a másik fényes szalonokban; az egyik koplal, kucorog, a másik dobzódik, dúskálkodik; az egyik pogány vérű szittya, a másik stocknémet; az egyik cinikus, a másik epikureus. Az senkit sem címez, ez magát is Commerzienrathnak titulálja: amaz egy sündisznó, emez egy angolna; de a feje ugyanaz mind a kettőnek.

Létezhetik két példány egy és ugyanazon emberből vagy gnómból?

Ha pedig ez a két alak csakugyan egy, ha Vakandi Anonymus ugyanaz, aki Justus Fraus (mint ahogy azonos az éjjeli pávaszem lepke a gazevő hernyóval), akkor mit jelent ez az alakoskodás? Kinek a javára vagy a kárára rendez valaki egy ilyen komédiát? Hiszen annak az alaknak, aki Vakandi név alatt lett Decebálnak meghitt barátja, éveken keresztül kellett azt a szerepet következetesen keresztülvinni, sok nyelvet megtanulni, magyarul a régi és új írásmód szerint írni, beszélni, levéltárakba magát beleenni, romok közt, puszta halmokban ásni, túrni, kaparni és azalatt egy ilyen fényes palotát, nagy üzletet, szibarita életmódot elhagyni. Mire való volt ez? – Hisz utoljára is a Thonuzóba-kincsek fel lettek találva. – Ez valóság. Se nem álom, se nem csábulat. Meglehet, hogy ma, midőn kínáltatnak, nem akkora az értékük, mint volt, amikor kérettek; de mégis kincsek azok. Tréfábul nem vezette őt azokra Vakandi. Sőt még önérdekből sem, mert a felfedezés után még csak vissza sem tért hozzá, s csak egy értékes darabot sem vitt el az akkor lefoglalva tartott kincsekből emlék gyanánt; később pedig nem is mutatkozott.

Micsoda nyitja lehet akkor ennek a megfoghatatlan talánynak?

Egy villám nyilallt végig a gondolatai közt.

Csak olyan rövid világosság, aminő a cikázó villámé szokott lenni.

Az a fiától kimondott szó jutott eszébe.

„Azt az ütést, amit nekem adtál, itt ezen a helyen fogod visszakapni!…”

Hol? Micsoda helyen?

A Thonuzóba-kincsek tárában.

Miért adta a fiának azt az ütést?

Azért, mert „rongy”-nak nevezte a kincslelet legdrágább darabját.

Ez a fiú már tudott valamit Justus Frausról.

Nem! Ezt a gondolatot nem hagyta megöröködni.

Inkább éjszakai sötétség, mint ilyen világosság!

Sietett vissza Bécsből; s megesküdött, hogy soha többet halandó teremtésnek még csak azt sem engedi meg, hogy a szájára vegye a Thonuzóba-kincsek nevét.