|
Tanussy Belizár is éppen
azt tette, amit bátyja, Decebál, hogy a veszedelmes epocha alatt bölcsen
félrehúzta magát. Csakhogy ő az ellenkező póluson kereste fel a
duzmazugot (Schmollwinkel!). Az egész telet (ami honfitársainak olyan forró
volt) a Bécs melletti Badenben tölté. Az volt akkor az előkelő
világnak a kedvenc gyűlhelye. (Már elfelejtettük, miért?)
Sára asszony egészen
beletalálta magát az új életbe. Képzeletének legmerészebb vágyai beteljesültek.
Minden magas társaságban megtalálta a megillető helyét. Csak egy
kellemetlen tárgy volt, ami néha-néha feszélyezte. Az a bizonyos Tanussy
Emmánuel. Az pedig sokat beszéltetett magáról. Nem! Ne értsük félre a dolgot.
Nem a hadjárati dolgaival. Azokkal nem foglalkoznak a badeni reuniókban. Hanem
inkább azzal a famózus leányszöktetésével. Hogy feltréfálta az urakat mind! Ez
a quietált hadnagy! A grófokat és hercegeket, akik mind őrjöngtek a
csodatevő alvajáró szűz után. Kisült, hogy nem volt a dologban semmi
spiritizmus; hanem raffinált világbolondítás. A rendőrség ezért a
botrányért másodszor is kiutasította Bécs városából Sáromberkynét. Egész cause
célèbre lett ez ügyből. Azt is tudták, hogy Tanussy Emmánuel nőül
vette az elszöktetett leányt; kálvinista ritus szerint, a mérnök által
copuláltatva. Ponthay Gil Blas pedig nyilvánosan, hírlapi úton provokálta a
kedvese elszöktetőjét, de az nem jelent meg.
Mennyi érdekes botrány!
S minderről
lehetett Sára asszony előtt is beszélni, mert hiszen „Ce n’est que votre
neveu, n’est-ce pas!”, s Sára asszony ráhagyta, hogy „oui”.
Nagyon természetes!
Tanussy Belizár bátyjának a fia, Tanussy Belizár feleségére nézve
nem lehet más, mint unokaöcs.
Egyszer aztán az a
boutade is felhatolt a badeni előkelő társaskörökbe, hogyan adott
recontre-t Tanussy Emmánuel Ponthay Alfrédnek: ágyúra; barrière a két Dunapart.
Bizarr ötlet.
Ezek a pletykák okoztak
legtöbb fejfájást Sára asszonynak. Ha netalántán mégis ecclatálna, hogy az a
scandaleux enfant az ő saját fils terrible-je! Ez a mesalliance! Ez a
rebellionban való partizánság. Képes lenne őelőtte bezárni az oly
nehezen megnyílt paradicsomot. Jó szerencse, hogy ez a mauvais sujet, „Quel
soin moi sur lui? C’est rnon neveu!”
Egyszer aztán megjött
annak az eredeti párbajnak a híre.
A császári táborból
sokan nézték azt távcsöveikkel, mint ahogy szokás a regattát nézni; s az
eredmény közölve lett a badeni körökkel. Belizár is megtudta a körülményeit az
egész bombaharcnak, s elmondta azokat a feleségének.
Sára asszony volt a
legelső, aki egy matinée-n, amit X. X. hercegnő adott, ezt az érdekes
tudósítást közölte a társasággal.
– Mon pauvre neveu est
mort!
És aztán elbeszélte,
amit tudott, hogy Emmánuel még az ágyúhoz is kivitte magával azt a „personát”,
ami csakugyan illetlen dolog. Ezt jó nevelésű nő nem teszi. Ott érte
őt a Ponthay által kilőtt srapnelgolyó halálosan. S az a persona még
akkor sem szégyellt ráborulni. Ellenben az ő gránátja belecsapott a
császári üteg lőszerkocsijába, s a robbanás Ponthay grófot is a földre
terítette. „Mais il est sauvé!”, csakhogy az állkapcsa össze van zúzva, s a
lőporszemektül az arca örökre fekete marad. Hanem a „mon pauvre neveu, il
est mort”!
Nem kísért hát már többé
a rossz nevével! Ha meghalt, el is temették. Nem kell félni, hogy az a
mésalliance, meg a plebejus foglalkozás, no meg a rebellisség valami szégyenfoltot
talál ejteni a bárói címeren. Il est mort.
Mégis illik érte – két
hétig – félgyászt viselni. Az egész gyász elárulná, hogy közelebb rokonságban
álltak.
S a két hét alatt, ha
valaki kérdést tesz e fekete ruha és a fekete pettyes fehér csipkefichu iránt,
megmondhatja az ember neki: „Vous ne savez pas encore? Mon pauvre neveu est
mort”. S aztán elhistorizálhatja, hogy történt.
Mikor aztán a thé
dansant-bul hazamegy az ember, letépheti magáról a báliruhát, akkor kizárva
minden élő lelket a hálószobájából, előkeresheti az elefántcsont
szekrénykéből azt a két levágott hajfonadékot, s azokat csókolva, ölelve,
verheti magát a földhöz, s hentereghet alá s fel; mint az őrült, újra meg
újra kezdve a csókolást, a zokogást:
– Óh, kedves szép
Emmácskám, drágácskám, angyalkám! Mért nem maradtál te nálam? Kisleánynak, kis
szamárkának, ahogy én akartam. Megjövendölte ezt nekem a cigányasszony.
Mikor aztán vége volt
mindennek; Komárom vára kapitulált, Sára asszony a legelső leutazó
gőzhajóval sietett oda.
A család tisztessége úgy
kívánja, hogy az elesett unokaöcsnek a sírja fölé díszes márványkő legyen
emelve. S miután annak az apja (a rebellis) nagyon jó okokkal bír, hogy
Komáromba (ha csak vason nem hozzák) fel ne jöjjön; tehát a jó érzelmű
„tante”-nak a kötelessége, hogy ez etikettnek elég tétessék. Jó ajánló levelei
voltak az új várparancsnokhoz; az mindjárt tudakozódást intéztetett, hogy
keressék fel az ostrom alatt elesett honvédek temetőjét, s vezessék oda a
bárónőt; hadd tegyen eleget a rokoni devoirjának.
Sok tudakozódás és
alapos információ-vétel után, végre kivezették a bárónőt az ácsi
erdőbe. Ott, nem messze a jelenleg átfutó szőnyí államvasúttól, látja
az utazó mai nap azt az obeliszket, mely a szabadságharc áldozatainak hamvait
takarja. Akkor még csak egy nagy, széles és hosszú négyszögletű gödör volt
ott, félölnyi magasan befedve mésszel, melynek oltatlan maradványa esős
időben még füstölgött, fehér párázatot küldve az égbe; mintha még egyre
tartana a lélekköltözés.
– Önnek a neveu-je,
madame, ha elesett, itt van!
Erre a látványra a
szívéhez kapott Sára asszony, és nagyot sikoltott:
– Óh, kedves kisfiam! –
s azzal odarogyott a mésztörmelékkel beszórt aszú pázsitra – abban a szép
fekete bársonyruhában.
|