|
Az Alföldön már hat
hete, hogy nem esett az eső, harmatnak híre sincs. Kánikula közepén
járnak, s a csordakutakból is mind kifogyott már a víz. Az egész kiterjedt
rónán, egyik város tornyátul a másikig nem látszik semmi zöld; fakó az egész
táj, egy-egy sárga folt virít ki csak itt-amott, ahol a szikfű virágzik,
másutt meg egy hosszú fehér sáv rémlik, ahol a sziksó úgy felverte a földet,
hogy lapátolni lehet. Árva fűzet, galagonyát, rekettyebokrot behúzott a
hernyósereg fehér hálójával, egy levelet sem hagyott rajta, még a kutyatejet is
megette valami féreg. Billió a prücsök, aminek a cirpelése olyan, mintha a
forró földnek az izzó zizergése hangzanék ki belőle.
A láthatárt nem látni,
azt eltakarta a délibáb; mintha egy őrült tenger, maga a mesés özönvíz
nyargalna magasra hányt hullámokkal végig a messzeségen, felkapva tornyot,
boglyát a hátára, szigetnek, felfordított tükör képmásával. A boglyát még
tavalyrul feledték ott, megáporodott, penészes sásszéna; a múlt télen nem
kellett az ökörnek, majd megeszi a jövő télen csemege gyanánt.
Most ott nyargalász
gulya, ménes az avar pusztán; ha volna mit, sem tudna legelni, mert bántják a
bogarak. A pásztorok alig győznek szaladgálni a szárnyékot kereső
marha után. Egész folt seregély repül a nyomukban, azoknak meg ez a sok
marhakínzó légy a lakodalmuk. A komondorok sem törődnek a kötelességükkel,
mind ürgét kaparni járnak; ebből van elég.
Csak a bivalynak van
esze; az befeküdt a mocsárba, csak a feje látszik ki belőle. A mocsárnak
nem árt a szárazság; a holt Tisza ellátja vízzel, az a sötétzöld tenger arra
kelet felé, rőthamvas hullámaival csak úgy gúnyolja a kiaszott rónát, a negyvenezer
holdnyi nádas gályát hordhatnak a hátán. Látszik is valahol a közepén olyan
gályaforma, de mégsem az, egy óriási fűzfa az, ami bizonyosan olyan helyen
nőtt fel, ahol nem fértek hozzá, hogy levagdalják az ágait rőzsének;
felnőhetett a maga kedve szerint derék lombos fának.
Délután még fojtóbb lesz
a vak meleg, a bögölyök, legyek még vakmerőbben támadnak meg embert és
állatot, a birkanyáj összedugja a fejét, a komondorok a hátukon
hentergőznek, a halászmadarak sírva kóvályognak a víz fölött, a parti
fecske egész gyülevésszel tölti meg a léget; „valami idő lesz!” dörmögi a
számadógulyás, gyanúsan pislogva a süvege karimája alól a déli láthatár felé.
Ott borulni kezd; talán esőt hoz a szél, ha ne ha jégesőt? Csúnya
fakó felhő emelkedik szörnyű gyorsasággal az égre, a szélei
rongyosak, a mélye rőtbarna. Nem hoz az egy csepp esőt sem, mert az
egész porbul van; a homok megmutatja, hogy ő tud repülni. A felhő
elkergeti a délibábot tornyos szigeteivel együtt, s aztán betakarja a rongyos
köpönyegével a fél láthatárt, a nyugodt, a keleti ment maradt. A szél
harsogásába belevész minden hang, madársivítás, marhabömbölés, emberi
káromkodás. A forgószél tölcsére, nagy udvart seperve maga körül orsózik végig
a rónasíkon, jaj annak, ami a sodrába belekerül. Útban kapja a nagy
szénaboglyát; egy perc múlva fel van az forgatva, s repül az ég felé. De még a
számadó juhász is, aki a boglya alá menekült. Azt is felkapta a szélmenyasszony
táncos fodra, s egyszerre csak azt veszi észre, hogy repül; szerencséjére
megtalálja a jobbik eszét, s hirtelen kiakasztva a nyakából a lebegő
szűrét, azt engedi az égbe rohanni, s maga leesik a földre.
A bőszült vihar
vágtat tovább, felseperve a mezőről a prücsköket, a mocsárból a
békákat, s estefelé a Kárpátok alján fogja bogár- és békaesővel agyonrémíteni
a szegény hegylakókat.
Lesz dolog a szétszaladt
marhát összeterelni majd! Némely meg sem kerül.
És még ebben a nagy
ítéletidőben is akadt olyan gonosz indulatú állat, amely nem félemlítve
meg a haragos fergetegtől, az általános zűrzavart saját önző
céljaira felhasználni nem átalkodott. – Két nagy ordas farkas jött elő a
berekből lappangva; az egyik komondorfarkas, a másik agárfarkas, ahogy meg
szokták őket különböztetni. A mocsárban úszkáló bivalyok közül egy fiatal
előhasi tehén jó messzire beúszott a holt Tiszába; azt szemelték ki
áldozatul. Utána vetették magukat. A bivalytehén észrevette a veszedelmet; a
társaihoz nem menekülhetett már vissza, az útját elvágták a csikaszok;
bivalyfővel azt találta ki, hogy a nádasba meneküljön, ott talán megszabadul
a gonosz üldözőitől. Azok lubickoltak utána. Egy nagy fekete fej
elöl, két kisebb utána. Nemsokára eltakarta valamennyit a nádrengeteg.
Az a nagy fűzfa ott
a nádas közepett valami sziget ottlétét árulja el. Kiemelkedő földhát van
ott a vizek birodalmában. Hogyan került oda? Talán avargyőr volt? Vagy
talán kunhalom? Ütközet emléke, halottakból összehordott halom? Vagy csak
neptuni torladék, mint a Debrecen melletti halomlánc? Körös-körül keríti a
nádas. Csak a Tisza felől van egy nyílás a náderdőbe vágva, ahonnan
csónakkal a szigetre lehet járni.
Ez a sziget nem tud
semmit a nagy országos aszályról. Itt szép zöld minden. A víz színén most adják
ki javában a bájillatukat a nufár bőrszerű sárga rózsái, a buzogányos
nád tetejéig felfutott a vad hajnalka, fehér tölcsérvirágaival; a meneteles
partról aláhajlik a rózsaszín füzény (lithrum) virágpálcája, a lilaszín elecs
(butomus) ernyős mászókaróján tornászi gyakorlatokat végez a fűzöld
leveli béka, a vízi gyöngyvirág, gyűszűnyi fehér csengettyűivel,
a gyalogbércse (clematis) háromszirmú kék harangjával kiharangozzák a titkokat,
amiket a pázsitos nefelejcs megsúgott, – hogy ott beljebb a sziget mélyében még
különb tündérvilág van.
Piros virággombú lóhere
és ezüstlevelű pimpó (potentilla) nőtt közös pázsittá, ami körül
hófehér csiperkegombák kupolái domborodnak elő félkörben a (népmonda
szerint ott táncoltak a tündérek karéjban). A piros nadálytő, s a sötétkék
vadzsálya virágait méhek dongják körül; azoknak is közel van a házuk. Azok a
nagy odvas fűzfák a sziget belsején: egész őserdő fűzfából,
aminek az alja virágos bozót.
S ez a sziget nagyon jól
ismert föld a világ előtt. Legelőször is az állatvilág előtt. A
part mentében egész sorral állnak végig a gémek és a pelikánok, lesve a
vickándozó halakra, amik a víz felszínére felhányják magukat. A halászsas
le-lecsap egy kövér potyka után, s viszi a prédáját egy nagy kiszáradt
fűzfára elkölteni. Az a légben halászó szárnyasok közös étkezője.
Hulladékaikból egész dombtámadt ott, de gondoskodnak ketten a köztisztaságról:
a hangyanemzetség, meg a szederinda, azok betakarják, félretakarítják, ami
kellemetlen. Zivatar elől azután egész serege a szárnyasoknak, ami nem a
káka tövén fészkel, menekül a fűzfák közé, s van akkor zajos gyülekezet!
Különben csak a nádiveréb próbálgatja csendes meleg napon, hogyan lehetne
egyszerre a fülemilét is, meg a varangyot is énekben utánozni?
Az az egy kimagasló
óriásfűz pedig úgy látszik, hogy a maga fajának a fejedelme. Emberek
között is megesik, hogy egy kinő olyan magasra a többi közül. A derekát
alul nyolc ember nem érné át öllel. Repedezett kérgét nemcsak arasznyi zöld
moha fedi, de egy repedésén végig bóbiskolnak az ott élősködő
kosborok (orchys) virágfüzérei, legyeket, szúnyogokat mímelő kelyheikkel,
s a vadkomló, meg a pénzlevelű folyondár úgy összevissza szőtték az
ágait, s lógatják alá a füzéreiket róla, mintha ők volnának ott az urak.
Pedig már a belseje a
vén fának csak egy nagy odú, amiben egy embercsalád elfér. Hanem ennek a
nyílását egészen eltakarja egy nádkunyhó, ami már réginek látszik, nemcsak
azért, mert fekete, hanem a rajta megtelepült népség bizonysága szerint.
Egészen befutotta azt a tetejéig a tüskés földiszeder granátszín szárával,
fekete és piros bogyóival s folyvást nyíló fehér virágaival; az oldalaiban van
talán tíz madárfészek, a csupjában a legnépesebb; azok már tollasodnak. A
tövében pedig egy tüskésborznak van a pincelakása, aki nagyon jól itthon
találja magát; éppen most vitt haza egy egeret a fiai számára.
Sem a sündisznók, sem a
nádiverebek és cinkék nem érzik magukat feszélyezve azáltal, hogy rajtuk kívül
még egy vendéglakója is akadt a háznak.
Az ám, még egy idegen
madár, dalos madár.
Odakinn jár most a szép
pázsitos fűben, ott énekel.
A cipőit levetette,
talán hogy a friss pimpóspázsit szőnyegének a harmatján üdítse rózsaszín
talpacskáit? Nem biz az. Be kell gázolnia a vízbe, fehér szoknyáit a térdei
közé szorítva, hogy a merítőhálót kihúzza. – Jó fogás volt; egész csoport
páncélhátú kecsege vickándozik a hálóban.
Az énekes madár addig is
dalol, amíg azokat megtisztogatja. Ottan áll a bogrács, készen, a szolgafára
felakasztva; jó paprikás halászlé készül abban ma estére. Teljes tele
bográccsal. Úgy látszik, az énekes madárnak nagy családja van!
Igaz! Hisz a
fűzfáson túl látszik kibukkanva még egynehány nádkunyhó, de azok már újak.
Lizandra rőzsét
aprózott, tüzet gyújtott a bogrács alá. Azután még egy rakás fát gyújtott meg,
s apró fanyársakat faragott; azokra meg sügérek lesznek felvonva, előbb
száz késvágással megszabdalva, azokat úgy sütik meg a parázshalom közé
tűzködve cserepcsíkon, a zöldcsíkos hátú halacskák már ott vickándoznak
madzagra fűzve a kopoltyúban; ezeket horoggal fogták.
De amint a kopoltyúhoz
kiment, amelyet a part melletti mély víz alatti gödör képezett, egész csodát
látott: a nádasból százával úszott ki a part felé a vízikígyó, magasra
feltartott fejjel, s azok között, mint egy-egy főhadnagy, a
tekenősbéka, sajátszerű pistyogó süvöltését hallatva. Lizandra nem
félt a kígyóktól, megszokta a barátságukat még a Styx szigetén; csak álmélkodva
nézte őket, hogy igyekeznek a rekettyebokrok közé elbújni. Ezek éreznek
valamit. Csodálatos, hogy az időjárás tüneményeit azok a lények,
amelyeknek nem adatott mód, amivel gondolataikat egymással közöljék, előre
megérzik: leghamarább a pókok, azután a hüllők, majd a madarak. –
Nemsokára megzendül a mocsár, a vizek szárnyas népe mind felkerekedik, egész
tábort járva, sikoltozásuk, krákogásuk elárulja félelmüket, a legkonokabb
ellenségek feledik az ősi gyűlölködést, halászsas, héja, gém, kócsag,
gödény, sirály mint egy vert ármádia összekeveredve kóvályog a légben, s
megszáll csapatostul a sziget fűzfáin, civakodva az ülőhelyért, a
gázlók raja odahúzódik a bozót sűrűjébe, s hívogatja egymást nagy
trombitaszóval.
Az a nagy vihar kergette
ide valamennyit, mely a tiszántúli rónán végigtáncolt.
Az pedig nem jön ide. A
szél-ara nem akarja a viganóját összecsatakozni a mocsárban, jobban tetszik
neki a szilaj keringőtánc ott a sima rónán, derék táncosaival, a
töveikből kifacsart szálfákkal.
Itt az ingovány szigetén
csak egy más tünemény jelzi a távoli nagy vihart. Az alkony-ég kigyullad a
narancsveresből lángoló bíborba; visszfénye olyanná teszi a mocsárt, mint
egy égő tükör, hol a víz kicsillog; ahol meg a nádtenger kalászos síksága
takarja a vizet, ott arany hullámokat látszik hányni ez a tenger.
S e csodavilágításban a
sziget minden fája, bokra még fényesebb zöldnek látszik, valami túlvilági
zománcot kap minden, maga a parton álló nimfa is a csendes víztükörbe nézve,
mint egy zöldarcú tündért látja saját képmását abban.
Végre őtet magát is
nyugtalanítja ez a megmagyarázhatatlan pompája a tüneményes égnek. El-elnéz a
nyílt vágás felé, amerre a szabad Tisza látszik. Talán vár valakit, amiatt
aggódik. Kisgyermek korától fogva megszokta az egyedüllétet, emberkerülte bútájban
(Eiland).
A sok vízi madár egészen
ellepte a szigetet. A pelikánok olyan közel jönnek hozzá, hogy szinte
megcirógathatná a fejeiket. Az ágon ülő mindenféle ragadozók meg éppen a
nagy fűzfára szállásolták be magukat. Onnan ugyan egy lövéssel
elrezzenthetné őket, van puskája odabenn a gunyhóban, de ő ugyan a
világ minden kincséért meg nem tudna lőni egy madarat. Egy madarat! Az
Istennek azt a kedvenc állatját, akinek szárnyat adott, hogy hozzá felemelkedhessék;
egy más világ lakóját!
A leáldozó napot
eltemették már a láthatár olvadt arannyá vált felhői; de azért a ragyogó
ég tovább fénylett. Az átfutó szél után, mely itt a szigeten csak mint egy
sebes fuvallat csapott keresztül, egyszerre feltömjénzett a szigetvilág növényzetének
fűszerpárázata; az esti lég tele van ambrával; minden levél illatot
áraszt, ami az érzéket kéjesen mámorítja. Ezt a gyógyellenszert találta ki a
természet a mocsárlég miazmái ellen.
De hát más édes illatok
is vannak; teszem a paprikás halé! Lizandrának a bogrács után is kellett látni,
hogy kozmát ne kapjon a halászlé. Jól állt kezében a főzőkanál, mikor
megkóstolta a paprikás levet; nincsen-e túlsózva? – Nem volna nagy csuda. Azt
mondják a sós levesre: „Szerelmes a szakácsné.” – Hát aki a szeretőjét
csak minden szombat este látja!
Egyre neszel, ha nem
hallatszik-e a távolban az evezőcsapás? Az nem, hanem valami más. Valami
csörtetés a nádtenger között, koronként felhangzó rekedt bőgéssel és
valami vad csahintással, ami nagyon különbözik a kutyaugatástól. Mikor az ember
először meghallja, lúdbőrös lesz tőle a teste.
Vajon mi lehet ott?
Az elvert bivalyt üldözi
a két toportyán a nádason keresztül.
A bivaly hatalmas úszó;
az bele nem fárad. S a vízben le nem foghatják a farkasok, mert maga alá
gázolja a megtámadóit; ki kell őt kergetniök valami szárazra, hogy
megosztozhassanak rajta.
A bivalynak viszont,
azért, hogy ő bivaly, nagy az ő filozófiája. Valahol maga előtt
tüzeket lát égni. Gondolja, hogy ott emberek vannak; talán pásztorok,
komondoraikkal. Arrafelé veszi az útját.
Egyszer aztán, ahol a
nádas megszakad, s mélyebb víz jön közbe, melynek folyása van a Tiszából,
előtör a bozótból az egész vadásztársaság.
Elöl a bivaly ormótlan
nagy feje, széles orrát magasan feltartva, a víz színén úszó vízitök, a
békakorsócska széles levelei, kövér mákfejei közül forró párát fújtatva az
orrlyukain át, utána kétoldalt felhegyezett füllel a két ordas feje; szemeik
zöld fényben ragyognak, csattogó szájuk a vizet habuckolja.
Egyenesen arrafelé
tartanak, ahol a két tűzrakás ég.
Lizandra egy percig
zsibbadt érzékekkel áll, elbámulva e látványon. Jól érzi a közelgő
veszélyt. A menekülő barom idehozza magával a két fenevadat.
Elfuthatna előlük; a
kunyhónak jó deszkaajtaja van; a nádkéve ugyan nem védelem a farkas ellen, mert
az azt széttépi, hanem az odvas fa üregéből lábtó vezet föl a fára, ott
biztos menedék van, mint egy őrtoronyban.
De amikor azt a szegény
üldözött állatot meglátta, amely bivalypofájával úgy ki tudta fejezni a
rémületet, aztán hozzá azt a két cudar, fertelmes dúvadfejet, kárörvendő,
vérszomjas, agyarkodó tekintetével, tajtékzó, fogcsattogtató szájával,
ördögileg villogó szemeivel, akkor valami szívkicserélő düh szállta meg
egyszerre; az ijedtség haraggá lobbant fel, mint a füstből a láng: nem
elfutni előlük, de rajtuk hajtani támadt kedve. A kunyhóban volt
felakasztva a dupla puska, megtöltve öreg göbecsre. Aki azt otthagyta nála,
megtanította rá, hogy kell vele bánni; vadludat, túzokot hogy kell
meglőni. Azok ugyan tőle mind akár ott fészkelhettek; de most ezen a
két csikaszon ki akarta próbálni, hogy mit tud.
Ahol a víz sekéllyé
vált, a bivaly már feneket ért a lábával, s csülökre kapva gázol ki; a két
ordasnak még ott úszni kellett; ezzel elmaradtak néhány ugrásra az áldozattól.
A bivalytehén, amint a partra kikapott, elhagyta az ereje, térdeire esett, s
tehetetlenül dugta bele a fejét a hangafabokorba. Az egyik farkas
diadalcsahintással rohant feléje egyenesen, a másik betanult, sunyi
stratégiával került eléje kullogó lépésben.
Lizandra a két
tűzrakás között foglalt állást. Az is igen helyes hadászati pozíció volt.
Szépen az arcához fektette a puska agyát, jól odaszorította vállához, csendesen
megvárta, míg a puskacső hegye ott lesz, ahol a farkasnak a feje van;
akkor elrántotta a ravaszt, a fegyver eldördült, s a dúvad nagyot ordítva
ugrott fel a levegőbe, s aztán hanyatt vágta magát. Gyönyörű lövés
volt. Azzal hirtelen a másik farkas ellen fordult, mely éppen akkor dugta
elő a bozótból a fejét; annál már egy kissé elhamarkodta a dolgot, de
azért az is megkapta a magáét. Nem pusztult el ugyan a lövéstől egyszerre,
még elinalhatott; de hogy nagyon megbánta a dolgát, azt bizonyítá a keserves
ordítozása, ami nemsokára elnémult a sziget távoli bozótjában.
Lizandra egészen más
embernek érezte magát. Valamikor gyermek korában azt kérdé Manótól: hát te hogy
tudtál egyszerre leányból férfiúvá változni? – Hát így ni!
Aki ember a talpán, az a
férfi! Egész ember: az a férfi.
– Ezt csináljátok utánam
bécsvárosi, pestvárosi kisasszonyok! S még a diadal tetejében egy jótett
emléke! Megmenteni egy ártatlan életet!
Hát nem ártatlan
életű-e a bivalytehén?
Hogy fekszik ott
elnyúlva a földön, bizalomteljes önmegtagadással! Apró, pislogó szemeiben valósággal
ragyog a könny. Ez a vízözön előtti vastagbőrűek világából itt
késett idomtalan állat még sírni is tud; még valami rekedt nyöszörgése is van,
amellyel a maga érzését ki tudja fejezni, s ha egyéb mimikára nem képes is,
megrázza a fejét, s a füleit összecsattogtatja.
Lizandra megszánta a
szegény állatot, s odament hozzá. Térdére vette a nagy nehéz fejét azzal a
serteborzas orrával, s beszélgetett hozzá:
– Tehenkém! Bivalykám!
Ne félj, már nincs farkas.
S aztán kínálgatta
kötényébe szedett fűvel.
A bivaly aztán egyet
gondolt: felállt a két térdére, majd mind a négy lábára; de még mindig úgy
reszketett, hogy csupa szánalom volt nézni ezt az ormótlan állatot.
Lizandra kitalálta a
bivaly baját. Az elejtett farkastól fél.
– No, ne reszkess; majd
elmegy az innen!
Azzal megfogta az
elejtett dúvadat lompos farkánál, s elvontatta a sűrű bozótba, hogy a
bivaly nem láthatott rá többet.
Akkor aztán az
őslény visszanyerte a világhoz való bizodalmát; megrázta a bőrét, s
nekiállt a jó kövér fűnek, legelni. Ilyent sohasem kapott ő otthon „a
nagyságos mamánál”.
Most aztán Lizandra is
hozzálátott ám a maga háziasszonyi kötelességéhez. A halászlé már készen volt a
bográcsban; azt most már csak ott kell hagyni a hamvadozó zsarátnok felett,
hogy forrón maradjon; a cserepcsíkon sülő halat majd süsse meg ki-ki
magának, az úgy jó. Most aztán csak az ital után kell látni, mert a jó
vacsorának ez a koronája. Bornak itt híre sincs, azt nem lehet tartani; mert
megecetesedik, de annál jobb nektár készül a vadszeder levéből, mézes vízzel
felhígítva. Azt mindig frissen lehet készíteni, a fűzfák köpűi, a
szederbokor indái bőven adják az áldást. Lizandra két fekete, máztalan
korsót megtöltött e nemzeti itallal. Hahaha! Biz az őseinknek is ilyen
áldomást hoztak a feleségeik, mikor még a honkeresésben fáradtak a határtalan
pusztán, ahonnan nem látszának Tokajnak, Ménesnek hegyei.
De az ivadékoknak
annyiban mégis jobb dolguk van, hogy őket már pusztai barangolásaikban
elkíséri az a fekete bab, aminek a levét úgy híják, hogy „kávé”.
Még ez is az ő
dolga volt. Vasserpenyőben megpörkölni a kávét, aztán két nagy lapos
békasó között apróra őrölni, bögrében megfőzni. Megisszák majd
utoljára abból a pohárból, amiből a szederbort itták, cukor helyett mézet
kapnak hozzá. Kávéskanál is van, apró békateknőkből, amiknek ügyesen
készített nádszár nyele van. Ezek az eszközök mind kívül vannak felaggatva a
kunyhó falára szép rendben és tisztán tartva.
E sürgés-forgás közben
meg-megütötte a fülét az új vendégnek a rekedt dörmögése. (Nincs ám ennek több
annál az egy hangjánál.) Ki nem tudta találni, mi baja? „Hiszen, ha szomjas
vagy, előtted a nagy víz!” Utoljára a bivalytehén azt tette, hogy odajött
hozzá. Olyan bizodalmas alázatos nyájassággal közelített, mely minden gonosz
szándékot kizárt. Ha egyszer a bivaly valakit megszeret, annál nincs
ragaszkodóbb állat, nagyobb igazság kedvéért még a szája is tele volt hosszú
csátéval, amit csak úgy apródonkint morzsolgatott befelé. Ismét mekegett
valamit, s a vastag orrával egyet taszított a védasszonyán.
– No, hát mi bajod? Mi
kell?
Újabb nyöszörgés.
– Talán a fiadat
keresed? Hja, bizony szegény kis borjút ma nem tudom, ki szoptatja meg.
No, most egyszerre
rájött! Fittyet vetett az ujjaival.
– Ahá! Ilyenkor meg
szokták a tehenkét fejni. Az lesz a baja. – Ejnye, ez bizony okos dolog lesz.
Mindjárt segítek én rajtad.
Gyorsan futott a sajtár
után, előbb kisúrolta azt homokkal, mert biz abban azelőtt méz volt.
Sohasem próbálta a fejést, azt sem tudta, ülni kell-e hozzá vagy térdelni. De
szépen sikerült. Egész sajtár megtelt jó, illatos bivalytejjel.
Arra aztán a
nemeslelkű szarvas állat, mint aki legjobban ismeri a házirendet, vezetés
nélkül odacammogott a nádgunyhó mellé, hozzádörzsölte az oldalát a fűzfa
kérgéhez, s aztán eltehenkedett a számára vetett alomban, a falevelekben,
átadva magát a bölcselkedő kérőzésnek.
De milyen nagy öröme
volt Lizandrának az új szerzeményen! Majd hogy meg fogja lepni az urakat.
Mántay Móric egészen meg volt elégedve az itteni állapotokkal, csak néha
sóhajtott fel, hogy de jó volna egy kis tejeskávé! Abban megvan minden földi
boldogsága az embernek. – Hanem ez itten abszurdum. Tejért tíz mértföldnyire
kellene menni, s mire idehoznák, már akkor az sajt és savó volna, nem tej, hát
csak félre kell tenni a kívánságot.
Lizandra azt gondolta
ki, hogy a vacsora végén meglepi az urakat a tejeskávéval, s majd hogy engedi
nekik töretni a fejüket a találgatásban, honnan csordult ide az égből a
friss tej? Addig ne tudjanak az istenadta bivalyról semmit.
|