XLII. Az alma messze elesett a fájától

Az első meglepetés után azt mondá Decebál magában: „Igaza volt az asszonynak!”, s igyekezett magából minden kedélyellágyulást kifilozofálni. Igaz, hogy nagyon szerette azt az asszonyt. Akármilyen csapodár volt is más hölgyek irányában, szíve szerint csak ehhez az egyhez szított. A szívéből szakították ki. S hogy milyen nagyon kiszakították, bizonyítja az, hogy ahhoz az emberhez ment, akit a világon legjobban gyűlölt. Mert, ha akárki azok közül csábította volna el a nőt, akik hízelkedésükkel ostromolták, nem volna csoda, de éppen az, aki mindig rágalmazta, gúnyolta, az vitte el magával! Milyen nagyon meg kellett ennek az asszonynak gyűlölnie a férjét! – Vagy csak azért tette ezt, hogy ott ragyoghasson a nádori táncvigalomban? Felejtsük el!

Hanem azután később kezdte észrevenni, ahogy a külvilággal érintkezésbe jött, milyen nagy csapás volt ez reá nézve. Az a furcsa tekintet, amivel minden ismerőse fogadja, az a mosoly és szomorúság között válogató határozatlan valami, amit a szemébe néző sehogy sem tud eltitkolni. Az arcáról olvassa mindenkinek azt a gondolatot: „Ez az ember de bolondul járt! Elment vadászni, s azalatt férjhez vitték a feleségét!”. Senki sem tudja, hogy mint kezdje vele a beszédet? Érzi, sejti, tudja, hogy nevetnek rajta. S ez rettenetes csapás! Minden rigolyái ellen a balsorsnak van valami védelem, csak az ellen nincs, ha az ember nevetségessé lesz. Ha elbújik az ember a világ nevetése elől, utánahangzik az; ha szembeszáll vele, a világ még jobban nevet; ha szomorkodik rajta, kinevetik; ha megadja magát, még inkább nevetik; ha vígan veszi a dolgot, táncol, danol, akkor meg ijedten néznek rá, azt mondják, megbolondult; még ha megöli magát, azon is kacagnak. – Ez a tragikumnak a legiszonytatóbb neme, ami, mint a Nessus-ing, még Heraklest is agyonkínozza csalánégetéssel.

E katasztrófa után Decebál került mindenféle társaságot. Új országgyűlés következett, új követválasztási mozgalommal. Ezúttal föl sem lépett. A kortesvezéreket kikergette a házából. Megmondta nekik az igazat: nincs pénze. Ekkor aztán megtörtént vele az a csoda, hogy Tuhutum vármegye rendei, tudta-híre nélkül megválasztották követnek. Csak a kész mandátum értesítette róla. Ez valami enyhítő balzsam volt a sebhedt kedélyére. Tehát a nemzet, a haza mégsem feledkezett meg róla. Tudta volna csak ennek a rugóját! Az öccse, Belizár eszközölte ki a megválasztását, azt pedig Sára asszony vette rá e nagylelkűségre.

Így aztán felkerült megint a pozsonyi országgyűlésre.

Semmiféle klubba sem iratkozott be, nem akart párthoz tartozni. Csak a kerületi gyűlésekben jelent meg, s igyekezett magát feltűnővé tenni olyan nézetek kifejtésével, amikkel egyedül maradt. Ez a szerep tetszett neki. Nem akart se liberális lenni, se konzervatív. Neki nem kellett se Kossuth, se Széchenyi, se Apponyi, se a centralista doktrinérek. Az arisztokráciát éppen úgy gyűlölte, mint a demokráciát. Fölfelé a rebellist, lefelé a zsarnokot szerette volna játszani. Semmivel sem volt megelégedve, ami a jelenkorban létezik; de nem az új kort, hanem a régit kívánta a helyébe. Kurucnak csúfolták, s erre büszke volt. Minden szavából, de még a bajusza állásából is az tűnt ki, hogy ő magát tartja az ország legelső emberének, akinek majd eljön az ideje! Majd eljön az a nagy szél, ami a mostani lomha rendet halomra dönti. S akkor majd őkörüle fog seregleni az egész nemzet.

A vagyoni állapotja azonban egyre hiányosabb lett. Már elhatározta magát, hogy csorbát üt a büszkeségén, s a Véreskő mezővárostól annyiszor kínált százezer forintnyi váltságdíjat elfogadja. Ennek az ügynek a rendbehozásával már meg is bízta a jogigazgatóját. Azzal egészen talpra állítja magát.

Egyszer aztán csak megjött az a nagy szél, amit oly igen várt. Budapesten megcsinálták a diákok a forradalmat. Csakhogy megint nem úgy csinálták, ahogy ő képzelte. Nem azt kiáltották ki, hogy: „Legyen úgy, mint régen volt!”, hanem egészen veszedelmes jelszavakat eresztettek a világba. „Testvériség! Egyenlőség!” Hogy Tanussy Decebál egyenlő legyen a jobbágyával! Hogy a parasztnak legyen szava az ország dolgainak intézésében! Sőt az országgyűlés padjára is leülhessen! Képtelenség ez! Hát még az, hogy az úrbériség megszüntettessék, ne legyen robot, se dézma, a jobbágytelek legyen annak a tulajdona, aki azt míveli! És a nemzetőrség! Felfegyverezni a parasztot! Lázadás ez!

Mi lesz mármost a véreskői örökváltságból? A pugrisok nem fizetnek, ha ingyen jutnak a szabadsághoz. Odalesz bizonnyal a százezer forint.

S a pesti forradalom a pozsonyi országgyűlést is felzavarta. Új alkotmányról beszéltek. Elfogadták a pesti híres tizenkét pontokat annak alapjául. Tanácskozás, értekezés folyt minden klubban egész éjeken át. Decebál ide is, oda is bepillantott, mindegyiket bosszúsan hagyta el.

Az már kérdést sem szenvedett, hogy azt a mostani rendi alapon választott országgyűlést hazaküldik, s népképviseletit hívnak össze helyette. A parasztok fognak választani! A parasztok! A szűrös parasztok! A bocskoros parasztok! – De hisz a parasztok között is van rangfokozat, van egésztelkes, féltelkes, fertálytelkes paraszt; van zsellér, van napszámos. Hányadik rangig szálljon le ez a szent ősi jog?

Efelett folytak a legnehezebb tanácskozások. Decebál azoknak az eredményét csak másodkézből tudta meg. A liberális párt a féltelkes jobbágyig fogja índítványozni a választói jog kiterjesztését. Decebálnak az is nagyon sok. Minden reménységét a konzervatív pártba veti. A pecsovicsok nem fogják a nemesi előjogok ilyen lealacsonyítását eltűrni. Ezek azonban titokban tartják a klub határozatát. Reggel aztán az összes országgyűlés tagjai összegyűlnek zárt tanácskozmányra. Első szónok a konzervatív párt legcsökönyösebb, legpecsovicsabb tagja; goromba, dölyfös, zsarnoki jellemű ember. Ettől vár Decebál csodadolgokat. – Meg is kapja, amit várt, de majd leszédül bele. A konzervatív párt vezérszónoka azt indítványozza, hogy be kell hozni az általános szavazatjogot! – Micsoda? „Suffrage universel!” Még a napszámosnak, még a béresnek is legyen szavazata! – Igaz, így lehet minden szabadelvű forradalmat megbuktatni: a túlhajtás által. Ez a meglepő indítvány zavarba hozza a szabadelvű párt sorait. Vezérszónokuk ahelyett, hogy a megállapított indítványt adná elő, kénytelen a pecsovicsok túllicitálása miatt egy lépcsővel alább szállni, s indítványozza a negyedrésztelket, szavazatjog alapjául. A párthívek hüledeznek, senki sincs, aki ellent mondjon, Kossuth teszi az indítványt! – No, ha senki sem szól, hát majd megteszi Tanussy Decebál.

Szót kért, egészen hangjánál volt. Azt az okos taktikát használta, hogy filippikájával nem a szabadelvű pártot, hanem a konzervatívot fogta ostromtűz alá.

– Hát kinek a kívánságára akarjuk így semmivé tenni az ősi Magyarhont? A nemzet kívánja? Ki az a nemzet? A pesti diákok? Egypár hóbortos poéta, versfaragó? Kikoplalt, facér mesterlegények, újságírók és betűszedők? A pesti paraplérevolutio. Akit egy tűzifecskendővel szét lehet kergetni! S ezeknek a lármájától úgy megijednek az ország rendei, hogy még a csizmájukat is lehúzzák a lábukról; éljen az egyenlőség, járjunk mind mezítláb! Hát hol van az a hős konzervatív párt, mely félszázadon át dacolni tudott az egész nemzettel, az igazi nemzettel? Hát most a csőcselék, a pesti utcagyerkőcök zajától megijedve, féltében felcsapja a fejére a phrygiai sipkát? S egy Petőfinek megcsókolja a lábát, aki őt megrugdosta? Gyávaság szállta-e meg lélek helyett a magyar nemesség keblét? Hisz az egész ország nem tud semmit az egész pesti forradalomról, városok és falvak veszteg maradnak. A pesti tizenkét pont nem más, csak egy koncertprogram műkedvelő diákok részéről! Barnumi humbug!…

Nem beszélhette végig, annyira felzajdultak ellene minden oldalról, kiabált ugyan még sokat, nekivörösödött orcával, s a hadonázásáról ítélve, bizonyosan a liberálisok is kikapták tőle a magukét, de a kifejezések elenyésztek a nagy ellenmondó zajban.

Mikor ismét helyreállt a csend, a konzervatív párt elébbi szónoka, az az ismeretes Hont megyei atlétaalak, azzal a gúnymosolygó oroszlánarccal, felállt Decebálnak megfelelni.

Kezében volt a „Pesti Hírlap”-nak ma érkezett száma.

– Tisztelem én Tuhutum vármegye érdemes követének azt a dicséretes szokását, hogy szeret a mások háza előtt seperni. Azonban úgy óhajtanám, hogy e tiszteletreméltó foglalkozását gyakorolná hozzá közelebb eső téreken. Azt mondja, hogy az egész ország csendes, a pesti diákok forradalmáról tudomást sem vesznek sehol. Íme, tessék a „Pesti Hírlap”-nak a tudósítását elolvasni Tuhutum vármegyéből. Ez a tekintetes követ úr megyéje. „A véreskői polgárság a mai népgyűlésben, mely közel húszezer honpolgár által volt látogatva, egyhangú lelkesedéssel határozta el a pesti forradalomhoz való csatlakozását; a nemzetőrség rögtön megalakíttatott, ezernél több bátor honpolgár íratta be magát a zászló alá, a zászlóalj vezetőjéül egyhangú felkiáltással választatott meg ifjú hős polgártársunk, Tanussy Manó, volt mérnökkari tiszt.” – Úgy tudom, hogy Véreskő az érdemes követ úrnak az úrbéres városa, s az új nemzetőri zászlóalj parancsnoka saját egyetlen fia.

Decebált egyszerre kilelte a hideg erre a kegyetlen mondásra. A saját fia mint paraszthad-vezető! Thonuzóba fejedelmi sarja a fellázadt helóták élén! Ez rettenetes csapás volt! Nem törődött ő tovább az egész tanácskozmánnyal, hogy építik fel Magyarországon az új alkotmányt. Futott ki az országházból.

Miként már egyszer, éppen ilyen letromfolás után, éppen így a magzatja által fejére hozott szégyen miatt, odahagyta fő Pozsony városát. (Ennek is vége már a főségével: a pesti diákok azt kívánják, hogy ezentúl Budapest legyen a főváros, az ország közepén, holott minden jóravaló országnak a szélén van a fővárosa; London, Sztambul, Pétervár, Bécs; csak Párizs tesz kivételt; ezt akarják majmolni a pesti apró Dantonok, miniatur Robespierre-ek, cikóriai montagnard-ok.)

De mindezen országos aggodalmaknál nagyobb volt az a magányfélelme, hogy vajon ezzel a bolondozással nem romlik-e el az az egész örökváltsági ügy a véreskőiekkel? Ez sietteté nagyon Budapestre.

Mikor oda megérkezett, már egészen fel volt fordulva a világ tisztes rendje, a házak csak úgy repültek a sok háromszínű zászlótól, minden ember kardosan járt az utcán, s háromszínű kokárdát viselt a mellén. A fiakker, akivel a jogigazgatójához akarta magát vitetni, azt kérdezte tőle: „Hová menjünk, polgártárs?” Megmondta neki az utcát. A bérkocsis azt mondá, hogy olyan utca nincs, annak most „Szabadsajtó utca” a neve. A fiskális pedig nem volt otthon, az most strázsát áll odakünn a puskaporos toronynál, a segédje leültette, hogy várjon, s eléje rakott egy csomó legújabb proklamációt, hogy mulassa vele magát. Mikor aztán hazajött a fiskális, igazán meg volt lepetve tőle, volt rajta búzavirágszínű atilla, datolyamag gombokkal, a fején kalabriai kalap, nagy veres strucctollal, a vállán szuronyos puska. Ez is meg van már bolondulva.

Nem is lehetett azzal most magánügyekről beszélni. A tegnapi budavári macskazene, amit a katonai parancsnoknak adtak, s melyben polgárvér folyt, uralta a napi hangulatot. Nagy nehezen bírta megértetni Decebál a fiskálisával, hogy ő nem barikádot építeni jött ide; hanem hogy mi történik a véreskői örökváltsággal? Biz arra szomorú volt a válasz: az országos fordulat ennek az alkunak végét szakította. Ha egy hónappal hamarább szánta volna rá magát a földesúr, hogy a szerződést megkösse, a százezer forint a kezében volna, de így bizony messze esett tőle, a pesti tizenkét pont az úrbériség egyszerű megszüntetését követeli, s a paraszt nem bolond, hogy fizessen azért, amit ingyen kaphat meg. Lehet, hogy az ország majd ád kárpótlást a földesuraknak, de hol következik az még? A véreskőiek különben már elég szép kárpótlást nyújtottak azáltal, hogy megválasztották Tanussy Emmánuelt nemzetőri őrnagyuknak.

Decebál megátkozta még azt az órát is, amelyben ez a mintaképe az apagyilkosoknak világra születetett. Aki egy „Éljen a népszabadság!” kiáltással elfújja az apja életmécsének utolsó lángját, az utolsó százezer forintot, amely legbizonyosabb volt.

Annyira ment az elkeseredése az elfajult gyermek iránt, hogy még egy távolból adott ütést is akart neki adni a fejére.

Nem volt elég, hogy elverte, kitagadta, meg is akarta azt semmisíteni. Erkölcsileg megölni.

Megírt egy nyilatkozatot, melynek tartalma oda ment ki, hogy miután az ő házassága Sára asszonnyal törvény szerint semmisnek lett elismerve, ennélfogva az ezen házasságból eredt fiú is törvénytelen szülött; annak tehát ő megtiltja a Tanussy név viselését.

Kegyetlen, méreghatású nyilatkozat volt az. Igazi aqua toffana. De azzal megint csak a saját egészségét rontotta meg; mert ahány lapszerkesztőséghez elvitte, egy sem fogadta el, még a hirdetmények közé sem vették fel. Megkísérté külön kinyomatni, mint plakátot, és nem talált nyomdászt, aki azt drága pénzért kinyomassa.

„Hát ez a sajtószabadság!”

Nem maradt hátra más, mint levélben elküldeni ez apai anathemát a hittagadó fiúnak. Ez azonban úgy látszik, hogy nem osztotta a véleményét a törvényesség kérdésében, s tovább is viselte a Tanussy nevet, sőt igen gyakran emlegetetté is emelte azt, korát meghaladó hőstetteivel.

Decebál nem osztozott azokban. Hazament Tűzhalomra. A rendi országgyűlés fel lett oszlatva; több követet a tanusvári megyeház udvarán nem választottak. A megye szét lett osztva négy kerületre, s ez mindenik a maga legnagyobb falujában választ ezentúl képviselőt, joggal a parasztság, irgalomból a nemesség.

Decebál megveté e kitüntetést. Nem kellett neki a megfordított világ. Hajdan a nemesség választotta a követet, s adott neki kemény utasítást, ha attól a követ eltért, visszahívta, most meg a jelölt ád programot a földi népnek, s ha nem tetszik a programja, nem választják meg.

Otthon maradt az egész szabadságharc alatt; még csak egy népfölkelésben sem vett részt. Még csak hírlapot se járatott, hogy ne tudja, mi történik a világban. Megtiltotta minden ismerősének, aki még a házába belépett, hogy az Emmánuel fiáról valamit beszéljenek; hacsak azt a hírt nem hozzák róla, hogy valahol elesett vagy felakasztották.

A barlangi életre elég jó oka volt. Itt nem háboríthatták a hitelezői. Meg lett adva a „moratorium”. Ez olyan jó az embernek, mint mikor a katona hadifogságba kerül; ott nem eshetik el. De nem is mozoghat. A moratorium annyit tesz, hogy hosszabb időhaladékig nem szabad az adósságok visszafizetését követelni a hitelezőknek. Hanem ezzel aztán be is van zárva a hitelnek minden kútforrása. Minden ember kénytelen annyival beérni, amennyit otthon talál. Ha termett a saját fáján szilva, ehetik szilvát; ha nem termett, nem ehetik. Még orvosságnak sem kapni egy hitelezőt. Az ember hiába eped egy uzsorás után; eltűnt, kiszáradt, még a medre is üres. Se zsidó, se cincár, se örmény! Hol vannak a boldog idők? Az ember kénytelen otthon ülni és lesni, hogy mit hoz az ispán haza a vásárból? Tarka Kossuth-bankót. Attól meg fázik, hogy a nyakán fog veszni! Ki váltja be ezt valaha?

Szidta magában az egész nemzeti harc vezetőit! Mit neki a zempléni fiskális, meg az a patyikus fővezér! Méghozzá: luteránus mind a kettő!

S az egész ország most ezeknek engedelmeskedik, ezeknek a neveitől zeng vissza. Holott itt van az, aki joggal követelheti és méltán magának az országban az első rangot. A Thonuzóba-ivadék. Akinek a kezében a szer, melyet a hét vezér kötött a déd-ükapjával. Erről nem beszél senki.

Ilyenkor aztán egyetlen menedéke volt a régiségtára. Ez még ott díszelgett egész pompájában. Az ősök ereklyéi megvigasztalták keserűségekkel ellakott lelkét. Gyakran kilovagolt a bajhalmi cölöpsírhoz; felnyittatá a mauzóleum vasajtaját, s órákon át elbeszélgetett azzal a két csontalakkal, akik nyolc százados tanúi az ősi homálytalan dicsőségnek.

Itt azután elfeledett hűtlen feleséget, korcs fiút és háladatlan hazát.

Vajh mi fog történni vele, ha egyszer ezt az utolsó menedéket is kirántják alóla?